Népszabadság, 1977. március (35. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-25 / 71. szám

1977. március 25., péntek NÉPSZABADSÁG Felavatták Derkovits Gyula szobrát Országos pályázatot ír ki a Ma­gyar Építőművészeik Szövetsége a társadalmi összefogással létesülő szombathelyi képtár tervezésére — közölték a képtárépítő egyesü­let csütörtökön lezajlott első köz­gyűlésén. A Derkovits Gyula és Dési Huber István festői és művészi hagyatékának, valamint a nap­jaink haladó művészeti alkotá­sainak otthont adó kulturális lé­tesítmény a Vas megyei város hí­res antik műemléke, az Isis szen­tély mellett áll majd. Az anyagi feltételek megteremtésére össze­fogott az egész megye, de ország­szerte is többen az ügy mellé áll­tak. A képtárépítő egyesületnek ez idő szerint 1760 egyéni, hetven üzemi kollektíva, csaknem 200 szocialista brigád és 50 vállalat, intézmény, tíz tagja van. Mintegy 80 képzőművész egy-egy művével járul hozzá a képtár létesítéséhez. Ezekből az alkotásokból értékesí­tés előtt 1978-ban nagyszabású kiállítást rendeznek Szombathe­lyen. A képtár megnyitását 1981- re tervezik. A tavaly életre hívott képtár­építő egyesület eddig végzett mun­kájáról és idei feladatairól az in­téző bizottság nevében dr. Gonda György, az egyesület elnöke, a Vas megyei tanács elnöke tájékoztat­ta a tagságot. A szocialista ma­gyar képzőművészetről dr. Aradi Nóra művészettörténész tartott előadást. Derkovits-szobrot is avattak csü­törtökön Szombathelyen, a szocia­lista képzőművészet jeles alakjá­nak szülővárosában. Varga Imre Kossuth-díjas szob­rászművész egész alakos bronzal­kotása a Derkovits Gyuláról el­nevezett 17 ezer lakosú új város­részben kapott helyet; avatóbe­szédet dr. Boros Sándor kulturális miniszterhelyettes mondott. Vita a művészi értékről (Tudósítónktól.) Az MSZMP Budapesti Oktatási Igazgatóságának esztétikai tanszé­ke és a Művészeti Szakszerveze­tek Szövetsége hatodik nyílt vitá­ját az érték, művészi érték téma­körben rendezte meg a Fészek Művészklubban. Az eszmecserét Fukász György, a filozófiai tudo­mányok doktora vezette; hozzá­szólt a témához Ancsel Éva kandi­dátus, Siermann István akadé­mikus, Tóth Dezső kulturális mi­niszterhelyettes és Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója. A vitában sok alkotóművész, mozgalmi aktivista, kritikus fej­tette ki nézeteit. Az irodalomtörténeti társulat vándorgyűlése Tatabányán (Tudósítónktól.) Ez évi irodalomtörténeti ván­dorgyűlését a TIT-tel és több he­lyi szervezettel közösen 1977. áp­rilis 22. és 24. között rendezi a Magyar Irodalomtörténeti Társa­ság. A háromnapos rendezvényen ismert irodalmárok tartanak elő­adásokat, s vitatják meg nap­jaink néhány fontos kulturális kérdését. Tolnai Gábor Balassi világirodalmi jelentőségéről, Bar­idh János Vajda Jánosról szól majd, az Irodalom és közművelő­dés a mai irodalmi jelenségek és az ismeretterjesztés című vitát Agárdi Péter vezeti be. Bata Imre és Bodnár György Galgóczi Er­zsébetről és Juhász Ferencről be­szél a vándorgyűlés harmadik napján, s a bemutatottakkal sze­mélyesen is találkoznak a rész­vevők, az érdeklődők. A vándor­gyűlést az előadásokon, vitákon kívül Balassi-est, irodalmi kirán­dulás színezi, élénkíti. OLVASSUK EL EGYÜTT! Villámok a századvégen Van a Szépirodalmi Kiadónak egy sorozata, amely meglehetős csöndben, különösebb reklám nél­kül végzi hézagpótló munkáját: a Magyar Elbeszélők­ Ötvenedik kö­tete körül tart. Nem irodalmi múl­tunk teljességgel elkallódott érté­keinek a felfedezését tette céljául, hanem — a mindig aktuális Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz mellett — a jó névvel igen, de tartó­­sabb népszerűséggel nem bírók­nak teremt folyamatosan bizonyí­tási lehetőséget. Az irodalom „má­sodik vonulata”, a csúcsok mögöt­ti dombsor, a hegyóriásokat ösz­­szekötő lankásabb tájék kap így megvilágítást, a korán elhalt re­ménységek, a tehetségük teljes ki­bontakoztatását vagy bizonyítását ezért­ azért elmulasztók karéja és a kísérletezők, az utat nyitó elő­őrsök. Régen fölismert igazság, hogy a művészet sorsán fordító lángelmék fellépését kisebb mes­terek fölhalmozott újdonságai, tö­rekvő próbálkozásai szokták elő­készíteni, amit aztán éppen a be­lőlük ki­villanó géniusz nyom a ha­gyományok félhomályába. Oláh Gábor, Justh Zsigmond, Eötvös Károly, Tömörkény István, Lacz­­kó Géza, Cholnoky Viktor, Török Gyula és a többiek sora után most Thury Zoltán válogatott novellái kínálják magukat az utókor mél­tányló figyelmébe. Thuryt a közfigyelem soha nem kényeztette el, sem életében, sem halála után. Míg élt, néhány jó­embere mellett egyedül Ady lát­ta jelentőségét és írói harcának pontos irányát, a halála utáni időkből néhány meleg hangú nek­rológra, s pár emlékező írásra tu­dott csak hivatkozni az 1950-es évek „Thury-felfedezése”. Ekkor nőtt meg a — némileg program­­szerű — érdeklődés a magyar iro­dalom realista kezdeményezései iránt, de mindig kell néhány év­évtized, s azalatt nem kevés kri­tikusi, könyvkiadói s egyéb „kom­munikációs” buzgólkodás, míg a felismert érték a helyére rende­ződik az olvasói köztudatban. Ta­lán az író következő könyvéhez már nem szükségeltetnek ilyen emlékező és emlékeztető sorok: minden körülményrajz és helyzet­festés nélkül lehet róla szólni, a Thury-életműhöz illő természe­tességgel.* Milyen összbenyomás marad az olvasóban, ha leteszi a Valahogy élni című novelláskötetet? Vész­terhesen komor — mint amikor száraz villámokkal jelenti magát a vihar. Csupa elszabaduló indu­lat, kínzó megaláztatás, haldokló gyermekek, szerencsétlenségek, fejvesztett zendülések, alkoholba mártott igazmondás, penészt vi­rágzó konyhák, testi hibások nyo­­morultsága, gyűlölködésből font sorsok, az örökösen hiányzó öt pengő, asszony arcába csapódó petróleumláng. Igen, ez a szürké­be belobbanó vörös fény az alap­színe Thury novellisztikájának. Hetvenhárom novellát tartalmaz ez a kötet, s ebből harmincban (!) meghal valaki, sokszor többen is, gyerekek, fiatalemberek, asszo­nyok, állatok, életerős férfiak. Ti­zenhárom írásnak tárgya a bosz­­szú, a sértettség kiváltotta lávázó düh. Ebben az alaptónusban íród­tak olyan remekművek, mint A töltés alatt, ahol a csordából ki­váló bika nekirohan az új szörny­nek, a vasútnak, mintegy gazdái megfogalmazatlan ítéletének a végrehajtójaként. Közéjük tarto­zik az Orvosságok: ebben egy sze­rencsétlenül járt kisgyereket tesz föl a ravatalra a szellemi sötétség — Móricz legkeményebb írásait előlegezvén. S említsük még az Estét — egy távoli