Népszabadság, 1969. augusztus (27. évfolyam, 177-202. szám)
1969-08-31 / 202. szám
FEJ A GÉZA: EGY MAGYAR TORZÓ OSVÁT ERNŐ is észrevette, hogy irodalmunkban sok a torzó, és felismerése elkísérte mindhalálig. Ezért alapítottegymás után folyóiratokat, míg végre a Nyugatban sikerült egész nemzedéknek otthont és műhelyt teremtenie. Ezért lett oly elszánt fölfedező, s pazarolt időt, erőt, ideget minden felbukkanó ígéretre, bármennyit csalódott. Ezért indított a húszas években irodalmi színpadot, úgy hitte csíráznak értékes drámaíró-tehetségek, csupán a színházi légkör fojtja meg őket. A torzósorstól féltette a tehetségeket, annál inkább, mert a közelimúlt éppen elegendő példával szolgált. Még a Nyugat előtt realista nemzedék tört előre, igaz, többségük, így Iványi Ödön, Justh Zsigmond, Papp Dániel, Reviczky Gyula (prózája őt is ide sorozza) korán elhalt. De megmaradt Tolnai Lajos és Gozsdu Elek. Tolnai hallatlan termékenysége ellenére is torzó lett, Gozsdu pedig egy elsőrangú novelláskönyv és két ígéretes regény után elment vidékre hivatalnoknak. Osvát tudta, hogy a tehetség önmagában nem mindig állt helyt, szüksége van az irodalmi mozgalom lendítőerejére és a vezető folyóirat kohójának a hőségére. De miért jut mindez most eszembe? A minap jelent meg új kiadásban Oláh Gábor Táltosfiúja, s ugyanúgy megrázott, mint valamikor első olvasása közben, és fölelevenítette bennem a torzókérdést, mert Oláh Gábor az Ady-nemzedék egyetlen torzója. Hatvany Lajosnak jó szeme volt, s már az elinduló Oláh Gáborban észrevette a másodrendű költő mellett az elsőrangú prózaíró lehetőségét. Oláh azonban Ady szeretett volna lenni, ereje jelentős részét erre a reménytelen kísérletre pazarolta, ráadásul azzal akarta túlszárnyalni Adyt, ami Adyból — szerencséjére — hiányzott: „idealizmussal”, erőszakolt képzelgéssel, képzuhatagokkal. OLÁH GÁBOR 1925-ben ismét nagyarányú prózai kísérletet tett, megírta a Táltosfiút, regényét Móricz Zsigmond üdvözölte a Nyugatban, szerzőjét nagy íróvá ütötte. Móricz s mindnyájan, akik többé-kevésbé egyetértettünk vele, nem jártunk messzire a valóságtól: ebben a könyvben csakugyan megtalálhatók egy nagy regény elemei s légköre, főként pedig az izgalma. Oláh remekel, midőn gyökeréig átélt s megszenvedett valóságot ád, de azonnal kiesik a rendkívüli író tartásából, mihelyst „táltoskodni” kezd. Szabó Pál mondotta a minap, hogy a valóság kimeríthetetlen, a realizmus tehát örök, addig lesz, amíg irodalom van. Oláh Gábor-taltos fiúját is az újra fölfedezett valóság teszi most is élvezetes olvasmánnyá. Milyen nagyszerű a kis Ács Zsuzsi téli útja a pusztán keresztül az iskolába, midőn zsoltárt énekel, mert fél a farkasoktól, a tanyasi mester figurája, rettenetes Bakó Mihály, a fiákeres, gyilkosság a halápi erdőben, a kísértő éjszaka ugyanott kísértet nélkül, a város széli proletárgyerekek hétköznapjai, Köblösné, a kis kezű és roppant csipejű bába ... Debrecenről ír? Jóval többet ád: a századforduló tiszántúli népéletének a lélegzetét érezzük. Csak ne jönnének az egykettőre szétpattanó „ideális” buborékok meg a valóságtól elpattanó „lelki” ragaszkodások. Csak ne származtatná táltos önmagát egeket ostromló „metafizikai nemzésből”. (Elkésett katolicizmust vegyít a debreceni külváros konok, vad világába.) A Táltosfiú mégis rendkívüli alkotás, mélyre szíttam, s egykettőre jó viszonyba kerültem Oláh Gáborral. Annyira megtisztelt bizalmával, hogy átadta olvasásra új regénye, a Hetén vagyunk kéziratát. Iskolai dolgozatos füzetekből kivágott tiszta lapokra írta grafitceruzával csodálatosan szép, higgadt betűkkel. A Táltosfiú mélyebbről tört fel ugyan de a Heten vagyunk immár tiszta realizmus volt, debreceni hús-vér figurák fortyogó s lobogó élete. Úgy éreztem, valóban korszakot nyitott, és lelkesedésemben tárcát írtam kéziratáról. Annál félelmetesebb meglepetés ért legközelebbi debreceni utam alkalmával. Újra ideadta a Heten vagyunk kéziratát: — Változtattam rajta. Este nézd majd át. . . Hajnalig nem tudtam elaludni, művéből ugyanis következetesen kivonta a pirosat, az élet, a szerelem, a hajnal természetes színét, helyébe nyomult az álszemérem, s ezáltal a többi szín fakóbbá vált. Délelőtt találkoztunk, finoman figyelmeztettem erre, de csak konokul leszegte a fejét. Ekkor kitörtem: — Ez az írói tragikumod: félsz a teljes valóságtól, és idegen elemekkel próbálod pótolni. Írd meg teljességében ezt a debreceni, tiszántúli világot, a tolvaj urakat, a vastag cíviseket, a vaskalapos papokat, gyerekkori pajtásaidat, akikkel a temetőkertben játszottál, s most polgárok, kocsisok, hentesek, kupecek meg proletárok Ne Laura képzelt fátyolával bíbelődj, de ezekkel a káprázatos debreceni szoknyákkal. Éppen annyit teremthetsz Debrecenből, mint Tömörkény Szegedből, illetőleg többet, mert nagyobb a kultúrád, tágasabb a látóhatárod ... Félbeszakított: : — Hagyd el, így van jól, ahogyan csinálom. — A Héten vagyunk is így jó? Hiszen kilúgoztad az erőszat, elszürkítetted ... — így jó. AZT HISZEM, túlságosan heves voltam, de őt féltettem. Ő pedig ismét leszegte a fejét, és hallgatott. Úgy éreztem, nincs remény, ez az ember önmagát csonkítja, pusztítja. Hűvösen elköszöntünk, nem kerestem fel többé. Sohasem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem küzdöttem tovább vele és érezte. Most már látom: a magány és a visszhang hiánya vitték eltévesztésbe. Miért idézem mindezt? Irodalmunkban mintha védekezésbe szorult volna a realizmus. Holott — hívőn vallom — az írónak találkoznia kell a tényleges valósággal, a társadalommal, a korral és a történelemmel, s ebből a drámai találkozásból kell a maga valóságát megteremtenie. Az Ady-nemzedék nagy prózaírói — Krúdy, Móricz, Füst Milán, Tersánszky — ezt cselekedtek, mindannyian újra fogalmazták az ember lényét és sorsát. A közelmúltban volt egy irányzat, ez a valóságot napi valósággá akarta szűkíteni, de már túl vagyunk a nagy buktatón, az irodalom a táguló valóság látóhatárába lépett. Nem is történhetett másként, mert a tudomány szinte utolérhetetlen léptekkel halad, és mind tágítja tudatunk határait. Ott tartunk, hogy például együtt ostromoljuk a negyedik dimenziót — ez is realizmus, mégpedig a javából. De az is, midőn Oláh Gábor remek sorokat ír a homokról úgy, amint csak a mezítlábasok élhették át. Vannak, akik gondosan elkerülik a személyes találkozást a valósággal, ezt a tehetséget edző s íróvá avató drámát, pótszerekhez folyamodnak, és — bár többnyire kimondatlanul — nagy példákra hivatkoznak, leggyakrabban Kafkára. Nos, Kafka óriások eledelét igényelte, egy nagyhatalmat „emésztett meg”, az Osztrák—Magyar Monarchiát, olyan korszak felett ítélt, amely éppen a szüntelen fejlődést és tisztulást követelő történelmi parancsot tagadta meg, s ezáltal a valóságtól szakadt el. „Elidegenedése” ennek a korszaknak, illetve válságba jutott emberének a lelki állapotát fejezi ki, egyúttal, pedig intő figyelmeztetés századunknak. Elkanyarodtunk Oláh Gábortól? Szükségszerű volt, mert a tegnap kérdései a mába torkollanak. S talán nem árt, ha napjaink kényes irodalmi kérdéseinek nem csupán mai töltését vizsgáljuk, de történelmi távlatba is helyezzük őket. Ha nyíltan és bátran szólunk, s ugyanannyi felelősséggel. Szegény Oláh Gábor holtig viaskodott a valósággal, s nem tudta megkötni a tartós, termő békét, torzó lett. Ám tragikusan szép a sorsa, mert méltó színtéren s valósággal folytatott harcban „esett el”. Igazán tusakodott, ezért a Táltosfiú mellett is hagyott feltámasztásra érdemes műveket. De, aki csinált világba menekül a valóság elől, legfennebb epigonná válhat, és egykettőre elhamvad időnk lázában. FELEDY GYULA RAJZAI,Q MÓDOS PÉTER: KÉT JEGY TÖRTÉNETE Mindig szerettem a tanulságos történeteket. Ez, amit most elmondok, éppen ilyen. Tanuljunk nyelveket! Ugyan, nem engedélyezi a bank a valutakiutalást, de ha igen, majd akkor nekilátok, és félretettem a könyvet. Amikor a bank válaszát kézhez kaptam, arra gondoltam, és az útlevél? — Megtanulom a nyelvet és itthon maradok. Nem részletezem. Elkövetkezik az a pillanat, amikor a hajó a kontinensről Anglia partjaihoz ér, onnan az ember begyalogol egy nagy terembe, tolongunk sokan, mind a hajóval jöttünk, aztán ki-ki odajut egy tisztviselő elé, aki pecsétel, jegyez, befogadja a turistát. — Melyik nyelvet tudja a legjobban? — kérdezte tőlem udvariasan. (Értettem, amit mondott.) Sose tagadtam meg magyar voltomat. — A magyart — válaszoltam. Mosolygott. — And next? — Thank you — köszöntem meg a fáradozását, mert ezt az újabb mondatot is értettem: a következő utast kéri. — No, no — tiltakozott hevesen. (Ez volt az egyik utolsó mondat, amelyet a szigetországban viszonylag jól le tudtam fordítani.) Nem a következő utast kérte, hanem egyéb nyelv ismerete felől érdeklődött. Homályos gyanú ért utol, lehet, hogy ezentúl ez így lesz. Nem értem, amit mondanak? (A gyanú nem volt alaptalan.) A tisztviselőn még csak túljutottam, Londonba is megérkeztem és a Victoria pályaudvaron körülpillantva felsóhajtottam. Mintha a mi Keletünket és a Népstadiont összetolnák. Vonatok és emberek. Itt szobát szerezni majd!... Ebben a városban! És élni, legalább egy hétig A feleségem nem hagyott több időt a tűnődésre. — Valamilyen jegyről beszéltél! — figyelmeztetett. — Go as you please! — válaszoltam. — Így hívják, csak külföldieknek adják útlevélre s egy hétig autóbuszra és földalattira érvényes. — Azt mondtad, valahol a pályaudvar mellett árulják. A nők kegyetlenek. Tudtam, mi lappang az egyszerű kijelentőmondat mögött. Mély lélegzetet vettem, a feleségemtől elbúcsúztam és indultam a kijárat felé. Zrínyi ezt hogy csinálta volna? — Excuse me, sir — szólítottam meg az első járókelőt, s folytattam tovább a kigondolt mondatot. A megszólított férfi döbbenten állt. — Belgául én nem beszélek — fordult társaihoz ízes somogyias magyarsággal. — Mit akar ez a belga? Megtudtam (magyarul), hogy itt mindjárt, ha,ha, a St. James Parkban vásárolhatom meg a jegyet. No lám, milyen egyszerű. Büszkén és önbizalommal indultam tovább, és ijedten ugrottam a járdára vissza. Bal felől robogtak a kocsik. — Meg kell szokni — biztattam magam, s lépkedtem csak a járdán. Parkot sehol sem találtam. — Excuse me, sir — szólítottam meg egy járókelőt s elmondtam angol mondandómat. Partnerem türelmesen és figyelmesen meghallgatott. — Sorry — tárta szét karját végül. Semmit sem értett. A korábbi siker hatására elmondtam ugyanazt magyarul. Ebből valamit megértett. St. James Park. Hosszan magyarázott angolul. S közben abba az irányba, mutatott, amelyről jöttem. A felvilágosítást megköszöntem s mentem tovább a megkezdett úton. Az illető nyilván nem értette. Pár pillanat múlva valaki megállított, megfordított s mutogatott. St. James Park. Ahonnan jöttem. Kicsit erőszakos volt a pasas. Megköszöntem az újabb felvilágosítást s unott képpel álldogáltam, mint aki a tájban gyönyörködik. Ha elment, megyek tovább. Az angol átlátott rajtam. Ott maradt mellettem, s több járókelőt megkérdezett, merre van a St. James Park. Rövid konzultáció után még hárman mutattak abba az irányba, amelyről jöttem. Lehet, hogy ez a bal oldali közlekedés megzavart? Indultam vissza. Az angolok megkönnyebbülten sóhajtottak s figyeltek, míg el nem tűntem a sarkon, nehogy rossz irányba menjek. öt perc, tíz perc — park sehol. A feleségem már bizonyára aggódik. Úgy kell neki. Ő küldött erre az útra. Csak valami elemózsiát hoztam volna, tirtelen sokan fordulnak felém. Kattiognak a fényképezőgépek. Komoly arcot vágok. (Nem hiúságból, a nemzetet képviselem.) Aztán mégis hátrafordulok. Nagy sisakú katonák piros ruhában őrségváltást játszanak. Megcsípem magam. Ez nem lehet igaz. Mintha valaki Budapestre érve azonnal betyárokat látna. Ezt az őrségváltást, képen és filmen annyiszor láttam, hogy biztos voltam abban, hogy csak kitalálás. Néztem a gárdistákat s elfelejtkeztem a jegyről. A második őrségváltás — egy félóra múlva — már nem kötött le ennyire, és kicsit bántott is, hogy még mindig csak erre kódorgok, jegy pedig nincsen. Majd a Vöröskereszt útján üzenek a feleségemnek a Victoria pályaudvarra, az ötös vágány elé. Talán jobb is így. Az utóbbi időben sokat veszekedtünk. Kár, hogy az élelem és a pénz nála maradt, jutott még eszembe. A Nap lassan leáldozott, amikor a St. James Park elnevezésű földalatti vasútállomáson fáradtan, de büszkén álltam a felirat alatt. — Go as you please. Utazz, ahogy tetszik! Türelmes voltam. Negyedóra múlva jött is egy hölgy, s elmondtam: két jegyet szeretnék. Rámutattam a feliratra. Mosolygott és fejét rázta. — Weelend. Péntek dél óta. Jöjjön hétfőn, kilenc óra felé. Thank you. Szombat délután volt. A felvilágosítást megköszöntem angolul, mondtam valamit magyarul. Voltaképpen nem volt kárbaveszett idő ez a délután, gyakoroltam magam a nyelvben — gondoltam később. Effajta kísérletet bármely országban végezhetünk, az eredmény és a tanulság szinte mindenütt azonos. Én mégis Angliát ajánlanám. A járókelők udvariasak, a gyepre bármikor letelepedhet az ember. Sátrat is hozhat s alatta előszedi a szótárt, nyelvkönyvet. Ui: Élelmet vigyünk magunkkal! NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET