Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-11 / 188. szám
4 RHODESIA SÜNDISZNÓÁLLÁSBAN Minden jel — különösen London és Washington fokozódó nyugtalansága — arra mutat, hogy Ian Smith, a rhodesiai fehértelepes-rendszer miniszterelnöke növekvő politikai nehézségekkel találja szembe magát. Akik eddig nyíltan vagy burkoltan mentegették Smitht — a vezető nyugati polgári lapok —, most szidják-bántalmazzák. Egyszerre csak rájöttek, hogy szűklátókörű, korlátolt, sőt végzetesen felelőtlen emberrel van dolguk. A londoni Economist azt írja, hogy ha Smith megtartja az augusztus 31-re meghirdetett rendkívüli választásokat, majd pedig az új parlamenttel elfogadtatja alkotmánytervezetét, „akkor valóban nem hagy más lehetőséget az afrikaiaknak, mint a fegyveres harcot a rendszer ellen”. Természetesen Smith eddig sem adott más lehetőséget az afrikaiaknak arra, hogy megszabaduljanak tőle, és a 280 ezerről most már 230 ezerre csökkent fehér telepes diktatúrájától; eddig is csupán átlátszó, csalárd ígéreteket tett, hogy majd egykoron többségi uralom lesz Rhodesiában, és a hatmillió jogfosztott fekete bőrű állampolgár is szóhoz juthat. De eddig a rhodesiai miniszterelnök megpróbálta összeegyeztetni elképzeléseit Londonnal, és az eseményekbe nagy késéssel bekapcsolódott Washingtonnal, aláírta a Kissinger-féle rendezési tervet, kereste a kapcsolatot a „mérsékelt” afrikai politikusokkal. A fordulat lényege az, hogy július 18-án Smith határozott nemet mondott az új angol—amerikai rendezési tervre is. A rendszer megingott Erre nem csupán belpolitikai okok kényszerítették az egyébként valóban szűklátókörű politikust, hanem azokkal összefüggő külső okok is, elsősorban az, hogy a Kissinger-terv megbukott, és az új angol—amerikai javaslatok sem számíthatnak különösebb sikerre. A végveszélyt sejtő telepesek úgy érzik, hogy vagy a saját kezükbe veszik az ügyeik intézését — Smith-szel, vagy Smith nélkül — vagy pedig elhagyják az országot, amíg nem késő. Végeredményben megingott az a rendszer, amelyet 12 esztendővel ezelőtt a rhodesiai fehér kisebbség a Nagy-Britanniától való egyoldalú elszakadás deklarálásával létrehozott. Smith-nek döntenie kellett, s döntött is: a végsőkre kész szélsőségesekkel tart, sündisznóállásba vonul, mindent a fegyverekre bíz, a helikopterekkel és rakétatüzérséggel is felszerelt 50 ezer főnyi hadseregre, amely brit főtisztek vezetése alatt áll. Ehhez a Nyugaton is „kétségbeesés diktálta őrültségnek” minősített elhatározáshoz akar augusztus 31-én felhatalmazást kapni egy új parlamenttől, amely majd megalkotja a dél-afrikainál is „apartheidebb” alkotmányt, és megszavazza a totális hadviseléshez szükséges anyagi eszközöket. A telepesek most már nem tesznek arra sem komoly kísérletet, hogy az angol—amerikai tervet támogató Muzorewa püspökkel és Sithole lelkésszel együttműködjenek. A rendszer megelégszik azzal, hogy kooperáljon a hagyományosan elkötelezett néger törzsfőnökökkel és azok közvetlen környezetével, valamint a fegyveres erőknél szolgáló feketékkel. Így azután mindössze nyolcezer afrikainak ad augusztus végére szavazati jogot Mit érnek a „mérsékeltek" ? Tagadhatatlan, hogy Muzorewa és Sithole számára is nyitva volt július 18-án az ajtó, beléphettek volna a paktumba, de ők nem Smith-barát, hanem Nyugat-barát politikusok, akik Londontól és Washingtontól várják azt a többségi uralmat, amelyben majd ők, szolgálják ki, miniszteri vagy talán miniszterelnöki bársonyszék ellenében, az angol—amerikai érdekeket, így azután nemet mondtak Smithnek, bár nyilván abban a reményben, hogy a Nyugat az utolsó szót még nem mondta ki, még megállíthatja Smitht a totális belháború felé vezető úton. (Muzorewa feltételezhetően épp erről akar tárgyalni Londonban, ahová szerdán érkezett meg.) Amit az idő túlhaladott Muzorewa és Sithole persze szükségképpen megértik, milyen nagy jelentősége van annak, hogy az Afrikai Egységszervezet a Hazafias Frontot ismerte el Rhodesia, avagy Zimbabwe egyedüli törvényes képviselőjének. Azt a Hazafias Frontot, amely a két felszabadító szervezetből, a ZAPU- ból és a ZANU-ból áll, s éppen most egyesülő fegyveres ereje a törzsi eredetre visszavezethető belső ellentétek dacára mind komolyabb katonai tényezővé nő. A „mérsékeltek” mögött valódi többségi uralom esetén csak a nagyon vékony és gyenge fekete középosztály tartana ki. Amikor létrejön a többségi uralom, akkor, feltételezhetően, a Muzorewát és Sithole-t ma még üdvözlők — mert bennük valamiféle szabadságjelképet sejtők — többsége a Hazafias Fronthoz pártolna, amely azt hirdeti, hogy az egyenlőség és társadalmi haladás útjára kell vezetni az országot. Mindezt Nyugaton is gondosan felmérték, azért dolgozták ki azt az új angol—amerikai tervet, amely bevonná a rendezésbe a Hazafias Frontot is, a „mérsékelt” afrikai politikusokat is, és a telepeseknek azokat a józanabb elemeit, amelyek hajlandók a kompromisszumra. Csakhogy ez a terv túl keveset kínál azoknak, akik hosszú esztendőket töltöttek koncentrációs táborokban, akik évek óta a bozótban harcolnak, vagy az emigráció keserű kenyerét eszik, és nagyon jól tudják, hogy milliók hisznek bennük Rhodesiában. S ami a lényeg: a kompromisszumos tervet túlhaladta az idő, az elfogadhatatlan a politikailag aktív tömegek számára. Brit felelősség A Hazafias Front nemet mondott az angol—amerikai rendezési tervre, de nem mondott nemet a Londonnal való érdemi tárgyalás gondolatára. Joshua Nkomo szerint persze az a kérdés, hogy miről tárgyaljanak? Arról-e, hogy a Hazafias Front olyan engedményeket tegyen, amilyenekre Smithék fegyveresei sohasem tudnák kényszeríteni? A Front már csak azért is tárgyaló partnernek fogadja el Nagy-Britanniát, mert ez a hatalom feltétlen felelősséget visel a hatmillió rhodesiai fekete sorsáért. A tizenkét esztendővel ezelőttre tervezett választás, amely a többségi uralmon alapuló függetlenséget készítette volna elő, a fehér telepesek lázadásán bukott meg, de az angolok nem vonták felelősségre a lázadókat. Ezt azonban még mindig megtehetik. Tárgyalni a közös fellépésről a Smith-rendszer ellen — erre a Front változatlanul hajlandó. London és szövetségese, Washington azonban változatlanul nem tesz semmit Smithék ellen, csupán szidja a telepeskormányt, amiért nem úgy politizál, ahogy eddigi angol és amerikai pártfogói célszerűnek tartják. Smith most mindenki ellen sündisznóállásba vonul és mérhetetlen vérontást kockáztat — ezért joggal bírálják nyugati patrónusai. Csakhogy az ő terveik majdnem olyan irreálisak, éppen úgy nem számolnak a valóságos rhodesiai tényezőkkel, mint Smithé. A bírálat mellett a Nyugatnak önbírálatra is szüksége lenne; olyan politikára, amely immár Zimbabwe realitásaiból indul ki. Szabó L. István 1977. augusztus 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG Fogadás a bolíviai nemzeti ünnep alkalmából Dr. Júlia Ximona de Olmos, a Bolíviai Köztársaság budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője szerdán hazája nemzeti ünnepe alkalmából fogadást adott a Hilton Szállóban. A fogadáson részt vett Garai Róbert külügyminiszter-helyettes, valamint a gazdasági és a társadalmi élet több ismert személyisége; ott volt a Budapesten akkreditált diplomáciai képviseletek sok vezetője és tagja. Amerikai szenátor budapesti látogatása Joseph Biden szenátor, az Amerikai Egyesült Államok szenátusa külügyi bizottságának tagjja néhány napos látogatásra Budapestre érkezett. A szenátort fogadta Huszár István, a Minisztertanács elnökhelyettese, Rónai Rudolf, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Nagy János külügyminiszter-helyettes és Török István külkereskedelmi miniszterhelyettes. Darvasi István, az országgyűlés külügyi bizottságának tagja ebéden látta vendégül az amerikai szenátort. Lenin Kohászati Művek: Ifjabb 3000 tonna nyersvas terven felni (Tudósítónktól.) Már hírül adtuk: a diósgyőri Lenin Kohászati Művek 18 ezer dolgozója az év végéig 7000 tonna nyersvas elkészítését vállalta terven felül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére, s e pluszból 6000 tonna az első félévben el is hagyta a gyárat. A közelmúltban megtartott műszaki konferencián a jubileumi munkaverseny jegyében újabb felajánlások születtek. Elhatározták, hogy egész évre szóló vállalásukat újabb 3000 tonnával megtoldják, a tervezettnél tehát összesen tízezer tonnával több nyersvasat készítenek. EDERICSI TANULSÁGOK Hetven serdülő leány és fiú másfél órán át alig moccant a szivacsfotelekben. Az életkorukkal járó természetes mozgáskényszer egyszerűen elaludt, s a diadalmas szertelenség boldog tulajdonosai átlényegülve keltek útra képzeletükkel a gondolat, a műveltség tájai felé. Előadást hallgattak abban a megszakítatlan másfél órában. Intellektuálisan csiszolt emberek számára csupa ismerős, talán-talán unalmas fejtegetéseket is hallottak olyan köztudott dolgokról, mint haladó világnézet, forradalmi értékek a kultúrában, az irodalom, a művészet elkötelezettsége, a művelődés ember- és társadalomjobbító rendeltetése. Csupa szép, egészséges, jól táplált fiatal, bár kissé sápadtbőrűek, mert egyhetes táborozásuk elején szűkmarkúan mérte a napsütést a nyár. Sebaj. Vidámak, frissek, figyelmesek. S ma már a nap is melegen sütött, fürödhettek a Balatonban. A délutáni kiadós strandolás ellenére még sincs nyoma rajtuk a pilledtségnek, az ilyenkor magától értetődő bóbiskolási ingernek. Szemük szinte világít, fejüket kíváncsian magasra tartják. Félre nem érthetően szomjaznak a kultúrára. Igen, ez az utóbbi közhely, mégpedig szándékosan leírva. Az ugyanis az igazság, hogy bizonyos esetekben a közhelyek szintjén kell kezdeni, mert ha elmulasztjuk ezt a teendőt, nincs mire felépíteni a nem-közhely belső értékeket. Nincs az a matematikus lángelme, akinek egyszer ne lett volna újdonság a szorzótábla számtani közhelye. Nincs az a rafináltan kifinomult szimbolista költő, akit meg ne igézett volna egykoron a szótagütemek varázsa, a nyelvi zenének ez a közhelye, vagy a rímképletek, a poétamesterségnek ez az elemi szerszámkészlete. Amikor tehát — helyesen — azt mondjuk, hogy túl kell lépni a közhelyeken, ez egyúttal annyit jelent, hogy előzőleg alaposan tisztába