Népszabadság, 1966. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-13 / 61. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1966. március 13. vasárnap 4. Soknemzetiségű állam — nemzeti kisebbség nélkül JUGOSZLÁVIAI TARTÓZKODÁSOM első napjaiban a horvátországi szakszervezetek központjában jártam. A bemutatkozáskor nem értettem a tolmács nevét. A beszélgetés végén megkérdeztem, hogy hívják. — Cvetko Malusev vagyok — mondta. — Hol tanult meg ilyen tökéletesen magyarul? — Sokat vagyok magyarok között — válaszolta —, rendszeresen foglalkozom a magyar irodalommal, sőt magyar nyelven publikálok cikkeket is. Kis Flórián néven is ismernek. Ez a szerb nevem hozzávetőleges magyar fordítása. — Melyik neve volt előbb — kérdeztem —, a Kis vagy a Malusev? — A Malusev — válaszolta határozottan. — Született szerb vagyok, az apám, az anyám is az volt. Viszont úgy gondoltam, hogy ha már rendszeresen magyarul is megjelennek írásaim, szükségem van egy magyar névre is. Jelenleg a Zágrábi Magyar Képesújság főszerkesztője vagyok, így kezdődött a tapasztalatszerzés a jugoszláviai nemzetiségek helyzetéről. Ez legkevésbé sem tartozik az úgynevezett kényes témák közé. Bármerre jártam, bárkivel beszéltem, mindenütt szívesen válaszoltak erre vonatkozó kérdéseimre. Jugoszlávia a szó igazi értelmében soknemzetiségű állam. A mintegy 19 milliós országban hozzávetőleges adatok szerint, a többi között, körülbelül 7 millió 800 ezer szerb, 4 millió 200 ezer horvát mintegy 1 millió 600ezer szlovén, valamivel több mint 1 millió macedón, 514 ezer montenegrói, körülbelül 916 ezer szkipetár (albán), több mint 500 ezer magyar és 180 ezer török él. Ezenkívül viszonylag kisebb számban lakják még csehek, szlovákok, bolgárok, románok, oroszok, olaszok és mások. A NEMZETISÉGEK HELYZETÉRŐL először Anton Vratusa professzornál érdeklődtem, akit a kérdés nagy szaktekintélyének tartanak. •— Nálunk — mondta Vratusa elvtárs — a nemzetiségi kérdés megoldásának az elvi alapja a teljes egyenjogúság. Államunk a föderáció elve alapján épül fel. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, mint ismeretes, hat egyenjogú köztársaságból áll. A szövetségi szkupstina (szövetségi tanács) mellett működik a népek tanácsa. Ennek 70 tagja van, amelyet úgy hoztak létre, hogy mindegyik köztársaság 10 —10 főt, az autonóm területek pedig 5—5 főt delegáltak. Legfontosabb feladata, hogy figyelemmel kísérje hazánkban a nemzetiségek fejlődését és segítse a marxista—leninista elvek helyes gyakorlati megvalósulását. Úgy vélem — hangsúlyozta —, hogy nálunk politikai és kulturális téren már sikerült megvalósítani a nemzetiségek teljes egyenjogúságát. Különös figyelmet fordítunk a nemzetiségi kultúra fejlesztésére, a nemzeti hagyományok ápolására. A nemzetiségi területeken például bevezettük a kétnyelvű oktatást. Azokon a helyeken, ahol valamelyik nemzetiség nagyobb számmal él, hivatalosan is kötelező a két nyelv használata. Következetesen megtartjuk azt az elvet, hogy a nemzetiségeknek a számarányuknak megfelelő képviseletük legyen valamennyi társadalmi és gazdasági szervben. Gondosan ügyelünk arra is, hogy ne sértsük meg nemzeti érzékenységüket. Az alkotmányunkból töröltük a nemzeti kisebbség fogalmát. Erre azért volt szükség, mert úgy véljük, ha gyakran használjuk a kisebbség kifejezést, akkor a nemzetiségekben valóban keletkezhetnek kisebbségi érzések, márpedig ezt nem akarjuk. Mindez, persze, nem jelenti azt, hogy most már minden téren megoldottuk a nemzetiségi kérdést — mondotta. — Problémáink főleg gazdasági természetűek. A nemzetiségek egyenjogúságának fontos gazdasági feltételei is vannak, s e téren sok még a tennivalónk. A köztársaságok között még nagy a történelmi eredetű különbség gazdasági fejlettség tekintetében. Ez arra kötelez bennünket, hogy központilag is fokozottan segítsük a kevésbé fejlett köztársaságokat, nemzetiségeket. A segítés korábban egyszerűbb volt, mert központilag, állami