Népszabadság, 1979. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-25 / 120. szám
1979. május 25., péntek Eredményhirdetés Cannes-ban Jancsó Miklós és Gábor Pál a díjazottak között Volker Schlöndorff (NSZK) A bádogdob és Francis Coppola (Egyesült Államok) Apokalipszis most című filmje megosztva nyerte el a cannes-i filmfesztivál nagydíját, az Arany pálmát. A legjobb női szereplő díját Sally Field érdemelte ki, a Norma Rae című, amerikai filmben nyújtott alakításáért, míg a legjobb férfiszínész a zsűri döntése értelmében Jack Lemmon volt, a Kína-szindróma című filmben nyújtottteljesítményével. A zsűri különdíját a szovjet versenyfilm, Mihalkov-Koncsalovszkij Szibériábája nyerte el. A zsűri Jancsó Miklósnak egész életművéért fejezte ki elismerését, különdíjával tüntetve ki a magyar rendezőt. A legjobb rendezés díját Terence Malik kapta meg Az aratás napjai című filmjéért. Gábor Pál Angi Vera című filmje nyerte el a Filmkritikusok Szövetségének, a FIPRESCI-nek egyik díját. A szövetség fesztiválonként egy-egy díjjal jutalmazza a hivatalos fesztiválon, valamint a programon kívüli vetítéseken legjobbnak tekintett alkotásokat. A fesztiválon bemutatott filmek közül a FIPRESCI az Apokalipszis most című filmet minősítette a legjobbnak, míg a rendezők seregszemléjén bemutatott filmek közül az angol Kenneth Loach Black Jack és Gábor Pál Angi Vera című filmjeit jutalmazta. A HÉT FILMJEI A BAJKEVERŐ A fapofa napja? Némi bizonytalansággal rajzolom fel a kérdőjelet. Már csak azért is, mert a frissiben bemutatott francia—olasz filmnek akár állító célzattal is adhatnám a házi használatú címet.* Különösen akkor, ha az alapművel kéne öszszehasonlíani Edouard Molinaro vállalkozását. Tudniillik A sakál napjával, amelyet néhány esztendeje tűztek műsorra a hazai mozikban, s amelynek készítői a De Gaulle elleni (politikai) merénylet részleteit formálták izgalmas filmalkotássá. Emlékezhetünk rá, abban a krimiben szenvtelen arcú, érzelmekben korántsem dúskáló bérgyilkos tört kétméternyi célja felé. S mert nagyon szerette borzalmas hivatását, igazán nem válogatott az évközökben: tragikai vétke — ha lehet ezt vele kapcsolatban így megfogalmazni — alighanem éppen az volt,, hogy eleve nem érhette el célját, hiszen a hozzá vezető úton az akadályokat válogatás nélkül söpörte félre. Csupán az indokolja a hajdani élmény felidézését, hogy érzékeltessem: ami annak idején lekötötte a néző figyelmét, az most — fölmelegítve, fölhígítva — nem föltétlenül vonz, így vélhették A bajkeverő készítői is, akik a hivatásos gyilkos történetén fordítottak egyet: az ugyancsak Franciaországban játszódó cselekményt megfosztották politikai tartalmától, a szenvtelen arcú, anádfelett racionális főhőshöz pedig mellékeltek egy zseniális butát. Mondhatnám azt is, hogy szórakoztató filmre szánták el magukat. A szórakoztatáshoz rendelkezésükre állt minden és mindenki. A napisajtó olvasásában megedzett néző, aki szinte már oda sem figyel a hírre, amely szerint itt és itt megint merényletet követtek el valaki ellen. Egy nyugat-európai ország, ahol olykor még az egyes gazdasági konszernek közötti érdekharcok is „politikai” gyilkosságok révén válnak nyilvánvalóvá. S megannyi kitűnő színész, aki hajlandó nevét és tehetségét adni az efféle filmakciókhoz. Ezúttal például a hol rablót, hol pandúrt játszó Lina Ventura, aki most bérgyilkosként szerencsétlenkedik egy vidéki szállodában, továbbá a sanzonénekesnek világhírű, de színésznek sem megvetendő Jacques Brel, aki idegrángásos embert „varázsol” partneréből, az embertelen krimihősből. Mert talán mondani sem kell, ez a sakál mindenekelőtt abban különbözik attól a sakáltól, hogy képtelen függetleníteni magát érzelmeitől. Pontosabban szólva: olyan helyzetekbe kényszerül, hogy akarva-akaratlanul mozgósítja a lelke legmélyén megbúvó emberséget. Felesége után ácsingózó ingügynököt pátyolgat, szülő nőt vesz föl kocsijába, házasságot kovácsol össze, egyszóval csupa olyasmit művel, ami igazán nem tartozik a bérgyilkosok munkaköri kötelességei közé. Az átalakulást Lina Ventura hatásosan érzékelteti, a pálma mégsem az övé, hanem alkalmi partneréé, Jacques Brelé, aki annyi színt és elesettséget lop a bajkeverő — valljuk be, meglehetősen sematikus — figurájába, hogy az már szinte szórakoztató. Zöldi László Alkotói tanácskozás Moszkvában a magyar színházi fesztiválon A Szovjetunióban végéhez közeledő, második magyar színházi fesztivál egyik legjelentősebb eseménye kezdődött meg csütörtökön Moszkvában: a két ország vezető művészeinek, íróinak, színházi szakembereinek részvételével kétnapos alkotói tanácskozáson vitatják meg a színház és korunk kapcsolatának fontos kérdéseit. A tanácskozáson részt vesznek a magyar kulturális küldöttség tagjai, Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes vezetésével. Ott vannak a drámai fesztiválra érkezett íróküldöttség tagjai: Fehér Klára, Gáspár Margit, Hubay Miklós, Szakonyi Károly, akiknek műveit a fesztivál során számos szovjet színház tűzte műsorára. Ugyancsak részt vesznek a fesztivál eseményeire érkezett ismert magyar színházi rendezők, szakemberek, köztük Kazimir Károly, a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára, a Thália Színház igazgatója, Kerényi Imre, a szolnoki Szigligeti Színház igazgató-főrendezője, Miszlay István, a József Attila Színház igazgatója, és sokan mások. A Szovjetunió kulturális minisztériuma képviseletében a tanácskozáson jelen volt G. Ivanov miniszterhelyettes, valamint a minisztérium színházi főosztályának vezetői, a magyar színházművészeti fesztivál szervező bizottságának tagjai. Részt vesz a munkában sok neves szovjet író, akiknek művei gyakran szerepelnek a magyar színházak műsorrendjén is: M. Roscsin, V. Rozov, M. Sofron és mások. Ott voltak sokan a neves szovjet rendezők közül, így például O. Jefremov, J. Szimonov, G. Tovsztonogov. Bekapcsolódott a tanácskozás munkájába számos vezető színházi szakember, művész is. Kiállítás a Művészet Kisgalériájában A Művészet Kisgalériájában, a XXII. kerületi Hollósi úti Jókai Klubban ma este kiállítás nyílik az esztergomi Balassa Bálint Múzeum modern anyagából. A többi között Anna Margit, Bálint Endre, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Derkovits Gyula, Márffy Ödön műveit mutatják be a tárlaton. NÉPSZABADSÁG 7 1. Amit látunk, de nem tudunk . A kiállítást gyorsan felejtsük el, a képeket ne. E sorok írója nem Mednyánszky-kutató, és így alig tudja hitelt érdemlően eldönteni, hogy a Tabáni táj 1895-ben keletkezett-e, vagy inkább 1900-ban, hogy a Kállai Ernő-monográfiában szereplő Részeg miért lépett elő Alvó munkássá, hogy milyen képeket lehetett téma szerint egymás közelébe akasztani, és milyen képeknél mondott csődöt még ez a kényelmes rendszerező elv is a centiméter szerinti csoportosítás kedvéért. Hitelt érdemlően ugyanis csak arról tud beszámolni e sorok írója, eddigi tapasztalatai alapján, hogy az emlékkiállítások általában másképp festenek. Hogy a katalógus-összeállítók és tárlatrendezők pontos datálás híján is megkísérlik az életművek fejlődését nyomon követni. Hogy ha egy másik képtár olyan jelentős anyaggal rendelkezik, mint Mednyánszky esetében például a Szlovák Nemzeti Galéria, akkor azt az anyagot kölcsönkérik, vagy ha az nem sikerül, akkor fényképpel, írásban pótolják valamiképpen a hiányt. Hogy a magángyűjteményben található anyag és a múzeumi tulajdon éppen az emlékkiállítás ünnepi alkalmából egyesül. Nemcsak a falakon, hanem értelemszerűen a katalógusban, is. Ha már nem a művészettörténészi munka, hát akkor a képek alatt található és a katalógusban visszakereshető számok jóvoltából. De mielőtt a feledésre számító satöbbit ideírnánk, ne csak