Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
1986. december 25. vasárnap NÉPSZABADSÁG KÉKESDI GYULA: KOVÁCS PÉTER az idén végezte el a pedagógiai főiskolát. Jól tanult, ő volt az első számú reménység a számtan, fizika, vegytan szakon. Maga is elintézett dolognak vélte, hogy a főiskolán marad, s egyszer majd az intézet tanára lesz. Szeptemberben hívatták a tanulmányi osztályra. Az osztályvezető, hajdani falusi tanító, aki meglett férfikorban szerzett tanári oklevelet, csoszogva, öregesen állott elébe. — Gyönyörű hivatás vár rád! Ugye, te szereted Gárdonyit? Kovács meglepődött. — Igen, de ... — Ne szakíts félbe. Falusi iskolába kerülsz. Lámpás leszel, sötétben pislákoló fény, ahogyan Gárdonyi megírta. Kovács előtt elsötétült a világ. Az osztályvezető szavait mézbe csorgatott gyilkos méregnek érezte, mellyel örökre meg akarják semmisíteni. — De hiszen nem ezt ígérték! — támadt az idős emberre. — Ott van rád szükség! Meg kell értened! Kovács szaladt fűhöz-fához, mindenütt magyarázkodott, s mindenütt másképpen agitálták. A KISZ-ben kerek perec megmondták neki, hogy ez a határozat. A főiskola nem fogadhatja, nincs státus. A párttitkár a falu és a város közötti különbség megszüntetéséről mondott ezerszer hallott szavakat. — Maga világos fej, Péter. Ilyenekre nagy szükség van falun ... A legjobbaknak, a legértelmesebbeknek kell meghozniuk a legnagyobb áldozatot... OTTHON IS nagy volt a kétségbeesés. Kovács szülei falusi emberek voltak, de már 20 esztendeje városban éltek. Az idősebb Kovács egy tanácsi vállalat vezetője, aki havonta, kéthavonta el-elvetődött ugyan falura, nyáron néhány napra fiát is magával vitte, rokont látni. S amikor egy-egy útjáról hazatért, fejcsóválások közben mesélte el tapasztalatait. Mikor Péter elmondta szüleinek, hogy falura küldik, anyja hangosan sírt, s apja sem talált vigasztaló szavakat. Péternek gyötrő álmai voltak, önmagát látta, amint elemlámpával tör utat a kátrányszínű sötétségben, világító ablakok után kutat, hogy bekéredzkedjen néhány szó beszélgetésre. De sehol egy világító ablak, sehol emberi szó. Lámpás leszel, dünnyögte maga elé keserűen. Világítasz, amíg tart a kanóc. Ultizol csapzott hajú cimborákkal, jóízűt nevetsz, ha elnyersz valakitől húsz forintot. Elveszel valami gömbölyded tanítókisasszonyt, vagy benősülsz a tsz-irodára, s esténként istenien telezabálod magad zsíros falatokkal. Fröccsözöl barátaiddal, a színvonal kedvéért kávét is főzöl vendégeidnek, és versenyt intrikálsz azok ellen, akik éppen nincsenek jelen. Október elején kapta meg a kinevezést a tiszagáti általános iskolához. Tiszagát. Péter megborzongott. Alföld, tanyavilág. Kikereste a lexikonban: négyezer, lakos, szétszórt, elnyúló település. Telitalálat. A legalkalmasabbhely arra, hogy megkopjanak az illúziók, leülepedjenek a vágyak. Ez a gondolat nagyon megtetszett neki. Egy mártír önsajnálatával engedte, hogy kínozza, meggyötörje a megkopott illúziók, a leülepedett vágyak víziója. APJA UNSZOLÁSÁRA mégis elvállalta az állást, anyjának tízszer is megígérve, hogy a téli szünetet az utolsó napig otthon tölti. A járási székhelyen fél napot elidőzött. Felkereste apja gyerekkori barátját, aki a járási pártbizottságon dolgozik, hogy néhány tanácsot kérjen tőle. — Miért vagy úgy megijedve? Tiszagát nem a világ vége. Péter cinikus választ adott. —Biztosan nincs mit hencegniük vele. — Azt mi nem is igen szoktünk — felelte a járás embere. — De ha már így vélekedsz, se jót, se rosszat nem mondok, próbáld meg magad. Azt tanácsolta Péternek, hogy a fél ötös busszal induljon, másfél óra alatt, még sötétedés előtt ott lehet Tiszagáton. Ha az iskolaigazgatót ne im találná, keresse a tanácselnököt, az majd segítségére lesz. Péter a