úton, adminisztratív eszközökkel történt. Ma viszont — mivel arra törekszünk, hogy a gazdaság fejlődésében, mozgásában senki se avatkozzon bele adminisztratív úton — feladataink e tekintetben is bonyolultabbá váltak. Természetesen most is létezik központi gazdasági alap az elmaradott területek fejlesztésére, de ez nem elegendő. Ki kell dolgoznunk, hogy a jelenlegi mechanizmusban — adminisztratív beavatkozás nélkül — hogyan lehet az elmaradott köztársaságokat gazdaságilag is fokozottabban segíteni. SZÍVÉLYESEN FOGADTÁK azt a kívánságomat: szeretném megismerni a jugoszláviai magyarok helyzetét. Azonnal felajánlották, hogy utazzam a Vajdasági Autonóm Tartományba, mert a legnagyobb számban ott élnek magyarok. A vajdasági tartománynak mintegy 2 millió lakosa közül körülbelül 440 ezer a magyar. A többiek más köztársaságokban szétszórtan élnek. (Viszonylag nagy számban élnek még Horvátországban, körülbelül 30—35 ezren.) A Vajdasági Autonóm Tartomány székhelyén, Újvidéken (Novi Sadon) működik a Belgrádi Tudományegyetem bölcsészkarának magyar irodalom és történelem tanszéke. Találkoztam a magyar tanszék két vezető előadójával, dr. Szeli Istvánnal és dr. Bori Imrével. Ők tájékoztattak a következőkről: A magyar nyelv- és irodalom tanszék 1959-ben alakult. Fő feladata: általános és középiskolai tanárokat képezni a magyar nyelvű iskolák számára. A tanszék látja el magyar nyelvű káderekkel a kulturális intézményeket, például az újvidéki rádiót, a sajtót és a könyvkiadót. A jelenlegi négy évfolyamon 60 hallgató tanul, többségük lány. Ezenkívül vannak még úgynevezett külső hallgatóik is, akik a mi levelező oktatásunkhoz hasonló formában tanulnak. A tanszék munkatársai oktatómunkájuk mellett tudományos munkát is végeznek. Most például egy új, bővített kiadású „szerb-horvát— magyar” szótáron dolgoznak. Az előadók lelkesen beszéltek további terveikről. Van olyan elképzelés is, hogy tudományos intézetté szeretnék átalakítani a tanszéket, és létrehozni egy úgynevezett „Hungarológiai Intézetet”. A Vajdasági Autonóm Tartományban a szocialista szövetség nemzetiségi bizottsága igen intenzíven foglalkozik a nemzetiségek helyzetével. A szövetség végrehajtó bizottsága mellett külön nemzetiségi bizottság is működik. A VAJDASÁGI magyar szó egyik vezető munkatársa kísért át a szövetség tartományi székházába. Itt Iván Vukovics, a vajdasági legfelsőbb bíróság elnöke, a nemzetiségi bizottság tagja, Stojan Zamurovics, a vajdasági szocialista szövetség végrehajtó bizottságának tagja, a nemzetiségi bizottság elnöke, Vladimír Popin, a nemzetiségi bizottság titkára fogadott. A beszélgetés kissé nehezen indult. Nem tudtuk rögtön eldönteni, milyen nyelven beszéljünk. A jugoszláv elvtársak csak törve beszéltek magyarul, és ezért javasoltam: beszéljenek nyugodtan az anyanyelvükön, majd a velem levő elvtárs fordít, ők viszont ragaszkodtak a tolmács nélküli beszélgetéshez, és csak magyarul voltak hajlandók tárgyalni. A Vajdaságban — mondották — a szerbek, a magyarok és a többi nemzetiségek testvérként, barátként élnek egymás mellett. A nemzetiségi gyűlölködés már régen a múlté. A magyarokat mindenki tiszteli, mert jó szakmunkások, jó gazdálkodók, nagyon hasznos tagjai a szocializmus építésének. A magyarok számuknak megfelelő arányban vesznek-e részt a különböző társadalmi és gazdasági szervekben? — kérdeztem. Azt felelték, hogy nem. Gyakran előfordul ugyanis, hogy nagyobb a létszámuk, mint amennyi arányszámuknak megfelelne. A tartomány munkástanácsaiban például körülbelül 1,5 százalékkal több magyar van, mint amennyi az arányokat betartva lenne. Ez onnan ered, hogy gyakran éppen más nemzetiségiek, főleg szerbek javasolnak magyarokat munkástanácstagnak. Jelenleg az egyik legfontosabb feladatunk — mondták — a nemzetiségi káderek képzésének a meggyorsítása. Az egyetemen és a főiskolán a nemzetiségi hallgatók száma 1961—1965 között megkétszereződött. A középiskolai tanulók 45 százaléka anyanyelvén tanul. Nagyon nagy erőfeszítéseket tesznek a magyar kultúra fejlesztésére. A magyaroknak saját napilapjuk van, a Magyar Szó, amely körülbelül 30—35 ezer példányban jelenik meg. Ezenkívül több magyar nyelvű hetilapot, irodalmi folyóiratot is kiadnak. Nagy számban adnak ki magyar nyelven könyveket, tankönyveket. Magyarországról is rendszeresen hoznál be szépirodalmi műveket. .Búcsúzásul a következőket mondták a szocialista szövetség tartományi képviselői: — NAGYON FONTOSNAK TARTJUK a Magyarországgal való kapcsolatok fejlesztését. Nemcsak a két ország közös társadalmi rendszere miatt, hanem azért is, mert összeköt bennünket a mindkét országban élő magyarság is. Mi, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének határozatai szellemében dolgozunk, és a kommunisták szövetségének VIII. kongresszusa a következő feladatot rótta ránk: fejleszteni, ápolni kell a kapcsolatokat azokkal az országokkal, amelyeknek a velünk szomszédos határterületeit vegyes lakosság lakja. Az országhatár ne válassza le saját népük testéről a nemzetiségi csoportokat. A nemzetiségi csoportok közeledjenek sokféle módon az anyanemzetükhöz, aminek folytán nem a viszály, hanem a közeledés tényezői lesznek. Vértes Imre (Vége.) . A VEGYIPARI TRÖSZT értesíti ügyfeleit, hogy 1966. MÁRCIUS 14-TŐL ÚJ CÍME: BUDAPEST, XIV., HUNGÁRIA KRT. 178—180 Telefon: 213—380 GAZDASÁGI JEGYZETEK Fiktív újítások Levél érkezett szerkesztőségünkbe a csepeli motorkerékpárgyár húsz csiszolójának aláírásával: „Amióta nemcsak festéssel, hanem krómozással is készülnek a motorkerékpár üzemanyagtartályai, előfordult néhány olyan újítás, amely csak a javaslattevőnek hozott hasznot, a népgazdaságnak nem. Pontosabban, az újítás semmiféle műszaki-technológiai fejlesztést nem jelentett, csupán a normaszigorítás alapjául szolgált. Egyesek tehát azért kaptak újítási díjat, amiért nekünk kevesebb bért fizetnek.” Megvizsgáltuk a bejelentést, s kiderült, hogy a panaszosoknak igazuk van. Johonyák János művezető és Karácsony László csiszoló például javasolták, hogy ezután nem kell keresztbe, csak hosszába fényesíteni az üzemanyagtartályokat. A technológiai osztály megvizsgálta a javaslatot, és bevezetését támogatta. A normairoda üzemanyagtartályonként kimutatott 3,17 perces megtakarítást, amit érvényesített is az új darabidőben. Az újítók felvették a megtakarításért járó 1083 forintot, különben minden maradt a régiben: változatlanul két irányban fényesítik a benzintankokat. Igaz, időközben a begyakorlottság nőtt, s a dolgozók új normáikat is teljesítik. De miért újítás ez? Hogyan húzhat hasznot a művezető és egyik társuk az egyébként indokolt normaszigorításból ? Több más újítás is szóba került a csiszolókkal folytatott beszélgetésben. Egyikről-másikról bebizonyosodott, hogy hasonló az iméntihez. Tulajdonképpen jelentéktelennek látszó dolgok, ám ilyen légkörben persze érthető módon gyanúsnak tűnik minden újítás. Pedig e szabálytalanságok együttvéve is csak töredékét jelentik a fényes nikkelezés bevezetésére irányuló érdemi újításnak, ami egyedül nyolc fő munkáját takarítja meg. Az üzemi közvélemény, amely kis ügyekben szabálytalanságokat észlel, a nagy dolgok mögött is suskust sejt. A tanulság: az újítómozgalom tisztasága kis és nagy ügyekben egyaránt megköveteli a messzemenő körültekintést, az anyagi és erkölcsi feddhetetlenséget. Csak így lesz a motorkerékpárgyárban egyébként egészségesen fejlődő újítómozgalomnak igazán becsülete, tovább gyarapítva a tavalyi több mint négy és fél millió forintos és 85 ezer munkaórás megtakarítást. K. J. Különös brigád Lehetnek vagy ötvenen a gyár művelődési termében. Pafasitos munkások ülnek a széksorokban, s két gyári meg két termelőszövetkezeti vezető az elnöki asztalnál. Tanácskoznak. Szóba kerül a fizetett szabadság, a családi pótlék, a munkaruha és még néhány járandóság, kedvezmény. Mindennapos dolog ez, nem is érdemelne említést, ha ki nem derült volna, hogy