Népszabadság, 1980. május (38. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-25 / 121. szám

12 VII. Akkurátus mértéktartással vannak megrajzolva a csillagok Csornojarov ezredes terepszínű zubbonyán Húsos arc, kék erekkel Óriasan raccsoló bariton verdes a községháza pókhálós falai közt A rózsás duzzadt, ápolt ujjak visszafogottan, teljességgel illendően gesztikulálnak izzadó kupacban szoronganak körben maharkabűzt és megsavanyodott búzakenyér szagát lihegik Vörös tetejű kucsmák, festett szakállák Nyáladtón elnyílt szálak követik a rossznyavalya elcsúfította ajkak közül kiraccsoló hitvány kis baritont: — Dhána kozákok! Hégtől fogva ti vagytok a haza és a cári atyuska támaszai Most is, ezekben a nehéz időkben hátok tekint egész Ohoszohszán szeme Mentsétek meg a bolsevizmus megcsúfolta hazát! Mentsétek meg javaitokat, lányaitokat, asszonyaitokat... Az állampolgári kötelességtudás élő példájaként álljon előttetek a falatokból! Mihail Kramszkov: elsőként ő értesített minket, hogy az apja és két bátyja beálltak a bolsevikokhoz. A Csendes Don hű fiaként elsőnek kell a védelméhez HATÁROZAT A falunkbéli Krantszkov, Pjotr Pahomics és fiai, Ignat és Grigorij Kramszkov kozákok mint a mi Csendes Donunk ellenségeinek soraiba állottak, megúsztatnak kozáki mivoltuktól, akárcsak minden földbéli jussuktól és juttatásuktól, és elfogatásuk esetén átadandók a Vjosenszkajai kozák kerület hadbíróságának vili. A csapat megállt egy tavalyi szénakazalnál a lovakat etetni. Géppuska kerepelt a szérűskert sövénye mögött A politikai biztos, akinek golyó ütötte át az arcát, verejtéktől csillogó fiatal csődörén a tacsankához rúgtatott, és odakiáltotta: — Végünk van!... Úgy néz ki, hogy kinyúvasztanak ... A ló füle közé legyintett a korbáccsal, hogy megnyugtassa, majd fuldokolva, feketés csomókban köpködve a saját vérét, a csapat parancsnokának a fülébe sziszegi: — Ha nem jutunk ki a Donhoz, elvesztünk A kozákok levágnak: a kispolgárság malmára hajtják a vizet.. Rendeld el a rohamot!.. A parancsnok — volt öntödei gépész —, ugyanolyan lomha, mint a lendkerék amikor megindul, szájából ki sem véve a pipáját, fölemelte a fejét: — Lóra! Három ölnyiről visszafordulva megkérdezte a komisszárt: — Mit gondolsz, likvidálnak minket? — és válaszra sem várva, elvágtatott. Golyók verték föl a finom port a lovak lába alól, körös-körül süvítettek belefúródtak a szénába, az egyik egy szurkos szilánkot szakított ki a tacsankóbó, aztán megkínálta a géppuskást. Az elejtette a kezéből a kátrányozott kapcáját, leült, lekókadt a feje, mint egy madárnak, kornyadozott, úgy is halt meg — az egyik lába csizmában, a másik meg csupaszon. A szél szaggatottan sodorta a vasúti pálya felől egy mozdony rekedtes dudálását. Álmatag piszecső fordult az állomásról a sztyepp, a kazal, a sürgölődő emberek csoportja felé, köpött egyet, aztán megfeszülő láncként csikorogva nekilódult a Kornyilov—8 páncélvonat: a köpet a kazaltól jobbra vágott be Csikorogva lökte föl a kormos füst pamacsát meg a dinnye tavalyról ott maradt indáját. A mérhetetlen súly