Népszabadság, 1979. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

1979. február 11., vasárnap NIÍPSZ AB ADSAC Meghalt Nyikolaj Tyihosov Nyolcvanhárom éves korában elhunyt Nyikolaj Tyihonov, a kiváló szovjet költő, író, a szovjet közélet kimagasló alakja. Tyihonov halálát külön közleményben jelentette be az SZKP Központi Bizottsága, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége és a Szovjetunió Minisztertanácsa; a gyászjelentést szovjet párt- és állami vezetők, köztük Leonyid Brezsnyev, valamint a szovjet irodalom nagyjai, neves közéleti személyiségek, a békemozgalom vezető személyiségei írták alá. (MTI) Nyolcvanharmadik életévében távozott közülünk Nyikolaj Tyihonov, a költő, a politikus, a szovjet béketanács elnöke. Nevét a magyar versolvasók ugyancsak jól ismerhették, hiszen Kardos László kitűnő tolmácsolásában a felszabadulás után hamarosan kedveltté lettek magyarul is. A forradalom romantikáját elevenítette meg, hasonlóan ahhoz a nagy generációhoz, amelynek egyik utolsó tanújaként élt és munkálkodott közöttünk. Pétervárott kezdte pályafutását: a forradalom után egy esztendővel jelent meg első verse, maga ugyancsak megjárta a forradalom és polgárháborúk harctereit. Lázas lobogással élt, és ezt az életérzést adta vissza költeményeiben. A század nagy költői lázadásai mellett versei a hagyományosabb, klasszikusabb formákat követték. Valóban nem tartozott Majakovszkij oly számos követője közé, ez azonban korántsem jelentette a forradalom eszményeitől való távolmaradást. Ellenkezőleg: a leningrádi irodalmi élet szervezői és irányítói közé tartozott. Verseiben a szocialista mozgalom céljai és az egyéni kiteljesedés teljes harmóniába olvadtak öszsze. Később Grúzia tájai, Belső- Ázsia vidékei ragadták meg képzeletét. Mintha itt találta volna meg — oly sok más szovjet poétával együtt, például Paszternák és Zabolockij társaként — a táj és az ember összhangját, a sivatag és a magas hegycsúcsok küzdelemre ingerlő távlatai pedig a kor valóságos romantikáját idézték. A második világháború idején az ostromlott Leningrádban és a front más szakaszain tevékenykedett haditudósítóként és költőként egyaránt. Valami különleges vonzalom fűzte őt hozzánk, magyarokhoz. Írt egy remek kisregényt arról a Vámbéry Árminról, akinek tudományos kutatásai nyomán a belső-ázsiai török népek kultúrája lett ismertté a világ számára. És fordította is a magyar poétákat, hogy egyéb munkáit ne említsük. Fazekas Mihály Lúdas Matyija az ő gazdag, hajlékony orosz nyelvén vált sok-sok kiadásban népszerű olvasmánnyá. Tyihonov munkásságában a közéleti elkötelezettség egyik ritka példáját tisztelhetjük. A békemozgalom nemzetközileg ismert szervezőjeként ugyanúgy, mint a szovjet írószövetség egyik vezetőjének felelős funkcióját betöltve, az irodalom társadalmi feladatait váltotta valóra. Embersége ebben a politikai munkában is kiteljesedett. Nagy idők méltó tanúja volt. Olyan művészként búcsúztathatjuk, akinek alkotásaiból a század magára ismerhet. STEFANOVITS PÉTER: UKRÁN MESE. Simon Lajos: HA VAN SEBE A HEGYNEK... ... és szólnak a kövek: ó, nem a mi bűnünk, hogy állítólag hozzánk hasonlít a szívtelen szíve, a cinikus merev arca, és az értetlen kemény homloka! Ó, nem mi nyomjuk az embert belül, hanem a bánat, s nem mi gördülünk halkan a szívekről, hanem a gond, meg a baj. Minket csupa jóra termett az anyag, mi nem akartunk ráborulni a rabszolgák vállaira, s verejték-folyóban úszni, míg lettünk mihaszna piramis, ó, nem a mi bűnünk, hogy voltunk várfalakat döngető golyóbis, s tarkót dióként zúzó kőbuzogány, s hogy vagyunk szomorú kriptakövek, arról sem tehetünk! Nézd a hegyoldalt: csupa por, csupa füst! Víznél, viharnál különb hatalom dönget, gyújtózsinóron kúszik értünk a gyíkszemű tűz, a mennydörgés egymástól elver, fúró és véső üt közöttünk éket, csákány, kalapács szilánkra hasít, ha van sebe a hegynek, hát mi vagyunk kőtestvérek: a vércsepp! Ám mikor értünk billen a csille, és szól a szó, a lágy jószerencsét, az nekünk is szól kövek, hogy legyünk otthonokat ölben dajkáló alap, isteni kézzel teremtett szobor, világba futó országutakhoz sodorjon a jó sors! Ha pedig éppen tallér alakúra szakad közülünk néhány, ők csengjenek a kisfiúk zsebében szebben, mint az arany. 