Népszabadság, 1967. április (25. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-13 / 86. szám
. 6 Az Új Élet gépszín- és javítóműhelyrészlege huzatos, napfényes fennsík szélén áll. Új kerítése és még portásházikója is van. Úgy ám, mert nagy itt a rend: ember és gép csak engedéllyel vagy marsrutával haladhat ki-be a kapun. A helyettes párttitkár, egy szikár, vasmarka, húsz és valahány éves fiatalember társaságában tekintettem meg. Inkább jóízű beszélgetés volt ez a műhely öreg mesterével hármasban, mint igazi szemle. Mert noha szombat délután van, az erőgépek még csak most kezdenek hazafelé szivárogni. Kifelé menet egy frissen beállt Zetor mellett haladunk el. Józsi, a helyettes titkár rápillant, megtorpan, majd engedelmet kér, és a motorházát fölcsapva, alaposabban is szemügyre veszi. — Valami baját gyanítja? — kérdezem. — Nem a. Megszokás. Mindig meg szoktam nézni. Valamikor én vezettem. Ez volt alattam az első gép. — Mikor? — Éppen öt esztendeje már. Az egész gépparkunk ebből meg egy öreg körmös traktorból állott akkor. — Most hány erőgépük van? — Huszonhárom. — Hány holdra? — Kereken kettőezer-kétszáz katasztrális hold szántóra. — Akkor maguknak jól jött legutóbb a géphitelek törlesztése. — Jól valami... hat és fél— hét millióval lettünk aktívabbak. — Hogyan dolgoznak a gépészeik és a traktorosaik? Szerződéses alapon? — Már nem. Az egész részleg tagnak lépett be. Annak idején a gépállomási munkanorma kb. nyolcvanforintos napi keresetet biztosított. Mint tagok, ha a kukoricailletményt és egyebeket is pénzre számítjuk át, most száz forint körül kereshetnek az embereink. Ez a számítás léptette át őket tagnak. Utunk széles, nyílegyenesen kimért utcán vezet végig. Tengely ez, amelyre a keresztutcák is mind merőlegesek. Az ősi, nyolcszáz esztendős „anyafalu”-nál jóval nagyobb település keletkezett itt a legutóbbi huszonkét esztendő alatt, és különösen az utolsó tíz—tizenkét esztendő gyarapodása figyelemre méltó. Az utcák ugyan kövezetlenek, és kiadósabb záporok alkalmával valósággal lövészárkokat hasogat bennük a víz; némelyik ház még vakolatlan és sövény- meg kórókerítés is akad; a település jellege azonban tagadhatatlanul kertvárosias. Lám, már italboltja is van, cégérét neonfény világítja meg, és — ugyancsak hangos. — Mit csináljunk? — nevetgél zavartan Józsi. — Erre csak azt tudom mondani, amit a Baksa elvtárs is meg szokott állapítani. A mi embereink igazi magyar emberek. Nem nézik, mikor kel a nap, mikor nyugszik, nekiadják magukat a dolognak, de ha az ünnepnek csak a szagát is megérzik, mindjárt eldobják a gyeplőt. Ebből itthon nem származik baj, egymást közt vagyunk, de idegenben? — Mire érti ezt? — Egy esetre. A titkárunk, Kormos Feri bácsi esetére, akit a jelenben helyettesítek, mert iskolára lett vezényelve. Higgadt ember, kettőt gondol, egyet cselekszik, és mégis szögbe talált hágni a nyáron. Ünnepelni volt, az alkotmány ünnepén az aszszony húgát látogatta meg Pesten. Amíg az ebéd elkészült, járkáltak és söröztek egyet a sógorral. Valamelyik ligeti kerthelyiségben ücsörögtek, amikor hallják ám, hogy a szomszéd asztalnál egy muksó holmi másnapos, apróra sikerült sóskiflik miatt becsmérlő megjegyzéseket tesz az ünnepre meg a rendszerre a pincérnek. Feri bácsi titkár is, munkásőr is, a sógor pedig marós létére önkéntes rendőr. Az csak természetes, hogy volt a hallottakhoz egy-két közvetlen rendreálsító szavuk. Úgy ám, de a muksó nyomás alatt volt, az előző esti szivornyázását gyógyította sörrel, így aztán még jobban föltátotta a száját. Erre Feri bácsi és a sógor elő az igazolvánnyal, ők hatósági személyek, és irány a legközelebbi őrszoba. A muksó ellenállt, üvöltözött, majd iszkolni próbált. Feri bácsiért utána, padon, pázsiton, virágágyon át. A muksó fölbukfencezett, beverte az orrát, és nyilván Feri bácsiéktól is kapott egy-két hathatós, képére mért érvet. Most