Népszabadság, 1981. augusztus (39. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-11 / 187. szám
AZ ŰRKUTATÁS KITÁGÍTOTTA LÁTÓHATÁRUNKAT Napszél, csillagszél Lapunk nemrég röviden beszámolt róla, hogy a tavaly decemberben pályára állított szovjet automatikus űrlaboratórium, a Prognoz—8 fontos adatokat szolgáltatott az úgynevezett szoláris szélről és a földi magnetoszféráról. A kísérlet célja annak megállapítása volt, milyen módon hat a Napból érkező részecskesugárzás a bolygóközi térre és a Föld körüli mágneses mezőre. A műszerek, amelyeket a Prognoz-8 magával vitt, nemzetközi együttműködés keretében készültek: lengyel, csehszlovák és svéd berendezések is voltak a szovjetek mellett. Milyen kölcsönhatás van tehát a Nap és a Föld között? Erről szól alábbi cikkünk. Egy tudományos jövendölés A Földünket övező mágneses térben gyakran mutatkoznak műszerekkel jól kimutatható zavarok, amelyek néha oly nagy mértékűek, hogy valóságos mágneses „viharról” beszélhetünk. Ez a jelenségcsoport már nagyon rég ismert, s azt is már sok évtizeddel ezelőtt kiderítették, hogy az ilyen zavarok — valamilyen módon, — kapcsolatban állnak a Nappal. Hasonlóképpen már a múlt században felfigyeltek arra, hogy a sarki fények gyakorisága is a Nap tevékenységével (például a napfoltok számával és méretének változtatásával) hozható összefüggésbe, sőt éppen akkor jelentkezik a legtöbb sarki fénytünemény, amikor a földmágneses térben is zavarok vagy viharok lépnek föl. A rádiózás elterjedésével pedig az is világossá vált, hogy a rádióhullámokat viszszaverő, néhány száz kilométer magasságban levő ionoszféra nevű réteg fizikai állapota is ugyanígy változik. Ezeknek a megfigyelési adatoknak az egybevetésével már az ötvenes évek legelején megállapították, hogy a Napból érkező részecskék hatásával kell a tapasztaltakat magyarázni. Akkoriban azonban még bizonytalanság uralkodott abban a tekintetben, hogy tulajdonképpen milyen részecskékről van is szó, milyen ezeknek az egymáshoz viszonyított aránya, mekkora a sebessége és így tovább. Abban az időben az sem tisztázódott még, hogy ezek a részecskék a Nap légkörének melyik tartományából érkeznek. Röviden: a jelenség hátterét már sejtették a tudósok, de korántsem állt rendelkezésre elegendő megfigyelési adat a tisztázáshoz. Várható volt azonban, hogy az űrkutatás, ha sikerül majd mesterséges égitesteket a Föld körüli térségbe juttatni, pontosabb választ adhat a kérdésre. A holdrakéták bizonyítottak Valóban: 1959. szeptember 12-e meghozta a feleletet. Ezen a napon bocsátották fel ugyanis a Lunyik—2 jelzésű szovjet holdrakétát, amely 35 órai repülés után becsapódott kísérőnk felszínére. Műszerei eközben sok mérést hajtottak végre, s a Holdtól mintegy tízezer kilométer távolságban kimutatták egy olyan részecskefelhő létezését, amelyet minden kétséget kizáróan a Nap bocsátott ki magából. Vagyis a Lunyik—2 felfedezte a napszelet! Nem sokkal később, október 4-én indították útnak a Lunyik—3 holdrakétát, amely tovább folytatta a méréseket, és megerősítette azokat az adatokat, amelyeket a Lunyik —2-nek köszönhettünk. További adatokat kaptunk azután az 1961 márciusában indított amerikai Explorer—10 jelzésű mesterséges égitest révén is. Mindezek alapján ma már tudjuk, hogy a napszélben elsősorban elektronok, protonok (hidrogénatom magok) és alfa-részecskék (héliumatommagok) érkeznek. A Naptól a Földig vagy más égitestig vezető pályájuk nem egyenes, mint az elektromágneses