Népszabadság, 1979. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-09 / 106. szám

1979. május 9., szerda NÉ­PSZABADSÁG A Móricz Zsigmond-emlékév programjának szabolcsi nyitánya Május 14—16.: tudományos tanácskozás és színházi napok A Móricz Zsigmond születésé­nek 100. évfordulója alkalmából rendezett országos eseménysoro­zat nyitóprogramja lesz az a tu­dományos tanácskozás, amelyet május 14—16. között tartanak Nyíregyházán, a megyei könyv­tárban „Móricz, a drámaíró” cím­mel. Részvevői — neves dráma­írók, színházi rendezők, kritiku­sok és előadóművészek — méltat­ják Móricz Zsigmond drámaírói munkásságát, megvitatják művei­nek mai előadásmódját, Móricz helyét és szerepét a hazai dráma­­irodalom történetében. A meghí­vott vendégek számára Nagy Pé­ter akadémikus tart vitaindító előadást, majd Hubay Miklós kor­­referátuma hangzik el. A tanácskozással egyidőben színházi napok kezdődnek Nyír­egyházán. Május 14-én a kaposvá­ri Csiky Gergely Színház művé­szei Móricz Rokonok című regé­nyének színpadi változatát adják elő, Babarczy László Jászai-díjas rendezésében. 15-én és 16-án a budapesti Nemzeti Színház társu­lata vendégszerepel Nyíregyhá­zán. Móricz Nem élhetek muzsi­kaszó nélkül című darabját mu­tatják be Vadász Ilona érdemes művész rendezésében, Oszter Sán­dorral, Moór Mariannal és Gobbi Hildával a főszerepekben. A tudományos tanácskozás so­rán szót kapnak a Móricz Zsig­mond alakjait napjainkban meg­formáló színészek is, akik saját élményeiket, tapasztalataikat mondják el a drámaíró Móriczról. Jancsó Miklós két filmje képviseli a magyar filmgyártást Cannes-ban A harminckettedik alkalommal sorra kerülő cannes-i filmfeszti­válon — amelyet május 10—24. között tartanak — a magyar film­gyártást Jancsó Miklós tervezett trilógiájának már elkészült két része, a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro képviseli. A hi­vatalos fesztiválprogrammal egy­idejűleg sor kerül a Rendezők két hete című eseményre is. Ezen szerepel Gábor Pál Angi Vera cí­mű produkciója, az Egy bizonyos nézőpont elnevezésű szekcióban pedig Kézdi Kovács Zsolt A ked­ves szomszéd című filmje; a ren­dezőt meghívták a nemzetközi filmfesztivál zsűrijébe is. 7 Iskola és társadalom A MAGYAR PÁRIZS Számolási készségek és eszközök A SZÁMOLÁSI KÉSZSÉGEK túlbecsülése és alábecsülése közt új egyensúlyi helyzet van kiala­kulóban. A régebbi egyensúlyi helyzet megbolygatásához hozzá­járult egyrészt a matematika nem-számolási vonatkozásainak növekvő fontossága, másrészt a zsebszámológépek megjelenése. Az előbbi, évszázados folyamat, a közvélemény nehezen vesz tudo­mást róla, még ma is szinte azo­nosítja a matematikát a számo­lással, szaktudósokra tartozónak vélve benne mindent, ami azon túlmegy. Az utóbbi, a számológé­pek elterjedése, még a kezdeténél tart, de máris elgondolkoztat sok embert: érdemes-e a legfogéko­nyabb életkorban tekintélyes időt szánni olyan készségek gyakorlá­sára, amiket feleslegessé tesznek majd a mindig kéznél levő gyors, pontos és megbízható kis gépek. Ez persze túlzó nézet. Ebben a rovatban volt már szó arról, hogy a jövőben is szükség lesz a gyors fejszámolásra és becslésre, s eh­hez az egyszeregy biztos ismere­tére. A több jegyű számokkal pa­píron ceruzával végzett írásbeli műveletek szerepe kétségtelenül csökkenni fog, de nem egyik nap­ról a másikra. A lovas kocsit is csak évtizedek folyamán szorítot­ták ki — ma sem teljesen — a fejlettebb közlekedési eszközök. Hogy állunk a számolási kész­ségekkel most, hogy az új mate­matikatanterv már minden első osztályba eljutott? Megkérdeztük erről nyolc megye alsós szakfel­ügyelőit. A kép egyben-másban megyénként különbözik, egészé­ben jó. Ezt írják például Celldö­­mölkről: „Az első osztályos tanu­lók számolási készsége általában az előbbi évek színvonalán van. Azokban az iskolákban, ahol már másodszor tanítják nevelőink az új matematikát, a tanulók jobb számolási készséggel bírnak, mint az utóbbi évek 1. osztályosai.” Hasonló helyzetképet kaptunk az ország másik feléből, Debrecen­ből: „Az első évben matematikát tanítóknál a tanulók számolási készsége átlagosan közepes, a jók jobbak, mint bármikor, a gyen­gék is jobbak a korábbi évek gyengéinél. A másodszor mate­matikát tanítóknál a tanulók szá­molási készsége jó.” A zsebszámolókról a kijelölt megyék felsős matematika szak­­felügyelőit kérdeztük meg. Egye­lőre nem a tapasztalatokról — azok nagyon gyérek — hanem arról, hogy mit várnak elterjedé­süktől a nevelők. Az eredmény: nem sok jót, inkább rosszat. ÍGY KEZDŐDÖTT ez más or­szágokban is, ahol ezek a kis gé­pek sokkal előbb és sokkal inkább elterjedtek. Az aggodalom érthető, az óvatosság jogos. Az új techni­kai eszközöket az új gyógyszerek­hez hasonlóan nemcsak olyan szempontból kell megvizsgálni, hogy teljesítik-e, amit várunk tő­lük, hanem esetleges mellékhatá­saik felől is. Az autó például bal­esetveszélyes, ismertek a tévé ár­talmas mellékhatásai is. Nem cso­da, hogy országról országra szinte a gépek terjedését megelőzve ter­jedtek a félelmek és tilalmak, itt­­ott még a főhatóságokat is meg­mozgatva: tartsuk távol őket az iskolától, árthatnak a számolási készségeknek! Ahogy azonban gyűltek a ta­pasztalatok és a mérési eredmé­­nyek, úgy kezdtek oszladozni az aggodalmak. Azokban az orszá­gokban, ahol a zsebszámolók tö­megesen elterjedtek, mind kevés­bé van szó arról, hogy veszélyez­­tetnék a számolási készségeket, inkább azt vizsgálják, mi módon lehet hasznukat venni az iskola­­ban is, egyebek közt éppen a szá­molási készségek fejlesztésében. Az általános felfogás ma már az, hogy a zsebszámolók értelmes használata a számolási készségek közé tartozik, éppúgy, ahogy a közlekedési kultúrának része a járművek helyes használata is, nemcsak a gyalogos közlekedés. A sokféle vizsgálat közül emel­­jük ki azt, amelyet az angliai Shell Centre for Mathematical Education végzett egy vidéki is­kola 5—11 éves tanulóival. Mun­katársai egy évig hetenként két napot töltöttek az iskolában. Nemrég jelent meg az eredmé­nyekről szóló beszámoló. Más ku­tatásokkal összhangban azt talál­ták, hogy „a zsebszámolók nem­hogy aláásnák a gyerekek számol­­ni tudását, ellenkezőleg, bátorít­ják és segítik őket abban, hogy fejlesszék számolási készségei­ket”, és ebben nem találtak kü­lönbséget gyengébb és jobb képes­ségű tanulók közt. Ami az életkort illeti, csupán az öt-hat éves kor­osztállyal kapcsolatban vannak némi fenntartásaik. Kiemelik a zsebszámolók motiváló hatását olyan foglalkozásokban, mint a tippelés (előrebecslés) műveletek eredményére és ellenőrzés számo­lógéppel; szabályszerűségek meg­figyelése néhány példán és ezek alapján sejtések kimondása; já­­tékok és versenyek; a valóságból vett feladatok megoldása olyan adatokkal, amilyenekkel a gyere­kek még nem tudnak műveleteket végezni; új fogalmak bevezetése számológép segítségével (például „keress olyan számot, amit önma­­gával szorozva ezret kapsz” — az ilyen feladatok a négyzetgyök fo­galmát vezetik be), vagy egysze­rűen a számológép kézbeadása az­­zal, hogy ismerkedjenek vele, és ami érdekeset megfigyelnek, ar­ról számoljanak be. HANGSÚLYOZZÁK a szerzők: a számológépen kívül szükség van más eszközökre is, amelyek a szá­­mokat nem számjegyekkel szim­bolizálják, hanem érzékletessé te­szik. Ilyenek a színes rudak. Ezek a számtani törvényeket — például a felcserélési tulajdonságokat — képszerűen mutatják, egyetlen eset tükrében valamennyit. Ebben többet adnak a számológépeknél. Másban viszont sokkal keveseb­bet. Szemléletfejlesztésre kiválóak, számolóeszköznek nehézkesek. A magyar konyhát manapság el sem lehet képzelni burgonya nél­kül. De néhány száz éve, amikor felénk is terjedni kezdett, voltak akik azt tartották: ehetetlen, mérgező. Kiderült, hogy a föld fölötti termését ették a gumója helyett. Előfordulhatnak ilyen fél­reértések a számolni tanulás esz­közei körül is. Ami például a szí­nes rudakon „tápláló és ízletes”, az nem a színhez kötött számo­lás, hanem az, hogy ezek — egye­bek közt — mérőeszközök, ame­lyek hosszúság-, terület- és térfo­gatmérésre egyaránt alkalmasak. Akármelyiket egységnek lehet választani közülük, sőt akárme­lyikkel bármilyen számot — szá­zat, ezret is — képviselni lehet. Ezzel nem zárjuk ki azt az ese­tet sem, hogy a legkisebb az egy­ség, mint ahogy a szolmizálásban eshet a do a c-re is, de nem szük­ségképpen esik oda. Ezek a hasonlatok csak töredé­kesen tudnak közvetíteni néhány gondolatot a számolni tanulás eszközeinek helyes használatáról. Ami erről könyvekben olvasható, tanfolyamokon hallható, az is csak lassanként, a nevelők saját tapasztalatain át épülhet be a ma­tekórák rendjébe. A zsebszámo­lók használati módjai pedig csak annak arányában terjedhetnek el, ahogy ezek az eszközök eljutnak, ha egyelőre nem is minden padba, de legalább minden osztályba, és alkalmanként minden gyerek ke­zébe is. ANNAK MINDENKÉPPEN ele­jét kell vennünk, hogy ezek a gé­pek a társadalmi-művelődési kü­lönbségek fenntartásának és nö­velésének eszközeiként hassanak. Mivel tudjuk, hogy nem ártanak, sőt segítik a számolni tanulást, ebből a segítségből azokat sem szabad kirekesztenünk, akik egy­előre csak az iskolában részesül­hetnek belőle. Terveinkben már szerepel az iskolák fokozatos el­látása zsebszámolókkal. . Helyi szervezéssel, kölcsöngépekkel ma is el lehet kezdeni célszerű hasz­nálati módjaik kikísérletezését. Varga Tam­ás V­an Franciaországban egy ma­­­­gyar város, Párizs a neve. A franciáké és a világé, de nekünk magyar. Nemcsak, mert kisugá­roztak reánk forradalmai, nem­csak, mert írói, költői, művészei nélkül más volna irodalmunk, köl­tészetünk, művészetünk, mint amilyen. Nem mintha franciábbá tett volna, éppenséggel magya­rabbá edzett. S nekünk, kik a há­borúba torkolló harmincas évek­ben ott nemcsak ihletet, de me­nedéket is kerestünk, bizony olyan magyar városunk volt Párizs, hogy Budapest sem lehetett magyarabb. Valami bura alatt éltünk, na­­gyobbára egymás közt, miközben a burán áthatott egy­más, egy iz­­gatóbb levegő azona: tulajdonkép­pen egy kedvünkre valóbb Buda­pesten éltünk. Tönkrement aztán pár évre az is, mint Budapest, éreztük is a rontás jeleit, de hinni nem akartuk (s igazunk is lett, ha későre is). De Oktogon volt a Piace Saint-Michel, Múzeum-kert volt a Luxembourg-kert és pesti kávéház volt a Capoulade, soha olyan magamba zárt magyarnak nem éreztem magam, mint Párizs kellős közepén, bele is rémültem olykor, s magyarabbként jöttünk haza mind, mint amikor kiérkez­tünk. Párizs kalapált magyarabbá , ahogy lengyeleket lengyelebbé, olaszokat olaszokba, katalánokat katalánabbá kalapált. " Ezt csak Párizs tudta művelni, úgy jár­tunk,­ parány létünkre is úgy, mint Ady s mint őelőtte annyi nagy magyar, akit Párizs úgy küldött haza, hogy különbbé tette s bőré­be is jobban belerázta. Igaza van Bajomi Lázár Endrének, hogy könyvének, amely több mint há­rom és fél száz évről gyűjti egybe a Párizsnak szóló magyar vallo­másokat, A magyar Párizs címet adta. Azt hittük, annektáltuk Pá­rizst, pedig meghódított. Vittük azt is odakünn, hogy ■*"* családfánk, párizsi magyaro­ké, csak Batsányinál, legfeljebb Rákóczi párizsi bujdosóinál ered. Volt is némi igazunk, hiszen ré­gebben, amikor még nem Párizs, hanem Firenze volt a világosság forrása és a világ közepe, Janus Pannoniustól Krínyi Miklósig Itá­lia művelte velünk és a világgal ugyanazt, ami később Párizs dol­ga lett. Csakhogy Zrínyi halálá­tól Rákóczi elbujdosásáig ötven év sem telt el , és Bajomi Lázár Endre gyűjteménye annak a Szep­­si Csombor Mártonnak Párizs­­leírásával kezdődik, akinek pári­zsi útja idején még meg sem szü­letett Zrínyi, meg azzal a Bethlen Miklóssal, aki jókor ért Párizsból haza, hogy ott lehessen a Csáktor­nyai Vadászaton és leírásával, mely párizsi leírását követte, má­ig tartó jogos kétséget támasszon bennünk a vadkan szerepe iránt. S naplórészletével kettejüknek, harmadikul, szinte sarkára hág az a Szathmári Király Ádám, aki Párizsiba már Rákóczival, a feje­delem apródjaként érkezett. Csak­nem két esztendővel Majtény után. Ha megkeresi, a huszadik évében járó Voltaire-t ott találja már. szóval azóta. Párizsi család­­*■' fánk a francia felvilágosodás kora hajnalán eredt. S a könyv beosztását mintha maga a történelem diktálná. Ez az első rész a nagy forradalom előestéjéig tart. S jönnek már re­formkorunk nagy vándorai, hogy mindenekelőtt — Bölöni Farkas Sándor szavával — Voltaire ko­porsója előtt a Panthéonban le­boruljanak: „Itten nyugosztok Ti tehát, a múlt századnak legna­gyobb emberei, két legmerészebb genie-je: Rousseau a meleg szív­vel és Voltaire a magas, az éles elmével, kik századotoknak tónust adátok s a tudomány és politika revoluti­óját, az emberiség polgári és elmebeli jussai visszaszerzésé­re, eléhoztátok! Felvettem egy néhány darabot mindeniknek el­­porlott koporsójából, örök emlé­kezetére annak, hogy testük fe­lett állottam! Nyugodjatok béké­vel, szent porok!” Jósika, Wesselényi, Eötvös. Pá­rizsban mind az 1789-től 1815-ig tartott epikus korszak nyomait keresi. Kövein meg is találja, szellemén már­i­s egyelőre még — alig. De jönnek már 1848/49 Bajomi Lázár Endre gyűjteményéről leendő magyar forradalmárai, hogy Párizs újra fellobogó láng­ján fogjanak tüzet. Táncsics 1846- ban csak két hetet tölt ott: elég neki, hogy Petőfi kedves Cabet­­jával, az utópikus szocialistával eldiskuráljon, és egyletet alapít­son a párizsi magyar mesterlegé­nyeknek. Garay Antal, a szabad­ságharc leendő honvédje, kinek emlékét eddig költő bátyjának, Garay Jánosnak hírneve fedte el, 1847-ben megindítja az első pári­zsi magyar lapot, 1848 februárjá­ban pedig a párizsiakkal együtt megy neki a Tuiléciáknak, füstöl­gő puskájával leül egy percre Lajos Fülöp trónusára, s Lamar­­tine előtt, aki most nem költő, hanem a győztes forradalom kor­mányzatának feje, magyar kül­döttség élén Dobsa Lajos tiszte­leg, aki most nem­­drámaíró, ha­nem forradalmár, siet is haza, kormánybiztosnak a szabadság­­harcba. Czetz tábornok aztán Louis Bonaparte államcsínyjének, Ugrón Gábor a párizsi kommün barikádjainak helyszínéről tudó­sít. Az új zarándoklatot Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond, Heltai Jenő, Rippl-Rónai József megint korszakos magyar változások elő­estéjén indítja el. Kint él már Szomory Dezső, még csak élt, megírni később írja meg a ma­gyar Párizs-irodalom — s egyál­talán a magyar próza — tündök­lő remekét, A párizsi regényt. Bajomi Lázár Endre választása a regénynek arra a fejezetére esett, amelyben Szomory a Heine sír­ját látogatja meg. A válogatás végén erre egy másik látogatás rímel: Illés Endréé a Stendhal hantjánál, mindössze hét évvel ezelőtt. Közbül, mindjárt Szo­mory temetőjárása után — az Ady Endréé esett. Párizsban ő is — olvasható a cikke — Heine sírjánál kezdte. Adyval aztán kigyúlt a magyar szellem egész Párizs-mítosza, be­világítva hátrafelé Bethlen Mik­lósig és előre hozzánkig s akár­meddig ezt a szemhatárt. Nyo­mában akkor mindjárt felkereke­dett az egész csapat. Kosztolányi Baudelaire sírját látogatta, Színi Gyula, Molnár Ferenc, Balázs Bé­la, Szabó Dezső, Laczkó Géza, Nagy Endre az eleven Párizst. Búcsúzni akkor — ez is olvasha­tó a könyvben — Kuncz Aladár búcsúzott tőle: leírta utolsó sza­bad párizsi napjait, amelyeket az ő számára háborús internálás, a magyar Párizs-járásra kínos szü­net követett. De mint Rákócziék idején, megint csak forradalmunk bukásáig tartott. Bölöni György máris sietett, 33 visszarohant, a felszabadu­lásig künn is maradt. Az ő írása vezet át az újabb csapathoz, őt találtuk odakünn, őt és két magyar forradalom buj­dosóit. Azok közül, akik már az új században születtek, Illyés volt az első, aki kiment, s aki — a remek fejezettel is, amelyre Ba­jomi Lázár választása esett — az újabb párizsi magyar koncert el­ső, teli hangütését adta meg. A harmincas évekből pedig úgy ol­vasom Hevesi András nagy re­gényének, a Párizsi esőnek elra­gadó részletét, úgy Zsolt Béla, Bóka László, Murányi-Kovács Endre, Pálmai Jenő s a többiek írásait (köztük a magamét is úgy), mintha visszavarázsolná­nak, mintha Zsolttal terveznénk a Café Weberben emigránslapot, mintha Bókának mutatnám Szent Lajos szigetét, mintha Murányi- Kovácsék dicsekednének újszü­löttjükkel a rue Saint-André­­des-Arts sarkán, mintha Pálmai Jenő hívna telefonon randevúra, s még nem is tudná, merre van Sopronkőhida. Mintha Hevesi András várna a Capoulade te­raszán, reszketve az indulattól hazai dolgok hallatán, jobban da­dogna, mint rendesen, s mint aki­nek homlokára van írva — Fran­ciaországért, de Magyarországért — a közelgő hősi halál. Mintha maga a könyv szerkesztője is me­gint ott, s nem könyve lapjain ülne szemben velem. Járom me­gint a magyar Párizst, tudom benne a járást. Friss kalauzom — s kalauz a mai fiataloknak is — ez a szép könyv, ez a három és fél évszá­zados, roppant ívű antológia, amely Párizs-járt nagy festőink illusztrációival a Gondolat-ki­adó méltó gondozását dicséri —, s amellyel Bajomi Lázár Endre mintegy megkoronázott egy mun­kásságot, a magyar Párizs feltá­rását, aminek érdeme őt illeti, hogy megpillantotta s elvégezte a feladatot. Rónai Mihály András

Next