Népszabadság, 1976. április (34. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-18 / 93. szám

1976. április 18., vasárnap NÉPSZABADSÁG Jelzőkönyvet írtak alá a magyar­­indiai vegyes bizottság tárgyalásáról Szombaton a Kohó- és Gépipa­ri Minisztériumban. Nemeslaki Tivadar kohó- és gépipari mi­niszter és T. A. Pai, az Indiai Köztársaság ipari és közellátás­­ügyi minisztere aláírta a magyar —indiai gazdasági, tudományos és műszaki együttműködési ve­gyes bizottság 2. üléséről készült jegyzőkönyvet. Az aláíráson je­len volt N­. P. S. Menon, India magyarországi nagykövete, vala­mint Török István külkereskedel­mi miniszterhelyettes. A vegyes bizottság budapesti ülésén egyebek között a gyártási együttműködés kiszélesítéséről, a kölcsönös szállítások fokozásáról, valamint a harmadik piacra irá­nyuló közös szállításokról tár­gyaltak. Megállapodtak abban, hogy fejlesztik a timföld- és alu­míniumipari együttműködést; en­nek keretében értékes létesítmé­nyek kölcsönös szállítására kerül sor. A magyar gyógyszeripar gyártási technológiákat ad át az indiai szakembereknek. Határoz­tak arról is, hogy a magyar ipar részt vesz az indiai bőr- és tex­tilipar rekonstrukciójában. Ered­ményesen tárgyaltak a szerszám­gépek és konfekcióipari gépek gyártásánál megvalósuló koope­rációról. A vegyes bizottság jó­váhagyta az indiai mezőgazdasá­gi és öntözési minisztérium, va­lamint a Mezőgazdasági és Élel­mezésügyi Minisztérium képvise­lője által tavaly aláírt jegyző­könyvet; ennek alapján mező­­gazdasági és öntözésügyi szakem­berek kölcsönös cseréjét hatá­rozták el. A magyar—indiai vegyes bi­zottság következő ülését 1977-ben Új-Delhiben tartják. Elutazott a svájci parlamenti küldöttség Szombaton elutazott Budapest­ről a svájci parlament delegációja, amely a magyar országgyűlés meghívására egyhetes hivatalos látogatást tett hazánkban. A dr. Joseph Egli vezette hét­tagú küldöttséget a Ferihegyi re­­­pülőtéren Gyarmati János, az or­­­­szággyűlés építési és közlekedési bizottságának elnöke, valamint az országgyűlés több tisztségviselője búcsúztatta; ott volt dr. René Stoudmann, Svájc budapesti nagy­követe is. Új folyó születik az Alföldön (Tudósítónktól.) Új, 93 kilométer hosszú folyó születik az Alföldön. A kiskörei tóból, Abádszalók­tól a Hármas- Körös felé viszi majd a Tisza vi­zét, s két ágra szakadva egyfelől Túrkeve—Gyoma, másfelől Tö­­rökszentmiklós—Békésszentandrás irányába, az ország talán leg­­aszály­osabb területeire juttat majd életet adó vizet. A Nagy­kunsági-főcsatorna másodpercen­ként 80 köbméter vizet fog szál­lítani, tehát többet, mint egyes időszakokban a Tisza. A csatorna üzembe helyezését 1978-ban kezdik meg. Ekkorra ké­szülnek el a kiskörei munkálatok második ütemével, így további másfél méterrel emelhetik a tó vizét, s az ártér teljes elbontásá­val a jelenlegi 40—60 millió köb­méterről 120—150 millió köbmé­terre növekszik a tárolható víz mennyisége. A magasabb vízszint teszi lehetővé az újonnan születő csatorna zavartalan vízellátását, segítségével mintegy 220 000 hold­­nyi mezőgazdasági területen ke­rülhet sor az öntözéses gazdálko­dás meghonosítására. A tó vizének megduzzasztásával egyébként Kisköre évenként mint­egy ötvenmillió kilowattóra villa­mos energiával növeli termelését, s a Tisza két oldalán — ötven ki­lométer hosszúságban — javul az árvízvédelmi biztonság is. A harmadik világot főként gaz­dasági átalakulásunk foglalkoztat­ja, a nyugati baloldali közvéle­ményt mindezek előtt a társadal­mi berendezkedés, a demokrácia kérdése. Azt kellene bebizonyíta­nunk, hogy a kettőt természetesen nem lehet elválasztani egymástól. Jó tájékoztatással Nyugat-Euró­­pában is világossá válna, hogy az afrikai és a latin-amerikai orszá­gok azért érdeklődnek irántunk, mert a mi gazdasági és társadalmi viszonyaink szabadságigényüket is kielégítik, így hathatósabban el­oszlathatnánk azt a nyugati agy­kérgekbe belefagyott hideghábo­rús tévképzetet is, hogy egy szo­cialista társadalomban, ezúttal a magyarban, minden egyforma, minden felülről szabályozott, min­den tilos, de ami engedélyezett, az kötelező. Hogy milyen mélyhűtöttek, fel­­olvaszthatatlannak tűnők ezek a tévképzetek, azt most Párizsban újra tapasztalhattam. Egy unes­­cós barátomhoz voltam hivatalos. Meghívta a római színiakadémia rektorát is. Ennek első kérdése az volt, hogy mikor engedik már ná­lunk Kafkát megjelenni, s ez azért érdekli, mert ő az olasz for­dítója. — Akkor kollégák va­gyunk — mondtam. — Már 1957- ben lefordítottam egy novelláskö­­tetet. — Hápogott a csodálkozás­tól. Hogy lehet, hogy erről soha­sem olvasott? — Úgy — feleltem —, hogy a Corriere della Sera vagy a Stampa, amit nyilván ol­vas, ilyesmit nem enged megírni, mert nem illenék bele szerkesztési politikájába. Vacsora után feljött egy régi ---------------------barátom felesége, maga is irodalmi hölgy, utóda azoknak a bájos és szellemes asz­­szonyoknak, akikről Justh Zsig­­mond nyolcvan év előtti párizsi naplójában olyan ma is élvezetes leírásokat olvasok. Az én barát­nőm régebben többször járt Pes­ten, hazai író és színművész bará­tai vannak. És mi volt az első kérdése? Ez: — Hogyan úszta meg a maga utolsó könyve, Cher ami az új, szigorú cenzúrahiva­talt, amiről újabban annyit olvas­tam? — Elnézően mosolygott, de már nem is figyelt rám, amikor megpróbáltam megmagyarázni, hogy nem hogy cenzúrahivatal nincs, de az alkotói, a kulturális szellemi élet olyan színes és sok­rétű, annyiféle az irányzat és a vita, hogy azt — ha más okok miatt nem fogadjuk is el a szót — akár pluralizmusnak is nevezhet­nék. Igaz, ez a pluralitás a szo­cializmuson belüli pluralitás, a köz­ös ügyet szolgáló igazság fel­derítésének pluralitása. De hát „kevert” rendszerek nincsenek, a hatalmi és a tulajdonviszonyok vagy szocialisták, vagy nem azok. Mégis, a legmeggyőzőbb és a mai nemzetközi politikában is legfontosabb propaganda-„fogás” az, ha tudatosan megfeledkezünk mindenféle fogásról. Beszéljünk és beszéltessünk őszintén önma­gunkról. Természetesen nem a hibák mazochista mutogatására gondolok, nem is arra a panasz­­áradatra, amivel egyik-másik csa­ládnál a külföldre szakadt rokont mint csomagforrást még mindig nem átallják fogadni. (Kolozsvári Grandpierre Emilnek van erről egy keservesen komikus novellá­ja.) De arra célzok, hogy külföldi tájékoztatásunknak, a politikai­nak, a gazdaságinak, a kulturá­lisnak egyaránt nemcsak arról kellene szólnia, amit mi fontos­nak tartunk elmondani, hanem arról, amit a másik rendszerben élő olvasó vagy rádióhallgató tudni szeretne. Vagyis bele kelle­ne kapcsolódnunk az ő gondolat­­világukba, az ő érdeklődési körük­be, és az őket foglalkoztató, lé­tükben, mindennapjaikban, gyer­mekeik jövőjében érintő kérdé­sekből kiindulva kellene a mi vi­szonyainkról beszélni, írni és írat­ni. Például: Párizsban lépten-nyo­­mon, bisztrókban és szerkesztősé­gekben, a diáknegyedben azt ta­pasztaltam, hogy sokan a mi vi­lágunkat falanszternak képzelik el. Nemcsak az irodalmi gondo­lattársítás kedvéért idézem fel a madáchi színt, hanem azért is, mert azt hiszik, hogy nálunk, mint Az ember tragédiájában, va­lami szigorú, kérlelhetetlen és lé­lektelen központi hivatal szabja meg, hogy kinek mi legyen a fog­lalkozása, és hogy hatósági enge­dély nélkül nem lehet munkahe­lyet változtatni. Hát ne restelljük elmondani, hogy mi a valóság. Hogy gondunk éppen a falusi or­voshiány, meg az ipar vándorma­darai. S ezt most kellene Francia­­országban köztudomásra hozni, amikor az ő új egyetemi reform­juk, vagy inkább antireformjuk, csak a jómódú szülők gyermekei­nek tenné lehetővé a teljes jogú diploma megszerzését. Ez ellen tüntet a napokban százezernyi diák , s közben sokan közülük elhiszik, hogy egy szocialista or­szágban még rosszabb lenne a dolguk... Francia balos diákokkal és fia* ------------------------------------tál ta­náraikkal is éppen ma három he­te a tanácsok — vagy ahogy ők következetesen mondták, a „szov­jetek” — szerepéről és a mi „túl­zott centralizációnkról” vitatkoz­tam. Ha kortársuk lettem volna, a vita hevében talán el is páhol­­nak, amikor azt mondtam, meny­nyi joguk van, mennyi önállósá­guk a megyei, a fővárosi, sőt a falusi tanácsoknak is, és mi min­denbe a miniszter bele sem szól­hat! De vajon eszünkbe jutott-e már, hogy egy-egy Magyarorszá­gon járó francia, vagy belga, vagy nyugatnémet, vagy olasz újságíró­csoportnak, vagy képviselői kül­döttségnek a tanácsok hatáskörét is megmutassuk? Hogy eközben egy kis bürokratizmust is láthat­nának? Annyi baj legyen. Akko­rát semmiképpen sem, mint amekkorának a mai neohideghá­­borús hullámban az ő rádióik és lapjaik a „bürokratikus szocializ­must” felfújják. Beszéljünk őszintén önmagunk­ról. Évtizedes tapasztalatból tu­dom, hogy életünk sokrétűségé­nek, társadalmunk­­bonyolultságá­nak, gyakori vitáinknak, a filmből ismert „falaknak” éppen az el nem hallgatása nemcsak a leg­vonzóbb, de a legmeggyőzőbb propaganda is. Minden nagyhan­gú általánosításra, szólamstílusú érvelésre viszont ásítás a válasz. Meglevő hibáinknál sokkal rosz­­szabb kép él rólunk még mindig a tőkés sajtó befolyásolta orszá­gokban. Ez a „rosszabb” tulajdon­képpen az igazán rossz, mert nem a részletekre, hanem az egészre vonatkozik. Az emberhez nem méltó, egysíkú, sematikus, bizal­matlan és szürke életet szuggerál­­ja, sajnos ma éppen újra felszí­tott hőfokon. Senki sem áltathatja magát az­------------------------------zal, hogy az őszinte hang, a szép szó egyik napról, vagy akár egyik évről a másikra biztosítani tudná, hogy a BBC-ben és más rádiókban, la­pokban, televíziókban olyan tisz­tességes hanggal találkozzunk, mint amilyet a magyar közvéle­mény elvár és meg is kap róluk szólva a rádióban, az újságokban és a képernyő előtt. Ezt hinni hiú közábránd volna. De hogy köze­lebb jussunk hozzá, ahhoz arra is szükség van, hogy a feléjük irá­nyuló tájékoztatásunk tartalmát és mechanizmusát a Helsinki utá­ni és a pártkongresszusok utáni időszakban újra átgondoljuk. Ám ez nemcsak a hivatásos tá­jékoztatók, újságírók, szerkesztők, írók és a diplomaták dolga. Hús­vét van, kezdődik a külföldi uta­zások és a külföldről beutazók évadja. Minden alapunk megvol­na rá, hogy öntudatban és pat­riotizmusban elérjünk oda, hogy velük beszélgetve mindenki Ma­gyarország rendkívüli nagyköve­tének érezze magát. Mi lenne a megoldás? Jelenleg ugyanis az építőipar­ban a nagyobb vállalatok techno­lógiai felkészültsége eltérő. Nincs csereszabatos terv és újra és újra visszatérünk a kapacitáshiányhoz.­­ Néhány kivételtől eltekint­ve, nem mondhatjuk biztonság­gal, hogy nem akadozik a követ­kező években is az egészségügyi intézmények megvalósításának sorsa — mondja Kurucz József igazgató. — Sajnos azt kell mon­danom, az építők diktálnak, ha egyáltalán szóba állnak velünk,­­ mi hiába kötjük magunkat egy­féle igényszinthez, hiába törek­szünk az építések olcsóbbítására, ha a szerkezeti megoldásokat és sok minden mást az építők hatá­rozzák meg, s mi egész egysze­rűen, azért hogy valami legyen, kénytelenek vagyunk a drágább megoldásokat is elfogadni. A tel­jességhez tartozik az, hogy a nagy építőipari vállalatok igye­keznek egy-egy egészségügyi be­ruházást is kiszorítani. Mi volna a megoldás? Nehéz ezt megmondani. Talán egy szak­­kivitelező vállalat alapítása? Ta­lán a tervidőszak elején a terve­zett beruházási összegeknek meg­felelő kapacitás biztosítása? Talán valami más? Mert végül is bevá­lik a tágó jóslat: ha lesz pénze az egészségügynek, majd keresheti, hogyan költse el. Dolecskó Kornélia HIÁBA KILINCSELNEK Kik építik fel az egészségügyi intézményeket? „Köszönettel vettük, fent hivat­kozott tárgyú levelüket, melyben mintegy 300 millió forint értékű munka kivitelezésével kívánnak megbízni. Sajnálattal kell közöl­nünk, hogy jelen tervidőszakra kapacitásunkat kitöltöttük, a mun­kára vállalkozni nem tudunk.” Ilyenfajta levélből több tucatot őriznek a dossziék az Egészség­­ügyi Beruházási Vállalatnál. Spi­­ró Éva műszaki igazgató mondja, hogy tizenhét cég mondta le a Tétényi úti kórház építési mun­káit, s több mint húsz helyen ki­lincseltek eredménytelenül egy kétszázszemélyes nővérszálló föl­építése miatt, a központi egész­ségügyi mosoda 200 millió forint értékű beruházását pedig nyolc nagyvállalat mondta le. Kapacitáshiány Miért az érdektelenség? Vajon az építőipar számára a két­vagy háromszázmillió forintos megrendelés nem „tétel”? Ez az első kérdés, amely megfogalma­zódik a hosszas beszélgetés nyo­mán. Spiró Éva, és Kurucz Jó­zsef, az Egészségügyi Beruházási Vállalat igazgatója ugyanis a há­rom esztendeje alakult cég legna­gyobb gondjának a kivitelezési kapacitáshiányt jelöli meg. Érveik ésszerűek, elgondolkoztatóak. Egy beruházási vállalat csak akkor dolgozhat tervszerűen, pontosan, ha már a tervezés időszakában is­meri a kivitelezőt, ha már hatá­rozott technológiára készíttetheti a tanulmányterveket is. Kik utasították el az egészség­­ügyi mosoda megvalósítását? Job­ban mondva, miért nem vállal­koztak erre a munkára a felkért kivitelezők? Ivánkai Kálmán, a 22. számú Állami­­Építőipari Vállalat főmérnöke adatokkal válaszol. — Az idén egymilliárd, jövőre egymilliárd 400 millió, 1978-ra egymilliárd 700 millió, 1979-re és 1980-ra is kétmilliárd forint érté­kű a már ismert, szerződésekben garantált munkánk. Köztük olya­nok vannak, mint a paksi atom­erőmű, az északkelet-dunántúli új gyűjtőerőmű, hogy csak a legna­gyobb egyedi nagyberuházásokat említsem, de mondhatom a szé­kesfehérvári szalaghengermű to­­vább­ bővítését, a Szikra Lap­nyomda 600 millió forintos beru­házását, a peremartoni építkezést. Az az igazság, hogy kapacitásunk zömét — kijelölés alapján — nagy­­beruházásokkal töltöttük ki. A mosodára nem futja erőnkbő. Reálisan nem. A 21. számú Állami Építőipari Vállalat igazgatója, dr. Érdi Ta­más, azzal kezdi: a 200 millió forintos megren­delés nagy megrendelés, tekinté­lyes munka. De ha kicsi volna, akkor sem tudnánk vállalni. Az idén már egymilliárd 600 millió forint értékű építkezésre van kö­telezettségünk, olyan kötelezett­ség, amelyből nincs visszaút. So­roljam, mi vár ránk jövőre és egészen 1980-ig? Káprázatosak a számok, 1,4, 1,3, 1,1, 1,2 milliárd.­­ Már most tudjuk, hogy az ötéves terv utolsó két esztendejé­re van annyi tartalék kapacitá­sunk, hogy a jövőben keletkező kijelöléseknek nagy nehézségek árán eleget tehetünk. S ők mit építenek? A Nagyvárad téri Semmelweis Orvostudományi Egyetem 24 szin­tes elméleti tömbjét, amelyet egyébként az Egészségügyi Beru­házási Vállalat bonyolít le, s vár­hatóan az esztendő végére el is ké­szül. A 21-es vállalat építi az Örs vezér téri bevásárlóközpontot, ez a cég a metró felszíni létesítmé­nyeinek kivitelezője, az orenburgi gázvezeték egyik építője... Nem vállalta az egészségügyi mosoda felépítését a 31-es számú Állami Építőipari Vállalat sem. Vacek Miklós főmérnök kom­mentálja: " Ebben az öt évben, kilencmilliárd forint értékű meg­rendelésnek kell eleget tennünk, s ennek 70 százaléka egyedi állami nagyberuházás. A bélapátfalvai ce­mentgyár, Hejőcsaba, a polipropi­léngyár ... Azt építjük, ami a leg­fontosabb, amire a kormány, az Állami Tervbizottság döntést hoz. Nem tőlünk függ mit építünk, mit vállalunk — és a kapacitás is vé­ges. Az igazság pedig az, hogy az egészségügyi beruházások ponto­san olyan gazdaságosak, mint bár­mely más állami nagyberuházás. Se árügyben, se műszakilag nincs nagy különbség. De hát a sorrend az sorrend, és ha a kormány nem úgy sorolt, akkor mi azt felülbí­rálni nem tudjuk. Vállaltuk a mentőbázis felépítését, folynak a tárgyalások köztünk és az egész­ségügyi beruházók között az on­kológiai intézet kivitelezésére, de többet nem tudunk vállalni. Ötmilliárdért Senki nem vonja kétségbe, az volna ideális, ha a tervidőszak elején valós lehetőség lenne a következő öt évben rendelkezésre álló sok milliárd forint elköltésé­re, az egészségügyi intézmények kívánt ütemű építésére. A jelenlegi ötéves terv során ugyanis az Egészségügyi Beruhá­zási Vállalatnak, ahol pillanat­nyilag 56-an dolgoznak, ötmilliárd forint értékű kórházat, rendelő­­intézetet, kiszolgáló egészségügyi intézményt kell felépíttetnie. Kö­zöttük az említett központi egész­­ségügyi mosodát, a Tétényi úti kórház bővítését. Valamikor azt gondolták, ha majd lesz egy szakberuházási vállalat, zökkenőmentesebben, gyorsabban és gazdaságosabban valósulnak meg a rendelők, a kórházépítések. Azután három esztendeje, 1973 áprilisában meg­alakult az Egészségügyi Beruhá­zási Vállalat Feladatául az Egész­ségügyi Minisztérium és a főváro­si tanács elsősorban építés jelle­gű beruházói teendőinek lebo­nyolítását kapta. Később országos feladata lesz a megyei kórházak építkezéseinek koordinálása. — Több száz millió forintos megrendelésekkel kilincselünk — mondja Kurucz József igazgató —, vonzó feladatokat ajánlunk fel, óriási munkákhoz kérünk közreműködést, és gyakran kap­juk azt a választ: „köszönettel vesszük a bizalmat, de már ké­sőn jelentkeztek”. — így pedig — kapcsolódik az igazgató szavaihoz Spiró Éva — ábránd a beruházó vállalattól számon kérni a tervszerűséget, a gyorsabb átfutási időt, a felesle­ges üresjáratok csökkentését. Hiá­ba, vagy talán pontosabban fo­galmazva, kevés eséllyel próbál­juk hasznosítani egy helyen, egy szervezetben az építési, a terve­zési gyakorlatot, aminek révén országszerte olcsóbbá tehetnénk, kevésbé pazarlóvá az egészségügyi beruházásokat, ha ma még nem tudjuk, hogy több száz millió fo­rintnyi munkára ki vállalkozik. Mert reális terveket csak úgy le­het készíttetni, ha tudjuk, ki a kivitelező. 5

Next