Népszabadság, 1974. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-17 / 64. szám
AZ ÁLLATOK MAGATARTÁSA A hal, amely füttyszóra jön A kőkorszakbeli ember barlangrajzainak tanúsága szerint az embert ősidők óta foglalkoztatja az állatvilág, amely körülveszi. Már az is izgalmas kérdés: mi is hát az állat? Barát? Ellenség? Szolga? Rokon? Táplálék? És ha egyegy állatra többféle jellemzés is ráillik, akkor hogyan bánjunk vele? Mindezeknek az olykor — főleg a kőkorszakban — életbevágó kérdéseknek a megválaszolása nem volt könnyű. Sőt még ma sem az. Évezredeken át az állatokról fennmaradt megfigyelések javarészt anekdotikusak voltak, vagy — mint az állatmesék állatai esetében — emberi tulajdonságokat, magatartást tulajdonítottak nekik (gondoljunk a „ravasz” rókára, „az állatok királyára”, vagyis az oroszlánra, a „könnyelmű” tücsökre, a „szorgalmas és előrelátó” hangyára és a többiekre). A keresztény középkor legbefolyásosabb ideológusa, Aquinói Tamás megtagad az állatoktól minden intelligenciát. Később azonban az emberek mégis kezdték elfogulatlanabbul nézni az állatvilágot és egy XVI. századi író már ezzel a címmel írt könyvet: Az állatok gyakran jobban használják az eszüket, mint az ember. Az elmúlt évben három olyan tudós között osztották meg a Nobel-díjat, akik évtizedek óta mélyreható vizsgálatokat végeznek az állatok viselkedéséről, mégpedig nem csak — sőt szinte egyáltalában nem — laboratóriumokban, mesterségesen létrehozott körülmények között, hanem az állatok természetes életkörülményei között. Ezt az állatlélektan, az állattan, az élettan határterületén keletkezett tudományt etológiának nevezik és mivel etológusok most kaptak első ízben Nobel-díjat, vannak, akik azt gondolják, hogy ez valami új tudomány. Kétszáz év 25 alatt igaz, hogy az orvosi és fiziológiai Nobel-díjakat odaítélő stockholmi Karolinska Institut most már több mint egy évtizede szinte kizárólag biokémiával, molekuláris biológiával, sejtekkel, enzimekkel foglalkozó kutatóknak ítélte oda a díjat, vagyis olyanoknak, akik az elemi folyamatok terén tettek felfedezéseket. Karl von Frisch, Konrad Lorenz és Niko Tinbergen viszont, az 1973. évi Nobel-díjasok ismét élőlényekkel foglalkoznak: rovarokkal, madarakkal, még emlősállatokkal is. Egy francia szakember, Frangois Bourliére azt írta, hogy „erőfeszítéseik révén az utóbbi huszonöt év alatt többet tudtunk meg az állatok életmódjáról, mint az előző két évszázad folyamán’’. Az etológiai tudomány alapkövének Darwin egyik kevésbé ismert művét, az éppen most száz éve megjelent Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című — magyarul is megjelent — könyvét tekintik. Bár ez a könyv, mint címe is mutatja, együtt vizsgálja az állatokat és az embert, azóta a kutatás inkább az állatok életmódjára, tanulására, ösztöneire irányul, ahol pedig eredményeiket megpróbálták az emberre vonatkoztatni, ott mindig izgalmas és izgatott viták robbantak ki. A három kiváló etológus közül a legidősebb az 1886-ban született osztrák, de régen Németországban (most az NSZK- ban) dolgozó Karl von Frisch. Kutatásai még az első világháború előtti időkre nyúlnak vissza. 1912-ben a hártyásszárnyúak színlátását vizsgálta. Neve azóta is leginkább a méhekkel végzett kutatásokhoz kapcsolódik, „a méhek emberének” is szokták nevezni, azonban ő maga is, és munkatársai is, sokféle irányban dolgoztak. Egyik fiatalkori tanulmányának például ez volt a címe: „A hal, amely füttyszóra odajön az emberhez”. Valóban sikerült ugyanis megtanítania erre egy halat, de a gondolkodó tudós következő kérdése: „miért jön oda?” — elvezette őt az állati érzékelés vizsgálatához. Frisch 1919-ben egy véletlen megfigyelésből arra a következtetésre jutott, hogy a dolgozó méheknek azok a látszólag értelmetlen mozgásai, amelyeket a lépen végeznek, valamilyen formában közlést tartalmaznak a többi méh számára arról, hol, milyen irányban és milyen messze van a táplálék. „A véletlen csak azt látogatja meg, aki készen áll a fogadására” — tartja a mondás, és von Frisch nyitott szemmel „várta” a véletlen fölismerést, amelyet azután fél évszázados módszeres és fáradhatatlan kutatómunka követett. Ma már nincs szakember, aki tagadná, hogy a méhek „táncbeszédükkel” (de persze más úton, vegyileg, sőt hanggal is) közölnek egymással információkat és együttműködésük ezen alapul. De — amint a fentebb idézett francia tudós visszaemlékezik rá — még 1937-ben neki azt tanították az egyetemen, hogy ez „üres fantáziálás”. A tudományos világ voltaképpen csak a második világháború után fogadta el von Frisch eredményeit, de 1965-ben megjelent A méhek táncnyelve és tájékozódása című munkája szinte megjelenésének pillanatában klasszikusnak számított. Világhírére és elismertségére jellemző egy tévedés: az Élet és Tudomány már 1965-ben Nobel-díjasként említette őt, amikor szép cikkben méltatta eredményeit. A másik Nobel-díjas etológus a holland, de 1949 óta az angliai Oxfordban dolgozó Niko Tinbergen. Akárcsak von Frisch, ő is zoológusként kezdte pályáját. Főleg rovarok és madarak életét vizsgálja. Ő alapította a Behaviour (Viselkedés) című folyóiratot, amely az állati viselkedésről szóló beszámolók egyik legfontosabb gyűjteménye. Csőd az akváriumban Egyik klasszikusnak számító kísérlete az ezüstsirály fiókáinak viselkedésére vonatkozik. Megfigyelte, hogy az ezüstsirályanyának a csőre alsó részén van egy piros folt. Maga a csőr sárga színű. A fiókák csak a piros foltot csipkedik, amikor táplálékukat — az anya hegyének a tartalmát — „reklamálják”. Tinbergen megvizsgálta, hogyan viselkednek a fiókák kartonpapír-műanyával szemben, amelynek a csőre is, meg a foltja is más színű. Megállapította, hogy a folt jelenléte szükséges ahhoz, hogy kiváltsa a fiókákból azt a veleszületett képességét, hogy így táplálékot kérjen: a folt, még ha más színű volt is, hatékonyabban váltotta ki ezt a viselkedést! Nagyon érdekesek Tinbergennek arra vonatkozó kísérletei is, hogy az állatok háziasítása olykor az öröklődött „kiváltó mechanizmusok” csődjét, hibás működését okozhatja. Egy tüskéspikó nevű hal például, amely a maga szokott környezetében piros színt, illetve foltot csak fajtársain lát (akikkel szemben meg kell védenie magát, a párját, a költő- és táplálékszerző-területüket), fenyegetően viselkedett, amikor az akvárium üvegén és az ablakon át egy piros színű autót (postai autót) látott! (Más esetekben a kiváltó inger nem folt, hanem egy mozdulat, testtartás.) A harmadik Nobel-díjas etológus az osztrák, de régen Németországban (a második világháború után Nyugat-Németországban) dolgozó Konrad Lorenz. Mindhármuk közül ő a legismertebb, nemcsak a szakemberek, de a nagyközönség körében is — és az ő munkái és nézetei váltották ki mindig is nemcsak a legnagyobb érdeklődést, hanem a leghevesebb vitákat is. Sir Julian Huxley (a kiváló angol biológus, Darwin barátjának, Th. H. Huxleynek az unokája) a „modern etológia atyjának” nevezte Lorenzet, aki eredetileg orvosi diplomát szerzett — tanulmányait Ausztriában és az Egyesült Államokban végezte —, de szerencsés családi körülményeinek hála, idejét szenvedélyének, utóbb hivatásának szentelhette és ornitológus (a madarak kutatója) lett. Altenburgban, szüleitől örökölt házában valóságos kis állatkertet tartott, főleg kacsafélék és varjak, csókák életét figyelte. Lorenz közismertségét és a körülötte dúló heves vitákat több körülmény is magyarázza. Mindenekelőtt talán az, hogy nemcsak pompás megfigyelője az állatoknak, hanem ragyogó tollú író, aki szeret és tud is beszélni az állatokról. Két könyve — a Salamon király gyűrűje és az Ember és kutya — magyarul is megjelent, és nagy sikert aratott. Lorenz nézeteit a szakemberek körén túl is ismerik, és ez — különösen, ha valakinek a nézeteit még nem fogadták el