biztonság kedvéért vásárolt egy jókora elemlámpát, hogy az esetleges sötétségben eligazodjon, majd a presszóban felhörpintett egy jó erős kávét, s elindult a buszállomás felé. A busz imbolygó zötyögése, az egymásra lelt ismerősök lármája a fiú számára szinte elviselhetetlenné tette az utazást. Egy idősebb parasztember angyali nyugalommal kotort elő zsebéből egy darabka kolbászt és kiflivéget. Jóízűen falatozott és derűsen figyelte az ablakon át elsuhanó tájat. Néhány diák hangosan beszélgetett, majd csendben dudorászni kezdtek, az asszonyok pedig tömött kosaraikat ölükben tartva, percnyi megállás nélkül kerepeltek. AZ ÖREG PARASZT BÁCSI, aki éppen végzett a darabka kolbásszal, barátkozó szándékkal szólt Péterhez. — Hozzánk tetszik talán, Tiszagátra? — Igen — hallatszott a mogorva válasz. — Nem sértettem meg talán az urat? — Nem. Csak fáradt vagyok. — Akkor nem jó helyre jön. Nálunk mostanában kevés idő jut pihenésre. Lassan már be is esteledett, amikor egy merész zökkenő után megállt a jármű, s a kalauz végállomást kiáltott. Péter nem ilyen látványra számított. A buszból kilépve széles betonból-üvegből épült, egészen új épületbe ütközött. Presszó, kisvendéglő. Az ajtóban fehér kötényes csinos szőke fruska. — Hol találom a tanácselnököt? — kérdezte a lány látásától megenyhülve. — Odaát. Látja a jegenyén túl világító ablakokat? Az az állami gazdaság művelődési háza. — Csak sár van arrafelé vagy villany is? — kérdezte Péter akasztófahumorral. — Villany is van, ha besötétedik. Attól a kis sártól meg mért van úgy megijedve. IGAZ, GONDOLTA PÉTER és buzgón dagasztva a sarat, elérte a kissé ütött-kopott művelődési házat. De mért olyan sápadtak az ablakok? Mit csinálhatnak bent félhomályban? Belépett a tágas terembe, melynek végében a derengő fényben színpad színehagyott függönyét pillantotta meg, a nézőtéren pedig a székek erdejét. A teremben egy teremtett lelket sem látott. Már éppen viszsza akart fordulni, amikor a nézőtér sarkában keskeny ajtót fedezett fel, felette megvilágított táblácska: Klub. Kopogtatott, majd benyitott az ajtón. Hétnyolc lépcsőfoknyi mélységből éles fény csapott az arcába, hirtelenében azt sem tudta, hova tévedt. Mivel emberi hangokat hallott, lebotorkált az alumínium korláttal szegélyezett keskeny lépcsőn és tágas, otthonos terembe csöppent. A falakon ízléses festés, az ablakokon színes függönyök. A teremben kis asztalkák, közöttük kényelmes karosszékek, a sarokban parányi pult, rajta presszógép, néhány üveg, poharak. A terem zsúfolásig telve volt, ülőhelyet hiába keresett volna. Az érkezését követő csendben felállt asztala mellől egy magas, ősz hajú férfi. — Ha le akar ülni, fentre hozhat széket. Péter beült a sarokba, s figyelt néhány percig, hogy megértse, miről folyik a szó. Egy klasszikus regényből készült filmet vitattak a klub tagjai, azt fejtegetve, hogy a regény szuggesztív hatását megőrizte-e a filmalkotás. A vélemények megoszlottak, bár az őszhajú határozottan a film pártján állott . Lévén vizuális típus, én a képek bűvöletében élek. Számomra a moziban kelt igazán életre a sokat olvasott regény is. Zúgás támadt, s nyilván többen cáfolták volna a felszólalót, ha szót nem kér egy pirospozsgás arcú, lapáttenyerű fiatalember, aki lemberdzsekbe, csizmába öltözötten ült az asztalnál. — Még nem szóltunk a lélekábrázolás finomságairól. Az író végletes figuráit, a nagyon jót és a nagyon rosszat művészi módon árnyalta a fények játéka. A fekete és a fehér ügyes ötvözésével a rendező és az operatőr sokszor a színészi játéknál is többet mondott a jellemekről, az ábrázolt helyzetekről. PÉTER FELKAPTA A FEJÉT. Belső izgalom fogta el. Látta ugyan a filmet, mégis ijedten gondolt arra, hogy ha felszólítanák, nem tudná folytatni a fiú által megkezdett gondolatsort. Hiába, olvasásra, irodalomra nem sok ideje maradt a számtan, fizika, vegytan gondjai között. — Ki nem szólt még? — kérdezte az ősz hajú férfi. A tekintetek Pétert keresték. Zavarba jött, kényelmetlenül érezte magát. — A vendég nem kér szót? — Nem vagyok vendég — vágta ki magát. — Kovács Péter vagyok, az új tanár. Láttam a fényt, azért jöttem ide. Az ősz férfi karját barátságosan széttárva állt fel helyéről. — Igazán nagyon örülök. Mit szól hozzá, én is Kovács vagyok. Az állami gazdaság igazgatója. De vegyük sorra a többieket is. Az iskolaigazgató, a tanácselnök következett, majd a csizmás fiatalember. — Gál Béla agrármérnök. Friss a diplomám, mint a tiéd. — Friss itt majd mindannyiunké — szólt közbe Kovács igazgató. — A tanácselnök is tavaly végezte el a közgazdasági technikumot, az én agrármérnöki oklevelem is csak kétesztendős. Az iskolaigazgató Péterbe karolt. — Vártunk már. No mit szólsz kis fészkünkhöz? Ez a mi szellemi hadiszállásunk. Tetszik? KÖZBEN ELKÉSZÜLT A KÁVÉ, s anépes hallgatóság sorbaállt a frissítőért. Gál Béla, kihasználva az alkalmat, Péter mellé sodródott. — Vártalak ám! Most kaptunk egy kis laboratóriumot. Talajvizsgálatokat végzek. Mikor meghallottam, hogy fiatal vegyészt kapott az iskola, majd kiugrottam a bőrömből. — Semmi gyakorlatom nincs az agrokémiában — mentegetőzött Péter megszeppenve. — Majd lesz, a főagronómus mindkettőnknek segít. Sajnos, nem ért rá eljönni. Kitűnő ember, képzeld, Gödöllőt hagyta ott a mi birodalmunkért. Kétszáz hold szőlőt telepítünk és 150 hold gyümölcsöst. Feje tetején áll itt a világ, a jó isten tudománya is kevés volna, hogy mindent jól és pontosan csináljunk. Temérdek szakember kellene. A gyerekeket is mind e távlat jegyében kell nevelni. Tanulnunk kell, barátom, tanulni éjjeleken át, hogy eligazodjunk s hogy taníthassunk. Az iskolaigazgató lépett hozzájuk a tanácselnök társaságában. — A filmklubunk igen népszerű, s gondolom, színvonalas is — mondta Péternek. — Most rajtad a sor, hogy a természettudományos szakkör is ilyen jó legyen. Péter hirtelenében nem tudott mit válaszolni. — Ne gyulladj be — nyugtatta Gál Béla. — Miért ijeszted meg, Károly bátyám? Vagyunk itt néhányan, akik segítünk. Tanárok, agronómusok. — Hányan vagytok agronómusok? — kérdezte jobb kérdés híján Péter. — Heten, öt az állami gazdaságban és kettő a tsz-ben. öt egyetemet végzett, s van köztünk, ne félj, néhány belevaló gyerek. SZORONGATÓ IZGALMAT érzett Péter, valami nyomást a szíve táján. De ez az érzés cseppet sem volt hasonló ahhoz, amit tiszagáti kinevezésének a híre okozott. Tiszagát, hogy félt ettől a falutól. Leszállni a mélybe, pislogó fényt árasztani... De mért csapták őt be, akik ide küldték. S mért hagyta magát becsapni? Mért papolt az öreg osztályvezető pislogó lámpásról, magányos küzdelemről, hiszen itt már a lámpások egész sora világít. S mért nem azt mondták a KISZ- ben, hogy vigyázz, Kovács, Tiszagáton kevés leszel. Mért csak a határozatra hivatkoztak, s mért az volt az egyetlen érvük, hogy a főiskolán nincsen státus. Mért emlegetett a párttitkár áldozatvállalást, hiszen a szép küzdelem nem áldozat. Az a szívós ember annyit ostorozta őket, amiért lomha tudatuk nem volt képes követni a nyargaló valóságot. S ő sem tudná, mi a valóság, csak kopott jelszavakon lovagol? S az apja. Azt hajtogatta örökké, hogy a tsz-ben még sokat veszekednek. — Vállalom a szakkört — mondta Péter hirtelen elszánással az igazgatónak. — Csak ne olyan hevesen, barátom. Erről még beszélgetni kell Ne hidd, hogy ilyen filmklubszerű itt az egész élet, kávéval, csevegésekkel. Van itt sár, gond, tennivaló éppen elég. — Vállalom! — A téli szünetben kellene megszervezni. Rászánnád a pihenőd felét? , Péter bólintott és indult kávéját felhörpinteni. Mikor később Gál Bélával ideiglenes szállása felé tartott, egy pillanatra belefeledkezett a presszó előtti tér fényeibe. — Egész füzérnyi lámpás. — Az ám, barátom — felelt az agronómus. — Valóságos fényszórók ostoryélen. Indultunk a rokonokhoz. Előbb apa, majd édesmama testvéreihez. Ezekben a házakban egyáltalán nem kaptunk semmit. Helyesebben sokkal többet kaptunk, vendéglátásban részesültünk. A végső állomás a nagymama volt. Este tízre a nagycsalád odaérkezett és közösen énekeltük el a Mennyből az angyalt. A férfiak bort kaptak, a gyerekek diót, a serdülő vagy nagylányoknak pedig a nagymama megengedte, hogy megdézsmálják a karácsonyfát. No persze nem kell arra gondolni, hogy a fát egészen szétszedhették. Nagy nevetések közben lophattak róla egy-egy szem cukrot vagy egy különösen jóízű süteményt. Hanem akit a nagymama rajtakapott, az a fakanállal kapott a fenekére jócskán. Olyan szép és jóízű nevetéseket ritkán hallottam, mint ott. De közben már arra gondoltam, ha majd a nagycsalád betér hozzánk is, a mi szép fánkról valahogyan el ne lopják azt a három, igazán szép és kövér, valódi szaloncukrot. A többit dézsmálhatják, úgysem valódi mind. A tavalyi papírokba bobálykát csomagoltunk, sok olyan van rajta. mint a legtöbb helyen. Együtt indult a család az éjféli misére. Betértünk a rokonokhoz megint, hogy csatlakozhassanak hozzánk azok, akik eddig otthon maradtak. S minthogy a templom felé menet a mienk volt az utolsó rokoni ház, hozzánk már anynyian tódultunk be, hogy alig tudtuk becsukni magunk mögött a ház ajtaját. AZ EGYIK NAGYBÁTYÁMNAK volt három gyönyörű eladólánya. Jó kedvűek, egészségesek, majd kicsattantak az erőtől. Hát ez a három lány nem észrevette mindjárt azt a három valódi szaloncukrot? Uramisten, ezek addig fognak sündörögni, míg valóban ellopják azt a kincset. Láttam a szándékukat, ahogy mozogtak, kacarásztak, illegették magukat, legényekről trécseltek. Mindez csak játék, gondoltam, látom a szemeteken, hová-hová villan minden oldalsó pillantás. És lelopták. Hiába figyeltem őket, nem vettem észre, hogyan. Sírni szerettem volna dühömben. De hát a karácsony nem azért karácsony, hogy valakinek is sírás hangulatban kelljen az éjféli misére menni. — Ne csak — mondták, amikor kifelé tódultunk —, mi meg miféle aranycukrot találtunk. De gazdag ez a ház! Csak úgy elszórják mindenfelé az aranyborítású cukrokat. — Hát most mit csináljunk vele? Kinek adjuk? — Adjuk tán a gazdának, hogy máskor jobban vigyázzon rá? — A gazdának ne adjuk. Adjuk a gyerekeinek. Majd azok megmutatják, hogy kell a kincsekre vigyázni! így mókáztak, így vonultunk a templomba. Még néhány elkésett kántáló hangja hallatszott, a kutyák vicsorogva ugráltak fel a kapufélfára szúrt lángosokért. AZTÁN ODABENT elcsendesült minden. S mintha már akkor éreztem volna: nem a megismerhetetlen magasságok békéje ez. Ezeké az embereké inkább, akik egész évben dolgoztak, most eljöttek ide, hogy az áhítat fényében egy pillanatra megpihenjenek. 21 Kassák Lajos: MEG NEM VÁLASZOLT KÉRDÉS Szép órái a napnak termékeny hónapjai az évnek , magasságokból áradó világosság megfürdöm bennetek. Hajdan mikor az ég nem vált még el a földtől mikor a tenger végtelen dallama a mindenség lélegzete volt mikor először tükröződhetek a szememben milyen messzire készültem és hová jutottam. Olyan utakat jártam be amik szétmarták inaimat olyan házakban laktam amiket el sem kezdtek építeni. Hogyan léphetnék tovább. Gyenge szárnyaimmal hogyan emelhetném fel testem egész súlyát. Itt botladozom köztetek és kérdezem érzem-e még valaha az ölelő karok melegét. Rámtalál-e a hivó szó ami a sebzett lelket hálaadó énekre bírja.