Népszabadság, 1971. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-23 / 45. szám
BBr. Lubomír Strougal Mindapesten (Folytatás az 1. oldalról.) Áttekintették a két ország között dinamikusan fejlődő, sokoldalú baráti kapcsolatokat és egyetértettek abban, hogy lehetséges és kívánatos e kapcsolatok bővítése és továbbfejlesztése minden területen, különös tekintettel az ipari, mezőgazdasági és műszaki-tudományos együttműködésben a kooperáció és szakosítás fejlesztésére. Eszmecserét folytattak a két szomszédos szocialista országot kölcsönösen érintő legfontosabb nemzetközi kérdésekről, amelyek értékelésében teljes nézetazonosságot állapítottak meg. Lokonczi Pál fogadta a csehszlovák miniszterelnököt Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke hivatalában fogadta dr. Lubomír Strougalt. A szívélyes hangú eszmecserénél jelen volt Púja Frigyes, Vince József és Frantisek Dvorsky. I>í«zva«**ora a Parlamentben Fock Jenő és felesége este a Parlament Vadásztermében díszvacsorát adott dr. Lubomír Strougal és felesége tiszteletére. Részt vettek a vacsorán a csehszlovák kormányelnök kíséretének tagjai is. A vacsorán részt vettek: Aczél György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Fehér Lajos, a Minisztertanács elnökhelyettese, Nyers Rezső, a KB titkára, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, dr. Ajtai Miklós és dr. Tímár Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettesei, dr. Bíró József külkereskedelmi miniszter, Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszter, dr. Horgos Gyula kohó- és gépipari miniszter, dr. Korom Mihály igazságügy-miniszter, Lázár György munkaügyi miniszter, Puja Frigyes, dr Gál Tivadar, dr. Saghy Vilmos, a belkereskedelmi miniszter első helyettese, Várkonyi Péter, Drecin József, Kőmíves István, Vince József és a politikai élet több más vezető személyisége. A díszvacsorán a két miniszterelnök pohárköszöntőt mondott. Vera Strougalova asszony, a csehszlovák kormányelnök felesége hétfőn Bock Jenőnének, Vince Józsefnének és Dvorská asszonynak, a csehszlovák nagykövet feleségének társaságában ellátogatott a Nemzeti Galériába, majd sétát tett a Belvárosban és rögtönzött divatbemutatót tekintett meg a Rotschild ruhaszalonban. A Pravda a brüsszeli „világkonferenciáról" A Pravda brüsszeli tudósítója foglalkozik azzal a gyűléssel, amely február 23-án nyílik meg Brüsszelben „Világkonferencia a szovjet zsidók védelmében” néven és ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Washington keze érezhető az új szovjetellenes provokáció szervezőinek egész tevékenységében.” Mint a konferencia programjából kitűnik, valamennyi fő szónokot az Egyesült Államok és Izrael cionista szervezetei delegálják. A Le Soir című lap közli, hogy a gyűlés részvevőinek több mint egyharmada az óceánon túlról érkezik Brüsszelbe. Még a be nem avatottak számára is nyilvánvaló: közös amerikai—izraeli akcióról van szó azzal a céllal, hogy megrontsák a nemzetközi légkört, elvonják a világ közvéleményének figyelmét az Egyesült Államok indokínai és Izrael közel-keleti agresszív politikájáról. (MTI) Brit helikopterek Dél-Afrikának? Douglas Home brit külügyminiszter hétfőn az alsóházban bejelentette, hogy Anglia kész bizonyos fegyverfajtákat szállítani a Dél-afrikai Köztársaságnak. A miniszter főképp Westland-Wasp típusú helikopterekre utalt. Roland Foyle munkáspárti képviselő interpellációjára válaszolva azt állította, hogy Dél-Afrikától még nem érkezett megrendelés, de az angol kormány az 1955. évi simonstowni megállapodás alapján „jogilag köteles” eleget tenni a megrendelésnek, amint az megérkezik. NEPSZABADSAG 1971. február 23, kedd Washington vészjelei