Népszabadság, 1973. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-28 / 98. szám
1973. április 28., szombat NÉPSZABADSÁG Az idén — november 17-én — lesz Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulója. A jubileum méltó megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Tanácsa pénteken emlékbizottságot alakított. A bizottság vezetője Kállai Gyula, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke. Alelnöke: Ilku Pál művelődésügyi miniszter, Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének elnöke és Barta János akadémikus, titkára Önosi László, Debrecen Város Tanácsa művelődésügyi osztályának vezetője. Az alakulóülésen megvitatták és elfogadták a jubileum programtervezetét. Az évforduló alkalmából a debreceni Csokonai Színház A XX. századot képzelte címmel reprezentatív irodalmi estet rendez. Országos Csokonai szavalóverseny is szerepel a programban. Tanácskozásokat, emléküléseket tartanak Az emlékbizottság felhívással fordul a közvéleményhez, iskolákhoz, közművelődési és művészeti intézményekhez. Ünnepeljük meg méltóan Csokonai születésének 200. évfordulóját, olvassuk, hallgassuk verseit, költői üzenetét. Csokonai-emlékbizottság alakult KETTŐS REKVIEM Fodor András új versei Tiikes Kelemen Rákóczi Ferencről szóló levelének szavai jutnak eszembe, amikor ezt a könyvet összecsukom: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk.” Temetünk, nemzedékünk már újra és újra temet, szülőt, barátot, társat. Ki idegenkedett jobban az elégiától, mint mi? És a gyászdaloktól, a siratóktól? Sejtettük mindig a halált, voltunk jó néhányan, akik lélekben — idegeinkben — valamiképpen számoltunk vele úgy is, mint a választott út — a vállalt történelmi út — kockázatával. „Mindnyájunkat olajba főznek, karóba húznak szám szerint” ezzel a dallal vonultunk végig valamikor, tüntetve a körutakon. Az élet indulójának, amellyel jöttünk, hangja volt ez is. De más elképzelni és más tapasztalni. Más sejteni és más tudni. Elveszíteni a társakat, teljes súlyával érezve a veszteséget. Látni, hogy magunkat vesztjük így, érezni a hiányt, tudni a pótolhatatlant. Még ha megy is tovább a világ, még ha mások úgy érzik is, hogy nem történt semmi. Siratok, rekviemek ma így születnek, ebből a megrendülésből, ebből a tapasztalásból. Hogy kirajongjuk magunkat? Hogy kilépve világunkból, egy másik világba menjünk, társalkodói a halottakkal? Vannak ilyen siratok is, de ezek a ritkábbak. Aki ma versben halált idéz, rendszerint életet idéz, dacolva a halál hatalmával, és dacolva ama hiánnyal, csonkasággal. Fülep Lajos és Colin Mason — az egykori mester és a tanulótárs — rekviemjét írva, ezt teszi Fodor András is. Fájdalmát az élet áramaival járatja át meg át. Felidézi a helyeket és az órákat, ahol és amikor leronthatatlannak tudhatta, ilyennek érezhette barátait. Tájakat, szavakat, égi és földi moccanásokat nevez és jelenít meg. És jellemez, magatartást, Fülep Lajosra gondolva például a „szijjas méltóságot”, az „örökös ernyedetlenséget”. A „déli kék idő”, az „utak, folyók közt tündöklő tér” villódzásait, a „lombkoronák lépcsős teátrumát” vetíti oda árnyai mögé, az ég csillámkalodáiba, a füvek, harmatok önfeledt játékaiba fogódzva menti magát és mentene mindenkit az üres zsibbadtságtól. Tiltakozásul a sors törvénye, a vak erők ellen, miképpen barátja, Fülep Lajos is tette, fényes „fekete” gőggel. És mint majdnem mindenki, aki sorsa részesét siratja társában — vall ő is, magamagáról, közvetve közvetlenül. „Mindig a menekülőkkel, — mindig a fuldoklókkal’ — például így. Tovább áramoltatva azt, amit idősebb — atyai — barátjától tanulhatott, a szemérmes méltóságot, a rejtve is ragyogó — tartalmas — büszkeséget. A könyv a Szépirodalmi kiadó Mikrokozmosz füzetei között, a „hosszú költemények” sorozatában jelent meg. Voltaképpen nem hosszú vers, nem egyetlen áradás, nem zuhatag. Versciklus inkább, s annak egységes, egy-fájdalomból, egy-akaratból és — minden tagoltságával együtt — egy-lendületből való. Hol itt, hol ott kap bele a „témába”, s ezt a szigorúbb szerkezet kedvelői akár még szeszélynek is érezhetnék. Én esetlegességet