Népszabadság, 1979. április (37. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
1979. április 30., hétfő: NEPSZABADSAG Tabi László: a (KÖRFORGALOM) Panasz a 9845. sz. Közért ellen: Tegnap délután négy órakor 25 deka gépsonkát kértem eladójuktól, Krovátkay Emiltől. Kérdésére, hogy lehet-e néhány dekával több, igenlőn válaszoltam, s ezek után a pénztárnál kifizettem 30 deka sonka árát. Otthon merő kíváncsiságból megmértem a vásárolt árut, és megállapítottam, hogy pontosan 21 deka. Hogy bánhatnak így egy dolgozó emberrel ? Stempli Alifoniané * Panasz a 345. sz. Barkácsbolt ellen: Mint szenvedélyes barkácsoló, a mai napon betértem ide, hogy készülő madáretetőmhöz 8 darab hidraulikus csapszeget vásároltak. Az üzlet egyik eladója, név szerint Csöröge Ildikó, a legnagyobb megdöbbenésemre közölte velem, hogy a kért áruféleség jelenleg országos hiánycikk. Ugyanakkor nem kerülte a figyelmemet, hogy egy idős férfi az említett cikket a pult alól akadálytalanul megkapta. Hogy bánhatnak így egy dolgozóval? Krovátkay Emil # Panasz a 4563. sz. Röltex ellen: Édesanyukám 60. születésnapjára kardigánt kívánok kötni neki, s evégből eladójuktól, név szerint Meszerneki Mártontól három gombolyag pepita pamutot kértem. Hazatérve boldogan bontottam fel a csomagomat, de abban a kért pamut helyett 200 darab paplangombot találtam, részben rózsaszínűt, részben halványkéket. Hogy bánhatnak így egy dolgozóval ? Csöröge Ildikó : Panasz a 6746. sz. Háztartási Bolt ellen: Régóta esedékes emésztési panaszaimra háziorvosom szublimált kőport javasolt. Üzletvezetőjük, Szövétnek Kristóf kijelentette, hogy a nevezett áruféleséget csak ugyanannyi súlyú filtrált kocsikenőccsel egyetemben szolgáltathatják ki, így aztán kénytelen voltam azt is megvásárolni, holott Trabant márkájú gépkocsimhoz nem használhatom. Hogy bánhatnak így egy dolgozóval? Meszerneki Márdon # Panasz a 11 456. sz. Zöldségbolt ellen: Alulírott panasszal élek a bolt vezetője, Stempfi Alfonzné ellen, aki a forgalomba kerülő gyümölcsöt feltehetően meleg vízzel locsolja, hogy az mielőbb megrohadjon. Csak ily módon képzelhető el, hogy a nála vásárolt szilva már reggel negyed nyolckor teljesen élvezhetetlen, a vásárlóknak bosszúságot okoz, gyermekeim pedig rendre kiköpik. Hogy bánhatnak így egy dolgozóval? Szövétnek Kristóf © (INGATLANÜGYLET) — Jó napot kívánok, Uraságod az az idős egyén, aki hirdetett az újságban, hogy lakott öröklakását jutányos áron eladná? — Én vagyok. Parancsoljon megtekinteni a lakásomat. — Szíves engedelmével előbb önt tekintem meg, ön egészen jó bőrben van. Hány évesnek méltóztatik lenni? — Közel vagyok a sírhoz, uram. Hetvennyolc. A lakás ára pedig kétszázezer. — Egy kicsit sokallom. A lakás árát, nem a hetvennyolcat. Manapság egy hetvennyolc éves férfi még az élete delén van. — Ne tessék viccelni. Húsz éve bajlódom a szívemmel. Ha egy kis szerencséje van, ma megveszi a lakást, és holnapután beköltözhet. — Nem úgy nézem önt, kopogjuk le. Mi a becses neve? — Pozserovác Albert vagyok. — Ismerős név. Nem ön volt Magyarország maratoni futóbajnoka 1926-ban? — Az az unokaöcsém volt. Már régen nem él. A testvérem is mind meghalt, apám és anyám úgyszintén. Ez nálunk családi vonás, sajnos. — Nem óhajtok vitatkozni önnel, de például a hallása kitűnő. — Megnyugtathatom, hogy a jobb fülemre már süket vagyok. — Igazán? Az első csengetésre ajtót nyitott. — Mert a bal fülemmel éppen akkor fordultam a bejárat felé. — Hm. Ezek szerint fordulni még tud. Hogy áll az ízületeivel úgy általában? — Kérem, kíméljen meg ettől a kérdéstől, mert amúgy is hajlamos vagyok az öngyilkosságra. Az ízületeim siralmas állapotban vannak, s ezt nem, azért mondom, hogy kedvet csináljak ennek az üzlethez. Az ízületeimről készült röntgenfelvételek minden valamirevaló orvosi tankönyvben megtalálhatók. — Csak azért kérdeztem, mert sehol sem látom a mankóit. — Éppen ma reggel vitte el lakkozni az asztalos. — De mégiscsak tud járni. — Ne adjon a látszatra uram. Szebb lakást rozogább tulajdonossal hiába is keresne. —Mikor tatarozták utoljára? — A lakást ? — Nem d önt. — Márciusban jöttem haza a balatonfüredi szívkórházból. Akarja látni a zárójelentést? Bekeretezve kint lóg az előszobában. Sok az érdeklődő, nem akarom folyton elrakni és újra előszedni. Tessék csak elolvasni. Öröme fog telni benne. . — Nem kétlem, de kétszázezerért már kilencvenéves tulajdonost is kaphatok. Tudja mit? Százötvenért vevő vagyok. — Tessék visszanézni két-három év múlva. Lehet, hogy addigra összeszedem, magamat egy kissé, és akkor csinálhatok egy olcsóbb árat. — © (KÖLTÉSZET) „A Szuper szörp nagyon finom, Egész évben Szupert igyon!” Már számtalanszor hallottam ezt a rövid, de velős költeményt a rádióban, de nem tudok betelni vele, akárhányadszor hallom is, újra meg újraelbájol, ugyanakkor felvillanyoz, s egyre erőteljesebben sugallja, sőt valósággal szuggerálja, hogy nincs messze az idő, amikor egész évben Szupert fogok inni én is, reggeltől estig, mindennap, január 1-től december 31-ig. Miért hat rám oly ellenállhatatlan erővel a fent idézett poéma? — ezen tűnődtem a minap. Talán a „finom n igyon” rímpár rafinált csengésében rejlik a hatása? Meglehet. Vagy talán azért tetszik annyira, mert minden szavát értem? Esetleg epigrammatikus rövidsége ejt rabul? (Sokszor elgondolom: ugyanezt a mondanivalót egy modern költő mennyivel homályosabban és hosszabban fejtené ki!) De bármiben is rejtőzzék a varázsa, egy dolog bizonyos: ha rám, aki — mit tagadtam — a költészet iránt nem vagyok valami nagyon fogékony, ennyire hatással van két rövid, költői sor, milyen elementáris hatással lehet a széles tömegekre? Nem kétlem, hogy a Szupert immár százezrek (ha ugyan nem milliók!) isszák évszámra. Ha a reklám és a költészet összefog, csodákra képes. Nyilván felismerte ezt a Magyar Hirdető is, azért szorgalmazza a költészet és a reklám frigyét oly kitartóan. És ha egyik-másik vers kezdetleges is, szándékuk, hogy valamit rám sózzanak, nagyon őszinte, s ezért tiszteletre méltó. Meggyőződésem, hogy eljön az idő, amikor a reklámnál fontosabb dolgokra is igénybe fogjuk venni a költészet erejét, és — például — a törvények tiszteletét is vensikékban fogjuk népszerűsíteni. Egy ilyet — csak úgy mintaképpen — máris kigondoltam, íme: Embert ölni nagy hiba. Bekerülsz a dutyiba! EL KELLETT LESNI Vizsga és adósság Nincs ennél felemelőbb és gyűlöletesebb lopás. Lopni a pillanat morzsáit, gyűjteni eggyé, összeállóvá, tudássá. — Mit ólálkodsz itt? Nincs munkád? Na, akkor pucold meg a sütőpléheket! — rivall rám a mester. Homloka aranyos gyöngyben, arca egészen eltorzulva; rettenetes kínjai lehetnek. Testét nekifeszíti a kevert színű márványasztal szélének, és görcsbe rándult ujjaival formázza az anyagot. Gyermekfej nagyságú maszszát tűz a hosszúkás cukrászkés végére, s óvatosan a két térde közé csípi az acél végét. Apró, fényes kis lapocskákat szakít ki a forró anyagból. Aztán ellentétes irányba húzza szét, hogy a két ujj közt születő legszebbet, legcsillogóbbat: a gyöngyházfényűt kicsípje, és önálló életet ajándékozzon neki. Szirommá, kardvirággá alakítja azt a cukordarabot, a képzeletéből elevenné váló részecskét. Elzavar, mert szüksége van a nyugalomra, mert megakaszthatom a mozdulatát, és így a hibáit sem titkolhatja el. Mert az szégyen. Szégyen a torz szirom, szégyen a salátává alakított rózsa, a töpörtyűre ütő kálavirág, szégyen az elvékonyított zöld levél, a bunkó vastagságú szár, rajta az elnagyolt tüskékkel. Ellesett mozdulatok Az olajtól fénylő márványasztalon óriási tearózsák gyülekeznek, különféle színekben. A jól elkapott sárga mellett a fehér tetszik a legjobban. Olyan a színe, mint a legsikerültebb citromfagyié. Habzó, hófehér. Látom, baj van a kanamellel. — Döglik — morogja a mester. Közelebb souipolygok. — Gyönyörűek ezek a rózsák, mintha élnének — csússzam ki a fogaim közt. Láthatóan jólesik a dicséret. Nagydarab kezével, mert akkora, mint egy sütőlapát, letörli az izzadságot a homlokáról. Megszenvedett érte. Az anyag elfehéredik, tejesedik. Először apró szemcséket oszt szét, amelyek egyre durvább, egyre csúnyább kristályokká dagadnak. Kikristályosodott. Vége. Halott az anyag. Haragot látok a zöldes szem bogarában. Az előugró, hamuszín arc nem árul el semmit. Micsoda önfegyelem! A cukrot beletartja a lángba, kicsit megforgatja, aztán gyors mozdulatokkal lekapja az egészet. Belerakja a kalözös lábasba. Az a temető. Hányszor, de hányszor temetkeztem oda én is! És bizony, nem ilyen kis darabot, hanem kiló körül. Így tanultam a szakmát: ellesett mozdulatokból, a közös kritika ésszerűségének kihámozásával, nem tévesztve szem elől a féltékenységet. Persze volt, amikor nem zavartak el, mert szükség volt az asszisztálásomra: előkészíteni a szerszámokat, az anyagot, az asztalt. Mely már nem is asztal volt, hanem szentély. Itt celebrálták a segédek és a mester a maguk szertartásait Kibírom a forróságot S ma én is színre lépek. Vizsgázom. Előtte már nem engednek az asztalhoz, eltiltottak tőle, így csak távolról figyelem, miként teszik tisztába. Szorongok. Egy fadarabbal és tizenhét lefejezett szeggel szeretnék csodát tenni. Az elnök megadja a jelet: lehet kezdeni a vizsgamunkát. Nekilátok. A torta már kész. Tegnap betöltöttem, ez tulajdonképpen szabálytalan, de talán nem veszik észre. A lényeg ugyanis a dísz, és a díszítés maga. Ezt pedig figyelni fogják. A gázon már olvad a cukor, egy jókora fandliba tettem fel, így könnyebb bánni vele. Az asztalt finoman beolajozom, így nem köt le az anyag, utána sorra veszem a szerszámokat, külön olajozom minden részüket, a szöget és a kést csak leheletvékonyan. Ne tapadjon — ez a lényeg. Sisteregni kezd a szirup, egy vízbe mártott ecsettel óvatosan körbemosom az edény szélét. A kivált kristályok így visszakerülnek a többi közé. Csak semmi árulás. Gyomrom korogni kezd, arcom valószínűleg sápadtabb a szokásosnál. Éhes vagyok, és kicsit reszketek is. Egy kanál ecetet rakok a szörpbe, ez, remélem, még a hasznomra válik. Jó lenne, ha beszélnének velem, de csaktávolról néznek, árgus szemekkel követik minden mozdulatomat. Egyre melegebb lesz. A tűz is jócskán ontja a hőt, de én is hozzáadom a magamét. Próbát teszek. Vízbe áztatom az ujjaimat, hogy kellően lehűljenek, majd hirtelen mozdulattal belekapok a forró szörpbe, aztán vissza a vízbe. Lemorzsolom a színtelen anyagot és ráharapok. Puha. Még főzni kell tovább. Ez a legbiztosabb módszer, bár eléggé veszélyes. Sokszor megégettem az ujjaimat, a számat, de ez vele jár. Aki fél, az ne karamellázzon! Csökkentem a gázlángot, körbemosom utoljára az edény falát. Vigyázni kell, nehogy sok vizet vigyek bele az ecsettel, mert akkor vége... Nehéz eltalálni az optimális hőmérsékletet, a páratartalomnak is ideálisnak kell lenni, és a márvány sem lehet hideg, mert akkor nem hűti az anyagot, hanem kikristályosítja. Na most. Lekapom az edényt a tűzről, és kiöntöm a szörpöt. Az enyhén sárgásbarna, áttetsző massza szétömlik az asztalon. Nézem és fohászkodom, csak sikerüljön! Késsel a széleket kezdem visszahajtani, hűtöm az anyagot. Még pár pillanat, és kézbe veszem selymesíteni. Megütögetem a tetejét is, már képlékennyé változott. Lenyúlok érte, még forró. Kezem beolajozom, így jobban tűröm majd a forróságot. Felveszem az anyagot, és kapkodó mozdulatokkal elkezdem húzninyújtani. Ledobom, mert égeti a bőröm. Rázom sajgó tenyeremet, de a fájdalom alig enyhül. Újra nyújtom a karamellt, már kezd fényesedni, apró légbuborékokkal telítődik. Olyan a színe, mint a kagylóé napfényben. Egyik végét kicsit nyújtani kezdem, vékonyítom, igyekszem minél egyenletesebbé tenni. Hozzálátok a fonáshoz. Bírja már. Tekeredik a szál a szegek közt, és lassan kezd alakot ölteni a kosár. Gyerünk, gyerünk, még sok minden van hátra, biztatom magam. A fonás kész, nekilátok a fülének. Nagy, csavart fület csinálok. Pálcikákat húzok a szögek pótlására, majd a felső szegélyt készítem el. Csak így maradjon. Nehogy matt legyen, vagy kikristályosodjon. Mintha remegnék. Kerülöm a tekinteteket. Öröm Néhányan az asztalomhoz jönnek. Nézik a kosarat, a fonás szabályosságait, a vastagságot, a színét. Csóválgatják a fejüket, halk megjegyzéseket sugdosnak egymás fülébe. Nem értek semmit. Mesterem szeme csillog, megnagyobbodott. Bátorítást olvasok ki belőle, de ő sem szól. Az az érzésem támad, mintha akváriumban lennék. Közben készül már a babarózsa is. A hüvelykujjamra teljes erővel rányomkodom a hártyavékony karamelldarabot, és így formázom a következőket is. Hirtelendermedni kezd a massza. Gyorsan a láng fölé tartom, forgatom, hogy egyenletesen érje a meleg. Visszaolvadt egy kicsit, még lehet vele dolgozni. Színe parányit vesztett a csillogásából. Megijedek. Sietve kitépek még pár sziromnak valót, de már nem érdemes dolgozni vele. Elvesztette a fényét. Összeállítom a szirmokat. Végeiket kicsit megolvasztom a lángnál, és egymáshoz illesztem a babarózsákat jellemző forma szerint. Úgy tűnik, elég lesz. Tucat levelet gyártok, némelyik rózsát teljesen zöldbe burkolom, hosszú szárakat is nyújtok a végén. Apró tüskéket csípek rá — így élethűbb. Felrakom a kosarat a tortára, rögzítem a fülét, belerakom ízlésesen a virágokat. Felül a fülre kis masni kerül. Körülspriccelem a tortát vékony díszítéssel. Legyen szép kerete. A bíráló bizottság hosszasan szemléli a munkám, majd elvonulnak tanácskozni. „Vörös diplomát” kaptam. Örömömben a mesterhez indultam, hogy a sikerért és a tudásért köszönetet mondjak. De ott előtte a fölbuzdulás zavarrá változott. Csak álltam, mint akit valamilyen csínyen kaptak. Mit is mondhatnék? Milyen szavakba kellene önteni azt, ami belőlemkikívánkozik? Álltam sután, és mosolyogtam. És bárhogy is akartam, egyetlen szó nem jött ki a számon. Máig is szégyellem ezt az adósságom ... Cseh János 17