Népszabadság, 1978. május (36. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-16 / 113. szám
1978. május 16., kedd NÉPSZABADSÁG Orosz nyelvű kötet a magyar kritikáról (Moszkvai tudósítónktól.) A napokban jelent meg a moszkvai Progressz kiadónál az Irodalmi és művészeti kritika a Magyar Népköztársaságban című, orosz nyelvű kötet. Ez a reprezentatív válogatás felöleli a marxista magyar irodalom, művészettörténet és -elmélet aktuális kérdéseit, elemzi kulturális életünk, s főként mai irodalmunk jelenségeit. Kádár János kongresszusi beszámolójának ideológiai, kulturális és tudományos feladatokkal foglalkozó fejezetével indul a kötet, s ezt a témával kapcsolatos más fontos állásfoglalások követik. Jurij Guszev, a kötet összeállítója, előszóírója ismert írók, tudósok, kritikusok munkáival ad képet arról, amit a könyv címe megfogalmaz. Ezek sorába tartozik többek között Köpeczi Béla, Tóth Dezső, Szabolcsi Miklós, Bodnár György írása. Több tanulmány, Pándi Pálé, Király Istváné, Szabolcsi Miklósé, Czine Mihályé foglalkozik szocialista kultúránk gazdag realista hagyományaival. Külön rész szól a magyar és az orosz-szovjet irodalom kapcsolatairól, kölcsönhatásairól. Veres Péter, Sötér István, Kiss Ferenc munkái kaptak itt helyet. A válogatás nagyobbik része a jelen kérdéseit elemzi. Ezt a fejezetet Bodnár György, Koczkás Sándor és Béládi Miklós tanulmánya vezeti be, utána íróportrék következnek, s itt olvashatók Benjámin László, Darvas József, Pomogáts Béla, Tóth Dezső, Gyertyán Ervin és Aradi Nóra írásai az új magyar művészet különböző jelenségeiről. A kötetet fotóportrék, képzőművészeti reprodukciók, filmekből vett képek gazdagítják, színesítik. Megnyílt a nemzetközi szobrászalkotóműhely Szársomlyó hegyen Betonplasztikák alkotásával kísérleteznek az idén a Siklós közelében magasodó Szársomlyó hegyen hétfőn megnyílt nemzetközi szobrász-alkotóműhely vendégei. Az Európa-szerte ismert nyári művésztelep immár a tizenegyedik alkalommal fogadta a hazai és külföldi művészeket. Az idén október közepéig folyik a munka, vagyis az előző évekhez képest egy hónappal tovább dolgozhatnak itt a szobrászok, így nagyobb lélegzetű, több időt kívánó munkák elkészítésére is vállalkozhatnak. Ebben az évben érdekes kísérletbe kezdenek, amely a betonprogram nevet kapta: kipróbálják a könnyűszerkezetű beton szoborkészítésre való alkalmasságát, illetve a beton megmunkálásának különféle módszereivel kísérleteznek. A betonplasztikák — kivételesen — nem maradnak a Szársomlyón, hanem Pécs új lakótelepein állítják fel őket. Irodalomtörténeti vándorgyűlés Sopronban (Tudósítónktól.) Sopronban 1978. május 19—20— 21-én kerül sor az irodalomtörténészek ez évi vándorgyűlésére. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a TIT irodalmi választmánya, Győr-Sopron megyei szervezete és Sopron városi szervezete rendezte eseményen többek között Horváth Jánosról, a Nyugatról, a felvilágosodás korának irodalmáról hangzik el majd előadás a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Az előadók között találjuk Móricz Virágot, Tolnai Gábort, Köpeczi Bélát s szellemi életünk több más ismert képviselőjét. II. ZENEI KRÓNIKA• A BBC SZIMFONIKUS ZEnEKARA Pierre Boulez vezényletével századunk zenéjéből játszott el négy alkotást az Erkel Színházban. Ezen az estén Bartók vagy Webern nem a legmodernebb, hanem a „legrégibb” hangot képviselte. A zenekar képességeire elsősorban Webern Op. 1. jelzésű Passacagliájának zárt és mégis olyannyira oldott, romantikus előadásából és Bartók ritkán hallott Négy zenekari darabjának lángolóan szenvedélyes megszólaltatásából következtethettünk. A tolmácsolás számunkra is merőben új igazságát küzdötte ki Bartók muzsikájának. Boulez, ez a fantasztikus kottaolvasó képességgel megáldott zeneszerző-karmester bemutatta Harrison Birtwistle komputer közreműködésével alkotott, nem túlságosan jelentékeny Képzelt táj címet viselő darabját, s mélységes költői meggyőződéstől fűtött saját kompozícióját, a Maderna emlékére írt Rituelt, szertartási zenét. Boulez műve egyetlen hatalmas lassú tétel, olyan tág markolású muzsika, amilyent talán csak Mahler írt egyik-másik szimfóniájának nosztalgikus lassújában. Ez persze korántsem jelenti, hogy Boulez indulatai, ihletettségének, megrendültségének forrásai a romantikában keresendők. Inkább az idővel nem számoló keleti zenélési módokat egyezteti össze az európai zene szilárd formáló szándékaival. Ez a muzsika valójában rendkívül takarékosan bánik mind anyagával, mind a megszólaltatására rendelt hatalmas apparátussal; a nyolc kamaraegyüttesre, kisebb csoportra osztott zenekar azonban nagy ívben bontja ki ezt a szerény zenei matériát, mutatja fel új meg új arculatát a varázslatosan szép hangzások fejesztése révén. Nem csúcspontra rányul ez a zenélés, hanem jól megkülönböztethető metszetein is átütő szüntelen fejlesztés-fejlődés érzékeltetése a célja. Mintha letisztult, leszűrődött volna az a sok drámai indulat, az az ágaskodó szenvedély, amely Pierre Boulez nem egy régebbi alkotását fűtötte; helyébe most a bölcs ember szemlélődő, meditatív magatartása lépett. A BBC zenekarának muzsikusai egyetlen érzékeny hangszerként közvetítették e megkapóan szép gyászzenét. KODÁLY ZOLTÁN PSALMUS HUNGARICUSÁNAK felvételével egy 33 esztendős ígéretet váltott most valóra a tv. 1945 tervekben olyan gazdag hónapjaiban született a gondolat, hogy Magyar Panteon címmel filmsorozat készüljön kultúránk maradandó értékeiről, s celluloidszalagon jusson el mennél több emberhez mindaz, amit művészeink évszázadok folyamán a nép számára alkottak. A terv, igaz, papíron maradt, ám a javaslat szerint az első film éppen Kodály Zsoltáráról készült volna. Ehhez azonban nem volt elegendő ereje a romjaiból épp ,hogy felépülő filmgyártásunknak akkor, de van a tévének napjainkban. Szépszerével át is vette a mozitól a kulturális értékek demokratikus terjesztésének funkcióját; a Psalmus képbe fogalmazása is a ma 1945-ben megfogalmazott gondolat realizálásának fontos állomása (függetlenül olyan „műhelytitoktól”, vajon valóban film készült-e a műről, vagy pedig elektronikus rögzítés). Képernyőre, ha jól emlékszem, több ízben is került már Kodály remeke, nyilván meg is őrizte a hangverseny-közvetítéseket a tévé archívuma. De mennyire mások, mennyivel korlátozottabbak a koncertterembe állított, „leszúrt lábú” kamerák lehetőségei a jól megválasztott helyszínen készült zenefilmnél." Az ócsai műemlék templom puritán egyszerűséggel komorló fehér falai hangulatukban is eszményi környezetét adták Kodály muzsikájának. Bizonnyal akadnak díszesebb, pompázatosabb építészeti emlékeink,mint például a nyírbátori gótikus templom, amelynek szószékéről nyaranként már hagyományosan megszólal Kodály zsoltárosa), ám az ócsai építmény dísztelen, vakító fehérsége rendkívül érzékenyen foglalta keretbe a Horváth Ádám őszinte zenei meggyőződést tükröző rendezésében a kodályi mestermű színeváltozásait. A muzsika ritmusát bontotta képre, amint megnyílt és bezárult a látvány. Hivatott művészek vállalkoztak a Psalmus Hungaricus kottájának megvallatására. Az Állami Hangversenyzenekart és a Sapszon Ferenc betanította Rádiókórust Ferencsik János vezényelte, Simándy József formálta remekbe a zsoltáros szólamát. Úgy vélnék, Ferencsik, aki évtizedek óta oly meghitt közelségben él Kodály alkotásával, immár változtathatatlanul őrzi önmagában a Zsoltár klasszikus arányait. Ám ez nincs így! Mintha átérezte volna, micsoda felelősség, hogy most nem a művet jól ismerő ezer-kétezer embernek muzsikál: a zene epikus hömpölygését megőrizve, kereteit hatalmasan kitöltve őrködött a forma szigorán, s feszítette a végsőkig a mű drámai hangsúlyait, érezte érzelmi váltásait. Ifjonti hévvel választott alaptempót, érzékenyen követve a Kodálytól származó leggyakoribb előadói utasítást: appassionato, szenvedélyesen. Zenekar és kórus engedelmesen idomult a keze alá, követte karnagyát felfedező útján. S teljes egységbe forrott is Simándy József olaszos hajlékonysággal ötvözött magyar deklamációja és a kórus feszes, tömbökbe fogott éneke. Késői órán tűzte műsorára a televízió a nem mindennapi produkciót, ám érdemes volt fennmaradni érte. Breuer János 7 KÖNYVSZEMLE Kormos István nevét a könyvkiadás története is úgy őrizheti, mint ahogy a költőt az irodalomtörténet-írás. Húsz-harminc év múlva az akkori költői önéletírás úgy emlegeti majd, mint egy költőnemzedék pályaindítóját; ő azonban nemcsak ifjakat fedezett föl, hanem legalább olyan odaadással régieket is. Az irodalmi közelmúlt árnyékban hagyott tehetségeit a hajdan Kormos által szerkesztett A MAGYAR IRODALOM GYÖNGYSZEMEI — Kozmosz könyvek — sorozatban találja meg az olvasó. Egy olyan sorozatban, ahol a napfényes pályák segítenek a homályt bevilágítani. Balassi, Csokonai, Arany János, Ady és József Attila válogatott művei, meg néhány tematikus antológia körében a feledettek napvilágra jutnak, és hogy teljes fénybe, arról az egyes kötetek válogatói gondoskodnak. Szép Ernőről Zelk Zoltán: Aki Zelk Zoltán költészetét ismeri — és azt hiszem, azt sokan ismerik —, annak már nem kell magyarázni, milyen finom poéta volt Szép Ernő. Sinka Erzsébet miniatűr arcképet fest róla, s az olvasót megállítja a jegyzetszótár is. Absinth-ot még én is ittam, de a bosztonról már csak hallottam; a celestát már rég cselesztának írjuk, s a creme d’Yvette-tet (ejtsd: krém d’Yvett) Szép Ernő is inkább emlegeti, mint itta volna, mert „korabeli drága ital”. De ha nem is itta, mondhatta, hiszen a vers arra is jó, hogy legyen általa az, ami nincsen. A szegény és szerény poéta ugyanis a vers hőseként úgy tud ragyogni, mintha számára minden elérhető és lehetséges volna, legfönnebb nem akarja. Szép Ernő költészete Zelk Zoltán oltalmában megint „prezent” (jelenlét), mint valaha. Ambrus Zoltán novelláit Fallenbüchl Zoltán rendezte sajtó alá a SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓNÁL A Nyugat első nemzedéke a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján született, s akik egy évtizeddel korábban, mint Ambrus Zoltán is vagy Justh Zsigmond, Herczeg Ferenc, már nem tartoznak a modern magyar irodalom alapítói körébe. De Ambrust — épp Herczeg ellenképeként — mégis ott láthatjuk a nyugatosok társaságában. Ha a középosztály az ő útját járja, másképp nézhetnénk ma vissza reá. De ezt a középosztályt nem Ambrus Zoltán, hanem Herczeg Ferenc reprezentálja a két háború közt, s ezzel azt is megmondtam, hogy Ambrus Zoltán magányos jelenség a magyar irodalomtörténetben. De nem magányos az életműve. A kitűnő elbeszélésgyűjtemény azt tanúsítja, hogy Ambrus Zoltánra is illik A türelmes Grizeldisz — ez a gyűjtemény címe is — példázatos története. A régi széphistória új köntösben úgy is értelmezhető, mintha Grizeldisz a szerzőt reprezentálná, Volter lovag meg az emlegetett középosztályt. Milyen türelmesen szenvedett Grizeldisz önfejű férje hatalmában, a végén azonban mindenben neki lett igaza. Van a Móra Könyvkiadónak egy sorozata, az ÍGY ÉLT — és következik a köteteim, annak neve, akiről a könyv íródott. Mikes Kelemen hogyan élt, azt Veress Dániel beszéli el. Ha nem tudnám, milyen rétegnek szánták ezt a sorozatot, akkor is kitalálhatnám a szellős szedéstükörből, az illusztrációkból éppúgy, mint az elbeszélő stílusból. Veress Dániel könyve azonban nem azért kiváló, mert az emlegetett mozzanatokat követelményként tiszteli és teljesíti, hanem azért, mert természetesen viseli azokat, mint a költő a szonett szigorú szabályait. Ha mástól nem, Babits Mihálytól tudhatjuk, hogy a kötött forma a tehetségnek szabadság. Más is ismerhetiígy Mikest, mint Veress Dániel, ő azonban olyat is tud, amit csak kevés, Mikes világának a bensősége mintha a maga élete volna. Ezért a könyv megcélzott olvasóját épp szíven találja, de az irodalomtörténésznek is tanulságos olvasmány. Karátson Gábor Leonardo da Vincije az így élt sorozatban ugyan hasonló teljesítmény. Vagyis nem kell ahhoz szülőhaza közelben lenni, hogy az így élt hősével bensőséges kapcsolata támadjon az írónak. Leonardo da Vinci monumentális szellemi nagysága Karátson elbeszélésében nem kijelentések és agyonhasznált fogalmak halmozása során derül ki, hanem a szerző élménykifejezéséből. Csak az tud így beszélni a nagyságról, aki annyira otthon van a világában, hogy már megszokta kivételes arányait. Ezt a könyvet is elolvashatja akárki, de örömmel gondolok arra, hogy a mai serdülő nemzedék ilyen munkákhoz juthat a Móra jóvoltából. Vajon olvassa-e ez a nemzedék a sorozatot? Mert azt is tudom, hogy a kamasz inkább arra vágyik, amit elraknak előle, s rühelli — mint Jónás a prófétaságot —, ha ilyen gondosan gyámkodunk fölötte. Vajon kibontakozik-e a világirodalmi körkép abból a gazdag anyagból, amelyet az EURÓPA KÖNYVKIADÓ a magyar közönség olvasópolcára tesz, nehéz benne okosnak lenni. Babits vagy Szerb Antal volna a mondhatója ennek a távlatnak. Annyit azonban — gyakorolván magamat — mondhatok én is, hogy ha nem is látom teljes körben a horizontot, egy-egy körcikk ívén odáig látok. Sejtelmem van róla, hogy a bolgár irodalomban vannak olyan művek, amiknek egyetemes érvénye nyilvánvaló. Erre Nagy László fordítói vállalkozásai is kitaníthattak, meg az olyan értő és odaadó irodalomtörténészek, amilyen Juhász Péter, de a legtöbbet a lefordított művek mondhatnak. Karig Sára fordításában most Dimitar Talev Szultana című regényét olvashattam, önmagában is eszméltető olvasmány. Valahol Macedóniában, a XIX. század harmincas éveiben szökni kényszerül falujából egy legény. Sztojan Glausevnek szerencséje van, otthonra talál a városban, amely így el is rejti azok elől, akik miatt szökött. A török hatalmasság elől, természetesen, de nem ez a regény tárgya. A megmaradásról szól Talev regénye, arról a mikroszociológiai folyamatról, hogy a mostoha körülményben, a legmélyebb ponton hogyan támad megint bokros élet. Glausernek nincs hová fejét lehajtani, Szultánénak senkije, csak a nagyanyja, de egybekelésük család-, sőt nemzetségalapítás. A szegények és elnyomottak küzdelme az élet folytonosságának biztosításáért, erről a magyar irodalom is tud jelentőset mondani például Veres Péter egyik-másik regényében, valamennyi novellájában. De tud róla sokat Mihajlo Lalie Hadiszerencséje is. A Crna Gora-i szerző regénye Talevnál és Veres Péternél is többet, mert analitikusabb és tárgyilagosabb azoknál. Kik azok a crnagoracok? — Lalié azt mondja, mintha Shakespeare hőseit hallaná, mikor őket egymással beszélni, hősködni, hetvenkedni hallja. Hogy tudtak megmaradni annyi veszedelem közepette? — arra is magyarázatot találunk Lalié regényében. Többet használja ő a monológot — saját meditációjának formája az! —, mint a szituációk természetes dialógusait. A regényben előhívott világ nem tudhat annyit magáról, mint a közülük kiemelkedett író, s ezt a gondot Veres Péter is ismeri. Az ő társadalomélettani elemzései se valók hősei ajkára. Lale elemzései módszeresebbek, s tárgya is mélyebben kötődik a múltba. A crnagoracok századokra emlékeznek vissza, mint a csángók, mert feledhetetlen a szenvedés, amit nemzedékek hosszú sora élt át. A történelemmel együtt azt se felejthetik, ahogyan éltek Életrendjük,formájuk századokon át változatlan, de a Hadiszerencse az utolsó pillanatban jegyzi föl azt. Addig nem változott ez az életrend, amíg a körülmények nem fordultak. Aztán már oly rohamosan, hogy veszni látszik az ember is. Lalie azonban jól tudja, hogy az életforma bomlik föl, az ember marad, mert alkalmazkodik a változáshoz. • Sajátságokat, jellegzetességeket ismerünk meg Talev és Lalié regényeiben, de a lényeg az egyetemes mondanivaló: a megmaradás törvénye. Általános társadalomélettani törvény, igazolja a haiti Jacques Roumain prózája is. Egy válogatás, amelynek első darabját Fekete emberek címen már olvashatta a magyar közönség. Bella Anna fordításának A harmat urai a címe. A válogatásban Az elátkozott hegyet és A zsákmány és árnyék című elbeszéléstrilógiát találjuk meg, Vajda András fordításait. Roumain prózája ugyancsak a megmaradás törvényét fejezi ki. Az ő kifejezésmódja szikárabb, mint Talevé, Laliéé, vagy Veres Péteré például a Gyepsorban. Élesebb a fény, feketébb az árnyék az ő műveiben, mert közelebb a nyomorúság, az elnyomottság. Ám ugyanaz a válasz a kérdésre: Hogy marad fönn az élet az elviselhetetlen körülményben? Úgy, hogy a viszonyokat a közösség belső kohéziója ellensúlyozza. E kohézió hagyomány, családi bensőség, törzsi öszszetartozás-tudat, s nem változik addig, míg a körülmények mostohasága meg nem szűnik. Bata Imre