ebben nem látok: az egyes versek között, a címek között beszédes csend támad ebben a kötetben. Ami hézagnak látszik, azt az egész ismeretében magunk is könnyen kitölthetjük. Bokor-alakzat, bokor-szerkezet, szétágazón is egy-gyökerű, egyfényű, egy-tartományú. Gazdagítja az izgalmasnak indult sorozatot. Héra Zoltán — KÜLVÁROSI SZÍNHÁZAK? A Csepeli Munkásotthon előcsarnokában kézzel festett plakát. Rajta a télvégi-tavaszi színházi műsor. Kiderül belőle, hogy a veszprémi Petőfi Színház Az ügynök halálával és Illyés Gyula új Petőfi-drámájával, a szolnoki Szigligeti Színház a Dandin Györggyel, a budapesti Madách Színház a Zendülés a Caine hajón című amerikai dokumentumdarabbal, a sepsiszentgyörgyi színház pedig egy ritkán játszott Tamási Áron-színművel, a Csalóka szivárvánnyal vendégszerepel Csepelen. A fölsorolás alighanem önmagáért beszél. S még inkább az a tény: a szóban forgó előadások zöme telt ház előtt zajlik. Nem a jegyek eladása , inkább igazságos szétosztása a gond. (A sepsiszentgyörgyiek előadásának napján például már ki sem nyitott a pénztár, s ugyanígy volt az Illyésbemutató alkalmával is.) Ez a csepeli példa nem fehér holló. Hasonló a helyzet a többi között a pesterzsébeti Csiliben, ahol szintén okos előrelátással állítják össze a színházi programot. Igen helyesen abból indulnak ki, hogy a külvárosi közönség fogalmát nem szabad a régi módon értelmezni. Mintha Sztanyiszlavszkijnak a gyermekközönségről mondott szellemes szavai a külvárosi színházlátogatókra is illenének: előttük is ugyanúgy kell játszani, mint a „felnőttek” előtt, csak sokkal jobban. Tudniillik ők is rendkívül érzékenyek a „csökkent értékű”, a közönséget lekezelő előadások iránt. Szellemi mankóra sincs szükségük. Éppúgy igazi, izgalmas, eredeti színházat akarnak látni, mint a város szívében élők. Igencsak idejétmúltó dolog azt hinni, nem értik az elmélyültebb gondolkozásra késztető darabokat, s csak másfélkét órás rekeszizom-csiklandozás reményében hajlandók helyet foglalni a nézőtéren. Mindössze annyi a különbség: javarészt a késő esti nehézkesebb közlekedés miatt ritkábban jutnak el a tőlük távoli színházakba. Szívesen veszik tehát, ha egyegy darab „házhoz jön”. S ennek immár megszűnőben az egyik legnagyobb akadálya: az ósdi színpad, az avítt színházterem. Mind több peremkerületi művelődési ház épül újjá, példa rá a pár éve újjászületett Csepeli Munkásotthon is, amelyben technikailag jól fölszerelt színpad, korszerű színházterem is van. Egyre inkább a helyieken múlik, hogy ezeket a modern helyiségeket Thália hajlékaivá tudják-e tenni. Veszprémi Miklós A Szovjet filmek fesztiválja Alma-Atában Hrom első díjat osztottak ki a játékfilm-kategóriában a szovjet filmek idei, Alma-Atában megtartott fesztiválján. Az év legjobb filmjei: Csendesek itt a hajnalok, Rosztockij rendezése; Szergej Geraszimov filmje: Az embert szeretni és A tűz megszelídítése Hrabrovickij alkotása, amely Szergej Koroljovnak, a szovjet űrrakéták tervezőjének élettörténetét eleveníti meg. Három első díjat ítéltek oda a dokumentumfilmek kategóriájában is. Kovács Margit műveinek állandó kiállítása Szentendrén Újabb látnivalóval gazdagodik Szentendre: a Ferenczy Múzeum szomszédságában álló, úgynevezett Vastagh-házban állandó kiállításon mutatják be Kovács Margit Kossuth-díjas kerámiaművész alkotásait. A felbecsülhetetlen értékű anyagot a művésznő korábban Pest megyének adományozta, s abban megtalálhatók a munkásságának valamennyi korszakából származó alkotásai, fő művei. A Kertész utcai modell ÚJ ISKOLAFORMA SZÜLETIK Magyarország lakosságának egytizede nappali tagozatos általános iskolába jár. Több mint egymillió gyerek! Ezek közül 150 ezer túlkoros. Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy 150 ezer tanuló valammelyik osztályban egyszer vagy többször megbukott, vagy más okból nem a saját korosztályával együtt folytatja tanulmányait. Ők a pedagógia nehéz esetei. Igazán nagy gonddá 14 éves koruk után válnak, tehát akkor, amikor kinőnek az iskolapadból, ugyanakkor tanulniuk kellene és ha késve is, megszerezni a nyolcadik osztályos bizonyítványt. Több évtizedes gyakorlati tapasztalat szerint azonban ennek a mindenkori 150 ezernek egy része sosem fejezi be az iskolát. 25 —30 ezer között mozog azoknak a száma évről évre, akik 15, 16, 17 éves korukban botladoznak, iskola körül, és 20 ezer körül van azoknak a száma, akik általános iskolai végzettség hiányában később nem válhatnak szakmunkássá, betanított munkások is csak igénytelenebb munkahelyen lehetnek. Nem „szabvány”-problémák Súlyos tehertételként nehezedik a túlkorosok megoldatlan problémája most már több évtizede a közoktatásra. Ezek az iskolából kiöregedett, de a felnőttek koráig el nem jutott fiatalok képezik az alkalmi munkából és a „lehetőség” kínálta kétes jövedelemből élők lumpen rétegének utánpótlását. Nem valami „természeti törvény” predesztinálta őket erre a sorsra, hanem kedvezőtlen környezetük miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Nem az „öröklés” terhét viselik, nem gyógypedagógiai esetek csökkent szellemi és idegrendszeri adottságokkal, hanem születésük után sérültek, úgynevezett veszélyeztetett gyerekek, akiknek látható veszélyeztetettsége nem éri el azt a fokot, amelynek alapján állami gondozásba kerülhetnének. A nappali tagozatos általános iskola normáit nem hozzájuk szabták, következésképpen nem is tudja nevelésüket-oktatásukat önerejéből megoldani. A dolgozók iskolájának formái szintén nem nekik való. Az ilyen félig felnőtt túlkorosok esetében az az iskolai gyakorlat alakult ki, hogy ha az igazgató meggyőződött róla, hogy semmilyen törvényes eszközzel nem tudja beültetni őket az iskolapadba, akkor munkavállalási engedélyt adott számukra, felmentette őket az órák látogatása alól és kötelezte őket, hogy év végén vizsgát tegyenek. Nem kell bizonyítani, hogy akik kisebb korukban a rendszeres foglalkozás mellett nem tudtak eredményt elérni, magánúton még kevésbé készülnek a vizsgára. Tehát a „kötelezés” üres illúzió maradt és egy eleve elrontott életkezdés után ezek a gyerekek kallódnak valahol az élet perifériáján. Ezen a ponton a túlkorosok problémája már nem iskolai, hanem társadalmi ügy, olyan gond, amelynek nagysága egyre jobban sürgeti a megoldást. A Telefongyár segítsége Ha kellően érzékeljük a felelősséget ezekért a fiatalokért, akkor érthetjük meg teljes mélységében a Kertész utcai iskola és a Telefongyár összefogásából kialakult új oktatási foriha pozitív vonásait. A Kertész utca 30. jellegzetes, század elején épült iskola, hatalmas lépcsőházzal, tágas folyosókkal és tantermekkel. Három intézménynek is szállást ad. Itt működik a dolgozók általános iskolája, a nappali tagozat és a kerületi zeneiskola. Loránd Ferenc igazgatót arra kértem, foglalja össze röviden kezdeményezésüket, amelyet ittott pedagóguskörökben „Lorándféle szisztémának”, vagy „Kertész utcai megoldásnak” neveznek. — A kezdeményezés valóban a miénk, de a Telefongyár nélkül semmire sem mentünk volna. A két intézmény, az iskola és az üzem összefogott, mert egyik a másik nélkül nem érhetett volna el eredményt. Csak a kettő együtt biztosíthat a gyerekek számára olyan nevelési környezetet, amelyik hathatósan beleszólhat életük formálásába — kezdi beszámolóját az igazgató. Szavai nyomán kirajzolódik annak a négy évnek a története, ami eltelt a kísérlet első próbálkozásai óta. Az iskola munkája már a tanév előtti évben elkezdődik azzal, hogy felmérik a kerületben a következő év túlkorosait. Ide átirányítással kerülnek a gyerekek, az iskola biztosítja számukra a tanulást, a Telefongyár a munkát. A munkahely az ő számukra nem puszta egzisztencia, hanem sokkal több: új környezet. Ezek a gyerekek eddigi életük során csak kudarcot éltek át, bukást és sikertelenséget, úgyhogy számukra a munkahely humánus fogadtatása szinte társadalmi rehabilitáció. Az iskolai foglalkozás tulajdonképpen a felnőttoktatás keretei között zajlik, azzal a különbséggel, hogy nem heti kétszer hat órában foglalkoznak a tanulókkal, hanem heti négyszer négy órában. Társadalmi akció Arra a kérdésre, hogy a munkahely miképpen válik nevelő tényezővé, az üzemben találtam választ. Hetényi Ferencné munkaügyi csoportvezető volt az első, aki felismerte az iskola kezdeményezésében az óriási nevelési lehetőséget, és melléállt az ügynek; az ő közbenjárására vállalta magára a gyár a fiatalok elhelyezésének, munkába állításának és a velük való törődésnek a gondját. Nem ment minden simán, ez természetes, mert az ottani dolgozóknak a termelés a fő feladatuk, és nem a nevelés. De az üzem mint társadalmi egység, az üzem szervezetei, a KISZ és a közvetlen munkahelyi vezetők, valamint a munkások hamarosan felismerték a fiatalokkal való törődés társadalmi jelentőségét és ha akad ma is bosszúság vagy probléma, emberségük lázbavetésével elhárítják azokat. Egyet világosan látni kell: a gyár számára az évente ide kerülő 70—80 „nehéz ember” több gondot okoz, mint amennyi hasznot hoz. Az üzem ennek ellenére minden gondot magára vállal; a különböző beszélgetéseken egyszer sem hangzottak el úgynevezett nagy szavak; a szocialista humanizmust nem „alkalmazzák”, hanem belső, emberi igényből művelik. Az iskola és az üzem együttműködését ifjúságvédelmi felügyelők biztosítják, akik bár napjaik nagy részét a gyárban töltik, az iskola pedagógusai. Tóth Györgyné, az egyik ilyen „üzemi nevelő tanár” szavai a húszéves pedagógiai gyakorlat precízségével fogalmazzák meg a gyerekek és az üzem kapcsolatát. „Ismerem a tanulók családi körülményeit. Nehéz szavakkal érzékeltetni, mit pótol számukra a munkahely, a törődés. Nemcsak a kedvezőtlen szociális helyzetük teszi őket ilyenné. A gyerekek egy része — úgy 20 százaléka — jobb anyagi kereseti lehetőséggel rendelkező családokból kerül ki. Ezek a „jóllakottak”, de emberi tartás nélküli rétegek egyre nagyobb számban produkálnak: elhanyagolt vagy pénzzel elrontott gyerekeket.” Hetényiné elém tesz egy iratot: igazgatósági határozat arról, hogy szeptembertől ifjúsági műhelyt alakítanak ki az üzemben, ahol a tervezési és termelési főosztály felügyeletében egy helyen dolgoznak majd a tanulók. — Itt majd több lehetőségük nyílik arra, hogy az iskolában egy szépen kialakult közösségük tovább fejlődjön — teszi hozzá. Az üzem közössége a termelési problémák közepette ezernyi felével érzékelteti, hogy ezek a fiatalok közéjük tartoznak. Például naponta kapnak fél liter tejet és két zsemlét. 5 forint 50 fillér kezdő órabért kapnak, és a teljesítménytől, valamint a munkafegyelmüktől és magatartásuktól függően ez hamarosan emelkedik. Találkoztam gyerekkel — 16 éves múlt —, aki 7,50-es órabérével nem is keres rosszul. Persze minden erőfeszítés ellenére itt is akad elkallódó, lemorzsolódó gyerek. A nagy többség azonban — 80—90 százalékuk — visszatalál a helyes útra. A végzősök jó része valamilyen szakmában ipari tanuló lesz más üzemben. (A Telefongyár szakmáinak nagy része érettségihez kötött, itt tehát nincs mód továbbképzésükre.) Egy részük itt marad, betanított munkás lesz. Már nem kísérlet Befejezésül Loránd Ferenccel a tanulságokat latolgatjuk. Sikerüknek abban látom a biztosítékát, hogy ők ezeket a gyerekeket elsősorban gyerekeknek tekintik, azaz olyanoknak, akiket nevelni kell. Nevelésüket szolgálja a munka is; normális emberi környezetet szerveztek számukra. Oktatásuk és munkába állításuk is személyiségük alakítása érdekében történik. Az iskolai nevelési módszerek csak ilyen körülmények között fejthetik ki hatásukat. A Kertész utcai komplex nevelési szisztéma túl van a kísérlet stádiumán. Egyfajta türelmetlenlenség fogalmazódik meg bennem, mert itt évente jó ha 80—100 gyereket tudnak új életformák felé indítani. Elenyésző szám a többi túlkoros több tízezres létszámához viszonyítva. A Kertész utcai modell újszerűsége abban van, hogy sem a dolgozók iskolájához, sem a nappali tagozathoz nem tartozik. Új iskolaforma jött létre. Ennek a megoldásnak nyilván mások az anyagi, szervezeti feltételei és mélységesen más a pedagógiája. Egy azonban mindenki számára világos: az út járható, követhető. Ez a riport természetesen nem vállalkozhat az itt kialakult új pedagógiai módszer alapos ismertetésére. Ez a pedagógiai szaksajtó feladata lenne. A probléma viszont legalább annyira társadalmi, mint nevelési. A Kertész utcai modellre érdemes odafigyelni. Sarkadi László