a laoszi offenzíva elakadása miatt Amerikai beszámolók szerint sebesültjeiket hátrahagyva menekülnek a saigoni kormánykatonák (Washingtoni tudósítónktól.) A hivatalos Washington a legnagyobb aggodalommal ismeri el, hogy a saigoni kormánycsapatok Laosz elleni offenzívája elakadt, hogy ezekre a csapatokra a szemben álló erők súlyos csapásokat mértek és hogy ijesztő arányban növekednek az amerikai légierő veszteségei is. A helyzetet az amerikai tudósítók helyszíni beszámolói drámai színekkel festik le. Peter A. Hay ezt írja: „Ma az amerikai helikopterek dél-vietnami kormánykatonák műanyagba csomagolt holttesteivel érkeztek vissza Laoszból, s ezeket hosszú sorokban helyezték el a határtól keletre az 1. dél-vietnami hadosztály főhadiszállása előtt, a poros kifutópályán. Az ellenséges légvédelmi tűz sokkal nagyobb számban semmisíti meg az amerikai és dél-vietnami helikoptereket, mintsem ezt a hivatalos jelentések beismerik.” Egy másik helyszíni tudósítás arról számol be, hogy a saigoni kormány elit ejtőernyős hadosztálya 60 sebesültjét és nagyszámú halottját hátrahagyva vonult el veresége színhelyéről. Egy harmadik amerikai tudósító jelentése szerint a helikopterek, amelyeket a sebesültek elszállítására rendeltek a laoszi frontvonalba, nem tudták végrehajtani feladatukat. „A pilóták elmondották, hogy épen marradt dél-vietnami katonák kapaszkodtak a visszainduló helikopterek leszállóléceibe, hogy elmenekülhessenek. A helikopterlövészek kénytelenek voltak lerúgni őket, hogy levegőbe emelkedhessenek. Egy amerikai helikopter, amely erős tűzben szállt le, hogy sebesülteket vegyen fel, 19 sértetlen dél-vietnami katonával emelkedett fel, akik betolakodtak a gépbe.” Egy helyszíni jelentés szerint laoszi mélységi területen egy amerikai altiszt vette át egy saigoni kormányosztag parancsnokságát. Mint ismeretes,, hivatalos nyilatkozatok mind mostanáig azt hangoztatták, hogy amerikai katonai személyek távol tartják magukat a szárazföldi harctól. Amerikai katonai szakértők így vonják meg a kéthetes laoszi hadjárat mérlegét: 1. A saigoni kormánycsapatokra eddig még nem mértek olyan súlyos csapást, mint a mostani laoszi hadjárat utolsó napjaiban. 2. Az amerikai légierő, főképp a helikopterek, veszteségei fokozódnak, s ennek nincs ellenszere, mivel az alacsonyan szálló helikopterek kitűnő célpontjai a sűrű erdőkbe telepített légvédelemnek. „Az amerikai pilótákra az egész indokínai háború leghalálhozóbb légvédelmi tüze zúdult” — nyilatkozott egy szakértő. A nyilvánvalóan „retusált” amerikai hivatalos jelentések két hét alatt 24 helikopter elvesztését ismerik be. 3. Amerikai katonai vezetők elismerik, hogy a hadművelet céltját, „az ellenséges erők utánpótlási vonalainak elvágását” nem sikerült elérni, és ezeken az összekötő utakon ma nagyobb forgalom bonyolódik le, mint a kéthetes katonai akció megkezdése előtt. 4. Mindez megkérdőjelezi a laoszi hadjáratnak a tervezett időpontig — májusig, a száraz évszak végéig való folytatásának lehetőségét. 205 napos fogság után Uruguayi hipantarék szabadon bocsátották Csomide brazil konzult Az uruguayi Tupamaro-gerillák vasárnap szabadon bocsátották Aloysio Dias Gomidét, a brazil nagykövetség konzulját, akit 205 nappal előbb túszként ejtettek fogságba. A szabadulás körülményeivel kapcsolatban a brazil nagykövetség nem nyilatkozott. Más diplomáciai források előzőleg elárulták, hogy a városi gerillaszervezet váltságdíjat kért és kapott. Az összeget, amely 250 ezer dollártól akár egymillió dollárig is terjedhet — pontosabban sohasem határozták meg —, állítólag a konzul felesége, Maria Rapparecda asszony gyűjtötte össze. A Tupamaro-szervezet, amely két év alatt hét