Népszabadság, 1976. április (34. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-18 / 93. szám
1976. április 18., vasárnap NÉPSZABADSÁG Jelzőkönyvet írtak alá a magyarindiai vegyes bizottság tárgyalásáról Szombaton a Kohó- és Gépipari Minisztériumban. Nemeslaki Tivadar kohó- és gépipari miniszter és T. A. Pai, az Indiai Köztársaság ipari és közellátásügyi minisztere aláírta a magyar —indiai gazdasági, tudományos és műszaki együttműködési vegyes bizottság 2. üléséről készült jegyzőkönyvet. Az aláíráson jelen volt N. P. S. Menon, India magyarországi nagykövete, valamint Török István külkereskedelmi miniszterhelyettes. A vegyes bizottság budapesti ülésén egyebek között a gyártási együttműködés kiszélesítéséről, a kölcsönös szállítások fokozásáról, valamint a harmadik piacra irányuló közös szállításokról tárgyaltak. Megállapodtak abban, hogy fejlesztik a timföld- és alumíniumipari együttműködést; ennek keretében értékes létesítmények kölcsönös szállítására kerül sor. A magyar gyógyszeripar gyártási technológiákat ad át az indiai szakembereknek. Határoztak arról is, hogy a magyar ipar részt vesz az indiai bőr- és textilipar rekonstrukciójában. Eredményesen tárgyaltak a szerszámgépek és konfekcióipari gépek gyártásánál megvalósuló kooperációról. A vegyes bizottság jóváhagyta az indiai mezőgazdasági és öntözési minisztérium, valamint a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium képviselője által tavaly aláírt jegyzőkönyvet; ennek alapján mezőgazdasági és öntözésügyi szakemberek kölcsönös cseréjét határozták el. A magyar—indiai vegyes bizottság következő ülését 1977-ben Új-Delhiben tartják. Elutazott a svájci parlamenti küldöttség Szombaton elutazott Budapestről a svájci parlament delegációja, amely a magyar országgyűlés meghívására egyhetes hivatalos látogatást tett hazánkban. A dr. Joseph Egli vezette héttagú küldöttséget a Ferihegyi repülőtéren Gyarmati János, az országgyűlés építési és közlekedési bizottságának elnöke, valamint az országgyűlés több tisztségviselője búcsúztatta; ott volt dr. René Stoudmann, Svájc budapesti nagykövete is. Új folyó születik az Alföldön (Tudósítónktól.) Új, 93 kilométer hosszú folyó születik az Alföldön. A kiskörei tóból, Abádszalóktól a Hármas- Körös felé viszi majd a Tisza vizét, s két ágra szakadva egyfelől Túrkeve—Gyoma, másfelől Törökszentmiklós—Békésszentandrás irányába, az ország talán legaszályosabb területeire juttat majd életet adó vizet. A Nagykunsági-főcsatorna másodpercenként 80 köbméter vizet fog szállítani, tehát többet, mint egyes időszakokban a Tisza. A csatorna üzembe helyezését 1978-ban kezdik meg. Ekkorra készülnek el a kiskörei munkálatok második ütemével, így további másfél méterrel emelhetik a tó vizét, s az ártér teljes elbontásával a jelenlegi 40—60 millió köbméterről 120—150 millió köbméterre növekszik a tárolható víz mennyisége. A magasabb vízszint teszi lehetővé az újonnan születő csatorna zavartalan vízellátását, segítségével mintegy 220 000 holdnyi mezőgazdasági területen kerülhet sor az öntözéses gazdálkodás meghonosítására. A tó vizének megduzzasztásával egyébként Kisköre évenként mintegy ötvenmillió kilowattóra villamos energiával növeli termelését, s a Tisza két oldalán — ötven kilométer hosszúságban — javul az árvízvédelmi biztonság is. A harmadik világot főként gazdasági átalakulásunk foglalkoztatja, a nyugati baloldali közvéleményt mindezek előtt a társadalmi berendezkedés, a