13 Döntések, várakozások TOVÁBB! A kritikák, ha érdemes műről szólnak, és nem irigy kéz írja őket, rendszerint valami biztatásfélével fejeződnek be. Most, hogy a Tiszatáj legújabb számában lapozgatok, egyszerre két ilyen bírálat is elém kerül. „Rangjának ismeretében minden olvasója igaz érdeklődéssel várja újabb kötetét, figyeli a pálya további ívelését’’ — zárja le cikkét Vasy Géza Szécsi Margit válogatott verseiről írva. „Harmincöt vers. Egy gazdag, kiteljesedett, maradandó életmű pihenőjén született gyűjtemény. Új, nagy versek előképe” — serkentgeti Weöres Sándort néhány lappal odébb Tüskés Tibor. Itt is, ott is azok a gyingyia szavak, a jótékony ostorpattogtatás. A „tovább!” Miközben minden valószínűség szerint a költőkben is ott pattog az ostor. Olyan művek sorozata — az életmű — után is, amikor már igazán azt lehetne mondani, állj már meg, vándor, örülj az életnek magáért az életért, és ne úgy, hogy egyszersmind újabb nekilendülésekért, új versekért. Miért ezek az ostorcsapások, csigapörgetők, szívpörgetők? Miért nem lehet lemondani olyan könnyen a szellemi hadviselésről , mert a költészet még szelídebb változataiban is az —, miért nem lehet végleg beletemetkezni valami másba, mondjuk a szőlőművelésbe, a zöldségtermelésbe, a pálinkafőzésbe. Vagy legalább a memoárírásba, vagy mások írásainak szemlézésébe? Miért olyan nagy kivétel Rimbaud, aki — miután megcsinálta az életmű érvényűt, meg, még ifjan — ott tudta hagyni az egészet, mintegy mondván, most már csinálja más? Miért ijed meg a legtöbb költő már akkor is, ha csak néhány hónapra akad el a tolla, miért átkozza ilyenkor rögtön „keserves nyomorát, meddő művészetét”? Hát mindenki leszázalékoltathatja magát, csak ő nem? Mindenki nyugalomba vonulhat, kivéve őt? Honnan az a kategorikus parancs, hogy neki talpon — azaz ülve, papír fölé hajolva — kell maradnia az erőltetett menet szüneteiben is, még az utolsó napon is, s talán a halál előtti percekben is. Beidegződés — mondják némely alkotáspszichológusok. Az idegzet megszokja azt a fölajzottságot, a magasabb régiókban való feledzést. Azt a valóságból lett valóságfölöttit, ami újra és újra kialakul így, annak a mámorát. És veszedelmes ez, van benne valami a kábítószerek rabtartó erejéből. Elvonni azt attól, aki megszokta, csak fokozatosan lehetne, ha lehetséges volna egyáltalán. Olyanféle büntetésekkel, ahogyan megregulázzák — észre térítik — Az ember tragédiájában az el-elálmodozó művészt... Van ebben valami. Az egyik híres angol költő „gonosz sötétről” beszél akkor, amikor a költői elhallgatásról. A tovább-tovább hangok — az efféle ostorpattogtatások bent — ez ellen a gonosz, törpítő, zsugorító sötétség ellen vannak, annak eloszlatására, szétrobbantására — szógránáttal, fénylövedékkel. A tisztaság is védi ilyenkor magát a gonosszal, a beszennyezővel szemben. Az akarja megteremteni az újra megszólalással és a továbblépéssel a maga parancsuralmát minden elziláló, romboló erő fölött. És belejátszhat ebbe a lírikus kíváncsisága is. Az az izgalmas, önmagának és a világnak föltett kérdés, hogy ha úgy érzi, elérte már a csúcsot, mi van azon túl, lejtő-e, mint közönségesen, vagy új csúcs, más magasság? A közönség pedig — és nevében annyi kritikus — talán azért pattogtatja az ostort, mert bízni szeretne a szellem mindenhatóságában. Kell neki valaki — s a költőben leli azt meg, várakozását hozzá köti —, aki, bár a legérzékenyebb minden teremtett lelkek között, áll minden tusát, vissza tud ütni arra is, ami különben visszaöklözhetetlennek látszik: magára a csapkodó, sújtó sorsra. A sorskolosszusra. * KEDVTELÉSEK. Annyi mindennel foglalkoznak mostanában a művészetszociológusok. Olvasom, hogy fölmérték azt is, milyen kedvteléseik vannak az íróknak és a költőknek, és milyen sportjaik. Úszás, labdarúgás, horgászás, kardvívás, kajakozás, biliárdozás, rózsatermesztés, fűkeresztezés, kőzetgyűjtés, autózgatás: szerepel szinte minden, amivel pihentetik az agyukat — kikapcsolódnak — más szellemi foglalkozásúak is. Ami leginkább föltűnt a felmérőknek, az az, hogy a költők között jóval kevesebb a horgász, mint a prózaírók között. S a volán mögé is kevesebben ülnek a poéták közül. Engem nem lepnek meg különösebben ezek a szociológusi észlelések. Ady Endrét vagy García Lorcát például sohasem tudtam volna elképzelni pecabottal. És Majakovszkijt se, József Attilát se. Ültek ők, amint verseikből kiolvasható, sokszor folyami és tavi partokon, de hát aligha úgy, harapó halakra várva. Szavakat és gondolatokat halásztak ott is; nem valamilyen egyetlen pontra irányították a figyelmüket, hanem az egészet fogták át, magukban azt lebegtették. Ha hosszabban időzve ott, akkor sem nyugalomban. Száguldva bizony, ki-kilengve, ha folyónál, akkor a forrástól a torkolatig, s a torkolattól a forrásig. És az autóvezetés! Kétségtelen, hogy vannak jó költők, akik kiválóan elkormányozzák a kocsit. De hogy a többségük jól vezetne? Tudtam eddig is róluk — s nemcsak egy amerikai költő ilyen tartalmú verse után —, hogy többnyire ők álmukban autóznak. Robogva, 120- szal, át falvakon, városokon, jogosítvány és vezetni tudás nélkül, és — ó az a szorongás! — elütve hol ezt, hol azt, felöklelve azt, akit szeretnek, és föl — mint az az amerikai is — bábukat, holmi gumiszobrokat.* MŰFAJFESZEGETÉSEK. Az epikus és a költői alkat! Vegytisztán ezek nem léteznek. A prózaírók jórésze költőként kezdte, vagy úgy kívánta volna kezdeni. Hogy epikus lett, az döntésének az eredménye. És nem is a könynyű választásé. Esetleg kemény tusák után, eréllyel fojtották el magukban a követelőző poétát. Eredményesen, de sosem anynyira, hogy ne essenek kísértésbe. És néha „bűnbe”. Abba, mivel a magukban lenyomott lírikus föltámadása valamiképpen bűnnek minősül már a számukra. Ilyenfajta vétkekkel, illetve majdnem-vétkekkel — szerencsés visszaesésekkel — találkoztam mostanában több helyen is. Hubay Miklós Napló nélkülem című könyvében például, a többi között Madách nagy műve körül reflexiózva „lírizál” ebben a könyvében az író. Tanulmány, illetve tanulmányozás ürügyén olyan meditáció-sorozatot ad, amelyet mármár gondolati költészetként, annak költeményciklusaként olvashat az ember. Figyeljük, már a címek is: Ki érti meg?, Isteni mulatság, Jóslat egy mesterséges világvégéről, A hetedik nap esélyei, A kitörés kényszere, Bűntudat nélkül, Kívül a paradicsomon... Gondolati-lírai etűdök ezek mind, ugyancsak feszegetve a próza kereteit. Feszes, találó metaforamondatok következnek itt egymásután. A teljes emberiség-történet átérzésének a súlyával, a lét mai veszélyeztetettségének a tudatában, annak szorításában, szorongásaival. Az embernek az az érzése, hogy csak el kellene hagynia a konkrét műre — a Tragédiára — való hivatkozásokat, a tanulmányírói fordulatokat, s egy kissé meg kellene lendíteni a ritmust, s máris teljes volna a versillúzió. Mintha egy mai Ádám válaszolna egyszerre mágikus és racionális nyelven az Isten (azaz a világ) Ádám (azaz az ember) hol vagjára! És Gyárfás Miklós „Szomoreszkjei” az Élet és Irodalom egyik régebbi számában. Azok között az egyik, a Kő-párbeszéd, 1687-ben című, Morosini velencei hadvezér parancsba adta, hogy az ágyúk csövét szögezzék az Akropoliszra. Veszélyben volt a Parthenon. És akkor az a párbeszéd, ekképp: — Árész, irgalmazz! — sikították márványhangjukon az ég felé a Karilládák. — Nem tudok, lányok. Keresztény lettem — üvöltött vissza Velencéből a kövek nyelvén a hadak istene. Itt is csak némi tömörítés kellene, hogy ne csak jelen legyen, de verssé is kerekedjen a líra. Némi húzás kellene, amit az író könnyűszerrel elvégezhetne, ha akarná. Ha nem őrizné magában — ha már úgy döntött egyszer — a prózaírót. Mint ahogy tapasztalhatjuk az ellenkezőjét is. Amikor a költő nyelet el a versével egy-egy novellát vagy éppen drámát, mondjuk egy egyfelvonásost. Mint ahogyan teszi ezt Baka István Töredékek egy drámából című, nemrég megjelent versében. Három személyt szerepeltet írásában a költő. Sűrű, feszített monológok a versrészek, egy-egy tragikus óra vagy pillanat csúcsán. „Csak” a „hézagokat” kellene kitölteni, és ott lenne a dráma! Ha akarná a költő. Ha nem ragaszkodna ahhoz, ami mellett döntött. * AKARATOK. „Igen, megdolgoztam a regényemért. Akarnom is kellett, mivelhogy nem vagyok költő, akinek mindent készen ad át az a szépnéni, az ihletasszony. Prózaíró vagyok, oda kellett hát magamat kötöznöm kétszáz napra az íróasztalhoz, kitartva ott. És ezt kell csinálnom ezután is. Meg kell valósítanom azt, amit eltervezek, ha esik, ha fúj, ha krokodilusok potyognak is az égből." Egy latin-amerikai író nyilatkozatából idézték ezt tavaly a rádióban. Fölírtam akkor, hogy majd alkalmas pillanatban visszatérhessek rá. Példájaként annak, hogy mennyire múlt századi szemmel tekintenek a költői tevékenységre a mai írók is. Pontosabban, múlt század eleji szemmel, mivelhogy a múlt század közepe felé már a jobbak tudták, hogy a nagy költők sokkal kényesebbek abban a bizonyos elfogadásban. Nem kapnak mindig az után, amit fölkínál nekik az az ihletasszonyság. Komor pillanataikban — például — nem mindig fogadják el a bánatot. Akarják ama könnyen fölkínált helyett a kiküzdendőt, a másképpen ragyogót A magától jövő ihlet helyett a másikat, a fortéllyal odacsalogathatok föltámaszthatót. Az akarati erők megmozgatásával is. Ellenállva mindannak, ami csak úgy adódna. Ami túl könnyen ígérne oldódást: a kiírással, a kibeszéléssel művet, méghozzá — mert azzal ámít ilyenkor a könnyű ihlet — remeket. És azóta még jobban megnőtt a szerepe a költészetben az ilyenfajta akaratnak. Ady óta a jó verseskötetek már nálunk sem amolyan ahogyan lett, úgy lett — ahogy esett, úgy puffant — alkotások. Megszervezni a költőegyéniséget, fölszerelni azt, és tervszerűen is mozgatni; aki nemcsak a verselést kívánja, hanem a költészetet is, az valamiképpen így gondolkodik. Persze az elsőbbség így is a merészségé. Annak megsejtéséé, s aztán lassanként kitapasztalásáé, hogy milyen is a tehetség természete, mi benne az egyéni, hogyan és miképp ragadható meg vele a világ. Merész hipotézisek jönnek létre így, föltevések, amelyekből aztán hit fakadhat. S hitek, amelyekhez hozzátársulhat — hozzá kell társulnia — az akaratnak is. Védelemként minden eltérítővel szemben. Kell az akarat az egész mű egységéhez, és kell ahhoz, hogy az egységteremtés begyakorolt mozdulataiból modormasinéria ne keletkezhessen. Kell az akarat a fegyverzet gondozásához és gyarapításához. A szósereg megújításához. Ahhoz, hogy a maguk dolgát elvégző képregimentek — az életműben egyszercsak obsitosok — után jöjjenek frissen az új regimentek. Ha esik, ha fúj, s ha krokodilusok potyognak is az égből. Héra Zoltán