sugárzásoké, hanem ívszerűen görbült, spirális. Menetidejük a Naptól Földünkig átlagosan 20—24 óra, de sebességük elsősorban annak a folyamatnak heves vagy kevésbé heves voltától függ, amely a Nap légkörében zajlik le, s amely kibocsátja őket. Forrásuk nem az úgynevezett fotoszféra, vagyis a Nap légkörének legalsó, még látható rétege, hanem az e fölött levő kromoszféra, illetve a belső korona. Megállapították azt is, hogy napszél állandóan érkezik hozzánk, de vannak egyes időszakok, amikor a részecskeáramlás rendkívüli mértékben felerősödik. A „közönséges”, vagyis állandó jellegű napszél tulajdonképpen a korona belső részének kiáramlása a világűrbe. Minthogy pedig ez az áramlás messze túlterjed még a Föld pályáján is, teljesen jogos az az állítás, hogy a Föld voltaképpen a Nap légkörében kering. A hevesebb napszélkilövellések elsősorban a nagy robbanások, az úgynevezett flérek területéről érkeznek. A fléreket általában csak különleges műszerekkel lehet észlelni, de nagy ritkán egy-egy szokatlanul erős kitörés közönséges teleszkóppal is megfigyelhető. Még a gyengébb flerek is olyan energiafelszabadulásra utalnak, amely a hidrogénbomba energiáját sok százezerszeresen vagy milliószorosan múlja felül. Az erősebb flerek után a napszélben mozgó részecskék sebessége meghaladhatja a másodpercenkénti 1000 kilométert, sőt tapasztaltak már másodpercenkénti 2000 kilométeres sebességet is. Az „ütközés” hatása Amikor a napszél eléri a Föld mágneses terét, annak alakját erősen megváltoztatja, és a több zónára bontható, úgynevezett van Allen-féle sugárzásövezet alakja is megváltozik. Ahol a szoláris szél „beleütközik” a földmágneses tér erővonalaiba, ott lökéshullámfront alakul ki. Olyasmi ez, mint amikor a zuhanó repülőbomba orra vagy egy szuperszonikus sebességgel haladó repülőgép előtt is kialakul egy lökéshullám. A lökéshullámfront azonban nem tudja útját állni a napszélben érkező részecskéknek, azok áttörik ezt, és egy turbulens — kavargó — áramlási övezetet hoznak létre, amelyen túl pedig belépnek a földmágneses tér erővonalaiba. Ezek mentén mozognak tovább, és így jutnak el a Föld északi, illetve déli mágneses pólusához. Érthető tehát, hogy erős napkitörések után, amikor a részecskék száma nagyon megszaporodik, sokkal több kerül belőlük a Föld mágneses terébe, mint kitörésmentes időszakokban. Ezért a flereket követően a földi mágneses mezőben mindig számíthatunk zavarokra, viharokra, sőt sarki fényekre is, hiszen a magas légkörbe jutó, Napból eredő részecskék fénylésre késztetik a levegőmolekulákat. Milyen a mágneses csóva ? Amint azután tovább folytatták a napszél vizsgálatát, néhány további igen érdekes felfedezést tettek. Ezek egyike a Föld mágneses csóvája létezésének felismerése volt. Kiderült ugyanis, hogy a Föld mindenkori éjszakai, azaz a Naptól meg nem világított félgömbje fölött a mágneses erővonalak nem futnak vissza a Föld testébe (mint a nappali félgömb fölött), hanem messze kinyúlnak a világűrbe. A déli félteke fölött az erőtér a Nappal ellentétes irányba mutat, az éjszakai félgömb fölött pedig a Nap felé tart. A két övezetet egy körülbelül 600 kilométer széles, semleges zóna választja el egymástól. Azok a részecskék, amelyek a déli félgömb fölött kialakult, s a végtelenbe tartó mágneses erővonalak közé kerülnek, végleg elhagyják a Földet. Más részecskék viszont, amelyek a Földnek a Nappal átellenben és az egyenlítőtől északra levő része fölött érkeznek hozzánk