Népszabadság, 1970. október (28. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
O NÉPSZABADSÁG ♦ .VASÁRNAPI MELLÉKLET Ji , má. ÉS A TÖBBIEK öt a harminckettőből — kevés. Szintúgy a hely, hogy a többiek útját is részletezhessem. A balazsameggyesi munkásszármazású Hegedűs Zsuzsa is tudatos, szívós munka eredményeként került az ELTE jogi karára. Nem lehetett vitás az osztály legjobb matematikusának, az egyébként lelkészcsaládból származó Dékány Endrének, a biológiában kitűnt Márkus Katinak, a már az iskolában is „tudóstípus’’ Simándi Péternek, a paraszti családból származó és mindig a mezőgazdaság iránt érdeklődő Tótti Jánosnak, a munkásszármazású és humán tárgyakban kitűnő Tulok Máriának az egyetemi felvétele. Németh Katalin pedig hiába szerepelt már diákkorában is kiállításon, hiába bizonyult divattervezésben, rajzban, varrásban igen jónak, nem nyerhetett felvételt a Felsőfokú Könnyűipari Technikumba, ahol az említett képességek mellett a matematika- és a fizikatudást is számon kérik. Hogy túl szigorúan-e, ezúttal ne meditáljunk felette. Tény, hogy Kati most Szombathelyen szabász-iparitanuló és -kacagva meséli: egyelőre éppen fércelni tanul. Akadtak köztük szívósak, céltudatosak, tehetségesek, szorgalmasak és akadtak határozatlanok, lusták, felkészületlenek; akadtak, akik nem szorultak semmiféle protekcióra és akadtak, akiken nem segíthetett volna semmiféle protekció. Ha nem is mind felső fokú oktatási intézményben folytatják útjukat, azért — okunk van remélni — mindnyájuk útja felfelé vezethet. Mondandónk befejezéseként adjuk át a szót a gimnázium igazgatóhelyettesének, Mentes Vilmosnak: — Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy iskolánkban a fizikai dolgozók gyermekei sokra viszik. De közülük is elsősorban azok, akik kollégiumban laknak. Sajnos a kollégiumi hely rendkívül kevés, és emiatt évről évre le kell mondanunk egyébként tehetséges gyerekekről. Pedagógus nem ismer nagyobb kárt egy-egy tehetség elkallódásánál. A tehetség nagy kincs, de kibontakoztatásához éppúgy anyagi feltételekre van szükség, mint a természeti kincsek hasznosításához. Tapasztalataink és véleményünk szerint a fizikai dolgozók valóban tehetséges és szorgalmas gyermekeinek felkarolásához most főként anyagi erőkre van szükség. Nálunk, Szombathelyen, elsősorban kollégiumra. CSERHALMI IMRE KI, HOGYAN, HOVÁ? A szombathelyi Kanizsai Dorottya gimnáziumban kilencvenkilencen érettségiztek az idén, ötvenöten akartak továbbtanulni, és közülük huszonkilenc diáknak sikerült is a felvételi vizsga. Huszonkilencből tizenhatan — fizikai dolgozók gyermekei. Azt hiszem, jó néhány magyar középiskola szívesen vállalná ezt az utóbbi arányt. De szűkítsük a kört. A három érettségiző osztályból az első, a IV/A francia tagozatos volt, itt 32 fiatal érettségizett s köztük — jellemző módon a gimnáziumok ellányosodására — csak 6 volt a fiú. Az osztály tanulmányi átlaga magasabb az iskoláénál: 3,9. Húszan jelentkeztek továbbtanulásra, köztük hét olyan gyerek, aki munkás-, illetve parasztcsaládból származik. A húszból tizenhármat felvettek a különböző felsőoktató intézmények, s a 13 között volt az a hét fiatal is, akinek a szülei fizikai dolgozók. RÓZSI Szombathely, Markusovszky utca 2., első emelet. A rádió tánczenei műsora erős hagymaillat társaságában szűrődik ki a lakás ajtaján. Itt lakik Farkas Rozália, aki 4,3-as tanuló volt, de osztályfőnöke legnagyobb sajnálatára nem akart továbbtanulni. Most lecsófőzés közben válaszol a kérdésekre: — Valóban nem jelentkeztem sehová. — A biológia és a földrajz volt az erőssége, ugye? — Főleg a biológia. — Itthon nem biztatták, hogy tanuljon még? — De igen. És az iskolában is. Könynyű engem megérteni. Három kisebb testvérem van, anyám háztartásbeli, apám tanácsakadémiai tanár. Nagyapámmal együtt egy keresetből élünk heten. És ennyien lakunk két szobában. Mekkora teher lenne, ha én továbbtanulnék? Ezt nem tehetem. Nővére — már férjhez ment — eladó az állami áruházban, ahová Rózsinak is felvételt ígértek. Egyébként a Farkas testvérek között Rózsi a legjobb tanuló, aki — ha az anyagi helyzet és a lelkiismerete engedte volna — gyógyszerész szeretett volna lenni. — Azért nem adtam fel — mondja csendesen —, ha már keresni fogok, akkor továbbtanulok majd, talán valami kereskedelmi iskolán. MÁRIA — Szombaton délután, a Savaria Szálló éttermében összegyűltünk kilencen, mind olyanok, akiket valahová nem vettek fel. Higgye el, cseppet se búslakodtunk. Kovács Mária mondja ezt, aki a neves Ungaresca Táncegyüttes tagja már két éve, s aki koreográfusnak készült. Ám hamar kiderült, hogy nincs olyan iskola, ahol koreográfust képeznek. Ezért aztán a Felsőfokú Külkereskedelmi Szakiskolába jelentkezett, de a felvételin nem felelt meg. Július végén, éppen nyaralás közben kapta meg az értesítést, és azonnal állás után nézett, felvették a szombathelyi Lakástextil Vállalathoz. Először betanított munkásként dolgozott, aztán irodára került, rajzolónak. — Csakhogy ehhez technikusi végzettség kell — mondja —, és az volt a feltétel, hogy ezt esti tagozaton megszerzem, és még az is, hogy mire ezzel elkészülök, addigra franciából leteszem a középfokú állami nyelvvizsgát. Nagyon nehéz három év lesz, mégis nagyon örülök neki. Hogy minek örül, az pontosan talán meg se fogalmazódott benne, de könynyű kitalálni. Annak, hogy a felnőtt társadalomban bizalomra s ugyanakkor vele szemben támasztott követelményekre, valódi erőfeszítést igénylő feladatokra lelt. Hej, gondolom, ha fiataljaink ismeretség és kapcsolatok nélkül is mindenhol megkapnák ezt, kevesebb gondunk lenne egyes emberek társadalmi-politikai közömbösségével. — És a koreográfia? Az első számú álom? — Alakul az ember — nevet Mária. — Ha továbbra is táncolhatok az együttesben, az elég lesz nekem. MIKLÓS Takács Miklós kétszer ismételt osztályt a matematika miatt, a negyedikben majdnem meg kellett válnia az iskolától, olyan sok volt az igazolatlan órája. A körmendi járási könyvtár olvasótermében mondja: — Innen jártam be vonattal és a vonaton megismerkedtem egy aránylag szelídebb galerival. Nem vettem részt a disznóságaikban, de két hétig velük voltam, figyeltem őket. Nagyon tanulságos volt. Egy életre. Gebines szülők egyetlen gyermeke, az osztályfőnök szerint alaposan elkényeztetve. — Apám azt mondta, bizonyára éhen akarok dögleni, azért ragaszkodom a könyvtárhoz. Én azt mondom, inkább keresek kevesebbet, de örömömre és másoknak talán hasznára váljon, amit csinálok. Most már otthon is beletörődtek. A tanítóképző népművelő szakára nem vették fel, érettségije gyengén sikerült. De már évek óta minden nyarát könyvtárban tölti. És ír. — Ez még csak kísérlet. Az iskolaújságon kívül még sehova sem adtam írást, mert még nem olyan jók. A könyvtár az én helyem, hazataláltam. Itt 32 ezer kötet, 850 olvasó van, és most az olvasószolgálatnál dolgozom. Engem a modern irodalom izgat a leginkább, de minden mást is olvasok, hogy tudjak könyvet ajánlani. Nagy felelősség. Aztán esti tagozaton akarom elvégezni a könyvtárszakot. De előbb még katona is leszek. MÁRTA Aznap, amikor Rózsi lecsót főzött, Molnár Márta ünneplőbe öltözött és figyelmesen végighallgatta a szombathelyi tanítóképző évnyitó ünnepségét. — Hivatásérzettel lépte át az intézet küszöbét? — kérdezem tőle az ünnepség után. Amíg az őszinte válaszon töpreng, elmondom, hogy Márta nyelvérzékével, magabiztos fellépésével, jó megjelenésével tűnt ki — osztályfőnöke szerint —, és eséllyel felvételizhetett volna a külkereskedelmi szakiskolán, ahová eredetileg is készült. De figyeljük Márta válaszát: — Mindig szerettem a gyerekeket. — Három év után falura is elmegy tanítani, ha kell? — Az még messze van. — Miért nem az eredeti terve szerint választott iskolát? — Meggyőztek arról, hogy nem nekem való. Félszeg vagyok, gyámoltalan, a nyelvet se tudnám annyira megtanulni. Kell vagy tíz perc, mire néhány fokkal őszintébb lesz: — Megszoktam, hogy otthon mindent elém raknak, gondoskodnak rólam, szinte helyettem gondolkodnak. Ez az igazság. Elengedtek volna pesti iskolába is, de itthon kényelmesebb. Bizton MŰHELYTITKOK Mire emlékeztet a szél fodrozta víztükör? Embere válogatja, Karátson Gábornak például azt juttatja eszébe: szelek ..festette” képet lát.. „Állunk a hídon, s amit odalenn látunk, a szelek képe nem maga a szél, mégis olyasmi, ami belőle ered, és színek, formák, vonalak rendezett kavargásában láthatóvá válik” — írja a fiataloknak szóló Miért fest az ember? című könyvének elő oldalán. S az olvasó, miközben arra gondol, hogy víztükröt ugyan számtalanszor látott, mégsem jutott eszébe ilyesmi, észre sem veszi: megtette az első lépést a festői látásmód megismerése felé vezető úton ... Műhelytitkok részesévé teszi Cranasztói Szilvia is az olvasót. Színes kövek művészete című könyve az ötezer éves mozaik múltjáról, jelenéről, sőt egy kicsit a jövőről is szól. A szerzőt ugyanaz a szándék vezeti mint a Hotel Duna Intercontinental — ezúttal az Építőkockák — épületkockák című könyv szerzőjeként bemutatkozó — tervezőjét, Finta Józsefet: a tizenévesek megismertetése napjaink — és holnapjaink! — modern művészeti törekvéseinek megértéséhez szükséges alapvető tudnivalókkal. Mindebből kitetszik: rendhagyó kísérletről van szó. Ez a korosztály ugyanis a pedagógiai időrendiség miatt az iskolában javarészt csak a régmúltról hallhat. Holott ébredező szellemisége, érdeklődési köre már napjaink művészetének áramkörébe kapcsolja. A fogékonyság azonban nem teszi semmissé a hozzá nem értést: a többi között ez az oka annak, hogy a főleg Nyugaton divatos „ultramodern” irányzatok többnyire a tinédzserek körében találnak ideig-óráig híveket. A szellemi kamaszkort úgyis kinövi mindenki? Ez igaz. Ámbár nem mindegy, mennyi idő alatt. Jó dolog, hogy a Corvina Könyvkiadó Műhelytitkok című — tizenéveseknek szánt — új sorozatával az elsők egyikeként tesz kísérletet a szíjban forgó időszak megrövidítésére. A novemberben üzletekbe kerülő — föntebb említett — első három kötet alapján talán már lehet következtetni arra, hogy milyen eredménnyel. V. M. Cranasztói Szilvia könyvének egyik illusztrációja. ságosabb. Talán végre a saját lábamra állhattam volna, ée úgy gondoltam, már késő. Egy öccse van, édesapja építésvezető. Jelesre érettségizett. Vajon képességei maximumára lesz-e szükség a képzőben? — Tizennyolc és fél ponttal vettek fel. Csak az énektől tartok egy kicsit. És franciául ezután is tanulni fogok. Hogyan magyarázzam? Ha egyszer férjhez megyek, nekem férfiban is olyanra lesz szükségem, aki egy kicsit a támogatóm is. KARDOS MAMA Duka kicsiny Vas megyei község. A Kossuth utca 39. számú házban Kardos Jánosné egyedül fogad. A férje útépítő munkás, csak hetenként egyszer jut haza, a fia kőszegi gimnazista, kollégiumban lakik, a lánya, Mária pedig most már a Pécsi Orvostudományi Egyetem első éves hallgatója. Amint a lánya nevét említem, azonnal elmosolyodik Kardos mama. Teheti, büszke lehet a lányára. Ritka eset, minden tanár és minden osztálytársa csak a legnagyobb elismerés hangján szólt Marika tudásáról, tehetségéről és jelleméről. Amióta csak iskolába jár , kitűnő rendű. A gimnázium KISZ-titkára volt és ebbeli tevékenységében csakúgy, mint az országos középiskolai tanulmányi versenyeken az iskola büszkeségévé vált. — Tessék elképzelni — mondja a mama —, a ballagáson a lányom mondta a búcsúbeszédet és az igazgató elvtárs úgy gratulált nekem, hogy bár neki is vannak gyermekei, Marikát a magáévá fogadná. Marika tavaly egy hónapig Pesten, az idén két hétig Pécsett volt előkészítőn, és az egyetemen úgy sikerült az írásbeli felvételije, hogy a szóbelin már jóformán csak annyit mondtak neki: viszontlátásra, szeptemberben. Most küldök neki almát, szőlőt, mert a gyümölcs a mindene. Éppen kaptam tőle levelet, írja boldogan, hogy már az egyetemen is megválasztották valamilyen KISZ-funkcióba. Most körülbelül ezer forintba kerültek a könyvei, de amíg gimnazista volt, csak havi 100 forintunkba került a kollégium, a fiunkért meg havi kétszáztíz. Hát így egy munkásember is tud két gyereket taníttatni. Mit mondhatnék? Boldogak vagyunk Marika miatt!