Gelléri Andor Endre-látomás előképét —, a sze­génységtől nyomorult házaspár végtelenül hosszú útját a temető­be, kezükben gyermekük koporsó­jával, s a kalauz nem engedi föl­szállni őket a villamosra ... Vélhetnénk Thuryt megszállott­nak, aki rögeszmés magánpróféta­ként rázza öklét a nyomor képei fölött: tessék, ezt akartátok? íme a magyar világ! Vagy tarthatnánk a francia naturalizmus hazai szál­­láscsinálójának, egy divatirány szimpla követőjének. Bizonyos igazságtörmeléket mindkét felte­vés tartalmaz. De talán közelebb jutunk ennek az egynemű írói vi­lágképnek a lényegéhez, ha úgy nézzük, mint egy nagyon is józan elme váratlan rádöbbenését vala­mi új igazságra. Arra, hogy a ma­gyar élet immár nem a megyehá­za körül zajlik, a kisvárosban, a faluban. A vasút, a bánya, a gyár, a „büro” ugyanilyen fontos terepe lett a valóságnak. S ezekre a színterekre ha tekint, az írónak elmegy a kedve az adomázástól, a kedélyességtől, az anekdotától. Ez a friss élmény egy életre ma­gához kötötte Thuryt (egy nagyon rövid életre), s tette a bányászok, gyári munkások, kisemberek, hi­vatalnokok, a társadalom peremén vegetálok első hivatott — progra­­mos — megszólaltatójává a ma­gyar irodalomban. Az írót nem tudta elkápráztatni a millenniumi dicsfény, hiszen maga is végigjárta az életnek azo­kat a stációit, ahova gyertyavilág­­nyi fény is alig vetült. De igazán az életformaként is vállalt hiva­tás, az újságírás segítette hozzá, hogy a nyomor árnyképeit meg­határozó nagyobb összefüggéseket megérthesse, s ahhoz, hogy véle­ménye a társadalomról mindig új adatokkal frissülhessen föl. Ahhoz már írói tehetség kellett, hogy az események közül ki tudja válasz­tani azokat, amelyek drámai éle­­zettségük folytán szimbolikus erő­vel érzékeltethették a bennük rej­lő törvényszerűséget. S ezen a ponton érdemes egy rövid kitérőt tennünk, hiszen az újságírás Thu­­rynak nemcsak a témaválasztását és világképe színezését, hanem legegyénibb műf­ormáját is meg­határozta. Már a reformkor vége óta a magyar írók nagy részének az új­ságírás adott megélhetést. Ener­giákat fogyasztó munka — ahhoz, hogy ezen a pályán valaki fel­színen maradhasson, mindig friss híreket, új és új szenzációkat kel­lett szállítania. Ugyanakkor a le­hető legeszményibb alkalom a tár­sadalmi valóság legkülönbözőbb területeinek megismerésére és fo­lyamatos szemmel tartására. Az irodalmi alkotások hitelének ideá­lis biztosítéka, de egyben veszély­­forrása is: annak a lehetősége, hogy egybemosódik a valóság tük­rözésének ez a két nagyon is el­térő formája. S itt ne arra gon­doljunk, hogy a „magas rendű li­teratúrat alacsony­ítja a zsurna­­lizmus” — ez a szembeállítás ha­mis. Az a veszélyes, ha az iro­dalom és az újságírás elkezd egy­más eszközeivel élni, kényelmes­kedés vagy sznobizmus okán. Ha szépelgő, jelzőgirlandos napi hírek születnek, vagy riportos sarkosítás, publicisztikus tanulságlevonás a művészi ábrázolás helyett. Thury vezető műfaja, a tárca­­novella, tipikus újságműfaj, első­sorban terjedelmében meghatáro­zott. Nem lehet nagyobb fél új­ságoldalnál, tehát 4—6 kéziratlap­nál. A tárcanovella ezért nem „bí­belődhet” hosszas jellemrajzzal és környezetleírással, a legfontosab­bat kell kiugratnia, célratörő esz­közökkel, a drámai csattanót, s a figurákból csak azokat a vonáso­kat, amik abban a cselekvésben, történéspillanatban manifesztá­lódnak. A jó tárcanovellák a tö­mörség erényével ékeskednek, a gyöngék a kényszerű tömörítés, az ábrázolás eszközeinek kénytelen redukálása miatt keltenek hiány­érzetet. Thury legjobb írásai úgy élezik ki a pillanatot, hogy az a szereplők sorsának szükségszerű­ségeként, egy életút nyilvánvaló végállomásaként jelenik meg, vagy a társadalmi általánosítás — jel­lemek és helyzetek tipikussága — vagy a jelkép sugárzó ereje foly­tán. Van bizonyos monotónia ezek­nek a novelláknak a felépítésében, s azt a témák azonossága is erő­síti. Ezért azok az írások tűnnek igazán katartikus hatásúaknak — a véresen drámai modor már idézett reprezentáns darabjai mellett —, ahol a kiszolgáltatott­ság, a megalázottság nem egy gyil­kos jelenetben, hanem csöndesen, mintegy az élet „természetes” je­lenségeként fogalmazódik meg (Gyámoltalanok, Anna, Tovább, ötven forint, Tán nem volt pénze rá), vagy ahol lélektani törvény­­szerűségek felismerése teszi ki a főhangsúlyt (A sztrájk, Akinek házmestere van). Itt határolódik el a legélesebben Thury a natu­ralizmustól, s ezek a művei sorol­ják a korai — szociológiai — rea­lizmus legérdemesebb kezdemé­nyezői közé. Alexa Károly Bortnyik Sándor-emlékkiállítás a Nemzeti Galériában A Nemzeti Galériában csütörtö­kön megnyílt Bortnyik­­ Sándor emlékkiállítása. A nemrég elhunyt Kossuth-dí­jas festőművész gazdag életművé­ből válogatott képek közt látha­tók az 1918-as forradalmi grafi­kák, a bécsi, weimari emigráció­ban készült művek, a húszas, har­mincas évekből származó plaká­tok, reklámgrafikák, a mester realisztikus művei és szatirikus képei. Első ízben kerülnek a nyil­vánosság elé a múzeumban az elveszettnek hitt 1918-as művek, konstruktivista grafikák. 7 T­akatos Menyhért izgalmas író.­­*­1 Kétszeresen is az­ új témá­val kísérletezve, a cigányságnak, mint közösségnek az életét-gond­­jait emelte az irodalmi ábrázolás tárgyává; s mindezt oly hitelesen, oly nosztalgia- és hamisroman­­tika-rombolón, annyira belülről ábrázolva teszi, amire csak olyan író képes, aki saját élettapaszta­lata zsilipjén hömpölyögteti át kö­zösségének élményeit. „Aggodalmam a cigányságért nem az, hogy elveszti a régisé­gét, azért aggódom, hogy mikor válik azzá az emberré, aki mind­azt a régi terhet, amit a múltból hozott magával, levetkőzi” — írja egyik vallomásában. Ez a nagyobb közösség, a szocialista társadalom fontos­ megoldandó problémájára rímelő aggodalom s a vele páro­sult írói érettség keltett nagy fi­gyelmet és elismerést 1975-ben megjelent Füstös képek című ön­életírása iránt. Ha a Füstös képek nagyjából a felszabadulás határvonaláig ábrá­zolta a magyarországi cigányság sorsalakulását. Lakatos Menyhért megírta a máig nyúló folytatást, melynek színpadi adaptációját a Déryné Színház mutatta be Akik élni akarnak címen. A probléma, ha tetszik, még iz­­gatóbb: miért lassúbb a lehetősé­geknél és a közösségi szándéknál a cigány lakosság beilleszkedése a társadalomba; mekkora az út a „putritól az iskoláig”, a dologta­­lanságtól a munkás­életig, az év­százados elzárkózottságtól az egyé­ni és közösségi fölemelkedésig és tovább? Lakatos Menyhért észrevett va­lami fontosat, azt, hogy a munka és csakis a munka formálja az embert, hogy a változás, az új élet a munkával kezdődik a cigány közösségekben is. A változás kezdetét a szerző a hatvanas évek közepén érzi meg, ám ez a formálódás oly lassú és gyötrelemteljes, hogy a színdarab jeleneteit-figyelmeztetését teljesen mainak érezzük. A cselekmény egyszerű, kevés szálú: egy község cigánysága dolgozni akar, ám a szövetkezet nem tud munkát adni nekik,­­re­mek ötletük támad: a környéken található agyagból téglát égetnek. A kezdeményezés élére Naftali, a cigány tanító áll, amolyan „meg­szállott” ember, aki a kezdeti költ­ségeket saját zsebéből fedezi. Hisz a sikerben, a munka meg­­váltó-összekovácsoló gyógyírjá­ban. A vállalkozás — amely las­san kinövi kisipari kereteit — kezdeti sikerek után mind több falba ütközik. Nemcsak a cigány közösség „mának élését”, vissza­húzó vastörvényeit kell legyűrni, hanem a környezet előítéletét, vaskalaposságát, bürokratizmusát, némely számító és gyáva-ingatag emberek ellenállását is. Tulajdonképpen ennyi a törté­net — a kétarcú befejezéssel. A vállalkozás megbukik, de a mun­kában részt vett cigányok már nem a régi emberek többé. Meg­mozdult bennük valami. Tovább fejlődik bennük a moccanó öntu­dat, a munka megismert szépsé­gének csírája? Ezt kérdezi a szer­ző — a nézőtől. Valamennyiünk­től. Felelősséggel és felelősségünk­re apellálva. Miért, hogy a kérdés-kiáltás a szándéknál erőtlenebbül hull a nézőtéri mélybe? Mert a színda­rab nem kapta meg erősítő-feliz­­zó drámai formáját. Pontosab­ban: a regényadaptációból nem dráma sikeredett, hanem laza sorjázású, epikus­ lírai képes­könyv, „illusztrációk egy témára”. A szerző talán nem kapta meg azt a dramaturgiai segítséget, amit az emberismeretben és tapaszta­latban gazdag „nyersanyag” meg­érdemelt volna. Milyen mély konfliktus rejlik például az első jelenetekben, amelyekből is kiderül, hogy Naftali tanító felesége a férjét szereti ugyan, de — maga is elő­ítéletek rabjaként — a többi ci­gányt nem. A szál azonban elsza­kad, mint ahogy Szalai Vilmos rendezése az örökös képváltással, a romantikus hangvételű, a da­rab cselekményéhez egyáltalán nem kapcsolódó előjátékkal, s a szociográfiai színezetű háttérvetí­tésekkel újra és újra megtöri a cselekmény drámaiságát. Így az­után a cigány közösség vállalko­zásának fő kerékkötőjévé egy rendezésileg és színészileg telje­sen sikerületlen, túlkarikírozott figura, Bóka tsz-elnök válik, (Raj­na Mihály alakítása) ugyancsak csökkentve a színpadi konfliktus erejét-hitelét. Pedig több szerep és szituáció megformálásában rendező és színész emlékezeteset alkotott. Na­gyon szép például a közös tégla­adogatás zenével, ritmussal, moz­dulattal mind gyorsabbá-harmo­­nikusabbá komponált jelenete. A színészi alakítások közül kiemel­hetjük Hável László emberi mély­ségekkel árnyalt Patkósát, Kutas József szikár portréjú, szinte „szentnek” formált Naftali taní­tóját, Durray, Muci és Bojszi sze­repét Koldus Nagy László, Dom­bóvári Ferenc, Szalai Károly meg­formálásában és Zubor Ágnes szenvedélyes­ tiszta Pekenyuca ci­gánylányát. Havas Ervin Képtárépítők közgyűlése SzombathelyenA PUTRITÓL AZ ISKOLÁIG ÉS TOVÁBB Lakatos Menyhért színműve a Déryné Színházban

Next