a tanácskozó munkásbrigád termelőszövetkezeti tagokból áll. Mégpedig olyanokból, akik nemcsak akkor, a téli időszakban kapnak munkát a gyárban, amikor a szövetkezet nem tudja foglalkoztatni tagságának egy részét. Ez a brigád egész évben a gyárban dolgozik. A brigád tagjai közül senki sem lakik abban a városban, ahol a gyár működik, sem abban a községben, amelyiknek a szövetkezetében mindannyian tagok. A munka, amit a gyárban végeznek, fárasztó, de nem kíván szakképzettséget. A gyári vezetők azt mondják, ezért a munkáért 6,50 forintos órabért fizethetnek saját munkásaiknak. Igen, ■de ennyiért nem kapnak munkásokat. Van viszont állítólag egy olyan rendelet, amely lehetővé teszi, hogy ha a gyár másik üzemmel, vállalattal szerződik a szóban forgó munkák elvégzésére, akkor 9,80 forintot folyósíthat a 6,50 helyett. Mindebből világos, hogy a munkás jól jár, mert másfélszer akkora órabért kap ugyanazért a munkáért, mint ha belépne a gyárba. A gyár vezetői is örülnek a megoldásnak, mert nélküle megállna az építkezés. De milyen előnye származik mindebből a termelőszövetkezetnek? Számottevő. A gyár ugyanis nem csupán az órabért utalja át a tsz-nek, hanem annak körülbelül a kétszeresét. A szövetkezet természetesen viseli a brigád közterheit, munkaruhát ad stb. Persze haszna is marad, legalább 3 forint munkaóránként. Ennek a brigádnak a tagjait egyébként pontosan úgy kezelik, mintha ipari munkások, illetve alkalmazottak volnának. Rájuk tehát a tsz-tagokénál lényegesen előnyösebb betegbiztosítási, családipótlék-, szabadságolási és nyugdíjfeltételek vonatkoznak. Különös brigád. Puszta létezése kiváló alkalmat kínál arra, hogy akikre tartozik, alaposan elemezzék azokat a társadalmi és gazdasági okokat, felülvizsgálják az intézkedéseket, amelyek ennek a helyzetnek a kialakulásához vezettek. Bizonyára találnak javítani, módosítani valót jó néhány idevágó rendelkezésen. Talán még bizonyos elvi vagy annak nevezett álláspontokon is. G. P. A siker titka Nehéz esztendő előtt állnak a kecskeméti kádgyár dolgozói. Az amúgy is rossz munkakörülményeiket átmenetileg még tovább nehezíti a mostani rekonstrukció . A mintegy 300 millió forint értékű nagy beruházás befejeztével kétpercenként egy kád kerül le a szalagokról, s miután két ilyen szalag lesz, percenként készül majd egy kád. Addig is az idén, a megszokott kiváló minőségben, mintegy 100 ezer darab kádat várnak a kecskemétiektől. Ennek reális alapja a kádgyár eddig elért eredménye. A második ötéves tervben 10 százalékos létszámemeléssel 44 százalékkal fokozták termelésüket, s ezen belül 75 százalékkal több exportárut adtak át. A kecskeméti kádakat 36 országba szállítják, jó minőségük miatt keresett cikkek a világpiacon Aki látja ezt a gyárat, elavult berendezéseit, minden szempontból korszerűtlen épületeit, elcsodálkozik, hogyan lehet itt ilyen minőségű és mennyiségű munkát végezni. Lényegében két dolognak van része az eredményben. A szervezésről csak annyit, hogy minden reggel 9 óráig a főmérnök asztalán van technológiai folyamatonként az előző napi termelés minden adata, darabszám-, minőség- és forintértékben, s ennek alapján egyrészt azonnal be lehet avatkozni, ha valahol zökkenők vannak, másrészt a minőségi bérben dolgozó munkások ugyancsak informálják,az előző napi munkájuk értékéről. Azok a dolgozók, akik legalább felerészben első osztályú árut készítenek, 2—2,5- szer annyit kereshetnek, mint akik ugyanilyen arányban harmadosztályú árut készítenek. S mert a munkások itt sem ellenségei a többletkeresetnek, a kecskeméti kádgyárban a már említett igen nehéz körülmények között az első osztályú áru kihozatala az össztermelésben állandóan 90 százalék körül van. Szerencsére már csak viszonylag rövid idő van hátra a munkakörülmények megváltozásáig, de érdemes lenne ezt az időt felhasználni a kecskeméti módszerek és tapasztalatok tanulmányozására. Különösen javasoljuk ezt néhány öntödénk vezetőjének. Z. L. !