demokrácia kérdése. Azt kellene bebizonyítanunk, hogy a kettőt természetesen nem lehet elválasztani egymástól. Jó tájékoztatással Nyugat-Európában is világossá válna, hogy az afrikai és a latin-amerikai országok azért érdeklődnek irántunk, mert a mi gazdasági és társadalmi viszonyaink szabadságigényüket is kielégítik, így hathatósabban eloszlathatnánk azt a nyugati agykérgekbe belefagyott hidegháborús tévképzetet is, hogy egy szocialista társadalomban, ezúttal a magyarban, minden egyforma, minden felülről szabályozott, minden tilos, de ami engedélyezett, az kötelező. Hogy milyen mélyhűtöttek, felolvaszthatatlannak tűnők ezek a tévképzetek, azt most Párizsban újra tapasztalhattam. Egy unescós barátomhoz voltam hivatalos. Meghívta a római színiakadémia rektorát is. Ennek első kérdése az volt, hogy mikor engedik már nálunk Kafkát megjelenni, s ez azért érdekli, mert ő az olasz fordítója. — Akkor kollégák vagyunk — mondtam. — Már 1957- ben lefordítottam egy novelláskötetet. — Hápogott a csodálkozástól. Hogy lehet, hogy erről sohasem olvasott? — Úgy — feleltem —, hogy a Corriere della Sera vagy a Stampa, amit nyilván olvas, ilyesmit nem enged megírni, mert nem illenék bele szerkesztési politikájába. Vacsora után feljött egy régi ---------------------barátom felesége, maga is irodalmi hölgy, utóda azoknak a bájos és szellemes aszszonyoknak, akikről Justh Zsigmond nyolcvan év előtti párizsi naplójában olyan ma is élvezetes leírásokat olvasok. Az én barátnőm régebben többször járt Pesten, hazai író és színművész barátai vannak. És mi volt az első kérdése? Ez: — Hogyan úszta meg a maga utolsó könyve, Cher ami az új, szigorú cenzúrahivatalt, amiről újabban annyit olvastam? — Elnézően mosolygott, de már nem is figyelt rám, amikor megpróbáltam megmagyarázni, hogy nem hogy cenzúrahivatal nincs, de az alkotói, a kulturális szellemi élet olyan színes és sokrétű, annyiféle az irányzat és a vita, hogy azt — ha más okok miatt nem fogadjuk is el a szót — akár pluralizmusnak is nevezhetnék. Igaz, ez a pluralitás a szocializmuson belüli pluralitás, a közös ügyet szolgáló igazság felderítésének pluralitása. De hát „kevert” rendszerek nincsenek, a hatalmi és a tulajdonviszonyok vagy szocialisták, vagy nem azok. Mégis, a legmeggyőzőbb és a mai nemzetközi politikában is legfontosabb propaganda-„fogás” az, ha tudatosan megfeledkezünk mindenféle fogásról. Beszéljünk és beszéltessünk őszintén önmagunkról. Természetesen nem a hibák mazochista mutogatására gondolok, nem is arra a panaszáradatra, amivel egyik-másik családnál a külföldre szakadt rokont mint csomagforrást még mindig nem átallják fogadni. (Kolozsvári Grandpierre Emilnek van erről egy keservesen komikus novellája.) De arra célzok, hogy külföldi tájékoztatásunknak, a politikainak, a gazdaságinak, a kulturálisnak egyaránt nemcsak arról kellene szólnia, amit mi fontosnak tartunk elmondani, hanem arról, amit a másik rendszerben élő olvasó vagy rádióhallgató tudni szeretne. Vagyis bele kellene kapcsolódnunk az ő gondolatvilágukba, az ő érdeklődési körükbe, és az őket foglalkoztató, létükben, mindennapjaikban, gyermekeik jövőjében érintő kérdésekből kiindulva kellene a mi viszonyainkról beszélni, írni és íratni. Például: Párizsban lépten-nyomon, bisztrókban és szerkesztőségekben, a diáknegyedben azt tapasztaltam, hogy sokan a mi világunkat falanszternak képzelik el. Nemcsak az irodalmi gondolattársítás kedvéért idézem fel