Népszabadság, 1970. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 11. szám
. Nem emlékszem egyetlen olyan számottevő japán személyiségre, aki a velünk való beszélgetések során ne talált volna módot rá, hogy egy mellékmondatban megemlítse: „Mi, akik elvesztettük a háborút..." Ki fájdalmasan említi ezt (olyan is akadt, aki „megértő” összekacsintást is megkísérelt az egykori háborús szövetséges országból jött látogatókkal), ki pedig tárgyilagosan, adózva a történelmi realitások megváltoztathatatlanságának. Japán kommunisták, akikkel alkalmam volt igazán mélyenszántó, elvtársi beszélgetést folytatni, másképp fogalmaznak. Azt mondják: A militarista kaszt, együtt a monopoltőkésekkel, súlyosan belebukott abba az esztelen háborús kalandba, amely mind a környező országok népeire, mind a japán népre borzalmas szenvedéseket zúdított. A háborút mindenekelőtt a hagyományos japán katonai oligarchia vesztette el. Az csupán történelmi érdekesség, hogy e kasztnak, mint fegyveres ellenfélnek a felszámolását egy velejéig reakciós amerikai tábornok, MacArthur szervezte meg. De a japán állami tervhivatalban tett látogatásunk idején azt is megtudtuk, hogy az amerikai megszállók egyik első dolga volt létrehozni — a legjobb japán és több amerikai közgazdász bevonásával — a Gazdasági Kutató Intézetet, amely azonnal hozzálátott az ipar újjászervezéséhez, együttműködve azzal a japán monopoltőkével, amely nem is olyan régen meg akarta kaparintani az Egyesült Államok csendes-óceáni érdekeltségeit, vagy talán annál is sokkal többet... Sajátos partnerség Japán megszabadult egy feudális katonai kaszttól, s ettől az ország valóban változott. De nem szabadult meg attól a monopolkapitalizmustól, amely egyszer már alkalmasnak látta a „fegyveres megoldást” hatalma kiterjesztéséhez. Sajátos partnerség jött így létre győztes és legyőzött között. Sokan azt mondják, 1945-ben az amerikaiak palackba dugtak egy szellemet, s úgy képzelték, egy kicsiny szelepen fokozatosan engedhetik ki, mindig csak annyira, amennyire szükségük van rá, a valóságban azonban a szellem szétfeszítette (vagy éppen most feszíti szét) a palackot. Lám, előbb-utóbb vissza kell adniuk a japán közigazgatás alól kivont Okinawát, a legnagyobb csendesóceáni amerikai támaszpontot. Lám, az Egyesült Államok arra kényszerül, hogy korlátozza a japán textildömpinget, védővámokat állítson a japán gépkocsik beáramlása elé, s alkudozni kényszerül a japán kormánnyal, amely viszont súlyosan korlátozza az amerikai tőke részesedését a jól profitáló japán iparban. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. A japán baloldaliak például óvják a külföldi látogatót az amerikai—japán ellentétek túlértékelésétől. Tény az — mondják —, hogy a japán monopolisták szívesen vágnának zsebre nagyobb profitot — az amerikai partnereik rovására. De tény az is, hogy amíg Japánnak — az alkotmány 9. paragrafusa értelmében — nincs külföldön felhasználható hadserege és nincs atomfegyvere, addig a japán monopoltőke, amelynek egy része igenis, expanzív politikát készít elő, nem érzi magát biztonságban az Egyesült Államok szövetsége nélkül, mert úgy látja, hogy céljait az amerikaiak védőszárnyai alatt biztosabban elérheti. Hadd idézzem egy vezető japán kommunista szavait: „Az ellentétek a japán és az amerikai monopolisták között komolyak, de az alapviszony a két nagy reakciós erő között a közeli jövőben nem fog változni.” Egymásra utalva Erre a sajátos társasviszonyra mi sem jellemzőbb, mint azok a regionális gazdasági együttműködési tervek, melyeiket a térség MUNKATÁRSUNK ÚTIJEGYZETEI ben az amerikaiak és a japánok közösen pénzelnek, s amelyekről sokan gyanítják, hogy később létrehozandó katonai szövetségeket alapoznak meg. Ezek közül a japánok az Ázsiai Fejlesztési Bank szervezetét tekintik a legfontosabbnak, amely manilai székhelyivel, egymilliárd dollár alaptőkével jött létre, azzal a céllal, hogy tíz délkelet-ázsiai, illetve csendes-óceáni ország számára dolgozzon ki közös fejlesztési programokat. Az alaptőkében az Egyesült Államok is, Japán is 200—200 millió dollárral vesz részt. Vagy gondoljunk például a japán—amerikai partnerségre Dél- Koreában, Tajvanon, illetve az indonéz konzorciumban. Különösen a dél-koreai üzlet mutatkozik olyan „forró kályhának”, amelyhez a japán nagytőke közel sem merne menni, ha nem a vele szövetséges amerikai hadsereg ellenőrizné mind a dél-koreai bábrendszert, mind pedig a Dél- Korea és Japán között húzódó, mindössze háromszáz mérföldes tengerszakaszt. Másképp hogyan mert volna katonai jellegű szerződést kötni és százmillió dollárt kockáztatni a japán kormány azzal a Pak Cson Hi-rendszerrel, amelynek már a léte is magában hordozza a fegyveres konfliktusok lehetőségét? Az teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a társasviszonyban az Egyesült Államoknak legalább annyira, ha nem még jobban szüksége van Japánra, mint amennyire a japán monopoltőke szükségeli az amerikaiak együttműködését. Azt mondják, az amerikaiak koreai háborúján elsősorban Japán gazdagodott meg. De hogyan vállalkozhatott volna az Egyesült Államok a koreai háborúra, a vietnami háborúra, a Csendes-óceán térségében betöltött csendőrszerepre a japán támaszpontok nélkül? A gazdaságilag megerősödött Japántól az amerikaiak elvárják, hogy anyagilag is vállaljon részt a térség költséges reakciós rendszereinek fenntartásából. A japán monopoltőke expanzionista szárnya cserében osztozni akar a csendesóceáni zsandár szerepében. A változás igénye Vagy ha a japán mammuttrösztök oldaláról nézzük a japán-amerikai viszonyt — szembeszökő a változtatás igénye, de ezek a japán körök egyelőre csupán a partnerség keretein belül óhajtanak változást: nem eltávolodni akarnak az Egyesült Államoktól, hanem gazdasági megerősödésük arányában csökkenteni akarják a partnerrel szembeni alárendelt viszonyukat. A japán társadalom haladó, demokratikus erői viszont az amerikaiaktól való elszakadást, a teljes függetlenség visszanyerését akarják, hogy Japán beilleszkedhessen az ázsiai népek nemzeti demokratikus törekvéseibe. Ebben a küzdelemben — ottlétünk alatt szüntelenül tapasztalhattuk — óriási szerepe van a tömegek nemzeti érzésének is. Éppen ez az, amivel a nagytőke a maga félelmetes tömegkommunikációs apparátusa, a rengeteg televízióállomás, a sokmilliós példányszámú lapok segítségével a legjobban manipulálhat. Ennek a manipulációnak a leginkább közérthető példája: Okinawa. Az amerikaiak a háború után a Ryukyu-szigeteket kivonták a japán közigazgatás alól és Okinawán rendezték be legnagyobb csendes-óceáni támaszpontjukat; innen látják el a vietnami háborút, az itt tárolt atomfegyverekkel zsarolják, fenyegetik egész Délkelet-Ázsiát. Az Amerika-ellenes demokratikus mozgalom kezdettől fogva küzdött Okinawa visszaszerzéséért. „Önök el sem tudják képzelni — magyarázták nekünk a Mainichi Simbun hétmillió példányban megjelenő mammutlap külpolitikai szerkesztői —, micsoda lebírhatatlan erő van a japán embereknek abban a követelésében, hogy Okinawa visszatérjen a hazához.” A hatalmon levő Liberális Demokrata Párt képzelőerejét azonban nem érheti bírálat: maga állt az Okinawára vonatkozó követelés élére és a miniszterelnök Washingtonban nemrég ki is csikart egy hangzatos ígéretet, amely szerint az amerikaiak 1972-ben ismét felülvizsgálják Okinawa státusát, helyreállítják a japán közigazgatást, sőt esetleg atomfegyvereiket is elviszik onnan, ha — a japán kormánnyal egyetértésben — úgy ítélik meg a helyzetet, hogy ezt a „kölcsönös biztonság” kockázata nélkül megtehetik. Ki — kit zsarol? Nesze semmi — fogd meg jól! 1970-ben lejár az amerikai—japán biztonsági szerződés, amely minden másnál jobban alárendeli Japánt az Egyesült Államoknak. Elkeseredett tömegharc folyik azért, hogy Japán ne hosszabbítsa meg ezt a szerződést. A gumibotos, könnygázbombás rendőrtámadások ma még fel tudják oszlatni a tüntető diákok és munkások tömött sorait, de a hatóságok is úgy vélik, hogy amint közeleg az egyezményről szóló törvényhozási vita, úgy lesz mind erősebb az ellene szerveződő tömegmozgalom. Már most építik a fontosabb középületek védelmét és különleges rendőregységeket képeznek ki a tüntetések szétverésére. Most azt mondják a japán közvéleménynek: „az amerikaiaknak mindennél fontosabb a biztonsági egyezmény, ha meghoszszabbítjuk, visszakapjuk érte Okinawát”. Úgy tesznek, mintha az amerikaiakat zsarolnák, miközben a tömegek nemzeti érzelmeit zsarolják — Okinawával. Lényegében az történik, hogy Okinawa — ha az amerikaiaknak sikerül kimászniuk a vietnami háborúból — japán közigazgatást kap, de a biztonsági szerződés értelmében ottmaradhatnak az amerikai csapatok. Ha nem hosszabbítják meg a biztonsági szerződést, akkor ottmaradnak — mint megszállók. De ez a játék a fogalmakkal alkalmas volt arra, hogy megzavarja a demokratikus tömegmozgalmakat és a múlt havi választáson megerősítse Szato pártjának helyzetét. Szabó L. István (Folytatjuk.) m mtms aim Okinawai tüntetők MP SZABAIs ( 1970. január 14. szerda A KÖZÉLET HÍREI Dr. Ajtai Miklós és Kiss Árpád Varsóba utazott Dr. Ajtai Miklós, a Minisztertanács elnökhelyettese és Kiss Árpád miniszter, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnöke kedd este Varsóba utazott. Eugeniusz Szyr lengyel miniszterelnök-helyettes korábbi látogatását viszonozva a tudományirányzás új rendszerét tanulmányozzák és a két ország közötti tudományos és műszaki együttműködés továbbfejlesztésének kérdéseit vitatják meg. Búcsúztatásukra a Nyugati pályaudvaron megjelent dr. Lévárdi Ferenc nehézipari miniszter, Gál Tivadar, a Minisztertanács titkárságának vezetője és Tadeusz Hanuszek, Lengyelország budapesti nagykövete. Cseterki Lajos látogatása a XV. kerületben Az Elnöki Tanács titkára, Cseterki Lajos kedden, a XV. kerületbe látogatott. A rákospalotai pártbizottságon a kerület vezetői fogadták és tájékoztatták a kerület életéről, majd megtekintették a városrész új létesítményeit. Meglátogatták a Landler Jenő Járműjavító Vállalatot, s a gyárban a mozdonyjavítót, a csapágyöntödét és a teherkocsi-javító műhelyt keresték fel. Cseterki Lajos délután aktívaértekezleten találkozott a vállalat dogozóinak képviselőivel, és időszerű kérdésekről tájékoztatta őket. Csehszlovák kereskedelmi vezetők érkeztek Budapestre E. Decker, a Szlovák Szocialista Köztársaság kereskedelmi miniszterének első helyettese és J. Koblitz, a Cseh Szocialista Köztársaság kereskedelmi miniszterhelyettese kedden Budapestre érkezett. Az 1970. évi magyar—csehszlovák keskeresedelmi választékcseréről, valamint műszaki és tudományos együttműködésről tár- ígyalnak dr. Juhár Zoltán beskereskedelmi miniszterhelyettessel. Az iszonyat hírhozói Szemtanúk a My Lai-i és Ba Lang An-i amerikai vérfürdőről (Tudósítónktól.) Nem mindennap fordul elő, hogy egy 13 éves kislány beutazza a fél világot, és mondanivalójával felzaklatja hallgatóit. Wo Thi Lien My Lai-i leánykával ez történik. A falujában 1963. március 16-án lezajlott amerikai tömegmészárlás véletlenül életben maradt, szemtanújaként utazik most a világban. Kedd délután a DÍVSZ és a KISZ vendégeként a Hotel Ifjúság különtermében számolt be a magyar újságíróknak a My Lai-i gyilkosságsorozatról, amelynek, sokak közt, 18 hozzátartozója esett áldozatul. Vo Thi Lien kisgyerek még, a magyar gyerekeknél alacsonyabb növésű. Elmondotta, milyen szép gyerekkora volt. My Lai (más néven San My) falucska a tengerparton épült. Lakói földművesek, halászok voltak. Ő sokat játszott társaival a tengerparton. Iskolába járt, mint mindenki más. Különösen szerette a jó nagymamát... Eddig nagyon fegyelmezetten, szabatosan beszélt. Ahogy azonban kimondta a „nagymama” szócskát, nem tudott uralkodni magán. Már nem volt gondtalan gyerek többé. Sírva mondta el,, hogyan támadta meg My Lait tizenegy amerikai helikopter. Az amerikai katonák sorozatlövő fegyverekkel lőni kezdték a falu lakóit... Wo Thi Lien ettől kezdve hangosan zokogva mondta el azt, amiről már oly sokszor beszélt: „Láttam, nagymami erősen vérzik... hallottam az amerikaiak lépéseit, amelyek gyorsan közeledtek ...Én tudtam, hogy nagymami nem él már, hogy nem látom többé, de nagypapának ezt nem mondtam meg ... Rettenetesen féltem. Egyik óvóhelyről a másikra futottam, de mindenütt csak véres halottak, meggyilkolt emberek látványa fogadott... Mai bácsi, a felesége, kis unokáik ... egy egyhónapos csecsemő, szétzúzva, meggyilkolva ...” Vo Thi Lien egy pillanatra nyugszik csak meg, amikor így szólt: „A kisöcsémmet végre el tudtam rejteni.” „De Anh nénit hiába szólítottam. Nem falait a szavamra. Láttam, hogy ő sem él.” Ezután Pham Thi Lien 21 éves leány, a Ba Lang Anban 1969. január 13-án elkövetett tömegmészárlás életben maradt szemtanúja számolt be arról, hogyan semmisítették meg az amerikai katonák ezt a 6000 lakosú, a felszabadított területen fekvő nagyközséget. Elmondotta, hogy az amerikaiak lőfegyverrel ésgázzal irtották ki a lakosság többségét, a megmaradtakat pedig koncentrációs táborba hurcolták. Ez utóbbiak között volt Pham Thi Lien édesanyja és testvérei is A megsemmisítő tábor 11 000 lakója azonban ott olyan körülmények közé került, hogy jórésze elpusztult, közte a kislány anyja és egyik öccse, valamint 42 falubelije is. Pham Thi Lient a koncentrációs táborban négy napon át elektromos árammal vallatták az amerikaiak, majd börtönbe zárták, ahonnan partizánok szabadították ki. A dél-vietnami lányok több látogatást tesznek hazánkban. Felkeresnek több szocialista országot, majd Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Angliában, a Német Szövetségi Köztársaságban, Franciaországban, Olaszországban és más országokban ismertetik az amerikaiak délvietnami rémtetteit. Vo Thi Lien Pham Thi Lien