Népszabadság, 1976. február (34. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-22 / 45. szám

8 Hogyan kerül a függőágy egy múlt századi magyar Kisváros polgármesterének a szalonjába? — olyan kérdés ez, amit ma már csak a „sültrealizmus” maradék hívei tehetnek föl. Elhamarkodottan és helytelenül gyanakodhattak a reklámfilmek szerelmesei valaminő bújtatott hirdetésre (Kempingszaküzletek a város minden pontján). Az igazság kulcsa az erős tévéjáték-kultúrával rendelkezők tulajdona, ők már nem keresnek naivul tárgy- és valószerű érveket (Talán a polgármester kamaszkori tengerészálma) __Talán jelzése a vágynak Ismeretlen tájak, messzi tengerek után...). Megszokták, hogy ilyen esetekben mélyértelműségre gyanakodjanak. Általában nem ja kínpadra vont néhai szerző, hanem az átdolgozó, interpretáló, televízióra alkalmazó, leporoló, újraköltő stb. elmeére hívja föl így magára a figyelmet. Aki szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák. És különben is, csak Kassák Lajos írhatott röpülő nikkel szamovárról? A különcködés magyarázatát persze nemcsak az átdolgozói, interpretálói stb. önösségben kell keresnünk, sokkal gyakrabban (sokkal?) a múlt örökségét gazdagító, jobbító szándékban, amely — mint köztudomású — egyik záloga a világ haladásának Nem tudni, kinek jutott eszébe a televízió háza táján a hajdani elbeszélő, Papp Dániel. Ha a Muzsika az éjszakában című tévéjáték forgatókönyvíró rendezőjének (Horváth Z. Gergelynek) vagy dramaturgjának (Benedek Katalinnak) — ami azért erősen föltételezhető —, akkor a fentebbi ironikus bevezetőt nyugodtan hárítsák el magukról. A függőágyra vonatkozó ódium kivételével, Papp Dániel televíziós felfedezése és bemutatása oly érdem, amely képes a megvalósítás fogyatékosságait is halványítani, az eredmény színvonalát a szándék érdemességéhez közelíteni. Ne gyanakodjunk a szokásos kritikusi óvatoskodásra, a tényeket patikamérlegre (hamis mérlegre) helyező tartózkodásra. Igazán nem kívánom méznek színe alatt adni a mérget — ahogy a régiségben oly találóan mondták. Az említett, s eme tévépublicisztika tárgyául, kiindulópontjául választott játék valóban a választás és megvalósítás kettősségével, ellentmondásosságával jellemezhető. A századvég íróit máig sem ismerjük eléggé. Az irodalomtörténet sem régen fedezte föl őket — újra —, de a szakemberek bizonykodásait még alig teszi ellenőrizhetővé a könyvkiadás és az oktatás. Pedig Papp Dániel, Petelei István, Gozsdu Elek, Justh Zsigmond, Iványi Ödön és mások (hozzájuk vehetjük az ismertebb Bródyt, Ambrust, Tömörkényt, Thuryt, sőt az ifjú Herczeg Ferencet is) korszerűségre hallatlanul fogékony írói raj tagjai voltak. A korabeli magyar irodalmat az európaihoz — mindenek előtt az oroszhoz és a franciához — közelítő kísérleteik sokkal többek próbálkozásoknál: remekmívű novellák, kisregények maradtak utánuk. Értő megidézőkre és érzékeny olvasókra várva. A magyar kisprózának ez a vonulata szinte kínálja magát a televízió figyelmére. Csak meg kell találni azokat az eszközöket, amelyekkel az írói erények csorbítatlanul átmenthetők, vagy legalábbis érzékeltethetők. A harmincöt éves korában elhunyt és alig félezer oldalas szépprózai életművet hagyományozó Papp Dániel továbbra is várhatja a televíziós feltámadást. A rátótiak című kisregény alapján készült és egy másik novellája címével feliratkozott tévéjáték legfeljebb vértelen cselekményszálával és a szereplők nevével utalt az eredetire. Szatíra helyett idillbe oldott melodrámát, humor helyett unalmat, kedély helyett lapos anekdotizálást kaptunk. Kilúgozott mesét Semmi esetre sem Papp Dániel korszerűségének bizonyítását, hogy nála a történet csak egyik rétege az írói közlésnek az összetettségében sokatmondó stílus mellett Sőt a szegényes kiállítás (ezt látva meglepő az említett függőágy, ami talán a rendezni hiányérzetet volt hivatott enyhíteni) még az író által bemutatott kisvárosi élet tárgyi és emberi gazdagságától is megfosztotta a nézőt. A stílus mellett az élet sokszínűségétől is. A stílust persze nem lehet lefényképezni, az írói kommentárokat színészekkel megeleveníttetni. Lássunk egy egyszerűbb példát, egy szereplő „külsődleges” rajzát. „Szarka János magas, karcsú férfiú volt. Fekete redingott viselt meg fekete kalapot...” — ezt még nem lehet gond színre állítani. A folytatáshoz már kell némi színészi és rendezői lelemény :.......és keskeny fehér arca gyanúsan világlott elő az egész feketeségből.” De a továbbiakat? „Aki ért a dologhoz, az azt mondta volna, hogy rizsporozzák ezt az arcot, aki nem ért hozzá, az meg azt, hogy nem rizsporozzák, hanem festik, az objektív szemlélő ellenben első pillantásra látta, hogy középütt van az igazság Szarka János, a fekete kabátos, fekete kotlettes úr tudniillik pasztákat is használt meg rizsport is...” Elcsépelten fogalmazva a kézenfekvő igazságot: „le kellett volna fordítani a film nyelvére”. S hogy erre az újraalkotásra a rendezőnek van talentuma, ezt a Napraforgó című Krúdy-regény megfilmesítésével is bizonyította (Amit egyébként a II. csatornán egy napon ismételtek meg a Papp Dániel-átirattal. Műsorszerkesztés?) A függőágyban lágyan himbálódzó polgármester tekintete telve volt mélabús kérdőjelekkel. Osztanunk kell tűnődő borúját. Alexa Károly NÉPSZABADSÁG 1976. február 22., vasárnap ELKÖTELEZETTSÉG ÉS REALIZMUS Korunk 27 írója nyilatkozik — Egy érdekes interjúgyűjteményről A kaleidoszkóp három tükre alatt rendezetlenül lehulló gyöngyök, kövecskék, üvegdarabok mindig szimmetrikus képpé állnak össze. Valami hasonló játszódik le a világirodalommal is, amikor huszonhét író több mint harminc riporternek adott nyilatkozatán, vallomásán keresztül mutatkozik meg (S ha következetesen végig akarjuk vinni a kaleidoszkóp hasonlatát, harmadik tükörként meg kell említenünk a szerkesztést, a válogatást is.) Alapvetően nagyobb a véletlen szerepe e beszélgetések együvé kerülésében, mint a tudatos szerkesztői munkáé. Az Interjú két kötete nem előre eltervezett, körkérdésszerű dialógusokat közöl, hanem időben és térben távoli, egymástól függetlenül, más és más szándékkal készült írásokat sorol egymás mellé. Az egyetlen és lényegében külsődleges rendező elv nyelvi-földrajzi természetű, s csak az írók sorrendjét szabja meg A látszólagos rendezetlenség mélyén azonban következetesen megmutatkozik a mai világirodalom néhány lényeges vonása. Bizonyos vonások szinte mindegyik beszélgetésben felvetődnek, s ezek az ismétlődő és sok módon megválaszolt kérdések képezik azokat a gócokat, amelyek körül az e gyűjteményben véletlenül összekerült gondolatok, ötletek elrendeződnek A kérdezők más és más módszerrel, más és más okból igyekszenek bejutni a „nagy író műhelyébe”, s az írók is más és más oldalaikat mutatják szívesebben. Nathalie Sarraute és Michel Bútor például jóformán minden mondandóját írói munkamódszeréről beszélve, ebbe becsomagolva közli, míg Csingiz Ajtmatov válasza a „hogyan ír?” kérdésre ennyi: „Kézzel.” S e kétféle válasz írói magatartásokat is jellemez Igaz, nem mindegyik „kifelé forduló”, társadalmi érdeklődésű író foglalja össze ilyen tömören a műhelyére vonatkozó mondanivalóját, bőven olvashatunk időbeosztásokat, napirendeket is. De ezek mögött a külsőségek mögött, ezekben a látszólag jelentéktelen „technikai” kérdésekben is megmutatkozik az írói egyéniség. C Csaknem mindegyik beszélgetésben felbukkan két lényeges kérdés: a realizmus és az elkötelezettség. Az utóbbi évtizedek irodalmi, esztétikai vitáinak központi problémái ezek, s az itt összegyűjtött írások tanúsága szerint ma sem veszítettek aktualitásukból Az írókat izgató társadalmi kérdések, mint ahogyan a vakság, s vele együtt az írók világképe is, lényegesen módosultak, változatlan azonban az alapvető probléma: szembe kell-e nézniük a valósággal, vagy sem? Jevtusenko természetes egyszerűséggel vallja magát kommunistának, s vállalja önnön sokarcúságát, sem témában, sem a megnyilatkozási fórumokban nem válogatva. A másik végletet talán Norman Mailet képviselheti, aki így fogalmaz: „Hát, legjobb esetben az ember befolyásolhatja korának tudatát, és így, közvetve, befolyásolhatja az utánunk következő kor történelmét.” Majd később: „Ott van odakinn annak az istenverte Time magazinnak a világa, és az ember rajta-rajtaüthet.” A közbülső változatokat e helyen nem elemezhetjük, s nemcsak terjedelmi okok miatt, hanem mert az egyes interjúk nem adnak ehhez elegendő alapot. A Peter Weiss-szel folytatott beszélgetések például igen sokrétűen és gazdagon érzékeltetik az író álláspontját. Weiss fejtegetései tulajdonképpen önálló filozófiaiesztétikai-dramaturgiai tanulmányokként is megállnák helyüket, míg másoknak legfeljebb egy-egy odavetett mondatából következtethetünk az álláspontjára. Garcia Márquez például csaknem szó szerint ugyanúgy fogalmaz, mint Jevtusenko, amikor azt mondja: „hiszem, hogy a világ előbb-utóbb szocialista lesz.” Mégis felületesség volna az azonos szavakból álláspontjuk azonosságára következtetni. Az elkötelezettség, a valóság, a társadalmi küzdelmek vállalásának variánsainál lényegesebb azonban, hogy az elkötelezettséget valamilyen formában, valamilyen szinten vállaló írók kivétel nélkül vállalják a művészet realizmusát is. Igaz, ez egyiküknél sem jelent valamiféle lapos, közvetlen utánzást. Csingiz Ajtmatov éppúgy hivatkozik a kirgiz néphagyomány elemeire, ahogyan Asturias a „guatemalai legendákra” a maga „mágikus realizmusáról” beszélve. S különösen érdekes a realizmust tulajdonképpen nem sokra becsülő Saul Bellow kijelentése — amikor beszélgető partnere realizmus ürügyén a tények aprólékos tiszteletét említi, Bellow így igazítja helyre: „"realista helyett inkábbfaktualistát kellene mondania.” S nemcsak a lapos naturalizmussal való összemosástól védi meg a realizmus fogalmát, hanem annak humánus lényegére is rámutat, amikor így beszél: „A realizmus lényege az, hogy a dolgok emberi jelentőségét keresi.” Igaz, ebből arra a következtetésre jut, hogy: „Minél realistább valaki, annál jobban veszélyezteti saját művészetének alapjait.” Azért is fontos ez a kijelentés, mert világosan megmutatja a realizmus és modernizmus elválási pontját. I befejezésül illene kiemelni néhány különösen jónak vagy különösen sikerületlennek vélt darabot a válogatásból, esetleg lehetne hiány- vagy felesleglistát összeállítani. Egyiket sem tesszük. A szerkesztő Köves Erzsébet munkáját egyébként is legjobban talán éppen az egyenletes színvonal dicséri. (Európa) Zappé László GERGELY MIHÁLY: DALOL EGY EMBER szeptember 16-án, kedden, 1975-ben, Budapesten, 16 óra 8 perckor, amikor a hőmérő árnyékban még 23 Celsius-fokot mutatott, amikor kezdődik a délutáni csúcsforgalom, a gyönyörűséges őszi ragyogásban minden készülődés nélkül, a Nagykörúton, közel a Rákóczi úthoz, ott, ahol azelőtt a kedvelt, mert központi fekvésű, tehát sokaknak kényelmes postahivatal volt, melyet aztán láthatatlan illetékesek átépíttettek palackozott italok boltjává, és most ismét átépítik, a széles járdát ellepő emberek közül minden előzetesen árulkodó jel nélkül egy férfi, aki a Rákóczi tér felé haladt, váratlanul dalolni kezdett. Még csak olyanformán, ahogyan pityókás emberek önmaguk kedvére nótára gyújtanak, azért a már nyolcvan decibellel bugyborékoló utcai lármalávafolyamban is tisztán hallhatóan, határozottan szép baritonján dalolt: Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci úr, felelj neki... Az első pillanatokban még tisztázatlan volt minden, vajon csak egy betintázott honpolgár szokásos, csak valamelyest hangosabbra sikeredett dudorászásáról van-e szó, vagy a meglepően növekvő számban megfigyelhető korjelenségről, amikor emberek villamoson, autóbuszon, utcán monologizálnak, hangosan kimondva a bennük dúló dialógus szavait. Ezért teltek el az első másodpercek úgy, hogy senki sem méltatta figyelemre, mellette testközelben sietve jövő-menő emberek sem rebbentek szét, hiszen annyi mindent tekintünk már természetesnek, még azt is, hogy a szeptemberi édes napsütésben egyszerre csak valaki dalra fakad egy kétmilliós világváros legszebb körútján. A harcban nem szabad megállni. Testvér, szorítsd a fegyvered. Vagyunk az új rend katonái. Vagyunk az eljövő sereg... Az első ember, aki fölkapta a fejét a mégsem mindennapos látványra, egy asszony volt, középkorú, nem elegáns, nem elhanyagolt, egészen megnyugtatóan átlagosan jólöltözött, karján tömött rétikus és bevásárlószatyor. Rácsodálkozott a férfira, és azt gondolta: szegény, ennek is biztosan beolvastak valahol, jól fölcukkolták valami Főhivatalban, aztán dühében beszívott, és most énekel magának. A férfi körül közben kialakult a kiszámíthatatlan dühöngőkkel szemben oltalmat ígérő, elnyújtott sziget, a mellette hömpölygő emberár védekezőn és közönyösen kikerülte, mint a folyó a meder közepén a hordalékból lerakódó szigetecskét. De most sem állt meg senki, mindenki loholt, tolongott a maga célja felé. A jó ötvenes férfi, akinek dúsan barázdált arca volt, most már nemcsak dalolt, de a dalt úgy énekelte, mint a katonák a menetnótát, és a lábát is erre az ütemre szedte, kissé erőteljesebben megnyújtotta lépteit. lesért gondolhatta az a hozzá hasonló korú férfi,aki ugyancsak megtorpant egy fél percre, hogy megnézze magának a nem mindennapos embert: „Szegény kimám, ahogy látom, te is végigcsináltad a második világparádét, be- és kivonulásokat, előrenyomulásokat és visszavonulásokat, be- és kilépéseket, érthető hát, hogy így kikészültek az idegeid.” Mintha mozdult is volna, talán hogy odalépjen nagyon magányosnak látszó sorstársához, testvérien belekaroljon és megpaskolja a hátát, lecsillapítsa, mielőtt még valami kellemetlenség éri. Hisz mégse maradhat következmények nélkül efféle nagyvárosban, fényes nappal. A parányi mozdulat azonban félbemaradt, s a sorstárs körülnézett, nincs-e a közelben rendőr, aki biztosan majd csendre inti, igazoltatja, bekíséri. De aztán csak megvonta a vállát, s ment a maga dolgára. Most már többen is megálltak, úgy bámulták az egyszemélyes felvonulást. A férfi másik dalba kezdett: Hej, te bunkócska, te drága. Hej, te eleven fa giccses-görcsössága, Te dráága, segts most... Két tinédzser korú és öltözékű fiú egymásra röhögött, aztán az egyik azt mondta: — Haláli fej a krapek, mi? — Cikis, nem? — mondta a másik. — Nem hiszem, hogy két percnél tovább tarthat a díszmenet!... — Fejével egy fiatal rendőr felé intett, aki ráérős, járőröző léptekkel közeledett a Bérkocsis utca felől. Egy idős vasutas azt gondolta, miközben együttérzőn nézte a férfit, miket gondolhatnak itt ezek felőle, pedig hátha csak otthon rágta már szét az agyát az asszony vagy a kedves gyerekek, hogy kész lett, és bánatában leitta magát. Egy igazán elegáns, deres hajú férfi azt gondolta: hihetetlen, milyen makacsul élnek tovább a beidegződések! Tisztára úgy viselkedik, mintha a hajdani jutási altisztképzőben dresszírozták volna be, ezt a díszlépéses masírozást máshonnan nem hozhatja! Szólni kellene egy rendőrnek, mielőtt botránnyá fajul az egész! A férfi új dalba kezdett: Sej szellők,fényes szellők, Fújjátok, fújjátok, Holnapra megforgatjuk Az egész világot... — Majd téged forgat meg rögtön, de alaposan a zsernyák, hap- ' sikám, ha abba nem hagyod a randalírozást! — mondta ordibálósan egy negyven-valahány éves buszsofőr, aki bizonytalanul állt a lábán, és részeg vigyorgással pislogott a menetelőre. A férfi azonban mintha nem is ** hallaná, mintha nem is látná maga körül a meghökkent, csodálkozó, megbotránkozó tekintetű embereket, haladt tovább, és egyre csak dalolt. ... Holnapra megforgatjuk Az egész világot... Egy férfi azt gondolta: érdekes, egyáltalán nem látszik részegnek. A léptei színjózan emberre vallanak, mintha egy kifeszített zsinór vezetné, olyan nyílegyenesen haladt az előtte kettéváló emberfolyam közepén, és a hangján sem érezni a részeg gajdászás semmi jelét. Különös lehet ezt végigcsinálni tök józan fővel! A férfi dal forrása nem akart elapadni, és az egymást követő dalok sok mindenről árulkodhattak. Fel vörösök, proletárok, Csillagosok, katonááák. Nagy munka vár ma reátok, Alinak még a palotááák... Egy húszéves fiatalember, aki szembejött vele, rámordult: — Atyóka, egy jó beatszáma nincs? Egy negyven-valahányas ráförmedt: