Népszabadság, 1977. március (35. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-25 / 71. szám
1977. március 25., péntek NÉPSZABADSÁG Felavatták Derkovits Gyula szobrát Országos pályázatot ír ki a Magyar Építőművészeik Szövetsége a társadalmi összefogással létesülő szombathelyi képtár tervezésére — közölték a képtárépítő egyesület csütörtökön lezajlott első közgyűlésén. A Derkovits Gyula és Dési Huber István festői és művészi hagyatékának, valamint a napjaink haladó művészeti alkotásainak otthont adó kulturális létesítmény a Vas megyei város híres antik műemléke, az Isis szentély mellett áll majd. Az anyagi feltételek megteremtésére összefogott az egész megye, de országszerte is többen az ügy mellé álltak. A képtárépítő egyesületnek ez idő szerint 1760 egyéni, hetven üzemi kollektíva, csaknem 200 szocialista brigád és 50 vállalat, intézmény, tíz tagja van. Mintegy 80 képzőművész egy-egy művével járul hozzá a képtár létesítéséhez. Ezekből az alkotásokból értékesítés előtt 1978-ban nagyszabású kiállítást rendeznek Szombathelyen. A képtár megnyitását 1981- re tervezik. A tavaly életre hívott képtárépítő egyesület eddig végzett munkájáról és idei feladatairól az intéző bizottság nevében dr. Gonda György, az egyesület elnöke, a Vas megyei tanács elnöke tájékoztatta a tagságot. A szocialista magyar képzőművészetről dr. Aradi Nóra művészettörténész tartott előadást. Derkovits-szobrot is avattak csütörtökön Szombathelyen, a szocialista képzőművészet jeles alakjának szülővárosában. Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész egész alakos bronzalkotása a Derkovits Gyuláról elnevezett 17 ezer lakosú új városrészben kapott helyet; avatóbeszédet dr. Boros Sándor kulturális miniszterhelyettes mondott. Vita a művészi értékről (Tudósítónktól.) Az MSZMP Budapesti Oktatási Igazgatóságának esztétikai tanszéke és a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége hatodik nyílt vitáját az érték, művészi érték témakörben rendezte meg a Fészek Művészklubban. Az eszmecserét Fukász György, a filozófiai tudományok doktora vezette; hozzászólt a témához Ancsel Éva kandidátus, Siermann István akadémikus, Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes és Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója. A vitában sok alkotóművész, mozgalmi aktivista, kritikus fejtette ki nézeteit. Az irodalomtörténeti társulat vándorgyűlése Tatabányán (Tudósítónktól.) Ez évi irodalomtörténeti vándorgyűlését a TIT-tel és több helyi szervezettel közösen 1977. április 22. és 24. között rendezi a Magyar Irodalomtörténeti Társaság. A háromnapos rendezvényen ismert irodalmárok tartanak előadásokat, s vitatják meg napjaink néhány fontos kulturális kérdését. Tolnai Gábor Balassi világirodalmi jelentőségéről, Baridh János Vajda Jánosról szól majd, az Irodalom és közművelődés a mai irodalmi jelenségek és az ismeretterjesztés című vitát Agárdi Péter vezeti be. Bata Imre és Bodnár György Galgóczi Erzsébetről és Juhász Ferencről beszél a vándorgyűlés harmadik napján, s a bemutatottakkal személyesen is találkoznak a részvevők, az érdeklődők. A vándorgyűlést az előadásokon, vitákon kívül Balassi-est, irodalmi kirándulás színezi, élénkíti. OLVASSUK EL EGYÜTT! Villámok a századvégen Van a Szépirodalmi Kiadónak egy sorozata, amely meglehetős csöndben, különösebb reklám nélkül végzi hézagpótló munkáját: a Magyar Elbeszélők Ötvenedik kötete körül tart. Nem irodalmi múltunk teljességgel elkallódott értékeinek a felfedezését tette céljául, hanem — a mindig aktuális Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz mellett — a jó névvel igen, de tartósabb népszerűséggel nem bíróknak teremt folyamatosan bizonyítási lehetőséget. Az irodalom „második vonulata”, a csúcsok mögötti dombsor, a hegyóriásokat öszszekötő lankásabb tájék kap így megvilágítást, a korán elhalt reménységek, a tehetségük teljes kibontakoztatását vagy bizonyítását ezért azért elmulasztók karéja és a kísérletezők, az utat nyitó előőrsök. Régen fölismert igazság, hogy a művészet sorsán fordító lángelmék fellépését kisebb mesterek fölhalmozott újdonságai, törekvő próbálkozásai szokták előkészíteni, amit aztán éppen a belőlük kivillanó géniusz nyom a hagyományok félhomályába. Oláh Gábor, Justh Zsigmond, Eötvös Károly, Tömörkény István, Laczkó Géza, Cholnoky Viktor, Török Gyula és a többiek sora után most Thury Zoltán válogatott novellái kínálják magukat az utókor méltányló figyelmébe. Thuryt a közfigyelem soha nem kényeztette el, sem életében, sem halála után. Míg élt, néhány jóembere mellett egyedül Ady látta jelentőségét és írói harcának pontos irányát, a halála utáni időkből néhány meleg hangú nekrológra, s pár emlékező írásra tudott csak hivatkozni az 1950-es évek „Thury-felfedezése”. Ekkor nőtt meg a — némileg programszerű — érdeklődés a magyar irodalom realista kezdeményezései iránt, de mindig kell néhány évévtized, s azalatt nem kevés kritikusi, könyvkiadói s egyéb „kommunikációs” buzgólkodás, míg a felismert érték a helyére rendeződik az olvasói köztudatban. Talán az író következő könyvéhez már nem szükségeltetnek ilyen emlékező és emlékeztető sorok: minden körülményrajz és helyzetfestés nélkül lehet róla szólni, a Thury-életműhöz illő természetességgel.* Milyen összbenyomás marad az olvasóban, ha leteszi a Valahogy élni című novelláskötetet? Vészterhesen komor — mint amikor száraz villámokkal jelenti magát a vihar. Csupa elszabaduló indulat, kínzó megaláztatás, haldokló gyermekek, szerencsétlenségek, fejvesztett zendülések, alkoholba mártott igazmondás, penészt virágzó konyhák, testi hibások nyomorultsága, gyűlölködésből font sorsok, az örökösen hiányzó öt pengő, asszony arcába csapódó petróleumláng. Igen, ez a szürkébe belobbanó vörös fény az alapszíne Thury novellisztikájának. Hetvenhárom novellát tartalmaz ez a kötet, s ebből harmincban (!) meghal valaki, sokszor többen is, gyerekek, fiatalemberek, asszonyok, állatok, életerős férfiak. Tizenhárom írásnak tárgya a boszszú, a sértettség kiváltotta lávázó düh. Ebben az alaptónusban íródtak olyan remekművek, mint A töltés alatt, ahol a csordából kiváló bika nekirohan az új szörnynek, a vasútnak, mintegy gazdái megfogalmazatlan ítéletének a végrehajtójaként. Közéjük tartozik az Orvosságok: ebben egy szerencsétlenül járt kisgyereket tesz föl a ravatalra a szellemi sötétség — Móricz legkeményebb írásait előlegezvén. S említsük még az Estét — egy távoli Gelléri Andor Endre-látomás előképét —, a szegénységtől nyomorult házaspár végtelenül hosszú útját a temetőbe, kezükben gyermekük koporsójával, s a kalauz nem engedi fölszállni őket a villamosra ... Vélhetnénk Thuryt megszállottnak, aki rögeszmés magánprófétaként rázza öklét a nyomor képei fölött: tessék, ezt akartátok? íme a magyar világ! Vagy tarthatnánk a francia naturalizmus hazai szálláscsinálójának, egy divatirány szimpla követőjének. Bizonyos igazságtörmeléket mindkét feltevés tartalmaz. De talán közelebb jutunk ennek az egynemű írói világképnek a lényegéhez, ha úgy nézzük, mint egy nagyon is józan elme váratlan rádöbbenését valami új igazságra. Arra, hogy a magyar élet immár nem a megyeháza körül zajlik, a kisvárosban, a faluban. A vasút, a bánya, a gyár, a „büro” ugyanilyen fontos terepe lett a valóságnak. S ezekre a színterekre ha tekint, az írónak elmegy a kedve az adomázástól, a kedélyességtől, az anekdotától. Ez a friss élmény egy életre magához kötötte Thuryt (egy nagyon rövid életre), s tette a bányászok, gyári munkások, kisemberek, hivatalnokok, a társadalom peremén vegetálok első hivatott — programos — megszólaltatójává a magyar irodalomban. Az írót nem tudta elkápráztatni a millenniumi dicsfény, hiszen maga is végigjárta az életnek azokat a stációit, ahova gyertyavilágnyi fény is alig vetült. De igazán az életformaként is vállalt hivatás, az újságírás segítette hozzá, hogy a nyomor árnyképeit meghatározó nagyobb összefüggéseket megérthesse, s ahhoz, hogy véleménye a társadalomról mindig új adatokkal