általánosan — gyakran ingerültséget vált ki a szakemberekből. De azért is állt szinte „mindig a vihar közepében” Lorenz (jóllehet, igazán csak 1951 óta végezhetett komoly munkát a seewieseni Max Planck Állatviselkedéstani Kutató Intézetben), mert az ösztönre és a tanulásra vonatkozó nézeteit ő alkalmazta legmesszebbmenően az emberre. Mivel pedig ezeket a nézeteit részben beárnyékolták a náci időkben tanúsított magatartásának egyes mozzanatai, a vita különösen szenvedélyessé vált időnként, annak ellenére, hogy Lorenz tehetségét és eredményeit alapjában senki nem vitathatta el. Lorenz kísérletei nagyon érdekesek. Ő fedezte fel azt a jelenséget, amelyet „Prágung”-nak, magyarul bevésésnek, neveznek a szakemberek, hogy t. i. az újszülött állatok nem szükségszerűen az anyjukat követik, hanem az első lényt, sőt tárgyat, amelyet életük első, különböző ideig tartó, de általában igen rövid, sokszor néhány órás szakaszában megismerkednek! A „bevésés” jelensége a vele született tanulási hajlam szép példája. A fejlődés egy kritikus avagy szenzitív periódusához kötött, amelyen túlhaladva az állat többé nem képes a tanulásra. Lorenz és követői is hangsúlyozzák a bevésési szakasz jelentőségét az ösztönös szociális viselkedésformák fejlődésében. Az ebben a szakaszban kialakult szociális kötődés, amely normális körülmények között a saját fajhoz való kötődés, tartós hatásként megalapozza a felnőtt állat szociális életét. Lorenz és Tinbergen munkássága fölélesztette a régi vitát a „vele született és szerzett” viselkedésformákról. [Az agresszióról De a legtöbb vitát Lorenz nézeteiben az váltotta ki, hogy Az úgynevezett rossz című munkájában (1963), amely az agresszív ösztönökről szól, ezt az állatoknál is vitatható mérvű ösztönt átvitte, rávetítette az emberi társadalomra, sőt társadalomtörténetre. Ebben van Lorenz elméletének egyik fő hibája; a társadalomnak is hasonló törvényeket tulajdonít, mint az állatvilágnak; a meghatározó tényezők szerinte itt is a biológiaiak. Az agresszióösztönről lezajlott vita hatására Lorenz azóta megjelent két könyvében az állat és az ember közötti analógia erősen háttérbe szorult. Vitatható pontjai ellenére a három Nobel-díjas etológus sokat tett azért, hogy kimozdítsa az állatlélektani kutatásokat abból a kitaposott kerékvágásból, amelybe azok nemcsak belecsúsztak, hanem meg is feneklettek. E kutatásoknak nem kis gyakorlati hasznuk is van. Hadd említsek meg befejezésül röviden kettőt (Tinbergen egyik könyve nyomán). Egy észak-svédországi lazac-halászhelyet a halpusztulás veszélye fenyegetett, mert az új vízerőmű megváltoztatta a víz magasságától kezdve az összes életkörülményeket. Etológusok tanácsára megfelelő (dió) nagyságú kövekből kijelölt helyeken új ívóhelyeket létesítettek, és így megmentették a halállományt és a halászokat is a tönkremenéstől. Ugyancsak etológusok tanácsainak megfelelően sikerült az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériumának New Englandben és Floridában a gyümölcspusztító rovarok ellen fölvenni a küzdelmet. PETŐ GÁBOR PÁL Tinbergen tyúktojásokat fest, hogy sirálytojásoknak tüntetve fel, becsapja a rókákat. Lorenz libákkal, akiket arra nevelt, hogy anyjuknak higgyék, mert őt ismerték meg először. A dzsinn© Vettem egy üveg paradicsomitalt, mert két hete, amikor először megkóstoltam, nagyon ízlett. A címke felirata szerint ebben a palackban is két és fél deci 1. osztályú, válogatott paradicsomból készült, kiváló élettani hatású, C-vitamint, likopint, bétakarotint, káliumot, magnéziumot, kalciumot és jódot tartalmazó lének kellett volna lennie. De a címke nyilván tele volt sajtóhibával, mert a palackban csupán cefre volt, s mondhatom, hátborzongató ize igen kedvezőtlen élettani hatást gyakorolt a kedélyállapotomra. De aztán arra gondoltam, lehet, hogy ez is csak valami trükk. Amint tudjuk, van narancsízű szörp, csokoládéízű sajt, vaníliaízű pattogatott kukorica, jodoformízű tojás, halízű csirke, sóízű tej, enyhén cipőtalpízű májkrém, sőt, Szerencsen időnként még szalmonellaízű libakolbász is, hát miért éppen cefreízű paradicsomlé ne lehetne a kollekcióban? Félhangosan csak annyit motyogtam, hogy ennek a sok eltévelyedett íznek nagy bűvésze aligha más, mint a levantei szellem. Ha meglátnám, kupán vágnám. Ebben a pillanatban a paksi palackból nagy sustorgás közeptte kiszökött egy dzsinn. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem: gyakorlott hazai fogyasztó vagyok. A dzsinn mélyen meghajolt és így szólott hozzám: „Köszöntelek, uram. Ne vágj kupán, mert a levantei szellem nem én vagyok, hanem ő a mostohatestvérem. Engem is ő zárt Pakson ebbe a palackba. Mindenesetre nagy szerencse ért, hogy kiszabadítottál. Ezért a cefréért bőséges kárpótlásban részesülsz. Hatalmam végtelen. Három napig a szolgád vagyok. Parancsolj, amit akarsz, teljesítem. Ha kellek, tapsolj.” Elbocsátottam a dzsinnt. Semmit sem akartam elkapkodni. Nekiültem, hogy összeírjam leghőbb kívánságaimat. Ha már ekkora szerencse ért ezzel a két és fél deci cefrével, kihasználom az alkalmat. Igen, csupa olyasmit rendelek a dzsinntől, amit a magam erejéből nem tudok elérni. Amiknek a hiánya idegesít, zavar a munkámban, befelhőzi boldogságom egét Felírtam első kívánságaimat és elmosolyodtam. Büszke voltam magamra. Ő igen, némely nagyralátók az én helyemben most bezzeg visszaélnének a lehetőséggel! Mi mindent követelnének a dzsinntől! Még olyan is akadna, aki tanácsi értékesítésű lakást, ha ugyan nem mindjárt kertes házat. Vagy kocsit garázzsal. Turistaútlevelet devizakiutalással. Színes televíziót. Zenés vacsorát az Intercontinentálban. Még jó, ha nem toronyórát táncostul. De én nem állok elő ilyesmivel. Én nem szenvedek nagyzási hóbortban. Amiket én kérek a dzsinntől, az neki semmiség. Talán majd ajkbigygyesztve szóvá is teszi, hogy micsoda piti dolgok ezek, de akkor megmagyarázom a dzsinnek, hogy én és honfitársaim úgy általában egyenesben vagyunk, a mi zavartalan boldogságunkhoz nem a tudom is én milyen nagy dolgok hiányoznak, hanem ezernyi apróság, messziről nézve szinte szóra sem érdemes csekélységek. És hogy nálunk a pénzt nem anynyira megkeresni nehéz, mint inkább célszerűen és értelmesen elkölteni. Ezért, ha megteszi, amit kívánok tőle, én ugrálni fogok örömömben. Gyorsan papírra róttam még néhány kívánságomat, aztán tapsoltam. A dzsinn azonnal ott termett, és tettrekészen várta rendelkezéseimet. Nagy zavarban voltam, végül is félszeg mozdulattal átnyújtottam neki a kívánságlistát. A dzsinn fölényes arckifejezéssel fogott az olvasásához, de aztán tételről tételre komorabbá változott. A végén már falfehér volt. Megijedtem. „Ide figyelj, kedves dzsinn — mondtam —, ne haragudj, tudom, hogy ez neked nem színvonal, hogy neked mindez smafu, de hidd el, nekem éppen ezek kellenek ahhoz, hogy zavartalan boldogságban élhessek.” Ekkor a dzsinn térdre vetette magát és felzokogott: „Micsoda? Ezek piti dolgok? Ez smafu? Ezeket én nem tudom teljesíteni. Kívántál volna varázsszőnyeget állandó kilépővel, de elintézni, hogy mindig működjék a házatokban a lift... ? Rendelted volna, hogy fakaszszak vizet a kősziklából, de nyáron a csapból az ötödik emeleten...? Parancsoltad volna, hogy meresszem kővé ellenségeidet, de hogy ezentúl ragadjanak a bélyegek, a borítékok, a ragasztószerek ... ? Utasítottál volna, hogy támaszszam fel kedves halottaidat, de rábírni az IKV kőműveseit, hogy keljenek fel az ultizásba! és folytassák a vakolást...? Egy szavadra a lábad elé raktam volna hét szekér aranyat, de kuplungtárcsát az autódba. ? Nem, ez nem megy, uram. Kérlek, ölj meg engem, nyomorult szolgádat!” Még ha nem volnék humanista, akkor is dehogy mertem volna megölni. Hol vegyek én neki sírhelyet? HORVÁTH JÓZSEF ! NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET