Népszabadság, 1978. május (36. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-16 / 113. szám

1978. május 16., kedd NÉPSZABADSÁG Orosz nyelvű kötet a magyar kritikáról (Moszkvai tudósítónktól.) A napokban jelent meg a moszkvai Pro­gr­essz kiadónál az Irodalmi és művészeti kritika a Magyar Népköztársaságban című, orosz nyelvű kötet. Ez a reprezen­tatív válogatás felöleli a marxista magyar irodalom, művészettörté­net és -elmélet aktuális kérdéseit, elemzi kulturális életünk, s főként mai irodalmunk jelenségeit. Kádár János kongresszusi be­számolójának ideológiai, kulturá­lis és tudományos feladatokkal foglalkozó fejezetével indul a kö­tet, s ezt a témával kapcsolatos más fontos állásfoglalások köve­tik. Jurij Guszev, a kötet összeál­lítója, előszóírója ismert írók, tu­dósok, kritikusok munkáival ad képet arról, amit a könyv címe megfogalmaz. Ezek sorába tarto­zik többek között Köpeczi Béla, Tóth Dezső, Szabolcsi Miklós, Bodnár György írása. Több tanulmány, Pándi Pálé, Király Istváné, Szabolcsi Miklósé, Czine Mihályé foglalkozik szocia­lista kultúránk gazdag realista hagyományaival. Külön rész szól a ma­gyar és az orosz-szovjet irodalom kapcsola­tairól, kölcsönhatásairól. Veres Péter, Sötér István, Kiss Ferenc munkái kaptak itt helyet. A válogatás nagyobbik része a jelen kérdéseit elemzi. Ezt a fe­jezetet Bodnár György, Koczkás Sándor és Béládi Miklós tanul­mánya vezeti be, utána íróport­rék következnek, s itt olvashatók Benjámin László, Darvas József, Pomogáts Béla, Tóth Dezső, Gyer­tyán Ervin és Aradi Nóra írásai az új magyar művészet különböző jelenségeiről. A kötetet fotóport­rék, képzőművészeti reproduk­ciók, filmekből vett képek gazda­gítják, színesítik. Megnyílt a nemzetközi szobrász­alkotóműhely Szársomlyó hegyen Betonplasztikák alkotásával kí­sérleteznek az idén a Siklós köze­lében magasodó Szársomlyó he­gyen hétfőn megnyílt nemzetközi szobrász-alkotóműhely vendégei. Az Európa-szerte ismert nyári művésztelep immár a tizenegye­dik alkalommal fogadta a hazai és külföldi művészeket. Az idén október közepéig folyik a munka, vagyis az előző évekhez képest egy hónappal tovább dol­gozhatnak itt a szobrászok, így nagyobb lélegzetű, több időt kívá­nó munkák elkészítésére is vállal­kozhatnak. Ebben az évben érde­kes kísérletbe kezdenek, amely a betonprogram nevet kapta: kipró­bálják a könnyűszerkezetű beton szoborkészítésre való alkalmassá­gát, illetve a beton megmunkálá­sának különféle módszereivel kí­sérleteznek. A betonplasztikák — kivételesen — nem maradnak a Szársomlyón, hanem Pécs új lakó­telepein állítják fel őket. Irodalomtörténeti vándorgyűlés Sopronban (Tudósítónktól.) Sopronban 1978. május 19—20— 21-én kerül sor az irodalomtörté­nészek ez évi vándorgyűlésére. A Magyar Irodalomtörténeti Társa­ság, a TIT irodalmi választmánya, Győr-Sopron megyei szervezete és Sopron városi szervezete ren­dezte eseményen többek között Horváth Jánosról, a Nyugatról, a felvilágosodás korának irodalmá­ról hangzik el majd előadás a Liszt Ferenc Művelődési Köz­pontban. Az előadók között talál­juk Móricz Virágot, Tolnai Gábort, Köpeczi Bélát s szellemi életünk több más ismert képviselőjét. II. ZENEI KRÓNIKA• A BBC SZIMFONIKUS ZEnE­KARA Pierre Boulez vezény­letével századunk zenéjéből ját­szott el négy alkotást az Er­kel Színházban. Ezen az estén Bartók vagy Webern nem a leg­modernebb, hanem a „legrégibb” hangot képviselte. A zenekar ké­pességeire elsősorban Webern Op. 1. jelzésű Passacagliájának zárt és mégis olyannyira oldott, ro­mantikus előadásából és Bartók ritkán hallott Négy zenekari da­rabjának lángolóan szenvedélyes megszólaltatásából következtet­hettünk. A tolmácsolás számunk­ra is merőben új igazságát küz­dötte ki Bartók muzsikájának. Boulez, ez a fantasztikus kotta­olvasó képességgel megáldott ze­neszerző-karmester bemutatta Harrison Birtwistle komputer közreműködésével alkotott, nem túlságosan jelentékeny Képzelt táj címet viselő darabját, s mély­séges költői meggyőződéstől fűtött saját kompozícióját, a Maderna emlékére írt Rituelt, szertartási zenét. Boulez műve egyetlen hatalmas lassú tétel, olyan tág markolású muzsika, amilyent talán csak Mahler írt egyik-másik szimfóniá­jának nosztalgikus lassújában. Ez persze korántsem jelenti, hogy Boulez indulatai, ihletettségének, megrendültségének forrásai a ro­mantikában keresendők. Inkább az idővel nem számoló keleti ze­­nélési módokat egyezteti össze az európai zene szilárd formáló szán­dékaival. Ez a muzsika valójá­ban rendkívül takarékosan bánik mind anyagával, mind a megszó­laltatására rendelt hatalmas ap­parátussal; a nyolc kamaraegyüt­tesre, kisebb csoportra osztott ze­nekar azonban nagy ívben bontja ki ezt a szerény zenei matériát, mutatja fel új meg új arculatát a varázslatosan szép hangzások fej­­esztése révén. Nem csúcspontra rányul ez a zenélés, hanem jól megkülönböztethető metszetein is átütő szüntelen fejlesztés-fejlődés érzékeltetése a célja. Mintha le­tisztult, leszűrődött volna az a sok drámai indulat, az az ágaskodó szenvedély, amely Pierre Boulez nem egy régebbi alkotását fűtöt­te; helyébe most a bölcs ember szemlélődő, meditatív magatartá­sa lépett. A BBC zenekarának muzsikusai egyetlen érzékeny hangszerként közvetítették e meg­­kapóan szép gyászzenét. KODÁLY ZOLTÁN PSALMUS HUNGARICUSÁNAK felvételével egy 33 esztendős ígéretet váltott most valóra a tv. 1945 tervekben olyan gazdag hónapjaiban szüle­tett a gondolat, hogy Magyar Panteon címmel filmsorozat ké­szüljön kultúránk maradandó ér­tékeiről, s celluloidszalagon jus­son el mennél több emberhez mindaz, amit művészeink évszá­zadok folyamán a nép számára alkottak. A terv, igaz, papíron maradt, ám a javaslat szerint az első film éppen Kodály Zsoltárá­ról készült volna. Ehhez azonban nem volt elegendő ereje a romjai­ból épp ,hogy felépülő filmgyár­tásunknak akkor, de van a tévé­nek napjainkban. Szépszerével át is vette a mozitól a kulturális ér­tékek demokratikus terjesztésé­nek funkcióját; a Psalmus képbe fogalmazása is a ma 1945-ben megfogalmazott gondolat realizá­lásának fontos állomása (függet­lenül olyan „műhelytitoktól”, va­jon valóban film készült-e a mű­ről, vagy pedig elektronikus rög­zítés). Képernyőre, ha jól emlékszem, több ízben is került már Kodály remeke, nyilván meg is őrizte a hangverseny-közvetítéseket a tévé archívuma. De mennyire mások, mennyivel korlátozottabbak a koncertterembe állított, „leszúrt lábú” kamerák lehetőségei a jól megválasztott helyszínen készült zenefilmnél." Az ócsai műemlék templom puritán egyszerűséggel komorló fehér falai hangulatuk­ban is eszményi környezetét ad­ták Kodály muzsikájának. Bi­zonnyal akadnak díszesebb, pom­­pázatosabb építészeti emlékeink,­­mint például a nyírbátori gótikus templom, amelynek szószékéről nyaranként már hagyományosan megszólal Kodály zsoltárosa), ám az ócsai építmény dísztelen, vakí­tó fehérsége rendkívül érzékenyen foglalta keretbe a Horváth Ádám őszinte zenei meggyőződést tükrö­ző rendezésében a kodályi mes­termű színeváltozásait. A muzsika ritmusát bontotta képre, amint megnyílt és bezárult a látvány. Hivatott művészek vállalkoztak a Psalmus Hungaricus kottájának megvallatására. Az Állami Hang­versenyzenekart és a Sapszon Fe­renc betanította Rádiókórust Fe­­rencsik János vezényelte, Simán­­dy József formálta remekbe a zsoltáros szólamát. Úgy vélnék, Ferencsik, aki évtizedek óta oly meghitt közelségben él Kodály al­kotásával, immár változtathatat­­lanul őrzi önmagában a Zsoltár klasszikus arányait. Ám ez nincs így! Mintha átérezte volna, mi­csoda felelősség, hogy most nem a művet jól ismerő ezer-kétezer embernek muzsikál: a zene epikus hömpölygését megőrizve, kereteit hatalmasan kitöltve őrködött a forma szigorán, s feszítette a vég­sőkig a mű drámai hangsúlyait, érezte érzelmi váltásait. Ifjonti hévvel választott alaptempót, ér­zékenyen követve a Kodálytól származó leggyakoribb előadói utasítást: appassionato, szenvedé­lyesen. Zenekar és kórus engedel­mesen idomult a keze alá, követte karnagyát felfedező útján. S teljes egységbe forrott is Simándy Jó­zsef olaszos hajlékonysággal ötvö­zött magyar deklamációja és a kó­rus feszes, tömbökbe fogott éne­ke. Késői órán tűzte műsorára a televízió a nem mindennapi pro­dukciót, ám érdemes volt fenn­maradni érte. Breuer János 7 KÖNYVSZEMLE Kormos István nevét a könyv­kiadás története is úgy őrizheti, mint ahogy a költőt az irodalom­­történet-írás. Húsz-harminc év múlva az akkori költői önéletírás úgy emlegeti majd, mint egy köl­tőnemzedék pályaindítóját; ő azonban nemcsak ifjakat fedezett föl, hanem legalább olyan odaadás­­sal régieket is. Az irodalmi közel­múlt árnyékban hagyott tehetsé­geit a hajdan Kormos által szer­kesztett A MAGYAR IRODALOM GYÖNGYSZEMEI — Kozmosz könyvek — sorozat­ban találja meg az olvasó. Egy olyan sorozatban, ahol a napfé­nyes pályák segítenek a homályt bevilágítani. Balassi, Csokonai, Arany János, Ady és József Atti­la válogatott művei, meg néhány tematikus antológia körében a fe­ledettek napvilágra jutnak, és hogy teljes fénybe, arról az egyes kötetek válogatói gondoskodnak. Szép Ernőről Zelk Zoltán: Aki Zelk Zoltán költészetét ismeri — és azt hiszem, azt sokan ismerik —, annak már nem kell magya­rázni, milyen finom poéta volt Szép Ernő. Sinka Erzsébet miniatűr arcké­pet fest róla, s az olvasót megál­lítja a jegyzetszótár is. Absinth-ot még én is ittam, de a bosztonról már csak hallottam; a celestát már rég cselesztának írjuk, s a creme d’Yvette-tet (ejtsd: krém d’Yvett) Szép Ernő is inkább em­legeti, mint itta volna, mert „ko­rabeli drága ital”. De ha nem is itta, mondhatta, hiszen a vers ar­ra is jó, hogy legyen általa az, ami nincsen. A szegény és szerény poéta ugyanis a vers hőseként úgy tud ragyogni, mintha számára minden elérhető és lehetséges vol­na, legfönnebb nem akarja. Szép Ernő költészete Zelk Zoltán oltal­mában megint „prezent” (jelen­lét), mint valaha. Ambrus Zoltán novelláit Fal­­lenbüchl Zoltán rendezte sajtó alá a SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓNÁL A Nyugat első nemzedéke a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei­nek fordulóján született, s akik egy évtizeddel korábban, mint Ambrus Zoltán is vagy Justh Zsigmond, Herczeg Ferenc, már nem tartoznak a modern magyar irodalom alapítói körébe. De Amb­rust — épp Herczeg ellenképe­ként — mégis ott láthatjuk a nyu­­gatosok társaságában. Ha a kö­zéposztály az ő útját járja, más­képp nézhetnénk ma vissza reá. De ezt a középosztályt nem Amb­rus Zoltán, hanem Herczeg Fe­renc reprezentálja a két háború közt, s ezzel azt is megmondtam, hogy Ambrus Zoltán magányos jelenség a magyar irodalomtörté­netben. De nem magányos az élet­műve. A kitűnő elbeszélésgyűjtemény azt tanúsítja, hogy Ambrus Zol­tánra is illik A türelmes Grizel­­disz — ez a gyűjtemény címe is — példázatos története. A régi széphistória új köntösben úgy­ is értelmezhető, mintha Grizeldisz a szerzőt reprezentálná, Volter lo­vag meg az emlegetett középosz­tályt. Milyen türelmesen szenve­dett Grizeldisz önfejű férje hatal­mában, a végén azonban minden­ben neki lett igaza. Van a Móra Könyvkiadónak egy sorozata, az ÍGY ÉLT — és következik a köteteim, an­nak neve, akiről a könyv íródott. Mikes Kelemen hogyan élt, azt Veress Dániel beszéli el. Ha nem tudnám, milyen rétegnek szánták ezt a sorozatot, akkor is kitalál­hatnám a szellős szedéstükörből, az illusztrációkból éppúgy, mint az elbeszélő stílusból. Veress Dá­niel könyve azonban nem azért kiváló, mert az emlegetett mozza­natokat követelményként tiszteli és teljesíti, hanem azért, mert ter­mészetesen viseli azokat, mint a költő a szonett szigorú szabályait. Ha mástól nem, Babits Mihálytól tudhatjuk, hogy a kötött forma a tehetségnek szabadság. Más is is­merheti­­így Mikest, mint Veress Dániel, ő azonban olyat is tud, amit csak kevés, Mikes világának a bensősége mintha a maga éle­te volna. Ezért a könyv megcél­zott olvasóját épp szíven találja, de az irodalomtörténésznek is ta­nulságos olvasmány. Karátson Gábor Leonardo da Vincije az így élt sorozatban ugyan hasonló teljesítmény. Vagy­is nem kell ahhoz szülőhaza közel­ben lenni, hogy az így élt hősé­vel bensőséges kapcsolata támad­jon az írónak. Leonardo da Vinci monumentális szellemi nagysága Karátson elbeszélésében nem ki­jelentések és agyonhasznált fo­galmak halmozása során derül ki, hanem a szerző élménykifejezésé­­ből. Csak az tud így beszélni a nagyságról, aki annyira otthon van a világában, hogy már meg­szokta kivételes arányait. Ezt a könyvet is elolvashatja akárki, de örömmel gondolok arra, hogy a mai serdülő nemzedék ilyen mun­kákhoz juthat a Móra jóvoltából. Vajon olvassa-e ez a nemzedék a sorozatot? Mert azt is tudom, hogy a kamasz inkább arra vá­gyik, amit elraknak előle, s rühel­­li — mint Jónás a prófétaságot —, ha ilyen gondosan gyámkodunk fölötte. Vajon kibontakozik-e a világ­­irodalmi körkép abból a gazdag anyagból, amelyet az EURÓPA KÖNYVKIADÓ a magyar közönség olvasópolcára tesz, nehéz benne okosnak lenni. Babits vagy Szerb Antal volna a mondhatója ennek a távlatnak. Annyit azonban — gyakorolván magamat — mondhatok én is, hogy ha nem is látom teljes kör­ben a horizontot, egy-egy körcikk ívén odáig látok. Sejtelmem van róla, hogy a bol­gár irodalomban vannak olyan művek, amiknek egyetemes érvé­nye nyilvánvaló. Erre Nagy László fordítói vállalkozásai is kitanít­hattak, meg az olyan értő és oda­adó irodalomtörténészek, amilyen Juhász Péter, de a legtöbbet a le­fordított művek mondhatnak. Ka­rig Sára fordításában most Dimi­­tar Talev Szultana című regényét olvashattam, önmagában is esz­­méltető olvasmány. Valahol Macedóniában, a XIX. század harmincas éveiben szökni kényszerül falujából egy legény. Sztojan Glausevnek szerencséje van, otthonra talál a városban, amely így el is rejti azok elől, akik miatt szökött. A török hatal­masság elől, természetesen, de nem ez a regény tárgya. A meg­maradásról szól Talev regénye, ar­ról a mikroszociológiai folyamat­ról, hogy a mostoha körülmény­ben, a legmélyebb ponton hogyan támad megint bokros élet. Glau­sernek nincs hová fejét lehajtani, Szultánénak senkije, csak a nagy­anyja, de egybekelésük család-, sőt nemzetségalapítás. A szegé­nyek és elnyomottak küzdelme az élet folytonosságának biztosítá­sáért, erről a magyar irodalom is tud jelentőset mondani például Veres Péter egyik-másik regényé­ben, valamennyi novellájában. De tud róla sokat Mihajlo La­lie Hadiszerencséje is. A Crna Gora-i szerző regénye Talevnál és Veres Péternél is többet, mert analitikusabb és tárgyilagosabb azoknál. Kik azok a crnagoracok? — Lalié azt mondja, mintha Shakespeare hőseit hallaná, mi­kor őket egymással beszélni, hős­­ködni, hetvenkedni hallja. Hogy tudtak megmaradni annyi vesze­delem közepette? — arra is ma­gyarázatot találunk Lalié regé­nyében. Többet használja ő a mo­nológot — saját meditációjának formája az! —, mint a szituációk természetes dialógusait. A re­gényben előhívott világ nem tud­hat annyit magáról, mint a közü­lük kiemelkedett író, s ezt a gon­dot Veres Péter is ismeri. Az ő társadalomélettani elemzései se valók hősei ajkára. Lal­e elemzé­sei módszeresebbek, s tárgya is mélyebben kötődik a múltba. A crnagoracok századokra emlékez­nek vissza, mint a csángók, mert feledhetetlen a szenvedés, amit nemzedékek hosszú sora élt át. A történelemmel együtt azt se fe­lejthetik, ahogyan éltek Életrend­jük,­­formájuk századokon át vál­tozatlan, de a Hadiszerencse az utolsó pillanatban jegyzi föl azt. Addig nem változott ez az élet­rend, amíg a körülmények nem fordultak. Aztán már oly roha­mo­­san, hogy veszni látszik az ember is. Lalie azonban jól tudja, hogy az életforma bomlik föl, az ember marad, mert alkalmazkodik a vál­tozáshoz. • Sajátságokat, jellegzetességeket ismerünk meg Talev és Lalié re­gényeiben, de a lényeg az egyete­mes mondanivaló: a megmaradás törvénye. Általános társadalom­élettani törvény, igazolja a haiti Jacques Roumain prózája is. Egy válogatás, amelynek első darab­ját Fekete emberek címen már ol­vashatta a magyar közönség. Be­lla Anna fordításának A harmat urai a címe. A válogatásban Az elátkozott hegyet és A zsákmány és árnyék című elbeszéléstrilógiát találjuk meg, Vajda András for­dításait. Roumain prózája ugyan­csak a megmaradás törvényét fe­jezi ki. Az ő kifejezésmódja szi­kárabb, mint Talevé, Laliéé, vagy Veres Péteré például a Gyepsor­ban. Élesebb a fény, feketébb az árnyék az ő műveiben, mert kö­zelebb a nyomorúság, az elnyo­­mottság. Ám ugyanaz a válasz a kérdésre: Hogy marad fönn az élet az elviselhetetlen körül­ményben? Úgy, hogy a viszonyo­kat a közösség belső kohéziója el­lensúlyozza. E kohézió hagyo­mány, családi bensőség, törzsi ösz­­szetartozás-tudat, s nem változik addig, míg a körülmények mosto­­hasága meg nem szűnik. Bata Im­re

Next