aztán megvan a baj, tárgyalásra vannak idézve Feri bácsiék. Tettlegesség miatt, no meg azért is, mert a reakciós muksa szerint detektíveknek adták ki magukat. — A tanulság? — Igyunk, ihatunk, de azért... a hidegvérünket is őrizzük meg. Főképp ... ügyintézés közben, ha netán bizonyos elemekkel konfliktusunk támad. Erre is tudok esetet. — Halljuk. — Az útról van szó. Tudja: a kövesútról, amelyik át a községen, egész a nagyistállókig vezet. Csak aki gépen jár, és a legnagyobb ellenségének a kátyúkat tartja, csak az a megmondhatója: micsoda átok volt ezen a mi községünkön az úttalanság. Ezért is mondta a Baksa elvtárs: elsőnek a kövesutat kell kiverekednünk. Kövesút nélkül tíz év múlva is hátul fogunk kullogni mint téesz ... Jól van, ezt mindenki megértette, és az illetékes szervek se sajnálták a községtől a megfelelő mennyiségű milliókat. De már a munkát igen. Legalábbis egyesek. A fölmérés megvolt, a nyomvonalat is kitűzték, mi meg csak vártunk, vártunk, vártunk... Egyszer aztán türelmét vesztette, és így szólt Baksa elvtárs: „Ebből nem élünk meg. Utánajárok, hol rekedt meg az ügy.” Azzal föl a motorra, mert akkoriban motoron járt, és be a megyeszékhelyre. Ott egyik hivatalból ki, a másikba be, és végre ott állt a legrangosabb illető, egy nála fiatalabb, negyvenes forma főmérnök előtt. Állt, álldogált, a lábát váltogatta, mert a főmérnök nem kínálta meg hellyel, és a köszönésére is épp csak rábólintott, pedig bemondták neki telefonon, hogy nem az utcáról tévedt be, téeszelnök a Baksa elvtárs. És ez így ment egy darabig: Baksa elvtárs állt, a főmérnök pedig telefonálgatott. Hol őt hívták, hol ő hívott másokat, hanem aztán Baksa elvtársnak elfogyott a cérnája, magához markolta a telefonkagylót, és így szólt: „Ebből elég! Ha a főmérnök urat egyben,kinek sehívják téesz-elnök nem érdekli, egy megyei tanácstag talán érdekelni fogja.” Nagyot nézett a főmérnök, úgy lehet, meg is szeppent. „Ó, ön megyei tanácstag? — mondta. -v Állok rendelkezésére.” — No lám, mire jó, ha valaki megyei tanácstag. Józsi lelkes helyeslést várt, erre meghökken és fejét rázogatva mondja: — Ez nem valami elismerően hangzott... Miért? Talán nem volt ember magáért, nem járt el helyesen a Baksa elvtárs? Elvégre lekezelték, átnéztek rajta, aztán ha bosszúálló, hatalmaskodó természetű ember, a nótáját is elhúzathatta volna annak a pökhendi mérnöknek, amilyen magas összeköttetései vannak. — Baksa elvtársnak? — Neki. Éppenséggel... a földművelésügyi miniszter is barátja, ha az elvtárs tudni akarja. Úgy barátja, hogy kolléga volt vele, mind a ketten őseredeti, negyvenkilences dátumú elnökök. És ez nemcsak amolyan „én mondom” barátság, tettel is bizonyítva van. — A miniszter cselekedett? — Csakis. A vízművünket látta az elvtárs? Nahát! Annak a megcsinálása se úgy ment, hogy az állami automatába fölül bedobtuk az igényt, alul meg kipottyant a kész létesítmény. Először is ott voltak nekünk a patronáló elvtársak. — Budapestről? — Onnan. Ők olajipari mérnökök és szakmunkások, tudja. Ki is számították, hogy nemcsak a majorokat, de az egész községet is vígan el bírja látni a forrás, és mindjárt egy előzetes költségvetést is produkáltak. De nem így az Agroterv mint illetékes szerv. Az besorolással, fontossági sorrenddel és egyéb ilyen elhárító fogalmakkal kezdett dobálózni. — Erre Baksa elvtárs föl Budapestre, be a miniszterhez és el is volt koronálva az ügy. — Ki mondta ezt? — botránkozik meg Józsi. — Melyik gyöpös agyú bimbóla? Értekezleten találkoztak. A megyénél. És ott is hogyan? A szünetben, ahogy már szokás, a többi elnök úgy körülfogta a minisztert, hogy rágyújtani is alig bírt. Váltott szájjal sorolták neki a problémáikat. Ezt Baksa elvtárs egy csészei kávé mellől, félrehúzódva nézte. Nevette is, sajnálta is a minisztert, hogy bezzeg régen, amikor Szilonics-majorban akkora sarakat lábolt meg, hogy a gumicsizmája is