Népszabadság, 1969. május (27. évfolyam, 99-124. szám)

1969-05-01 / 99. szám

Itt oldal — Ara:­­­lórius mRBIÍDSM 1969. május 1. csütörtök \'L MSZ111» KO/2».¡­MI I.APJA XXVII. évf., 99. sz. Mórunk parancsa. Lehet-e a mai, ellentétektől szétszabdalt, az emberek, orszá­gok életkörülményeiben roppant különbségeket mutató világunk­ban, megoldatlan problémák fe­nyegető feszültsége közepette olyasmiről beszélni, mint a „kor parancsa”? Van-e ilyen? Ha van, nem titkosítással írták, hanem a valóságos eseményekben kell megnyilvánulnia. És mégis: meg­fejthető-e? Megfejtettük, megér­tettük-e? Május elsején, a nemzetközi munkásosztály hagyományai sze­rint a nagy számvetés és a nagy seregszemle idején, felelnünk kell erre a kérdésre is, felelnünk kell annak az osztálynak, a munkás­­osztálynak nevében, amelynek a kor legfőképpen feltette, felteszi ezt a kérdést. Mert ez az az osz­tály, amely frontot nyitott az em­beriség új korszakának megte­remtésére. Tudjuk, hogy az emberek ma­guk csinálják történelmüket. Lát­juk, hogy eddig elképzelhetetlen hatalomra tettünk szert a termé­szet erői felett. De az emberek nem mindenhatók. Adott történel­mi pillanatban csak azt képesek megvalósítani — amit lehet. Az emberi szabadság — a felismert, megértett és az emberek javára fordított szükségszerűség szolgá­lata lehet csupán. Akik arra vál­lalkoztak, hogy segítsenek a tör­ténelemnek és tudatosan építenek olyan ú­j világot, amelyben a dol­gozó emberek, az emberiség több­sége megszüntet minden kizsák­mányolást, megszünteti a háború veszedelmét és felszabadítja az embert — csak akkor járhatnak sikerrel, ha cselekedeteikben a kor parancsát követik. Ha olyas­miért harcolnak, aminek megva­lósítása nem lehetetlen és készek a küzdelemre mindazért, ami le­hetséges és amit meg kell tenni. A mi korunkban a nemzetközi, politikai és a nagy társadalmi problémák, ellentétek megoldá­sának régi eszközeit és módjait korlátozza vagy éppen­,lehetetlen­­né teszi alkalmazásukat a nuk­leáris háború veszélye. Régebben joggal mondhatták, hogy a hábo­rú „a politika folytatása más esz­közökkel”. Ma azonban a politi­ka egy látszólagos holtponton sem folytatható tovább a háború esz­közeivel, mert egy nukleáris há­borúban minden elveszhet. Ma már azt sem mondhatjuk, hogy az új világért folyó harcban a proletariátus „nem veszíthet mást, csak láncait”. A proletárok és szövetségeseik a föld tizennégy országában kerültek hatalomra, s ezt a hatalmat erősítik, védelme­zik a tőkés világ már ingatag, de még mindig hatalmas erőivel szemben. Az, amit az SZKP XX. kongresszusa a békés egymás mel­lett élésről mondott, valóban a kor parancsa! A tőkés hatalmak csak azért tű­rik, hogy ma szocialista országok vannak a világon, mert nincs erejük ezen változtatni. De az im­perializmus ne­m mondott le e „revánsról”, vissza akarja sze­rezni, amit elveszített, s erre a célra felhasználja eszközeit. Nem számít jog és igazság: háborút folytat Vietnam ellen. Megtorlás­sal fenyeget, ha lelövik a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen küldött kémrepülőgépet, és szokásjogként akarja elfogadtat­ni, hogy Izrael időről időre ag­resszióval növelje területeit. Nyu­­gat-Németország még mindig nem ismeri el, hogy létezik egy Né­met Demokratikus Köztársaság, és ezzel együtt voltaképpen azt is kinyilvánítja, hogy az NDK-n túl szovjet, lengyel, csehszlovák te­rületekre is kiterjesztené határait, ha módja lenne rá. Mindmegany­­nyi háborús tűzfészek akkor, ami­kor hidrogénbombákkal megra­kott repülők köröznek az égen és atomrakétákkal fel­fegyverzett tengeralattjárók úsznak az óceá­nokon. Ez és amit a harmadik világ országai, a most nemzetté váló, vagy függetlenségükért küz­dő népek ellen az imperialisták elkövetnek, csak egy része annak, amit megtennének, ha nem üt­köznének ellenállásba. Növelni kell velük szemben ezt az ellen­állást, össze kell fogni erre min­den imperialistaellenes erőt, ez az alapfeltétele annak, hogy meg­értsük és beteljesíthessük az em­beriség jelenkori feladatait. A tudományos-technikai forra­dalom idejét éljük. Olyan erők és lehetőségek állnak az emberek rendelkezésére, amelyek között már nem lehet a régi módon élni. A marxista tudósoknak igazuk van, amikor megállapítják: aho­gyan 150—200 évvel ezelőtt az ipari forradalom kikényszerítette a kapitalizmus győzelmét a feu­dalizmus felett, úgy a tudomá­nyos-technikai forradalom ki­kényszeríti a tőkés rend letűné­sét és egy új, szocialista, kom­munista közösségi társadalom lét­rejöttét, ilyen vagy olyan formá­ban, de elkerülhetetlenül. A ter­melési erők a fejlett országokban