a hiányról, a nemzeti galériabeli kiállítás többletéről is mondjunk valamit. Igen, előfordulhat, még a legújabb korszakban is, hogy jelentős életművek pályaképe nem rajzolódik ki világosan. Mednyánszkynál inkább csak technikai nehézséget okoz az, hogy vásznas évszám, gyakran szignó nélküliek, hiszen a művészettörténeti logika ettől még lehetővé tehetné a folyamat rekonstrukcióját. Az igazi probléma ott van, hogy Mednyánszky pályája nem egyenes vonalú, teli van újrakezdésekkel, teli érthetetlennek tűnő visszaesésekkel és még érthetetlenebb csúcsteljesítményekkel. Konvencionális, szolnoki átlagot nem meghaladó Alföld-képek mellett (után? előtt?) egy Holdas táj kiapadt sárgákkal, fáradt szürkékkel, majdnem olyan végletes természetimádatról téve tanúságot, mint jóval később Egry József a Balaton-képeken, és majdnem olyan végzetes sejtésekről téve bizonyságot, mint megint csak jóval később Farkas István a „babonás” művekben. Félénken impresszionisztikus, münchenies havas tájak környékén egy Hegyi tó látomásos, bizonytalan körvonalakkal, titokzatos hátterekből felfakadó fehérekkel. Korrekt katonaképek szomszédságában a legmegrázóbb frontjelenet, amelyet az első Világháború idején valaha is festettek: a Szerbiában. Mit tehet ilyen esetben a kiállításrendező? Két dolgot. Vagy hűvös objektivitással és a tudomány mai állása szerint mégiscsak időrendben mutatja fel az ellentmondásos életmű képeit, vállalva az árnyékosabb darabokat is. Vagy kiválogatja a főműveket, és nem a filolóóiai aprómunka, hanem a szelekció tényével bizonyítja a művészettörténészi munka nélkülözhetetlenségét — vállalva a hiányokat is. Ezzel szemben született egy harmadik megoldás: „A szabad természet emberré tesz engem”, Havasok között, Az Alföld igézetében, A természet áhítatában és ehhez hasonló faliújságcímek alatt gyülekeznek korra, értékre, fontosságra való tekintet nélkül jó és gyenge, lényeges és lényegtelen művek egyaránt. Hamig ikonográfiai rubrikák hivatottak áldemokratikus egységet teremteni főmű és vázlat, útkeresés és csúcsteljesítmény között, az eszmei tájékoztatást rábízva azokra a kifüggesztett napló- és levélrészletekre, Byron- és Lyka Károly-idézetekre, amelyek jól mutatnak egy cikkben, elmennek egy esszében, de nem idevalóan érzelmes hőfokot lopnak be az emlékkiállítás hűvös falai közé. Egyébként, ha már Lyka Károlynál tartunk, az ő mondata ilyen összefüggésben különösen groteszk : „Sohasem férkőzhetünk közelebb egy képhez, vagy szoborhoz, mint ha megértjük, miképpen keletkezett az, milyen célt tűzött maga elé a művész, amidőn formálta.” 2. Amit tudunk, de nem látunk Tudniilik Mednyánszky esetében a kép irodalmilag rögzíthető témája elhanyagolható. Festett mocsaras, sőt párába burkolt tájat akkor is, amikor Barbizonban először csodálkozott a plain air megoldásokra, és festett harminc évvel később is, akkor, amikor naplójának tanúsága szerint már meggyőződött arról, hogy „Az öreg naturalizmus csődöt mondott, a fotográfia által tárgytalanná vált.” Festett Hajléktalant szánakozást kifejező melegbarnákkal Munkácsy modorában a pálya elején, és a pálya végén is festett Rablótámadást végrehajtó hajléktalanokat akkor, amikor már alig bízott valamit a karakteres részletekre, és oly sokat bízott a laza körvonalakra, a fluoreszkáló színekre, a sejtelmesen vékonnyá tett felületek hangulatközvetítő szerepére. De hát miféle fontos üzenetet tartogat számunkra ez a hatvan évvel ezelőtt lezárult életmű? Miért tűnik olyan fájdalmasan elszalasztott lehetőségnek ez a rosszul rendezett kiállítás? Talán mert a legújabb kori magyar festészet egyik forrásánál állunk. Talán mert Mednyánszky esetében olyan kulcsfiguráról van szó, aki hidat vert a tizenkilencedik század hagyományos képzőművészete és későbbi modernségünk közé. Talán mert ez a bizonytalanabb, változékonyabb életmű többet