lemaradt, régen bezzeg nem rajongták így körül. Ahogy így elmélkedett és kávézgatott a Baksa elvtárs, egyszer csak érzi, hogy valaki vállon fogja. A miniszter volt. „Mi az, Baksa — évődött —, te nem akarsz beszélni velem?” Bezzeg kiszállt erre, már a következő héten ott volt nálunk ez Agroterv a csíkos póznáival meg a távcsöves háromlábakkal. Ott hát, mert amint mondták, valaki csudára megnyomta a dolgot odafönn. — Értem. Szerezz miniszter barátot, és mindjárt üdvözülsz, így kezdődik a téesz-elnöki tízparancsolat. — Ezt mondtam én? Ezt vette ki a szavaimból? — méltatlankodik Józsi. — Á, látom én már, hogy ugrat, de az is lehetséges, hogy ... provokál az elvtárs ... Erről jut eszembe: hallotta már a Daczó Mihály hírét? — Még nem. — Nagy „politikus” volt, valóságos kovácsműhelyi orákulum. Mindenre tudott magyarázatot. Csak a halálos ágyán világlott ki, hogy milyen buta. Sehogy se bírta megérteni, hogy ő, aki örök életében csakis bort ivott, miért hal meg mégis vízibetegségben. — Ezt most mire mondja? — A saját tudományomra. Nézze, én még csak nemrég, csak alig pár hónapja vagyok helyettes titkár. Mi gondom-bajom volt nekem azelőtt? Csak az, hogy gyerünk, jól menjen a meló. Aztán, ha jól ment és a kereset is a zsebemben volt, a kuglizásnak meg a mulatósnak se voltam ellensége. De ennek vége. Néha itt, m, a kupámon érzem, hogy se tudásom, se elég élettapasztalatom a funkciómhoz. És akkor az elvtárs elvárná tőlem, hogy az említett Daczó Mihály módjára a legfogasabb kérdésekről csak úgy kapásból nyilatkozzak itt. És van egy gyanúm is. — Hogy engem zrikál, de valójában a Baksa elvtárssal van valami baja az elvtársnak. Most mit nevet? Tudom én, amit tudok, csak úgy időtöltésből nem vallatná sorra az embereket. — Az már igaz. Bajom azonban nincsen Baksa elvtárssal. Egy mondását elemezgetem csupán. Arra vagyok kíváncsi, hogy elv és gyakorlat hogyan vág öszsze. — Baksa elvtársnál? — Nála. Jó két esztendeje, amikor egy éjszakára szállóvendége voltam, és másnap délelőtt kissé szétnéztünk a gazdaságban, ezt találtam kérdezni tőle: „Mi kell ahhoz, hogy egy téesz-elnök manapság jól elboldoguljon?” — Mit felelt rá? — Hidegvér és fantázia. — Ügy is van! Az én válaszaim is ezt célozták. Szóról szóra ezt célozták. A jegyzetei fölé is ezt írja mottónak az elvtárs. Következik: „EGY ÉLETRE KISÍRTAM MAGAM..." URBAN ERNŐ 4. Könnyű-e Baksa Mártonnak? NÉPSZABADSÁG 1967. április 13. csütörtök iróniái Lei Az olaszok olaszo z olaszok csak akkor beszélnek olaszul, ha muszáj. Olasz helyett tucatnyi más nyelven beszélnek. A rómaiak rómaiul; a nápolyiak nápolyiul; a szardíniaiak szárdul; a milánóiak lombardul; a torinóiak piemonteiul; a velenceiek venetóul; a firenzeiek toszkánul; a bolognaiak emiliaiul; a szicíliaiak szicíliaiul és így tovább a végtelenségig. A napokban beszélgettem egy római gimnazista lánnyal, aki feltűnően nem rómaiul, hanem olaszul beszélt. — Hogyhogy maga ilyen hibátlanul beszél olaszul? — kérdeztem. — Egyszerű — felelte. Az apám Milánóban, az anyám Nápolyban született. És mivel kezdetben nem értették meg egymást, mind a ketten kénytelenek voltak olaszul is megtanulni, hogy szót értsenek. Én Rómában születtem, de hogy társalogni tudjak a szüleimmel, nem rómaiul, hanem olaszul beszélek. Olaszországban majdnem mindenki annak a tartománynak, városnak, községnek, falunak a saját önálló nyelvét beszéli, ahol született, ahol él. Az olaszoknak az olasz nem az anyanyelvük. Olaszul az olaszok csak akkor tanulnak meg, amikor beiratkoznak az elemi iskolába. Ott aztán fokozatosan, szépen elsajátítják az olaszt is. Az esetek többségében nem különféle dialektusokról, nyelvjárásokról van szó, hanem egymástól teljesen különböző, önálló nyelvekről. A nápolyi például nem érti meg a milánóit, a római egy szót sem ért a szárd nyelvből;a szicíliainak kitörne a nyelve, ha egy piemonti szót kellene kimondania, és