rég túlnőtték a nemzeti határo­kat. A század elején a jelentős műszaki újítások átlagosan 5—20 százalékkal emelték a termelé­kenységet. A XX. század máso­dik felében ez az átlag 50, 100, sőt ennél is több százalék, ezt eredményezi a tudomány alkal­mazása az iparban. Az­ ugrássze­rűen megnövekedett termelési erőkhöz alkalmazni a termelési viszonyokat, az emberek és orszá­gok együttélésének, együttműkö­désének módját — ez is a kor pa­rancsa! Ilyen parancsok végrehajtásá­hoz egész történelmi korszak szükséges. A kor parancsa nem teljesül egy csapásra és nem tel­jesül önmagától, hanem emberi cselekedeteken keresztül, kitérő­kön és buktatókon át valósul meg. Abban, hogy az „emberek magaik csinálják történelmüket”, egy­aránt benne van az a lehetőség, hogy jól, s az is, hogy rosszul csi­nálják. Az, hogy ismerjük a kor történelmi parancsát, nem ment fel annak kötelezettsége alól, hogy a gyakorlatban keressük és meg­találjuk valóra váltásának célsze­rű és lehetséges módjait, hogy megoldjuk az emberi együttélés napi feladatait és szembeszáll­junk a haladást gátló törekvések­kel. Mert a nemzetközi és társadal­mi problémák nem tűntek el, s nem oldódnak meg azáltal, hogy az atomháború kiszorul eldönté­sük eszközei közül. A napi politi­kának, a nemzetközi osztályharc­nak éppen az vált egyik döntő kérdésévé, hogyan kell tovább folytatni az osztályháborút, a há­borút a háború ellen a mai korlá­tozott eszközökkel. A kommunis­táknak egy sor országban éppen azt kell eldönteniük, hogyan vi­selkedhetnek forradalmár módjá­ra akkor, amikor nincs közvetlen forradalmi helyzet. Más országok­ban azzal kell számot vetniük, hogy hol a határ a merészség és a kalandorság, a józan mértéktar­tás és az opportunista meghátrá­lás között. Sokféle úton és sokféle módon készülhet és készül ma is a jövő. Minden ország dolgozóinak vé­gig kell vinniük a maguk harcát, nem vívhatja azt meg helyettük senki más. De valamennyi or­­­szágban folyó osztályharc kimene­telére, arra, hogy mikor és ho­gyan következik be a győzelem, döntő­ befolyással van a nemzet­közi feltételek alakulása. Bármi­lyen eltérő helyzetben vannak is a világ proletariátusának külön­böző osztagai, a nemzetközileg szervezkedő tőkével szemben ma is csak a maguk nemzetközi egy­ségének és együttműködésének erejét szembeállítva tudnak ered­ményesen „segíteni a történelem­nek”, hogy kivívhassák a szocia­lizmust és a tartós békét. A kor parancsa tehát ma is, mint­ tegnap és lesz holnap is: Vi­­lág proletárjai, egyesüljetek! Ma másokat is értünk proletárok alatt, mint régen. Alkalmazottak,­ tudósok, diákok, a társadalom minden haladó és alkotó, az impe­rializmussal így vagy úgy szem­beforduló rétege és osztálya szö­vetkezhetnek és szövetkezniük is kell, hogy megóvják a békét és kivívják az emberibb világot. Éppen azért, mert a világprob­lémák megoldása elhúzódik, s a gordiuszi csomókat nem vágják karddal ketté, a nemzetközi bo­nyodalmak korszaka sem egyha­mar ér véget. De akár a szocializmus orszá­gai gazdasági erejének fokozásá­ról, akár az imperializmus nyomá­sával szembeni védekezésről, akár a nemzeti függetlenséget és sza­badságot követelők harcának megkönnyítéséről van szó, újra és újra azt találjuk: az egység és az együttműködés a legfőbb erő, amit a haladás szolgálatába állít­hatunk. A helyzet nem könnyű. Szocia­lista országok között is olyan el­lentétek feszülnek, amilyeneket korábban elképzelhetetlennek tar­tottunk. Felesleges tán ez alka­lommal is idézni a példákat, is­meri őket mindenki. De így is, ez­zel együtt és ennek ellenére, nincs más út, mint tovább küzdeni a nemzetközi munkásosztály egysé­géért, a dolgozók erejének tömö­rítéséért, felsorakoztatni a népeket az imperializmussal szemben. Ezt teszik a szocialista országok veze­tői, akik legutóbb fontos elhatáro­zásokra jutottak a KGST-n belüli szorosabb összefogás érdekében. Ez a célja a világ kommunista és munkáspártjai idén júniusra összehívott moszkvai konferenciá­jának. Ennek az egységnek sark­kövét látjuk és óvjuk a Szovjet­unióhoz fűződő barátságban, elv­társi szövetségben a többi testvéri szocialista országgal való közös­ségben, amelyet évről évre sokol­dalúbbá és gyümölcsözőbbé te­szünk. Egységünkben az erő, erő­sítsük ezt az egységet. Fogjunk össze mindazokkal, akik készek szembeszállni az imperializmussal, és segítsünk együtt a történelem­nek,­­hogy minél kevesebb vér és áldozat árán, minél hamarabb be­teljesüljön a kor parancsa, hogy rövidebb legyen a világ vajúdása, és megszülessen a dolgozó embe­rek szabad, békés társadalma, a szocializmus. Mindenütt a világon.

Next