emberrablást hajtott végre, hogy ennek révén foglyokat bocsáttasson szabadon vagy pénzt szerezzen működéséhez, a Gomidével kapcsolatos alku fő feltételéül azt szabta meg, hogy az uruguayi kormány adja vissza a régebben felfüggesztett alkotmányos jogokat. A gerillák követelése teljesült. A vasárnap 0 órakor lejárt rendkívüli állapotot a kongresszus illetékes bizottsága — Pacheco Areco elnök kérése ellenére — nem volt hajlandó meghosszabbítani. Huszonhárom órával később Gomide szabad volt. A brazil konzul hétfőn feleségével együtt visszarepült hazájába. A Tupamaro-gerillák még mindig fogva tartják Geoffrey Jackson angol nagykövetet és Claude Fly amerikai segélyszolgálati tisztviselőt, mert a kormány nem teljesítette a szabadon bocsátási feltételeket. A New York Times szerkesztőségi titkára vasárnap levelet kapott Uruguayból. Az aláírók, akik a Tupamaro-gerillák megbízottainak vallják magukat, egymillió dollár váltságdíjat követelnek Fly szabadságáért. Csatoltak a levélhez egy kézírásos sort is, amely így hangzik: „Drága Miriam! Mindig szeretni foglak. Claude.” A levél, illetve a kézírás hitelességét most nyomozzák. (MTI) Gomide konzul (szemüvegben) megérkezik a brazil követségre. AZ 1972-ES ELNÖKVÁLASZTÁS kampánya korán kezdődött az Egyesült Államokban, ahol ezzel kapcsolatban pillanatnyilag két kérdést lehet hallani leggyakrabban. Az első: milyenek a demokrata párt esélyei, hogy 1972-ben politikai vereséget mérjen Richard Nixon republikánus adminisztrációjára? A második: milyen személyiség és — ami ennél fontosabb — milyen irányzat kerekedik felül a demokrata pártban az elnökjelöltségért vívott harcban? Már önmagában véve az a gyakoriság, amellyel az első kérdés felvetődik, az idők változásának egyik jele: jóval ritkábban hallani azokat a hangokat, amelyek Nixonnak a Fehér Házba való beköltözését tartós republikánus politikai korszak kezdetének nevezték. Az okok nyilvánvalóak. A republikánus kormányzat időszaka alatt negyedévről negyedévre százezrekkel növekedett a munkanélküliek száma, az infláció pedig folytatódik. A drágulási folyamat vége még nem látszik, s valószínű, hogy az elnöki üzenetben kifejtett nagyra törő tervek a kongresszus ellenállásán hajótörést szenvednek. Igaz, a vietnami háború most valamivel kisebb szerepet játszik az amerikai belpolitikában, mint a csapatkivonások megkezdése előtt. De a kambodzsai agresszió óta eltelt időszak eseményei, az amerikai beavatkozás zónájának szélesedése nagy drámai erővel mutatta meg a Nixon-doktrina alapkoncepciójának csődjét. Azok a rendszerek, amelyek a politikai stabilitás minimumát is nélkülözik, nem tudnak fennmaradni az aktív amerikai katonai jelenlét és részvétel nélkül. A veszteséglista számai tehát csökkenhetnek, de a lista állandósul. A REPUBLIKÁNUSOK beváltatlan ígéretei hozták a leghatásosabb fiatalító injekciót az 1963- as adósságokkal küszködő és megosztott demokrata pártnak. A hagyományos amerikai kétpártrendszer keretei között, amely nem kínál igazi alternatívákat, ez természetes. S a párt aktivizálódásával párhuzamosan megkezdődött a konvenciót megelőző előválasztásokon szóba jöhető jelöltek kiválasztása. Ez ideig az egyetlen hivatalos jelölt a déldakotai McGovern szenátor, a demokrata balszárny képviselője. Határozottan síkraszállt az ország erőforrásainak radikális átcsoportosítása, a katonai kiadások csökkentése, s a Vietnamból való kivonulás mellett. McGovern korai jelentkezése azonban nem az erő jele, ellenkezőleg. A kampányban való részvétel — gondoljunk csupán a tv-hirdetésekre — napjainkban nagyobb tőkét kíván, mint valaha, és McGovernnek nincsenek meg ezek az anyagi eszközei. A korai jelentkezés célja