alatt még sokáig sírtak a megrozsdásodott vágányok nyögtek a talpfák a sztyeppen meg, a kazalnál még hosszú ideig próbált ráállni srapnel zúzta lábaira Pahomics vemhes kancája hörögve vetette föl fejét tompán csillantak meg lábain a patkók A homokos föld mohón szívta magába a rózsálló tajtékot és a vért. Szúró fájdalom szikkasztotta meg Pahomics szívét, azt suttogta: — A farkanca!... Nem hoztam volna, ha ezt tudom! MIHAIL SOLONOV: — Ne bolondozz, algus! — kiáltotta oda vágta közben Griska. — Fuss a bricskához, és ülj fel, nem látod, támadunk! Az öreg egykedvűen nézett utána. Géppuskaropogás: mintha lenvásznat szakítanának. Pahomics a lőszeresládákon hevert, émelyítő nyálát köpdöste. A tavaszi esőktől, a naptól, az ürömtől és kakukkfűtől illatozó sztyeppi szelektől elkábult föld fölött, mint füstölgő délibáb, úgy úszott a rozsdálló talaj szaga, és a lábán befülledt tavalyi fű csiklandó illata. Megremegett az erdő horizont fölé szökkenő, kicsorbult kéklő karéja: fölülről, a sztyepp fölött terjengő por aranyló vásznán keresztül.szeveszett csattogással pacsirta kontrázott a géppuskának. Grigorij lőszerért vágtatott — Ne keseregj, atyus! Kancát másikat is tudsz szerezni, Griska vörösesbarna szájszéle kicserepesedett, olyan melege volt, szemhéja megdagadt a kialvatlanságtól Magához ölelt két lőszeresládát, és elviharzott, izzadtan, mosolygósan. Estére kijutottak a Donhoz. Az egyik mélyedésből hajnalig tüzelt egy üteg, kozák őrjáratok húztak át a dombon. Éjjel egy fényszóró pimasz szeme fürkészte a kökényest, végigsuhant az oszlopokon, amelyekhez a lovak voltak kikötve, a sátrakon, az embereken Egy percre megtapogatta őket ragacsos, halott fényével aztán kihunyt Ahogy hajnalodott, a dombról egyik csatárlánc a másik után, sűrűn, mint a hullámverés. Kitartó fergeteges tüzelés a kökényesből, célzott rövid sorozatok. Délben a parancsnok agyonfoltozott csizmatalpán kiverte pipáját, meghordozta egykedvű, súlyos pillantását az embereken. — Kudarcot vallottunk, elvtársak .. Osszatok át a folyón tíz versztnyire van egy kis falu. Gromov — mondta fáradtan. — Ott a mieink vannak. Griska a lovát lenyergelve odakiáltott az apjának: — Hát te?! — Marhaság! — mondta szigorúan Pahomics, de azért csak megremegett az álla. — Menj csak, Griska!... Kantározd le a lovat! De én ehhez öreg vagyok már — Isten áldjon, atyus! — Isten veled, gyerek! — Na, indulj, te kopasz ördög! Mi a csudát ijedezel! Derékig, mellig, és lám, már csak Griska összeráncolt szemöldöke, meg a ló hegyezve figyelő füle látszik a kékesszürke víz fölött. Pahomics lapos ujjával betolta a tárat, célgömbre szedte a futó kis emberi alakokat, aztán ahogy kivette az utolsó füstölgő hüvelyt, fölemelte szőrös kezét: — Végünk van, Ignat. Ignat nekitámasztotta a puska csövét a ló fejének, úgy lőtte agyon, szélesen megvetett lábbal leült a folyóparton, ráköpött egy kavicsra, amelyet a víz csókdosott, aztán a nyakától a derekáig fölszakította terepszínű ingét. IX. Reggeli közben Mihail önelégülten pödörgette pomádézott, hirtelen szőke kis bajszát. — Mostan engem, anyuskám, századparancsnokká léptettek elő, mert tövestől irtom ki a kommunizmust. Énvelem nem lehet sokat kukoricázni, aki csak megmukkant a falhoz! Az anyja fölsóhajtott: — Na és a mieink, Misa?... Ha mondjuk megjönnének? — Én, anyuskám, mint tiszt és a Csendes Don hű fia, nem számolhatok semmiféle rokoni kapcsolattal. Ha az apám is, ha vér szerinti bátyám is, átadom őket a bíróságnak ... — Fiacskám!... Misenyka!... Hát én ezt hogyan?... Hisz mindegyikőtöket a mellemen tartottam, mindegyikőtöket egyformán féltem. — Csak ne sajnálja őket! — Szigorúan rámeresztette szemét Ignat fiacskájára: — Ezt a kutyakölykét pedig vigye innét az asztaltól, mert kitekerem a nyakát a kommunista fattyának... Úgy méregeti a szemét, mint egy farkaskölyök!... Felnő a kis féreg, aztán ő is kommunista lesz, mint az apja. .. A konyhakertben, lenn a Donnál a zöldár meg a duzzadó jegenyefarügyek szaga lebegett. Vadrécéket ringattak a fűrészes hullámok, nyalogatták, meg-megszippantották a kert fonott kerítését. Krumplit ültetett Pahomics anyósa, nehézkesen vánszorgott egyik lyuktól a másikig. Lehajol, fejébe száll a vér, émelyítően kóvályog a feje. Álldogál egy kicsit, leül. Nézi keze fején az ereket, amelyek bonyolult csomókba tekerednek. Beesett ajkaival hang nélkül seppeg magában. Ignaz fiacskája ott játszik a homokban, a kerítésfonadékon kívül. — Nagyanyó! — Na, kisunokám? — Nézd csak, nagyanyó, mit hozott a víz! — Mit hozott, drágaságom? Fölállt az anyó, belenyomta az ásót a földbe, megcsikordult a kerítéskapu a keze alatt. A sekélyeiben, lábával a part felé, víztől csillogó lödöc feneklett meg, a hasa föl van fakadva, dögszagot sodor felőle a szél. Odament hozzá. Halott kéz öleli át lefejthetetlenül a ló nyakát, a jobb kantárszár keményen rá van tekerve, hátravetett fej, szembe lógó haj. Nézze anyó rezzenetlen szemmel, hogy vigyorognak a halaktól kikezdett ajkak, a halálos vigyorgásban villanó fogakat, aztán mintha kihúzták volna alóla a lábát. Bozontos ősz fejét rázva belemászott a vízbe, átölelte a fekete fejet, úgy üvöltötte: — Grisa! Fiacskám! RÉSZLET A 186. SZ. NAPIPARANCSBÓL: A bolsevizmusnak a Folszt doni körzei határain belüli gyökeres kiirtásáért folytatott fáradhatatlan és önfeláldozó munkájáért Mihail Kramszkov századparancsnok törzskapitányi rangba léptetik elő és az N.-i hadbíróság parancsnokává neveztetik ki. Az Északi Hadsereg parancsnoka: Mavanov vezérőrnaffy (Olvashatatlan aláírás) Segédtiszt. XI. Kőkeményre szikkadt út. Lovas őrök, ők ketten vannak Merő gennyes seb a talpuk Vértől megkövesedett, töredező ingbengatyában. Fejük fölött átcsapó verések a kis falvakban, az emberekkel ellepett utcákon. A második nap estéjén a saját falucskájuk. A Don és a kéklő mészkőhegyek vonulata, amely olyan, mint valami tolongó nyáj. Lehajolt Pahomics, szakított egy marék búzát, nehezen mozduló szájjal mondta: — Hinnéd-e, Ignat... A mi földünk... Grisával szántottuk... Hátulról kicsapódó korbács süvítése. — Mukkanás nélkül! Hallgatnak, lehajtott fejjel, végig a faluban. Ólomnehéz a lábuk. A