a madáchi színt, hanem azért is, mert azt hiszik, hogy nálunk, mint Az ember tragédiájában, valami szigorú, kérlelhetetlen és lélektelen központi hivatal szabja meg, hogy kinek mi legyen a foglalkozása, és hogy hatósági engedély nélkül nem lehet munkahelyet változtatni. Hát ne restelljük elmondani, hogy mi a valóság. Hogy gondunk éppen a falusi orvoshiány, meg az ipar vándormadarai. S ezt most kellene Franciaországban köztudomásra hozni, amikor az ő új egyetemi reformjuk, vagy inkább antireformjuk, csak a jómódú szülők gyermekeinek tenné lehetővé a teljes jogú diploma megszerzését. Ez ellen tüntet a napokban százezernyi diák , s közben sokan közülük elhiszik, hogy egy szocialista országban még rosszabb lenne a dolguk... Francia balos diákokkal és fia* ------------------------------------tál tanáraikkal is éppen ma három hete a tanácsok — vagy ahogy ők következetesen mondták, a „szovjetek” — szerepéről és a mi „túlzott centralizációnkról” vitatkoztam. Ha kortársuk lettem volna, a vita hevében talán el is páholnak, amikor azt mondtam, menynyi joguk van, mennyi önállóságuk a megyei, a fővárosi, sőt a falusi tanácsoknak is, és mi mindenbe a miniszter bele sem szólhat! De vajon eszünkbe jutott-e már, hogy egy-egy Magyarországon járó francia, vagy belga, vagy nyugatnémet, vagy olasz újságírócsoportnak, vagy képviselői küldöttségnek a tanácsok hatáskörét is megmutassuk? Hogy eközben egy kis bürokratizmust is láthatnának? Annyi baj legyen. Akkorát semmiképpen sem, mint amekkorának a mai neohidegháborús hullámban az ő rádióik és lapjaik a „bürokratikus szocializmust” felfújják. Beszéljünk őszintén önmagunkról. Évtizedes tapasztalatból tudom, hogy életünk sokrétűségének, társadalmunkbonyolultságának, gyakori vitáinknak, a filmből ismert „falaknak” éppen az el nem hallgatása nemcsak a legvonzóbb, de a legmeggyőzőbb propaganda is. Minden nagyhangú általánosításra, szólamstílusú érvelésre viszont ásítás a válasz. Meglevő hibáinknál sokkal roszszabb kép él rólunk még mindig a tőkés sajtó befolyásolta országokban. Ez a „rosszabb” tulajdonképpen az igazán rossz, mert nem a részletekre, hanem az egészre vonatkozik. Az emberhez nem méltó, egysíkú, sematikus, bizalmatlan és szürke életet szuggerálja, sajnos ma éppen újra felszított hőfokon. Senki sem áltathatja magát az------------------------------zal, hogy az őszinte hang, a szép szó egyik napról, vagy akár egyik évről a másikra biztosítani tudná, hogy a BBC-ben és más rádiókban, lapokban, televíziókban olyan tisztességes hanggal találkozzunk, mint amilyet a magyar közvélemény elvár és meg is kap róluk szólva a rádióban, az újságokban és a képernyő előtt. Ezt hinni hiú közábránd volna. De hogy közelebb jussunk hozzá, ahhoz arra is szükség van, hogy a feléjük irányuló tájékoztatásunk tartalmát és mechanizmusát a Helsinki utáni és a pártkongresszusok utáni időszakban újra átgondoljuk. Ám ez nemcsak a hivatásos tájékoztatók, újságírók, szerkesztők, írók és a diplomaták dolga. Húsvét van, kezdődik a külföldi utazások és a külföldről beutazók évadja. Minden alapunk megvolna rá, hogy öntudatban és patriotizmusban elérjünk oda, hogy velük beszélgetve mindenki Magyarország rendkívüli nagykövetének érezze magát. Mi lenne a megoldás? Jelenleg ugyanis az építőiparban a nagyobb vállalatok technológiai felkészültsége eltérő. Nincs csereszabatos terv és újra és újra visszatérünk a kapacitáshiányhoz. Néhány kivételtől eltekintve, nem mondhatjuk biztonsággal, hogy nem akadozik a következő években is az egészségügyi intézmények megvalósításának sorsa — mondja Kurucz József igazgató. — Sajnos azt kell mondanom, az építők diktálnak, ha egyáltalán szóba állnak velünk, mi hiába kötjük magunkat egyféle igényszinthez, hiába törekszünk az építések olcsóbbítására, ha a szerkezeti megoldásokat és sok minden mást az építők határozzák meg, s mi egész egyszerűen, azért hogy valami legyen, kénytelenek vagyunk a drágább megoldásokat is elfogadni. A teljességhez tartozik az, hogy a nagy építőipari vállalatok igyekeznek egy-egy egészségügyi beruházást is kiszorítani. Mi volna a megoldás? Nehéz ezt megmondani. Talán egy szakkivitelező vállalat alapítása? Talán a tervidőszak elején a tervezett beruházási összegeknek megfelelő kapacitás biztosítása? Talán valami más? Mert végül is beválik a tágó jóslat: ha lesz pénze az egészségügynek, majd keresheti, hogyan költse el. Dolecskó Kornélia HIÁBA KILINCSELNEK Kik építik fel az egészségügyi intézményeket? „Köszönettel vettük, fent hivatkozott tárgyú levelüket, melyben mintegy 300 millió forint értékű munka kivitelezésével kívánnak megbízni. Sajnálattal kell közölnünk, hogy jelen tervidőszakra kapacitásunkat kitöltöttük, a munkára vállalkozni nem tudunk.” Ilyenfajta levélből több tucatot őriznek a dossziék az Egészségügyi Beruházási Vállalatnál. Spiró Éva műszaki igazgató mondja, hogy tizenhét cég mondta le a Tétényi úti kórház építési munkáit, s több mint húsz helyen kilincseltek eredménytelenül egy kétszázszemélyes nővérszálló fölépítése miatt, a központi egészségügyi mosoda 200 millió forint értékű beruházását pedig nyolc nagyvállalat mondta le. Kapacitáshiány Miért az érdektelenség? Vajon az építőipar számára a kétvagy háromszázmillió forintos megrendelés nem „tétel”? Ez az első kérdés, amely megfogalmazódik a hosszas beszélgetés nyomán. Spiró Éva, és Kurucz József, az Egészségügyi Beruházási Vállalat igazgatója ugyanis a három esztendeje alakult cég legnagyobb gondjának a kivitelezési kapacitáshiányt jelöli meg. Érveik ésszerűek, elgondolkoztatóak. Egy beruházási vállalat csak akkor dolgozhat tervszerűen, pontosan, ha már a tervezés időszakában ismeri a kivitelezőt, ha már határozott technológiára készíttetheti a tanulmányterveket is. Kik utasították el az egészségügyi mosoda megvalósítását? Jobban mondva, miért nem vállalkoztak erre a munkára a felkért kivitelezők? Ivánkai Kálmán, a 22. számú ÁllamiÉpítőipari Vállalat főmérnöke adatokkal válaszol. — Az idén egymilliárd, jövőre egymilliárd 400 millió, 1978-ra egymilliárd 700 millió, 1979-re és 1980-ra is kétmilliárd forint értékű a már ismert, szerződésekben garantált munkánk. Köztük olyanok vannak, mint a paksi atomerőmű, az északkelet-dunántúli új gyűjtőerőmű, hogy csak a legnagyobb egyedi nagyberuházásokat említsem, de mondhatom a székesfehérvári szalaghengermű tovább bővítését, a Szikra Lapnyomda 600 millió forintos beruházását, a peremartoni építkezést. Az az igazság, hogy kapacitásunk zömét — kijelölés alapján — nagyberuházásokkal töltöttük ki. A mosodára nem futja erőnkbő. Reálisan nem. A 21. számú Állami Építőipari Vállalat igazgatója, dr. Érdi Tamás, azzal kezdi: a 200 millió forintos megrendelés nagy megrendelés, tekintélyes munka. De ha kicsi volna, akkor sem tudnánk vállalni. Az idén már egymilliárd 600 millió forint értékű építkezésre van kötelezettségünk, olyan kötelezettség, amelyből nincs visszaút. Soroljam, mi vár ránk jövőre és egészen 1980-ig? Káprázatosak a számok, 1,4, 1,3, 1,1, 1,2 milliárd. Már most tudjuk, hogy az ötéves terv utolsó két esztendejére van annyi tartalék kapacitásunk, hogy a jövőben keletkező kijelöléseknek nagy nehézségek árán eleget tehetünk. S ők mit építenek? A Nagyvárad téri Semmelweis Orvostudományi Egyetem 24 szintes elméleti tömbjét, amelyet egyébként az Egészségügyi Beruházási Vállalat bonyolít le, s várhatóan az esztendő végére el is készül. A 21-es vállalat építi az Örs vezér téri bevásárlóközpontot, ez a cég a metró felszíni létesítményeinek kivitelezője, az orenburgi gázvezeték egyik építője... Nem vállalta az egészségügyi mosoda felépítését a 31-es számú Állami Építőipari Vállalat sem. Vacek Miklós főmérnök kommentálja: " Ebben az öt évben, kilencmilliárd forint értékű megrendelésnek kell eleget tennünk, s ennek 70 százaléka egyedi állami nagyberuházás. A bélapátfalvai cementgyár, Hejőcsaba, a polipropiléngyár ... Azt építjük, ami a legfontosabb, amire a kormány, az Állami Tervbizottság döntést hoz. Nem tőlünk függ mit építünk, mit vállalunk — és a kapacitás is véges. Az igazság pedig az, hogy az egészségügyi beruházások pontosan olyan gazdaságosak, mint bármely más állami nagyberuházás. Se árügyben, se műszakilag nincs nagy különbség. De hát a sorrend az sorrend, és ha a kormány nem úgy sorolt, akkor mi azt felülbírálni nem tudjuk. Vállaltuk a mentőbázis felépítését, folynak a tárgyalások köztünk és az egészségügyi beruházók között az onkológiai intézet kivitelezésére, de többet nem tudunk vállalni. Ötmilliárdért Senki nem vonja kétségbe, az volna ideális, ha a tervidőszak elején valós lehetőség lenne a következő öt évben rendelkezésre álló sok milliárd forint elköltésére, az egészségügyi intézmények kívánt ütemű építésére. A jelenlegi ötéves terv során ugyanis az Egészségügyi Beruházási Vállalatnak, ahol pillanatnyilag 56-an dolgoznak, ötmilliárd forint értékű kórházat, rendelőintézetet, kiszolgáló egészségügyi intézményt kell felépíttetnie. Közöttük az említett központi egészségügyi mosodát, a Tétényi úti kórház bővítését. Valamikor azt gondolták, ha majd lesz egy szakberuházási vállalat, zökkenőmentesebben, gyorsabban és gazdaságosabban valósulnak meg a rendelők, a kórházépítések. Azután három esztendeje, 1973 áprilisában megalakult az Egészségügyi Beruházási Vállalat Feladatául az Egészségügyi Minisztérium és a fővárosi tanács elsősorban építés jellegű beruházói teendőinek lebonyolítását kapta. Később országos feladata lesz a megyei kórházak építkezéseinek koordinálása. — Több száz millió forintos megrendelésekkel kilincselünk — mondja Kurucz József igazgató —, vonzó feladatokat ajánlunk fel, óriási munkákhoz kérünk közreműködést, és gyakran kapjuk azt a választ: „köszönettel vesszük a bizalmat, de már későn jelentkeztek”. — így pedig — kapcsolódik az igazgató szavaihoz Spiró Éva — ábránd a beruházó vállalattól számon kérni a tervszerűséget, a gyorsabb átfutási időt, a felesleges üresjáratok csökkentését. Hiába, vagy talán pontosabban fogalmazva, kevés eséllyel próbáljuk hasznosítani egy helyen, egy szervezetben az építési, a tervezési gyakorlatot, aminek révén országszerte olcsóbbá tehetnénk, kevésbé pazarlóvá az egészségügyi beruházásokat, ha ma még nem tudjuk, hogy több száz millió forintnyi munkára ki vállalkozik. Mert reális terveket csak úgy lehet készíttetni, ha tudjuk, ki a kivitelező. 5