a publicitással biztosítani az egyelőre hiányzó pénzügyi támogatást. Ismerve azonban az amerikai politika állandóan ható tényezőit, elmondhatjuk: McGovern esélyei, hogy pártja elnökjelöltje lehessen — vagy ha úgy tetszik, a balszárny esélyei, hogy elnökjelöltet állítson — a csekélynél is kisebbek. Ami Edward Kennedy szenátort illeti, úgy látszik, hogy az emlékeztes chappanguidicki incidens tartósan befolyásolta politikai pályáját. Legutóbb pártja szenátusi csoportjában betöltött funkcióját is elvesztette, és nem látszik valószínűnek, hogy megkíséreljen elnökjelöltként fellépni. A jelek szerint a demokrata párt újjászerveződő erői most főképp Edmund Muskie maine-i szenátor körül tömörülnek. A lengyel származású új angliai ügyvéd, aki Humphrey oldalán alelnökjelöltként indult az 1963-as elnökválasztáson, az 1970-es választási kampány finisében kulcsszerepet töltött be. Agnew vezetésével a republikánusok olyan kampányt folytattak, amely az ország minden bajáért a kábítószer-fogyasztástól a vietnami háborúig a másik pártra akarta hárítani a felelősséget Nixon utolsó napi tv-fellépése ennek a kampánynak a csúcspontja volt. Az elnöki szónoklatra Muskie válaszolt egy másik tv-beszédben, amelynek visszafogott stílusa előnyösen különbözött a köztársasági kampány hangvételétől. Muskie beszédének leghatásosabb részében leleplezte, hogy az elnök pártja a félelem pszichózisát kelti fel a milliókban. Annak ellenére, hogy Muskie formálisan még nem jelentette be elnökjelöltségét, szándékai nem kétségesek. Gyors ütemben folyik egy országos kampány vezetésére alkalmas stáb kiépítése. Muskie körül tömörül az előző demokrata adminisztrációk néhány vezető képviselője, köztük olyanok is, akiket bizonyos fokú realitásérzék különböztetett meg környezetüktől. Ide sorolhatjuk Clark Cliffordot és Avdrell Harrimant, a mostani kormány vietnami politikájának, a párizsi tárgyalások elsorvasztásának szókimondó bírálóit. Harriman volt az, aki előkészítette Muskie legutóbbi külföldi útjának egyik legfontosabb szakaszát, a Kreml-beli megbeszélést. A maine-i szenátor eddigi állásfoglalásaiból úgy tetszik, hogy a demokrata párt centrumára épít, gondosan távol tartja magát a párt balszárnyától, s teljesen a liberális szenátorokkal sem azonosítja magát. A vietnami háború vezetését például határozottabban bírálja, mint a háborút... Kapcsolatokat épít ki a néger vezetők felé, de elhatárolja magát a polgárjogi mozgalom harcosabb osztagaitól. Ebből is az tűnik fel, hogy Muskie a maga módján értékeli az amerikai politikai életben végbement jobbratolódást és — mint egy kommentátor kifejezte — a „centrummal együtt szintén kissé jobbra tart”. Persze nem veszélytelen - játszma ez: megnyugtatni a jobbszárnyat, de azért nem elriasztani a háborúellenes erőket, a néger szavazókat. Muskie szemmel láthatóan a demokrata párt hagyományos politikai és pénzügyi bázisaira építi számításait: bizonyos nagytőkés csoportokra, az AFL—CIO szakszervezetekre, az államapparátus Agnew-val és Mitchellel elégedetlen elemeire s az ország egyikmásik déli államának befolyásos demokrata pártgépezetére. Mindezzel együtt az amerikai választópolgárok éreznek egyfajta különbséget a „Nixon-vonal” és a „Muskie-vonal” között. Ezt tükrözi a Gallup Intézet legutóbbi jelentése: eszerint, ha most lennének a választások s azokon a szélsőjobboldali Wallace alabamai kormányzó is indulna, akkor Nixon és Muskie ugyanannyi szavazatot kapna. Ha azonban Wallace nem indulna, akkor Nixon győzne. Más szóval: Nixon és Muskie versenyében a wallaceista szavazók nem Muskie-t választanák. Washington, 1971 február. Vajda Péter AMERIKAI BELPOLITIKA Muskie és az 1972-es előhangok...