cölöpkerítés mellett, a vályogból vert ház mellett... Benézett Pahomics a gaztól fölvert kertbe, megsimogatta a mellét, ahol fájdalmasan, karóvá válva döfölt a szíve. — Atyus! Ni, ott van anyám a szérűn. — Nem néz erre! Hátulról: — Elhallgass, gazember! Bodrozódó papsajttal benőtt tér. A községháza. A bejáratnál összeverődtek a kozákok. — Aggyisten. Pahomics! Csalj tán nem azért mentél, hogy megharcolj a földért? — Egy öllel már kiharcolt magának, a temetőben. — Jó leckét kapsz, vén kanyi. Pahomics intőn fölemelte az ujját, amelyen olyan domború volt a köröm, mint a teknősbéka páncélja, és levegő után kapkodva mondta: — Csak azért, hogy tudjátok... Ha elveszünk is, ha ízzé-porrá zúzzátok is mindenünket... megemlegetitek ti ezt... Nem a tiétek az igazság. Odalépett a szomszédja, Anyiszim Makejev, lendületet vett, vörös szakállából kivicsorítva fogát, egy hang nélkül fejbe vágta Pahomicsot — Üsd őket! — kiáltás hátulról. Állati szusszanással csapott át fölöttük a szótlan emberhullám, vörös tetejű kucsmák tajtékja a színén, rettenetes hullámmá állt össze. Nyúlósan, cuppanósan záporoztak az ütések ... Ám ekkor Mikosara mint lecsapó bánya lerohant a tornáclépcsőn, és ekként utat törve magának, a hullámzó tömegbe vetette magát. Szakadt ingben, eltorzult accal kiáltotta, ahogy kitört: — Testvérek! Frontharcosok! Ne engedjétek, hogy gyilkossággá fajuljon a dolog! — Kihúzta kardját, kinyílt legyezőnek tűnt a fénylő acél, ahogy a feje fölött forgatta. — A fronton hírükhamvuk nincs, itt meg bezzeg gyilkolnának! — Üsd Mikisarát! Eladta magát a bolsevikoknak! Mikisara és nyolc szabadságos frontkatona szilárd falként vette körül, zárta el a tömegtől Pahomicsot és Ignatot. Elálldogáltak így egy ideig az öregek, lármáztak egy sort, aztán kisebb csoportokra szakadozva, otthagyták a teret. Alkonyodon ...* — öntől szeretném hallani a döntő szót, törzskapitány! Az nyilvánvaló, agyon kell őket lőni, ám mégiscsak az ön apjáiról, bátyjáiról van szó. Bizonyára szót óhajt emelni az érdekükben a katonai ítélő atamán előtt?! — Méltóságos uram, én hű, igaz szolgája voltam, és leszek is a Nagy Doni Hadseregnek és a cárnak... Tragikus gesztus: — Nemes lelke, férfiszíve van önnek, törzskapitány Hadd csókoljam meg orosz szokás szerint a népnek és a cárinak tett szolgálataiért!. .. Háromszoros cuppanás, aztán szünet. — Hogy vélekedik, törzskapitány, nem keltünk nyugtalanságot a kivégzéssel a kozákság legszegényebb rétegeiben? Sokáig hallgatott Mihail Kramszkov törzskapitány, aztán anélkül, hogy fölemelte volna a fejét, azt mondta: — Az őrcsapatban van néhány fiú, akikre lehet számítani... Velük kell őket elküldeni a novocserkasszki börtönbe .. . Nem jár el a fiúk szája... Van úgy, hogy a foglyok meg akarnak szökni... — Éhtem, törzskapitány!... Nyugodtan számíthat a kapitányi kinevezésbe. Hadd szakítom meg a kezét! XII. A pajtát, amelyben a foglyokat tartják, úgy veszi körül a szögesdrót, mint pók fészkét a pókháló. Belül, földagadt, olyan fekete arccal, mint az öntöttvas, Ignat és Pahomics: kívül, apja ellentél sapkájával