kell jönnünk a magunk mögött hagyandó közhelyekkel. A művelődés igen sokféle tájolási pontján kívül ezt sem hagyhatjuk ki a tudás arányainak és fokozatainak rendjéből. S minél gyanútlanabb — úgy is mondhatnánk: minél kevésbé felkészült — a befogadó, annál nagyobb felelősséggel kötelező tisztázni az alapfogalmakat. Ezért kell nekünk is kereken fogalmaznunk, és arról is szólnunk, ami nem tetszett. A balatonedericsi táborba azért gyűjtöttek össze egy hétre Zala megyéből hetven szakmunkástanulót, hogy felszítsák bennük az olvasás, a művelődés iránti igényt. Közben pihenhetnek, nyaralhatnak, de szellemüket, amely nincs kifáradva, üdvösen pallérozzák. Mármint a pallérozásra alkalmas közművelők. Mert bizony olyan is akad a nevelési szándékkal itt tartózkodók között, akiben nem túl feltűnő sem a rátermettség, sem a felkészültség, sem az ügyszeretet. Ehhez kötődően még egy közhely: senkinek sincs joga félvállról venni hetven fiatal tudásszomját. Ha tehát egy hivatásos, vezető állású közművelő megígéri, hogy a program szerint az adott napon és órában pontosan a körükbe érkezik, akkor is menjen el, ha időközben egyéb tennivalója akadna. Esetleg küldjön maga helyett mást — erre sok lehetőséget ad éppen a beosztása. S ha netán erre sincs pillanatnyi mód, legalább telefonáljon vagy táviratozzon, mentse ki magát. Mindent összevetve kissé felemás benyomást keltett ez az edericsi táborozás. Nem a hetven fiatal részéről. De keressünk mentséget a harmadik közhelyben, hogy tudniillik minden kezdet nehéz. És talán azt sem fogják megtenni, hogy az ezután készülő különböző jelentésekben tündöklő eredményként emlegetik az edericsi táborozást, s a siker minden kritika fölött álló bizonyítékának jelentik azt, ami egyelőre csupán próbálkozás. Legyünk belátóak, de igényesek és őszinték: a kultúrában sem a statisztikai demonstráció kedvéért dolgozunk, hanem az agyakért és a szívekért. Gerencsér Miklós SZÓRAKOZUNK A lakótelep vadonatúj házai ----------------- között a nyári szünidőre magára hagyott néhány gyerek unatkozott. Se park, se játszótér nincs még az új telepen, a szülők egész nap dolgoznak, a felügyelettel megbízott nagymama vagy szomszéd gyakran belefárad az ügyelésbe. A gyerekek, amint elmondották, kapva a nagyobbacska vezér jó ötletén, a pincében kerestek valami érdekes, romantikus elfoglaltságot. Cseppet sem izgalmas barangolás után kinyitották az egyik pincefülke egyszerű lakatját, és kutatni kezdtek a lomok között. A pincét később otthagyták s tovább ténferegtek a házak között. Estére azonban kiderült, hogy valami eltűnt a fülkéből. Állítólag egy évek óta nem használt harapófogó. Nagy zenebona lett a dologból. A kárvallott — idősebb, magányos asszony — szigorú felelősségre vonást követelt. Nem elég az egésznapos lárma, a szemetelés, most már lopnak is. A szülőknek és a gyerekeknek is bűnhődniük kell. A gyerekek ügyében sok felemás döntés született. Egyik szülő elfenekelte a kalandozásban részt vállaló csemetéjét, a másik napokra becsukta a lakásba. Két szülőnek szerencsére eszébe jutott, hogy a gyerekek, amint maguk is mondták, nem rendetlenkedni, hanem szórakozni akartak. S ez a két szülő a nagy port felvert eset s a méltányos büntetés kiszabása után tetszetős indiánsátort vásárolt unatkozó gyerekeinek. A sátrakat felverték és azóta már igazi és hevenyészett sátrakból, pokrócokból és lepedőkből valóságos kis tábor alakult a majdani játszótéren. Csatakiáltások, győzelmi rivalgások azóta is gyakran felverik a környék csendjét, de a felnőttek is elismerik, hogy a gyerekhad rendesen szórakozik. A szórakozási válságtünetek a felnőttek egyik-másikánál is fellelhetők. Az előbb említett sátortábortól alig százméternyire vendéglő áll, amelyben gyakran találni hangoskodó, beszeszelt embereket. Nem alkoholizmusról van szó, nem olyan emberekről, akik derűre-borúra eregetik le a féldeciket, hanem dolgozó emberekről, akik kellemes időtöltésre készülődnek, szépen akarnak szórakozni, s végül jobb ötlet híján, elkezdenek mértéktelenül poharazni. Sokat beszélünk arról, hogy a munkamorált javítani kellene. Sok a felesleges állás, a rengéslengés. Ezzel együtt is az az igazság, hogy az emberek a mai felgyorsult világban sokat dolgoznak. Sokat és gyakran kényelmetlenül közlekednek, s otthon is van tennivaló. Egyszóval fárasztó az élet, nem csoda, ha a szabadnapokon, a szabad órákban mindenki regenerálódni, szórakozni szeretne. Ahogyan mondják, alkalmat találni a kikapcsolódásra. Miért van az vajon, hogy ebben ---------------- a szórakozásra éhes világban az illetékesek mégis arról panaszkodnak, hogy a mozikba „nem jön be a néző”. Vita folyik arról, mi a fővárosi mozik elnéptelenedésének az oka, a mozik elhanyagolt állapota vagy a rossz műsorpolitika. Való igaz, hogy a műsorok böngészése közben gyakran úgy érzi az ember, mintha szégyellnénk, rangon alulinaktartanánk szórakoztatni. Vagy talán nem értünk ehhez a cseppet sem lebecsülendő mesterséghez? Nem tudjuk benne az igényes és a könnyed arányát úgy eltalálni, hogy abban mindenkinek öröme teljen, mindig ébren tartsa a figyelmet? Hogy a morózus akadémikust is megtanítsuk jóízűen nevetni, és a táncparkettről is mind több fiatalt becsábítsunk a jó színházakba. A fáradt ember tanulni, gyarapodni is úgy szeretne, hogy ez ne rakjon rá újabb gyötrő terheket. Odáig már eljutottunk, hogy nálunk a többségnek lehetősége és szabad ideje is volna a hasznos időtöltésre, a társaséletre. De sokan egyelőre még az igényeiknek, a képességeiknek megfelelő lehetőségeket keresik. Sokszor elmondjuk és leírjuk, hogy a könyv, a színház, a koncertek nálunk mindenki számára hozzáférhetőek. Ez nagyjából így igaz, de mi legyen azokkal, akik még nem a Nemzeti Színházat és a Zeneakadémiát keresik, hanem egyszerűen csak szórakozni akarnak. Van, akinek a jó meccs az éltető eleme, a másikat a parkokban dúló sakk- és kártyacsaták szórakoztatják. Sokan többre becsülik a füstös presszót a jó levegőnél, a fiatalok tekintélyes hányadát kielégíti a tánc, a könnyűzene. Elidegenedésről beszélünk, az -----------------------atomizálódástól féltjük a társadalmat. Attól, hogy ki-ki a maga csigaházában törekszik a maga kis vackát kiépíteni. S eközben aki sokat jár az emberek között, lépten-nyomon rádöbbenhet, hogy a vélt csigaházak lakói szüntelenül egymást keresik. A színházi estre, a zeneakadémiai koncertre készülők képzeletében az is megfordul, hogy vajon kivel találkoznak, kivel vitathatják meg a szünetben az előadást. A stadionba belépő szurkoló először nem kedvenc csapata összeállítására figyel, hanem a múltkori szomszédot keresi, akivel öröm volt végigszurkolni a két félidőt. Ki-ki a maga módján szórakozik, a maga igényei szerint gyönyörködik valamiben, vagy keresi a felüdülést, de a szórakozni vágyó ember él-