Népszabadság, 1974. március (32. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-17 / 64. szám

AZ ÁLLATOK MAGATARTÁSA A hal, amely füttyszóra jön A kőkorszakbeli ember barlangrajzai­nak tanúsága szerint az embert ősidők óta foglalkoztatja az állatvilág, amely körülveszi. Már az is izgalmas kérdés: mi is hát az állat? Barát? Ellenség? Szolga? Rokon? Táplálék? És ha egy­­egy állatra többféle jellemzés is ráillik, akkor hogyan bánjunk vele? Mindezeknek az olykor — főleg a kő­korszakban — életbevágó kérdéseknek a megválaszolása nem volt könnyű. Sőt még ma sem az. Évezredeken át az álla­tokról fennmaradt megfigyelések java­részt anekdotikusak voltak, vagy — mint az állatmesék állatai esetében — emberi tulajdonságokat, magatartást tu­lajdonítottak nekik (gondoljunk a „ra­vasz” rókára, „az állatok királyára”, vagyis az oroszlánra, a „könnyelmű” tü­csökre, a „szorgalmas és előrelátó” hangyára és a többiekre). A keresztény középkor legbefolyásosabb ideológusa, Aquinói Tamás megtagad az állatoktól minden intelligenciát. Később azonban az emberek mégis kezdték elfogulatla­­nabbul nézni az állatvilágot és egy XVI. századi író már ezzel a címmel írt könyvet: Az állatok gyakran jobban használják az eszüket, mint az ember. Az elmúlt évben három olyan tudós között osztották meg a Nobel-díjat, akik évtizedek óta mélyreható vizsgá­latokat végeznek az állatok viselkedé­séről, mégpedig nem csak — sőt szinte egyáltalában nem — laboratóriumok­ban, mesterségesen létrehozott körül­mények között, hanem az állatok ter­mészetes életkörülményei között. Ezt az állatlélektan, az állattan, az élettan ha­tárterületén keletkezett tudományt eto­lógiának nevezik és mivel etológusok most kaptak első ízben Nobel-díjat, vannak, akik azt gondolják, hogy ez valami új tudomány. Kétszáz év 25 alatt igaz, hogy az orvosi és fiziológiai Nobel-díjakat odaítélő stockholmi Ka­­rolinska Institut most már több mint egy évtizede szinte kizárólag biokémiá­val, molekuláris biológiával, sejtekkel, enzimekkel foglalkozó kutatóknak ítél­te oda a díjat, vagyis olyanoknak, akik az elemi folyamatok terén tettek felfe­dezéseket. Karl von Frisch, Konrad Lorenz és Niko Tinbergen viszont, az 1973. évi Nobel-díjasok ismét élőlényekkel fog­lalkoznak: rovarokkal, madarakkal, még emlősállatokkal is. Egy francia szakember, Frangois Bourliére azt írta, hogy „erőfeszítéseik révén az utóbbi huszonöt év alatt többet tudtunk meg az állatok életmódjáról, mint az előző két évszázad folyamán’’. Az etológiai tudomány alapkövének Darwin egyik kevésbé ismert művét, az éppen most száz éve megjelent Az ember és az állat érzelmeinek kifejezé­se című — magyarul is megjelent — könyvét tekintik. Bár ez a könyv, mint címe is mutatja, együtt vizsgálja az állatokat és az embert, azóta a kutatás inkább az állatok életmódjára, tanulá­sára, ösztöneire irányul, ahol pedig eredményeiket megpróbálták az em­berre vonatkoztatni, ott mindig izgal­mas és izgatott viták robbantak ki. A három kiváló etológus közül a leg­idősebb az 1886-ban született osztrák, de régen Németországban (most az NSZK- ban) dolgozó Karl von Frisch. Kutatá­sai még az első világháború előtti idők­re nyúlnak vissza. 1912-ben a hártyás­­szárnyúak színlátását vizsgálta. Neve azóta is leginkább a méhekkel végzett kutatásokhoz kapcsolódik, „a méhek emberének” is szokták nevezni, azon­ban ő maga is, és munkatársai is, sok­féle irányban dolgoztak. Egyik fiatal­kori tanulmányának például ez volt a címe: „A hal, amely füttyszóra odajön az emberhez”. Valóban sikerült ugyanis megtanítania erre egy halat, de a gon­dolkodó tudós következő kérdése: „mi­ért jön oda?” — elvezette őt az állati érzékelés vizsgálatához. Frisch 1919-ben egy véletlen megfi­gyelésből arra a következtetésre jutott, hogy a dolgozó méheknek azok a lát­szólag értelmetlen mozgásai, amelyeket a lépen végeznek, valamilyen formában közlést tartalmaznak a többi méh szá­mára arról, hol, milyen irányban és mi­lyen messze van a táplálék. „A véletlen csak azt látogatja meg, aki készen áll a fogadására” — tartja a mondás, és von Frisch nyitott szemmel „várta” a véletlen fölismerést, amelyet azután fél évszázados módszeres és fáradhatatlan kutatómunka követett. Ma már nincs szakember, aki tagad­ná, hogy a méhek „táncbeszédükkel” (de persze más úton, vegyileg, sőt hanggal is) közölnek egymással infor­mációkat és együttműködésük ezen ala­pul. De — amint a fentebb idézett francia tudós visszaemlékezik rá — még 1937-ben neki azt tanították az egyete­men, hogy ez „üres fantáziálás”. A tudományos világ voltaképpen csak a második világháború után fogadta el von Frisch eredményeit, de 1965-ben megjelent A méhek táncnyelve és tájé­kozódása című munkája szinte megjele­nésének pillanatában klasszikusnak számított. Világhírére és elismertségére jellemző egy tévedés: az Élet és Tudo­mány már 1965-ben Nobel-díjasként említette őt, amikor szép cikkben mél­tatta eredményeit. A másik Nobel-díjas etológus a hol­land, de 1949 óta az angliai Oxfordban dolgozó Niko Tinbergen. Akárcsak von Frisch, ő is zoológusként kezdte pályá­ját. Főleg rovarok és madarak életét vizsgálja. Ő alapította a Behaviour (Vi­selkedés) című folyóiratot, amely az ál­lati viselkedésről szóló beszámolók egyik legfontosabb gyűjteménye. Csőd az akváriumban Egyik klasszikusnak számító kísérlete az ezüstsirály fiókáinak viselkedésére vonatkozik. Megfigyelte, hogy az ezüst­­sirályanyának a csőre alsó részén van egy piros folt. Maga a csőr sárga színű. A fiókák csak a piros foltot csipkedik, amikor táplálékukat — az anya hegyé­nek a tartalmát — „reklamálják”. Tin­bergen megvizsgálta, hogyan viselked­nek a fiókák kartonpapír-műanyával szemben, amelynek a csőre is, meg a foltja is más színű. Megállapította, hogy a folt jelenléte szükséges ahhoz, hogy kiváltsa a fiókákból azt a veleszületett képességét, hogy így táplálékot kérjen: a folt, még ha más színű volt is, hatéko­nyabban váltotta ki ezt a viselkedést! Nagyon érdekesek Tinbergennek arra vonatkozó kísérletei is, hogy az állatok háziasítása olykor az öröklődött „kivál­tó mechanizmusok” csődjét, hibás mű­ködését okozhatja. Egy tüskéspikó nevű hal például, amely a maga szokott kör­nyezetében piros színt, illetve foltot csak fajtársain lát (akikkel szemben meg kell védenie magát, a párját, a költő- és táplálékszerző-területüket), fenyegetően viselkedett, amikor az ak­várium üvegén és az ablakon át egy piros színű autót (postai autót) látott! (Más esetekben a kiváltó inger nem folt, hanem egy mozdulat, testtartás.) A harmadik Nobel-díjas etológus az osztrák, de régen Németországban (a második világháború után Nyugat-Né­­metországban) dolgozó Konrad Lorenz. Mindhármuk közül ő a legismertebb, nemcsak a szakemberek, de a nagykö­zönség körében is — és az ő munkái és nézetei váltották ki mindig is nemcsak a legnagyobb érdeklődést, hanem a leg­hevesebb vitákat is. Sir Julian Huxley (a kiváló angol biológus, Darwin barátjának, Th. H. Huxleynek az unokája) a „modern eto­lógia atyjának” nevezte Lorenzet, aki eredetileg orvosi diplomát szerzett — tanulmányait Ausztriában és az Egye­sült Államokban végezte —, de szeren­csés családi körülményeinek hála, ide­jét szenvedélyének, utóbb hivatásának szentelhette és ornitológus (a madarak kutatója) lett. Altenburgban, szüleitől örökölt házában valóságos kis állatker­tet tartott, főleg kacsafélék és varjak, csókák életét figyelte. Lorenz közismertségét és a körülötte dúló heves vitákat több körülmény is magyarázza. Mindenekelőtt talán az, hogy nemcsak pompás megfigyelője az állatoknak, hanem ragyogó tollú író, aki szeret és tud is beszélni az állatok­ról. Két könyve — a Salamon király gyűrűje és az Ember és kutya — ma­gyarul is megjelent, és nagy sikert ara­tott. Lorenz nézeteit a szakemberek kö­rén túl is ismerik, és ez — különösen, ha valakinek a nézeteit még nem fogad­ták el általánosan — gyakran ingerült­séget vált ki a szakemberekből. De azért is állt szinte „mindig a vi­har közepében” Lorenz (jóllehet, igazán csak 1951 óta végezhetett komoly mun­kát a seewieseni Max Planck Állatvi­­selkedéstani Kutató Intézetben), mert az ösztönre és a tanulásra vonatkozó nézeteit ő alkalmazta legmesszebbme­­nően az emberre. Mivel pedig ezeket a nézeteit részben beárnyékolták a náci időkben tanúsított magatartásának egyes mozzanatai, a vita különösen szenvedé­lyessé vált időnként, annak ellenére, hogy Lorenz tehetségét és eredményeit alapjában senki nem vitathatta el. Lorenz kísérletei nagyon érdekesek. Ő fedezte fel azt a jelenséget, amelyet „Prágung”-nak, ma­gyarul bevésésnek, neveznek a szakem­berek, hogy t. i. az újszülött állatok nem szükségszerűen az anyjukat köve­tik, hanem az első lényt, sőt tárgyat, amelyet életük első, különböző ideig tar­tó, de általában igen rövid, sokszor né­hány órás szakaszá­ban megismerked­nek! A „bevésés” je­lensége a vele szü­letett tanulási haj­lam szép példája. A fejlődés egy kri­tikus avagy szenzitív periódusához kö­tött, amelyen túlhaladva az állat többé nem képes a tanulásra. Lorenz és köve­tői is hangsúlyozzák a bevésési szakasz jelentőségét az ösztönös szociális visel­kedésformák fejlődésében. Az ebben a szakaszban kialakult szociális kötődés, amely normális körülmények között a saját fajhoz való kötődés, tartós hatás­ként megalapozza a felnőtt állat szociá­lis életét. Lorenz és Tinbergen munkássága föl­élesztette a régi vitát a „vele született és szerzett” viselkedésformákról. [Az agresszióról De a legtöbb vitát Lorenz nézeteiben az váltotta ki, hogy Az úgynevezett rossz című munkájában (1963), amely az agresszív ösztönökről szól, ezt az álla­toknál is vitatható mérvű ösztönt át­vitte, rávetítette az emberi társadalom­ra, sőt társadalomtörténetre. Ebben van Lorenz elméletének egyik fő hibája; a társadalomnak is hasonló törvényeket tulajdonít, mint az állatvilágnak; a meg­határozó tényezők szerinte itt is a bio­lógiaiak. Az agresszióösztönről lezajlott vita hatására Lorenz azóta megjelent két könyvében az állat és az ember közötti analógia erősen háttérbe szorult. Vitatható pontjai ellenére a három Nobel-díjas etológus sokat tett azért, hogy kimozdítsa az állatlélektani kuta­tásokat abból a kitaposott kerékvágás­ból, amelybe azok nemcsak belecsúsz­tak, hanem meg is feneklettek. E kutatásoknak nem kis gyakorlati hasznuk is van. Hadd említsek meg be­fejezésül röviden kettőt (Tinbergen egyik könyve nyomán). Egy észak-svéd­országi lazac-halászhelyet a halpusztu­lás veszélye fenyegetett, mert az új víz­erőmű megváltoztatta a víz magasságá­tól kezdve az összes életkörülményeket. Etológusok tanácsára megfelelő (dió) nagyságú kövekből kijelölt helyeken új ívóhelyeket létesítettek, és így megmen­tették a halállományt és a halászokat is a tönkremenéstől. Ugyancsak etológu­sok tanácsainak megfelelően sikerült az Egyesült Államok mezőgazdasági mi­nisztériumának New Englandben és Flo­ridában a gyümölcspusztító rovarok el­len fölvenni a küzdelmet. PETŐ GÁBOR PÁL Tinbergen tyúktojásokat fest, hogy si­rálytojásoknak tüntetve fel, becsapja a rókákat. Lorenz libákkal, akiket arra nevelt, hogy anyjuknak higgyék, mert őt ismerték meg először. A dzsinn© Vettem egy üveg paradicsomitalt, mert két hete, amikor először megkós­toltam, nagyon ízlett. A címke felirata szerint ebben a palackban is két és fél deci 1. osztályú, válogatott paradicsom­ból készült, kiváló élettani hatású, C-vi­­tamint, likopint, bétakarotint, káliumot, magnéziumot, kalciumot és jódot tar­talmazó lének kellett volna lennie. De a címke nyilván tele volt sajtóhibával, mert a palackban csupán cefre volt, s mondhatom, hátborzongató ize igen ked­vezőtlen élettani hatást gyakorolt a ke­délyállapotomra. De aztán arra gondol­tam, lehet, hogy ez is csak valami trükk. Amint tudjuk, van narancsízű szörp, csokoládéízű sajt, vaníliaízű pattogatott kukorica, jodoformízű tojás, halízű csir­ke, sóízű tej, enyhén cipőtalpízű máj­krém, sőt, Szerencsen időnként még szal­monellaízű libakolbász is, hát miért éppen cefreízű paradicsomlé ne lehet­ne a kollekcióban? Félhangosan csak annyit motyogtam, hogy ennek a sok eltévelyedett íznek nagy bűvésze aligha más, mint a levantei szellem. Ha meg­látnám, kupán vágnám. Ebben a pillanatban a paksi palack­ból nagy sustorgás közeptte kiszökött egy dzsinn. Hazudnék, ha azt monda­nám, hogy meglepődtem: gyakorlott ha­zai fogyasztó vagyok. A dzsinn mélyen meghajolt és így szólott hozzám: „Kö­szöntelek, uram. Ne vágj kupán, mert a levantei szellem nem én vagyok, hanem ő a mostohatestvérem. Engem is ő zárt Pakson ebbe a palackba. Mindenesetre nagy szerencse ért, hogy kiszabadítot­tál. Ezért a cefréért bőséges kárpótlás­ban részesülsz. Hatalmam végtelen. Há­rom napig a szolgád vagyok. Parancsolj, amit akarsz, teljesítem. Ha kellek, tap­solj.” Elbocsátottam a dzsinnt. Semmit sem akartam elkapkodni. Nekiültem, hogy összeírjam leghőbb kívánságaimat. Ha már ekkora szerencse ért ezzel a két és fél deci cefrével, kihasználom az alkal­mat. Igen, csupa olyasmit rendelek a dzsinntől, amit a magam erejéből nem tudok elérni. Amiknek a hiánya idege­sít, zavar a munkámban, befelhőzi bol­dogságom egét Felírtam első kívánságaimat és elmo­solyodtam. Büszke voltam magamra. Ő igen, némely nagyralátók az én helyem­ben most bezzeg visszaélnének a lehe­tőséggel! Mi mindent követelnének a dzsinntől! Még olyan is akadna, aki ta­nácsi értékesítésű lakást, ha ugyan nem mindjárt kertes házat. Vagy kocsit ga­rázzsal. Turistaútlevelet devizakiutalás­sal. Színes televíziót. Zenés vacsorát az Intercontinentálban. Még jó, ha nem to­ronyórát táncostul. De én nem állok elő ilyesmivel. Én nem szenvedek nagyzási hóbortban. Amiket én kérek a dzsinntől, az neki semmiség. Talán majd ajkbigy­­gyesztve szóvá is teszi, hogy micsoda piti dolgok ezek, de akkor megmagyará­zom a dzsinnek, hogy én és honfitársaim úgy általában egyenesben vagyunk, a mi zavartalan boldogságunkhoz nem a tu­dom is én milyen nagy dolgok hiányoz­nak, hanem ezernyi apróság, messziről nézve szinte szóra sem érdemes csekély­ségek. És hogy nálunk a pénzt nem any­­nyira megkeresni nehéz, mint inkább célszerűen és értelmesen elkölteni. Ezért, ha megteszi, amit kívánok tőle, én ug­rálni fogok örömömben. Gyorsan papírra róttam még néhány kívánságomat, aztán tapsoltam. A dzsinn azonnal ott­ termett, és tettrekészen vár­ta rendelkezéseimet. Nagy zavarban voltam, végül is félszeg mozdulattal át­nyújtottam neki a kívánságlistát. A dzsinn fölényes arckifejezéssel fogott az olvasásához, de aztán tételről tételre komorabbá változott. A­ végén már fal­fehér volt. Megijedtem. „Ide figyelj, ked­ves dzsinn — mondtam —, ne haragudj, tudom, hogy ez neked nem színvonal, hogy neked mindez smafu, de hidd el, nekem éppen ezek kellenek ahhoz, hogy zavartalan boldogságban élhes­sek.” Ekkor a dzsinn térdre vetette ma­gát és felzokogott: „Micsoda? Ezek piti dolgok? Ez smafu? Ezeket én nem tu­dom teljesíteni. Kívántál volna varázs­­szőnyeget állandó kilépővel, de elintéz­ni, hogy mindig működjék a házatokban a lift... ? Rendelted volna, hogy fakasz­­szak vizet a kősziklából, de nyáron a csapból az ötödik emeleten...? Paran­csoltad volna, hogy meresszem kővé el­lenségeidet, de hogy ezentúl ragadjanak a bélyegek, a borítékok, a ragasz­tósze­rek ... ? Utasítottál volna, hogy támasz­­szam fel kedves halottaidat, de rábírni az IKV kőműveseit, hogy keljenek fel az ultizásba! és folytassák a vakolást...? Egy szavadra a lábad elé raktam volna hét szekér aranyat, de kuplungtárcsát­­ az autódba. ? Nem, ez nem megy,­­ uram. Kérlek, ölj meg engem, nyomorult­­ szolgádat!” Még ha nem volnék humanista, akkor is dehogy mertem volna megölni. Hol vegyek én neki sírhelyet? HORVÁTH JÓZSEF ! NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next