Népszabadság, 1973. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1973-04-28 / 98. szám

1973. április 28., szombat NÉPSZABADSÁG A­z idén — november 17-én — lesz Csokonai Vitéz Mihály szü­letésének 200. évfordulója. A ju­bileum méltó megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Ta­nácsa pénteken emlékbizottságot alakított. A bizottság vezetője Kállai Gyula, az MSZMP Politi­kai Bizottságának tagja, a Haza­fias Népfront Országos Tanácsá­­nak­ elnöke. Alelnöke: Ilku Pál m­űvelődésügyi miniszter, Darvas József, a Magyar Írók Szövetsé­gének elnöke és Barta János aka­démikus, titkára Önosi László, Debrecen Város Tanácsa művelő­désügyi osztályának vezetője. A­z alakulóülésen megvitatták és elfogadták a jubileum prog­ramtervezetét. A­z évforduló alkalmából a deb­receni Csokonai Színház A XX. századot képzelte címmel repre­zentatív irodalmi estet rendez. Országos Csokonai szavalóver­seny is szerepel a programban. Tanácskozásokat, emléküléseket tartanak A­z emlékbizottság felhívással fordul a közvéleményhez, isko­lákhoz, közművelődési és művé­szeti intézményekhez. Ünne­peljük meg méltóan Csokonai születésének 200. évfordulóját, ol­vassuk, hallgassuk verseit, költői üzenetét. Csokonai-emlékbizottság alakult KETTŐS REKVIEM Fodor András új versei Ti­­­ikes Kelemen Rákóczi Ferenc­­­­ről szóló levelének szavai jut­nak eszembe, amikor ezt a köny­vet összecsukom: „Amitől tartot­tunk, abban már benne vagyunk.” Temetünk, nemzedékünk már új­ra és újra temet, szülőt, barátot, társat. Ki idegenkedett jobban az elégiától, mint mi? És a gyászda­­loktól, a siratóktól? Sejtettük min­dig a halált, voltunk jó néhányan, akik lélekben — idegeinkben — valamiképpen számoltunk­ vele úgy is, mint a választott út — a vállalt történelmi út — kockáza­tával. „Mindnyájunkat olajba főz­nek, karóba húznak szám szerint” ezzel a dallal vonultunk végig valamikor, tüntetve a körutakon. Az élet indulójának, amellyel jöttünk, hangja volt ez is. De más elképzelni és más tapasztalni. Más sejteni és más tudni. Elveszíteni a társakat, teljes súlyával érezve a veszteséget. Látni, hogy magunkat vesztjük így, érezni a hiányt, tud­ni a pótolhatatlant. Még ha megy is tovább a világ, még ha mások úgy érzik is, hogy nem történt semmi. Siratok, rekviemek ma így szü­letnek, ebből a megrendülésből, ebből a tapasztalásból. Hogy ki­­rajongjuk magunkat? Hogy ki­lépve világunkból, egy másik vi­lágba menjünk, társalkodói a ha­lottakkal? Vannak ilyen siratok is, de ezek a ritkábbak. Aki ma vers­ben halált idéz, rendszerint éle­tet idéz, dacolva a halál hatalmá­val, és dacolva ama hiánnyal, csonkasággal. F­ülep Lajos és Colin Mason — az egykori mester és a tanuló­társ — rekviemjét írva, ezt teszi Fodor András is. Fájdalmát az élet áramaival járatja át meg át. Felidézi a helyeket és az órákat, ahol és amikor leronthatatlannak tudhatta, ilyennek érezhette ba­rátait. Tájakat, szavakat, égi és földi moccanásokat nevez és je­lenít meg. És jellemez, magatar­tást, Fülep Lajosra­­ gondolva pél­dául a „szijjas méltóságot”, az „örökös ernyedetlenséget”. A „déli kék idő”, az „utak, folyók közt tündöklő tér” villódzásait, a „lombkoronák lépcsős teátrumát” vetíti oda árnyai mögé, az ég csillámkalodáiba, a füvek, har­matok önfeledt játékaiba fogódz­va menti magát és mentene min­denkit az üres zsibbadtságtól. Tiltakozásul a sors törvénye, a vak erők ellen, miképpen barát­ja, Fülep Lajos is tette, fényes „fekete” gőggel. És mint majdnem mindenki, aki sorsa részesét siratja tár­sában — vall ő is, magamagáról, közvetve­ közvetlenül. „Mindig a menekülőkkel, — mindig a ful­doklókkal’ — például így. Tovább áramoltatva azt, amit idősebb — atyai — barátjától tanulhatott, a szemérmes méltóságot, a rejtve is ragyogó — tartalmas — büszkesé­get. A könyv a Szépirodalmi kiadó Mikrokozmosz füzetei között, a „hosszú költemények” sorozatá­ban jelent meg. Voltaképpen nem hosszú vers, nem egyetlen áradás, nem zuhatag. Versciklus inkább, s annak egységes, egy-fáj­­dalomból, egy-akaratból és — minden tagoltságával együtt — egy-lendületből való. Hol itt, hol ott kap bele a „témába”, s ezt a szigorúbb szerkezet kedvelői akár még szeszélynek is érezhetnék­. Én esetlegességet ebben nem látok: az egyes versek között, a címek között beszédes csend támad eb­ben a kötetben. Ami hézagnak látszik, azt az egész ismeretében magunk is könnyen kitölthetjük. Bokor-alakzat, bokor-szerkezet, szétágazón is egy-gyökerű, egy­fé­­nyű, egy-tartományú. Gazdagítja az izgalmasnak indult sorozatot. Héra Zoltán — KÜLVÁROSI SZÍNHÁZAK? A Csepeli Munkásotthon elő­csarnokában kézzel festett pla­kát. Rajta a télvégi-tavaszi szín­házi műsor. Kiderül belőle, hogy a veszprémi Petőfi Színház Az ügynök halálával és Illyés Gyula új Petőfi-drámájával, a szolnoki Szigligeti Színház a Dandin Györggyel, a budapesti Madách Színház a Zendülés a Caine ha­jón című amerikai dokumentum­­darabbal, a sepsiszentgyörgyi színház pedig egy ritkán játszott Tamási Áron-színművel, a Csa­lóka szivárvánnyal vendégszere­pel Csepelen. A fölsorolás alighanem önma­gáért beszél. S még inkább az a tény: a szóban forgó előadások zöme telt ház előtt zajlik. Nem a jegyek eladása , inkább igazsá­gos szétosztása a gond. (A sepsi­­szentgyörgyiek előadásának nap­ján például már ki sem nyitott a pénztár, s ugyanígy volt az Illyés­­bemutató alkalmával is.) Ez a csepeli példa nem fehér holló. Hasonló a helyzet a többi között a pesterzsébeti Csiliben, ahol szintén okos előrelátással állítják össze a színházi progra­mot. Igen helyesen abból indul­nak ki, hogy a külvárosi közön­ség fogalmát nem szabad a régi módon értelmezni. Mintha Szta­­nyiszlavszkijnak a gyermekkö­zönségről mondott szellemes sza­vai a külvárosi színházlátoga­tókra is illenének: előttük is ugyanúgy kell játszani, mint a „felnőttek” előtt, csak­­ sokkal jobban. Tudniillik ők is rendkí­vül érzékenyek a „csökkent ér­tékű”, a közönséget lekezelő elő­adások iránt. Szellemi mankóra sincs szükségük. Éppúgy igazi, izgalmas, eredeti színházat akar­nak látni, mint a város szívében élők. Igencsak idejétmúltó do­log azt hinni, nem értik az el­mélyültebb gondolkozásra kész­tető darabokat, s csak másfél­két órás rekeszizom-csiklandozás reményében hajlandók helyet foglalni a nézőtéren. Mindössze annyi a különbség: javarészt a késő esti nehézkesebb közleke­dés miatt ritkábban jutnak el a tőlük távoli színházakba. Szívesen veszik tehát, ha egy­­egy darab „házhoz jön”. S ennek immár megszűnőben az egyik legnagyobb akadálya: az ósdi színpad, az avítt színházterem. Mind több peremkerületi műve­lődési ház épül újjá, példa rá a pár éve újjászületett Csepeli Munkásotthon is, amelyben tech­nikailag jól fölszerelt színpad, korszerű színházterem is van. Egyre inkább a helyieken mú­lik, hogy ezeket a modern helyi­ségeket Thália hajlékaivá tud­ják-e tenni. Veszprémi Miklós A Szovjet filmek fesztiválja Alma-Atában Hrom első díjat osztottak ki a játékfilm-kategóriában a szovjet filmek idei,­ Alma-Atában meg­tartott fesztiválján. Az év legjobb filmjei: Csendesek itt a hajnalok, Rosztockij rendezése; Szergej Ge­­raszimov filmje: Az embert sze­retni és A tűz megszelídítése H­rabrovickij alkotása, amely Szergej Koroljovnak, a szovjet űrrakéták tervezőjének élettörté­netét eleveníti meg. H­árom első díjat ítéltek oda a dokumentumfilmek kategóriájá­ban is. Kovács Margit műveinek állandó kiállítása Szentendrén Ú­jabb látnivalóval gazdagodik Szentendre: a Ferenczy Múzeum szomszédságában álló, úgyneve­zett Vastagh-házban állandó ki­állításon mutatják be Kovács Margit Kossuth-díjas kerámiamű­­vész alkotásait. A felbecsülhetet­len értékű anyagot a művésznő korábban Pest megyének­ adomá­nyozta, s abban megtalálhatók a munkásságának valamennyi kor­szakából származó alkotásai, fő művei. ­ A Kertész utcai modell ÚJ ISKOLAFORMA SZÜLETIK M­agyarország lakosságának egy­­tizede nappali tagozatos általános iskolába jár. Több mint egymillió gyerek! Ezek közül 150 ezer túl­koros. Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy 150 ezer tanuló vala­­mmelyik osztályban egyszer vagy többször megbukott, vagy más okból nem a saját­ korosztályá­val együtt folytatja tanulmá­nyait. Ők a pedagógia nehéz ese­tei. Igazán nagy gonddá 14 éves koruk után válnak, tehát ak­kor, amikor kinőnek az iskola­padból, ugyanakkor tanulniuk kellene és ha késve is, megszerez­ni a nyolcadik osztályos bizonyít­ványt. Több évtizedes gyakorlati tapasztalat szerint azonban ennek a mindenkori 150 ezernek egy ré­sze sosem fejezi be az iskolát. 25 —30 ezer között mozog azoknak a száma évről évre, akik 15, 16, 17 éves korukban botladoznak­­, is­kola körül, és 20 ezer körül van azoknak a száma, akik általános iskolai végzettség hiányában ké­sőbb nem válhatnak szakmunkás­sá, betanított munkások is csak igénytelenebb munka­helyen le­hetnek. Nem „szabvány”-problémák S­úlyos tehertételként nehezedik a túlkorosok megoldatlan problé­mája most már több évtizede a közoktatásra. Ezek az iskolából kiöregedett, de a felnőttek koráig el nem jutott fiatalok képezik az alkalmi munkából és a „lehető­ség” kínálta kétes jövedelemből élők lumpen rétegének utánpótlá­sát. Nem valami „természeti tör­vény” predesztinálta őket erre a sorsra, hanem kedvezőtlen kör­nyezetük miatt kerültek ebbe a helyzetbe. Nem az „öröklés” ter­hét viselik, nem gyógypedagógiai esetek csökkent szellemi és ideg­rendszeri adottságokkal, hanem születésük után sérültek, úgyne­vezett veszélyeztetett gyerekek, akiknek látható veszélyeztetettsé­ge nem éri el azt a fokot, amely­nek alapján állami gondozásba kerülhetnének. A nappali tagoza­tos általános iskola normáit nem hozzájuk szabták, következéskép­pen nem is tudja nevelésüket-ok­tatásukat önerejéből megoldani. A dolgozók iskolájának formái szintén nem nekik való. A­z ilyen félig­ felnőtt túlkoro­sok esetében az az iskolai gyakor­lat alakult ki, hogy ha az igazga­tó meggyőződött róla, hogy sem­milyen törvényes eszközzel nem tudja beültetni őket az iskolapad­ba, akkor munkavállalási enge­délyt adott számukra, felmentette őket az órák látogatása