fordítva. Itália alig száz esztendeje alakult önálló országgá, előzőleg évszázadokon át tucatnyi városállamból állt, s minden egyes városállamban más és más nyelven beszéltek. A legutóbbi évtizedekben az iskolákban kötelezővé tették ugyan az olasz nyelven való oktatást, de az olasz nyelv mindmáig nem vált államnyelvvé. A tartományi, helyi nyelveken különféle újságok jelennek meg. A firenzei írók toszkánul írnak, a nápolyiak nápolyiul. Az olasz filmek — pontosabban az Olaszországban készült filmek jelentős része nem olaszul, hanem nápolyiul, rómaiul vagy lombardul beszél, és hogy azokat az egész országban megértsék, utólag olaszra szinkronizálják. Az országos napilapokban a legfontosabb híreket olaszul írják ugyan, de a tudósítások, a riportok, a színes anyagok jó része már azon a nyelven íródik, ahol az újságot kiadják. A központi televíziónak négy nagy olasz városban vannak stúdiói. Minden stúdió azon a nyelven sugároz, ahol van. A legnagyobb és legnépszerűbb olaszországi nyelv a nápolyi, vagyis a híres „napoletana”. Mintegy ötmillió olasz beszél nápolyiul. A leghíresebb neorealista olasz filmek is nápolyiul beszélnek. Vittorio de Sica, Sophia Lorén, Eduardo De Filmpo rendszerint nápolyi nyelven játszik. (Egy politikai pletyka szerint Leone volt olasz miniszterelnöknek három és fél évvel ezelőtt a többi között azért is kellett távoznia, mert olasz helyett csak nápolyiul volt hajlandó beszélni, s ezért beszédeit az ország lakosságának a zöme nem értette meg.) Az utóbbi időben Milánó, a nagy északolasz iparváros megirigyelte a „napoletana” nyelv térhódítását, és a nagy olasz újságok hasábjain, a könyvek lapjain, a tévén és a táncdalok szövegein keresztül népszerűsíteni kezdte a lombard nyelvet. A lombard nyelv Nápoly-ellenes rohama azonban mindeddig hajótörést szenvedett azon az egyszerű tényen, hogy a lombardiai az egyetlen itáliai nyelv, amely használja az „ö” és az „ü” magánhangzókat. Ezt a két magánhangzót azonban a milánóiakon kívül egyetlenegy olasz állampolgár sem tudja kimondani. A napokban hallottam a következő jellemző esetet. Az Adriaitengerparti Cattolica nevű kis üdülővároska halászai átrándultak az onnan 8 kilométernyire levő Riccione nevű városkába ügyes-bajos dolgukat elintézni. Csakhogy kiderült hamarosan, hogy a két olasz város lakosai nem értik meg egymást, más nyelven beszélnek. Gyorsan kerestek tehát egy tolmácsot, aki a cattolicai meg a ricefonei nyelvet annak rendje és módja szerint lefordította — emiliaira. De mivel volt a társaságban két halász, aki emiliaiul sem tudott, kerestek még egy tolmácsot, aki az emiliait áttette olaszra, így aztán valahogy, keservesen, mindenki mindent megértett. Azt mondják — és ezzel kapcsolatban van némi személyes tapasztalatom is —, hogy a dél-olaszországi, a szicíliai és a szardíniai lakosság jelentős része nem tud olaszul. Ahhoz ugyanis, hogy egy olasz Olaszországban olaszul tudjon, előbb iskolába kell járnia, ahol az olaszt megtanulja. A dél-olaszországi analfabéta lakosság azonban nem járt iskolába, így hát szükségszerűen olaszul sem tud. A hatóságok szemmel láthatóan és érthetően nem csinálnak maguknak problémát a nyelvi zűrzavarból. Sőt, ezeket a kis helyi nyelvecskéket még minden eszközzel támogatják is. S ellenkezőleg, mint várható lenne , ebből nincs semmiféle bábeli nyelvzavar. Valaki ugyanis szerencsére feltalálta és megalkotta a szépséges olasz nyelvet, amit Olaszországban egy bizonyos fajta „eszperantóként” használnak, és szerencsére vannak még kiváló tolmácsok is, akik közvetíteni tudnak abban a reménytelennek látszó esetben, ha például egy torinói olasz netalántán egy palermói olasszal kívánna eszmét cserélni. Róma, 1967. április, aSután JunoS A MÁR CSAK 7 NAPIG! n—gaBii'hummai niwm niBnaBB—r 1500— Ft helyett 1200,— Ft a KVARCZ M filmfelvevőgép az OFOTÉRT szaküzletekben OTP HITELLEVÉLRE 240,— FT-TAL ÁTVEHETŐ