frissülhessen föl. Ahhoz már írói tehetség kellett, hogy az események közül ki tudja választani azokat, amelyek drámai élezettségük folytán szimbolikus erővel érzékeltethették a bennük rejlő törvényszerűséget. S ezen a ponton érdemes egy rövid kitérőt tennünk, hiszen az újságírás Thurynak nemcsak a témaválasztását és világképe színezését, hanem legegyénibb műformáját is meghatározta. Már a reformkor vége óta a magyar írók nagy részének az újságírás adott megélhetést. Energiákat fogyasztó munka — ahhoz, hogy ezen a pályán valaki felszínen maradhasson, mindig friss híreket, új és új szenzációkat kellett szállítania. Ugyanakkor a lehető legeszményibb alkalom a társadalmi valóság legkülönbözőbb területeinek megismerésére és folyamatos szemmel tartására. Az irodalmi alkotások hitelének ideális biztosítéka, de egyben veszélyforrása is: annak a lehetősége, hogy egybemosódik a valóság tükrözésének ez a két nagyon is eltérő formája. S itt ne arra gondoljunk, hogy a „magas rendű literatúrat alacsonyítja a zsurnalizmus” — ez a szembeállítás hamis. Az a veszélyes, ha az irodalom és az újságírás elkezd egymás eszközeivel élni, kényelmeskedés vagy sznobizmus okán. Ha szépelgő, jelzőgirlandos napi hírek születnek, vagy riportos sarkosítás, publicisztikus tanulságlevonás a művészi ábrázolás helyett. Thury vezető műfaja, a tárcanovella, tipikus újságműfaj, elsősorban terjedelmében meghatározott. Nem lehet nagyobb fél újságoldalnál, tehát 4—6 kéziratlapnál. A tárcanovella ezért nem „bíbelődhet” hosszas jellemrajzzal és környezetleírással, a legfontosabbat kell kiugratnia, célratörő eszközökkel, a drámai csattanót, s a figurákból csak azokat a vonásokat, amik abban a cselekvésben, történéspillanatban manifesztálódnak. A jó tárcanovellák a tömörség erényével ékeskednek, a gyöngék a kényszerű tömörítés, az ábrázolás eszközeinek kénytelen redukálása miatt keltenek hiányérzetet. Thury legjobb írásai úgy élezik ki a pillanatot, hogy az a szereplők sorsának szükségszerűségeként, egy életút nyilvánvaló végállomásaként jelenik meg, vagy a társadalmi általánosítás — jellemek és helyzetek tipikussága — vagy a jelkép sugárzó ereje folytán. Van bizonyos monotónia ezeknek a novelláknak a felépítésében, s azt a témák azonossága is erősíti. Ezért azok az írások tűnnek igazán katartikus hatásúaknak — a véresen drámai modor már idézett reprezentáns darabjai mellett —, ahol a kiszolgáltatottság, a megalázottság nem egy gyilkos jelenetben, hanem csöndesen, mintegy az élet „természetes” jelenségeként fogalmazódik meg (Gyámoltalanok, Anna, Tovább, ötven forint, Tán nem volt pénze rá), vagy ahol lélektani törvényszerűségek felismerése teszi ki a főhangsúlyt (A sztrájk, Akinek házmestere van). Itt határolódik el a legélesebben Thury a naturalizmustól, s ezek a művei sorolják a korai — szociológiai — realizmus legérdemesebb kezdeményezői közé. Alexa Károly Bortnyik Sándor-emlékkiállítás a Nemzeti Galériában A Nemzeti Galériában csütörtökön megnyílt Bortnyik Sándor emlékkiállítása. A nemrég elhunyt Kossuth-díjas festőművész gazdag életművéből válogatott képek közt láthatók az 1918-as forradalmi grafikák, a bécsi, weimari emigrációban készült művek, a húszas, harmincas évekből származó plakátok, reklámgrafikák, a mester realisztikus művei és szatirikus képei. Első ízben kerülnek a nyilvánosság elé a múzeumban az elveszettnek hitt 1918-as művek, konstruktivista grafikák. 7 Takatos Menyhért izgalmas író.*1 Kétszeresen is az új témával kísérletezve, a cigányságnak, mint közösségnek az életét-gondjait emelte az irodalmi ábrázolás tárgyává; s mindezt oly hitelesen, oly nosztalgia- és hamisromantika-rombolón, annyira belülről ábrázolva teszi, amire csak olyan író képes, aki saját élettapasztalata zsilipjén hömpölyögteti át közösségének élményeit. „Aggodalmam a cigányságért nem az, hogy elveszti a régiségét, azért aggódom, hogy mikor válik azzá az emberré, aki mindazt a régi terhet, amit a múltból hozott magával, levetkőzi” — írja egyik vallomásában. Ez a nagyobb közösség, a szocialista társadalom fontos megoldandó problémájára rímelő aggodalom s a vele párosult írói érettség keltett nagy figyelmet és elismerést 1975-ben megjelent Füstös képek című önéletírása iránt. Ha a Füstös képek nagyjából a felszabadulás határvonaláig ábrázolta a magyarországi cigányság sorsalakulását. Lakatos Menyhért megírta a máig nyúló folytatást, melynek színpadi adaptációját a Déryné Színház mutatta be Akik élni akarnak címen. A probléma, ha tetszik, még izgatóbb: miért lassúbb a lehetőségeknél és a közösségi szándéknál a cigány lakosság beilleszkedése a társadalomba; mekkora az út a „putritól az iskoláig”, a dologtalanságtól a munkáséletig, az évszázados elzárkózottságtól az egyéni és közösségi fölemelkedésig és tovább? Lakatos Menyhért észrevett valami fontosat, azt, hogy a munka és csakis a munka formálja az embert, hogy a változás, az új élet a munkával kezdődik a cigány közösségekben is. A változás kezdetét a szerző a hatvanas évek közepén érzi meg, ám ez a formálódás oly lassú és gyötrelemteljes, hogy a színdarab jeleneteit-figyelmeztetését teljesen mainak érezzük. A cselekmény egyszerű, kevés szálú: egy község cigánysága dolgozni akar, ám a szövetkezet nem tud munkát adni nekik,remek ötletük támad: a környéken található agyagból téglát égetnek. A kezdeményezés élére Naftali, a cigány tanító áll, amolyan „megszállott” ember, aki a kezdeti költségeket saját zsebéből fedezi. Hisz a sikerben, a munka megváltó-összekovácsoló gyógyírjában. A vállalkozás — amely lassan kinövi kisipari kereteit — kezdeti sikerek után mind több falba ütközik. Nemcsak a cigány közösség „mának élését”, visszahúzó vastörvényeit kell legyűrni, hanem a környezet előítéletét, vaskalaposságát, bürokratizmusát, némely számító és gyáva-ingatag emberek ellenállását is. Tulajdonképpen ennyi a történet — a kétarcú befejezéssel. A vállalkozás megbukik, de a munkában részt vett cigányok már nem a régi emberek többé. Megmozdult bennük valami. Tovább fejlődik bennük a moccanó öntudat, a munka megismert szépségének csírája? Ezt kérdezi a szerző — a nézőtől. Valamennyiünktől. Felelősséggel és felelősségünkre apellálva. Miért, hogy a kérdés-kiáltás a szándéknál erőtlenebbül hull a nézőtéri mélybe? Mert a színdarab nem kapta meg erősítő-felizzó drámai formáját. Pontosabban: a regényadaptációból nem dráma sikeredett, hanem laza sorjázású, epikus lírai képeskönyv, „illusztrációk egy témára”. A szerző talán nem kapta meg azt a dramaturgiai segítséget, amit az emberismeretben és tapasztalatban gazdag „nyersanyag” megérdemelt volna. Milyen mély konfliktus rejlik például az első jelenetekben, amelyekből is kiderül, hogy Naftali tanító felesége a férjét szereti ugyan, de — maga is előítéletek rabjaként — a többi cigányt nem. A szál azonban elszakad, mint ahogy Szalai Vilmos rendezése az örökös képváltással, a romantikus hangvételű, a darab cselekményéhez egyáltalán nem kapcsolódó előjátékkal, s a szociográfiai színezetű háttérvetítésekkel újra és újra megtöri a cselekmény drámaiságát. Így azután a cigány közösség vállalkozásának fő kerékkötőjévé egy rendezésileg és színészileg teljesen sikerületlen, túlkarikírozott figura, Bóka tsz-elnök válik, (Rajna Mihály alakítása) ugyancsak csökkentve a színpadi konfliktus erejét-hitelét. Pedig több szerep és szituáció megformálásában rendező és színész emlékezeteset alkotott. Nagyon szép például a közös téglaadogatás zenével, ritmussal, mozdulattal mind gyorsabbá-harmonikusabbá komponált jelenete. A színészi alakítások közül kiemelhetjük Hável László emberi mélységekkel árnyalt Patkósát, Kutas József szikár portréjú, szinte „szentnek” formált Naftali tanítóját, Durray, Muci és Bojszi szerepét Koldus Nagy László, Dombóvári Ferenc, Szalai Károly megformálásában és Zubor Ágnes szenvedélyes tiszta Pekenyuca cigánylányát. Havas Ervin Képtárépítők közgyűlése SzombathelyenA PUTRITÓL AZ ISKOLÁIG ÉS TOVÁBB Lakatos Menyhért színműve a Déryné Színházban