alól és kötelezte őket, hogy év végén vizsgát tegyenek. Nem kell bizo­nyítani, hogy akik kisebb koruk­ban a rendszeres foglalkozás mel­lett nem tudtak eredményt elér­ni, magánúton még kevésbé ké­szülnek a vizsgára. Tehát a „köte­lezés” üres illúzió maradt és egy eleve elrontott életkezdés után ezek a gyerekek kallódnak vala­hol az élet perifériáján. Ezen a ponton a túlkorosok problémája már­ nem iskolai, hanem társadal­mi ügy, olyan gond, amelynek nagysága egyre jobban sürgeti a megoldást. A Telefongyár segítsége H­a kellően érzékeljük a felelős­séget ezekért a fiatalokért, akkor érthetjük meg teljes mélységében a Kertész utcai iskola és a Tele­fongyár összefogásából kialakult új oktatási foriha pozitív voná­sait. A Kertész utca 30. jellegzetes, század elején épült iskola, hatal­mas lépcsőházzal, tágas folyosók­kal és tantermekkel. Három in­tézménynek is szállást ad. Itt mű­ködik a dolgozók általános isko­lája, a nappali tagozat és a kerü­leti zeneiskola. Loránd Ferenc igazgatót arra kértem, foglalja össze röviden kezdeményezésüket, amelyet itt­­ott pedagóguskörökben „Loránd­­féle szisztémának”, vagy „Kertész utcai megoldásnak” neveznek. — A kezdeményezés valóban a miénk, de a Telefongyár nélkül semmire sem mentünk volna. A két intézmény, az iskola és az üzem összefogott, mert egyik a másik nélkül nem érhetett volna el eredményt. Csak a kettő együtt biztosíthat a gyerekek számára olyan nevelési környezetet, ame­lyik hathatósan beleszólhat életük formálásába — kezdi beszámoló­ját az igazgató. Szavai nyomán ki­rajzolódik annak a négy évnek a története, ami eltelt a kísérlet el­ső próbálkozásai óta. A­z iskola munkája már a tan­év előtti évben elkezdődik azzal, hogy felmérik a kerületben a kö­vetkező év túlkorosait. Ide átirá­nyítással kerülnek a gyerekek, az iskola biztosítja számukra a tanu­lást, a Telefongyár a munkát. A munkahely az ő számukra nem puszta egzisztencia, hanem sokkal több: új környezet. Ezek a gyere­kek eddigi életük során csak ku­darcot éltek át, bukást és sikerte­lenséget, úgyhogy számukra a munkahely humánus fogadtatása szinte társadalmi rehabilitáció. Az iskolai foglalkozás tulajdon­képpen a felnőttoktatás keretei között zajlik, azzal a különbség­gel, hogy nem heti kétszer hat órában foglalkoznak a tanulók­kal, hanem heti négyszer négy órában. Társadalmi akció A­rra a kérdésre, hogy a mun­kahely miképpen válik nevelő té­nyezővé, az üzemben találtam vá­laszt. Hetényi Ferencné munka­ügyi csoportvezető volt az első, aki felismerte az iskola kezdeménye­zésében az óriási nevelési lehető­séget, és melléállt az ügynek; az ő közbenjárására vállalta magára a gyár a fiatalok elhelyezésének, munkába állításának és a velük való törődésnek a gondját. Nem ment minden simán, ez természe­tes, mert az ottani dolgozóknak a termelés a fő feladatuk, és nem a nevelés. De az üzem mint társa­dalmi egység, az üzem szervezetei, a KISZ és a közvetlen munkahe­lyi vezetők, valamint a munkások hamarosan felismerték a fiatalok­kal való törődés társadalmi jelen­tőségét és ha akad ma is bosszú­ság vagy probléma, emberségük láz­bavetésével elhárítják azokat. Egyet világosan látni kell­: a gyár számára az évente ide kerülő 70—80 „nehéz ember” több gon­dot okoz, mint amennyi hasz­not hoz. Az üzem ennek ellené­re minden gondot magára vállal; a különböző beszélgetéseken egy­szer