árul el a művészet sorsfordulójáról, mint azok a gyakran markánsabb egyéniségek, akik egyértelműen a híd két végén álltak, lábukat szilárdan megvetve vagy a természetelvű ábrázolás, vagy a két szelet szította víziók világában. Mert a felvidéki báróból lett bohém, a bohémból lett infernális társadalmi bugyrokat látogató „csavargó öreg kutya” — ahogy naplójában önmagát nevezte — akkor is ijesztő mélységet, halálhangulathoz közeli szépséget csempészett képeibe, ha azok „ikonográfiailag” megmaradtak a tájkép és zsáner konvencionális keretei között. Mindazonáltal, Mednyánszky hagyományos értelemben is szép képeket festett, és burzsoá szemmel is falra akasztható vásznakat hozott létre. Hökkentő, anekdotákat szülő, Krúdykat, Justh Zsigmondokat foglalkoztató életformája nem meghökkentő, elutasítást nem kihívó művekben öltött testet. Van Gogh, Csontváry, Munch, Ensor revolúcióival szemben Mednyánszky szinte alig tetten érhető evolúcióval felelt a „jó öreg naturalizmus” csődtömegére. Az érzéki láttatás maradéktalan megőrzése, a nyíltan vállalt vízió elkerülése mellett a kívülről ábrázolást egyre inkább a belső lényeg megragadásává fejlesztette. Az együttérzést egyre inkább átérzéssél melegítette képein. Társadalmi pokoljárásai bizony lényegtelen érdekességek ahhoz a művészi pokoljáráshoz képest, ahogy a müncheni, szolnoki, barbizoni festői gyakorlatot, a képcsinálás megannyi profi módra begyakorolt fogását revízió alá vette, kiszűrve a felesleget, és újrahitelesítve a maradékot. Maradékról van szó, mert az eszközök külön-külön a képzőművészet több évszázados konvenciói közé tartoztak. A képközépbe emelt, szűk színskálában megoldott sországta barázdák Rembrandt után váltak mindennapossá. A sötét színnel jellemzett ördögi indulatok Goya után lettek ismertté. A körvonalakat párában feloldó láttatásmód Turner szabadalma volt. Csakhogy a sországta barázdák, a sötét indulatok és párás körvonalak együttes megjelenése már kortársi világnézetet, kortársi élményanyagot feltételezett. Mednyánszky alapélménye ebben a naplórészletben érhető tetten: „Világosan érzem, hogyan és mennyiben függök össze mindenekkel, és hogy minden idegent, zavarót távol kell magamtól tartani.” Ez a „mindenek” vonatkozott a természet megsejtett, sohasem megismerhető misztériumára, de legalább annyira vonatkozott az embersorsot szimbolizáló alakokra, a csavargók panteonjára. „Megérti, szereti, sőt azt mondhatnék, bizonyos értelemben irigyli a koldusok, züllött csavargók, verekedésre mindig kész kocsmatöltelékek sorsát, a szervezett munkásság tudatos küzdelmétől azonban fölényesen, valami mély sértődöttséggel elfordul. Hiába vette fel a csavargókosztümöt, bizonyos határon túl báró maradt, készséggel gyakorolja a könyörületessé® et, de engesztelhetetlenül szembefordul a követelőkkel.” Türelmetlennek hatnak ma Kassák szavai, de van benne igazság. Mednyánszky csavargóit se nem polgár, se nem a polgár ellen küzdő forradalmár ecsetje örökítette meg. Ezek a kitaszítottak éppúgy a század végi Európa szecessziójának, menekülésének, szociológiai kifejezéssel „autizmusának” szép dokumentumai, mint ahogy a foszladozó körvonalak, a bizonytalanná vált tömegek a pszichológiailag tanulmányozott színviszonylatok is elképzelhetetlenek a század végi művészet formaeredményei nélkül. De különös a művészeti fejlődés dialektikája. Az „istenkereső pokoljárás”, a „mindenek” mániákus kergetése, a szépséget szülő és szépségre fogékony hamis tudat nélkül a magyar festészetben talán sosem szabadulnak fel bizonyos fajta gátlások. Talán a diabolikus rossz közérzet sosem terem olyan maradéktalan értékeket a diabolikus rossz közérzet „aranykorában”, a két háború között, ha nincs egy autentikus alászállónk, ha nincs Mednyánszkynk. P. Szűcs Julianna MEDNYÁNSZKY MA Emlékkiállítás a Nemzeti Galériában, Szerbiában, 1914.