a fején, Ignat fiacskája. Pahomics anyósa a szögesdrótra tapadt kézzel, döbbent bénasággal áll ott, vörös szemhéjjal pislog, eltorzult a szája — de könnye már nincs, elsírta mindet. Pahomics nehezen forgatja veréstől puffadt nyelvét: — A búzát Lukin arassa le, fizetség gyanánt add neki a kiskorjút! Kicsit a szája szélét rágcsálta, aztán szárazon köhécselve mondta: — Aztán ne bánkódj, vénség! Megéltük, ami adatott... Mind meghalunk egyszer. Majd mondass gyászmisét, ha eljön az ideje, de aztán ne azt írd, hogy „a vöröskatona Pjotrért”, hanem csak egyszerűen „az elesett harcosokért: Pjotrért, Ignatért, Grigorijért”. Különben megtagadja a pópa. Az Isten áldjon,énség! Óvd az unokádat! Bocsáss meg, ha megbántottalak valamikor is !... Ignat fölveszi a fiacskáját, az őr elfordul, mintha nem látná. Ignaz remegő ujjakkal nádból egy forgót ügyeskedik össze a fiúnak. — Apuka, mitől véres a fejed? — Beütöttem, kisfiam. — És az a bácsi mért vágott fejbe a puskával, amikor kijöttél a pajtából? — Hogy miket nem kérdezel? Készakarva ütött meg, viccből... Hallgattak. Csikorognak a nádszálak Ignat körme alatt. — Hazamegyünk, a puska? Majd otthon megcsinálod a forgót! — A nagyanyóval menj, fiacskám... — Szánalmasan megremeg, legörbül Ignat szája. — Aztán majd én is megyek ... Mint a láncra vert farkas, úgy járkál Ignat az udvaron, puskatussal összezúzott lábát nehezen vonszolja maga után. a vézna, kicsi testét erősen, nagyon-nagyon erősen szorítja magához. Kihunynak az alkony fényei... A rét felől, a hatalmas mocsár, a holtvíz felől, amelynek partján égerfák állnak, szürke, ezüstös harmatot leterítve köd zúdult a falura. A hűlő, nyirkos földre szorította a füvet. Kis csoport jött ki a fészerből. Egy magas, vékonyka karakaskucsmás, törzskapitányi váll-lappal, pálinkaszagot árasztva, félhangon mondta: — Nem kell őket messzire vinni. A falun kívül, a bozótban... Lábdobogás, závarok csettenése a feszült csendben ... Csillagtalan, farkasnak való éjszaka szakadt a világra. A Donon túl sötétbe borult a lilásan derengő sztyepp. A dánén, az idei búza zöldellő, buja vetésén túl, egy vadvizek vájta, az avar részegítő illatát árasztó vízmosásban. vihar döntötte fák alatt egy farkasszuka kölykezett, kínjában a vérrel átitatott homokot rágta maga alatt; az első csatakos, érdes kérkét nyalogatta, amikor közelről, a bozóton túli mélyedésből két szisszenve csattanó lövést és emberi kiáltást hallott meg. Felkapta a fejét, úgy figyelt, aztán, válaszul a nyögő emberi kiáltásra, szakadozó hangon felszűkölt a farkasszuka. (Vége.) BRATKA LÁSZLÓ fordítása (3.) ÖRVÉNY NÉPSZABADSÁG 1980. május 25., vasárnap Kapusi Imre: ,, KÉZ Kéz tőle Kéz kötötz vész riadjon a fűzre örömöt bűn bújdokoljon Kéz tőled szemre gyilkos hatalommá megnyugvást elem soha szájra ne vaduljon szavakat Kéz adj jóraiitőt vékának búzát fülnek pincének bort csendet adj kemencének kenyeret Kéz vakuló világra K®2 .. ... , , fiatalokba világosságot tüzet táncoltató a háborgó föld hitet, végre megbéküljön hogy ellenükre kigyulladt vetést végülts el ne forduljon!