sem hangzottak el úgyneve­zett nagy szavak; a szocialista hu­manizmust nem „alkalmazzák”, hanem belső, emberi igényből mű­velik. A­z iskola és az üzem együtt­működését ifjúságvédelmi fel­ügyelők biztosítják, akik bár nap­jaik nagy részét a gyárban töl­tik, az iskola pedagógusai. Tóth Györgyné, az egyik ilyen „üzemi nevelő tanár” szavai a húszéves pedagógiai gyakorlat precízségé­­vel fogalmazzák meg a gyerekek és az üzem kapcsolatát. „Ismerem a tanulók családi körülményeit. Nehéz szavakkal érzékeltetni, mit pótol számukra a munkahely, a törődés. Nemcsak a kedvezőtlen szociális helyzetük teszi őket ilyenné. A gyerekek egy része — úgy­ 20 százaléka — jobb anyagi kereseti lehetőséggel rendelkező családokból kerül ki. Ezek a „jól­lakottak”, de emberi tartás nél­küli rétegek egyre nagyobb szám­ban produkálnak: elhanyagolt vagy pénzzel elrontott gyereke­ket.” H­etényiné elém tesz egy iratot: igazgatósági határozat arról, hogy szeptembertől ifjúsági műhelyt alakítanak ki az üzemben, ahol a tervezési és termelési főosztály felügyeletében egy helyen dolgoz­nak majd a tanulók. — Itt majd több lehetőségük nyílik arra, hogy az iskolában egy szépen kialakult közösségük tovább fejlődjön — teszi hozzá. A­z üzem közössége a termelési problémák közepette ezernyi fe­lével érzékelteti, hogy ezek a fia­talok közéjük tartoznak. Például naponta kapnak fél liter tejet és két zsemlét. 5 forint 50 fillér kez­dő órabért kapnak, és a teljesít­ménytől, valamint a munkafegyel­müktől és magatartásuktól füg­gően ez hamarosan emelkedik. Találkoztam gyerekkel — 16 éves múlt —, aki 7,50-es órabéré­vel nem is keres rosszul. Persze minden erőfeszítés ellenére itt is akad elkallódó, lemorzsolódó gye­rek. A nagy többség azonban — 80—90 százalékuk — visszatalál a helyes útra. A végzősök jó része valamilyen szakmában ipari ta­nuló lesz más üzemben. (A Tele­fongyár szakmáinak nagy része érettségihez kötött, itt tehát nincs mód továbbképzésükre.) Egy ré­szük itt marad, betanított munkás lesz. Már nem kísérlet B­efejezésül Loránd Ferenccel a tanulságokat latolgatjuk. Sikerük­nek abban látom a biztosítékát, hogy ők ezeket a gyerekeket első­sorban gyerekeknek tekintik, azaz olyanoknak, akiket nevelni kell. Nevelésüket szolgálja a munka is; normális emberi környezetet szer­veztek számukra. Oktatásuk és munkába állításuk is személyisé­gük alakítása érdekében történik. Az iskolai nevelési módszerek csak ilyen körülmények között fejthetik ki hatásukat. A Kertész utcai komplex neve­lési szisztéma túl van a kísérlet stádiumán. Egyfajta türelmetlen­­lenség fogalmazódik meg bennem, mert itt évente jó ha 80—100 gye­reket tudnak új életformák felé indítani. Elenyésző szám a többi túlkoros több tízezres létszámá­hoz viszonyítva. A Kertész utcai modell újszerű­sége abban van, hogy sem a dol­gozók iskolájához, sem a nappali tagozathoz nem tartozik. Új isko­laforma jött létre. Ennek a megol­dásnak nyilván mások az anyagi, szervezeti feltételei és mélysége­sen más a pedagógiája. Egy azon­ban mindenki számára világos: az út járható, követhető. E­z a riport természetesen nem vállalkozhat az itt kialakult új pe­dagógiai módszer alapos ismerte­tésére. Ez a pedagógiai szaksajtó feladata lenne. A probléma vi­szont legalább annyira társadalmi, mint nevelési. A Kertész utcai modellre érdemes odafigyelni. Sarkadi László

Next