a világűr távoli részeiből, azokba az erővonalakba kerülnek bele, amelyek a Föld felé vezetnek. Ily módon állandó anyagáramlás van a Föld éjszakai félgömbje fölött: bizonyos mennyiségű részecskét elveszítünk, s helyettük újakat kapunk. Ilyen folyamatok zajlanak le ebben a bizonyos „mágneses csóvában”, amelyet azonban semmi esetre sem szabad olyart képződménynek tekinteni, mint amilyen az üstökösök csóvája. Ami ez utóbbiakat illeti, általában két fő típust szokás megkülönböztetni, s rendszerint mindkét csóvaféle egyidejűleg jelentkezik ugyanannál az üstökösnél. A csóvák egyike erősen görbült; ez porból áll. A másik csóva azonban teljesen görbületmentes vagy csupán nagyon gyengén görbül. Ezt viszont ionizált (kifelé elektromos töltést mutató) részecskék építik fel. Amíg a porból álló csóvát a Nap sugárzásának taszító hatása, az úgynevezett sugárnyomás készteti arra, hogy az üstökös fejéhez viszonyítva mindig a Nappal ellentétes oldalon álljon, addig a gázrészecskékből álló csóvát a napszél kényszeríti ugyanilyen helyzetbe. Amikor tehát az üstökös már áthaladt pályájának a Naphoz legközelebb fekvő pontján, attól kezdve nem a feje halad elöl, hanem a csóvája. Üreg a Nap körül Bármennyire erős legyen is főként egyes napkitöréseket követően a szoláris szél, az nyilvánvaló, hogy nem terjedhet a végtelenségig. A Naptól nagyon távol valóban fokozatosan gyengülni kezd, majd mintegy beleolvad a csillagok közötti térségek gyenge, de óriási kiterjedésű mágneses mezejébe. A világűr távoli vidékei felől is érkezik hasonló jellegű sugárzás a Nap irányába. Ezt más csillagok bocsátják ki magukból, s ezért szokásossá vált, hogy — a napszél kifejezés mintájára — csillagszélről beszéljünk. Léteznie kell tehát egy olyan határnak, ahol a napszél és a csillagszél összetalálkozik egymással. Műszereinkkel ilyen messzire még nem jutottunk ki a világűrbe, ezért nem ismerjük pontosan, hogy miként megy végbe, milyen folyamatokat eredményez ez a találkozás. Elméletileg azonban többékevésbé mégis nyomon lehet követni az eseményt. E szerint, ahol a szoláris eredetű áramlás által létrehozott, kifelé irányuló nyomás kellően alacsony szintre csökkent, s összehasonlíthatóvá válik a csillagszél keltette, ellenkező irányú (azaz a Naprendszer belseje felé tartó) nyomással, ott találkozási front alakul ki. Ez a találkozási front a Napot gigantikus ellipszoid-felületként övezi. Az ellipszoid felülete a számítások szerint körülbelül 7,5 milliárd kilométer középtávolságban van a Naptól. Ez megfelel bolygórendszerünk jelenleg elfogadott határának. A napszél erősségváltozásai miatt azonban ez az ellipszoid rendkívüli mértékben ki is terjedhet, és 22,5 milliárd kilométer távolságig nyúlhat a világűrbe, amennyiben a napszél kellően erős. Amikor azonban a napszél legyengül, az ellipszoid felszín 2,5 milliárd kilométerre közelíti meg a Napot. Ilyen módon tehát egy „lüktető” üreg veszi körül a Napot. Ezen belül az onnan származó részecskék sugárfolyama az uralkodó, ezen túl pedig a csillagszéllel érkező részecskéké a főszerep. Dr. Hédervári Péter Egy nagy napkitörésről — flérről — készített fénykép. A flért a fekete nyíl mutatja. Találmányok Hőmérséklet-szabályozó és -programozó A Budapesti Műszaki Egyetemen kifejlesztettek egy digitális (számjegyes, tehát nem mutatós) kijelzésű hőmérséklet-programozó, illetve -szabályozó készüléket, amelyet a Chinoin nagytétényi gyáregysége készít. Ez a berendezés arra szolgál, hogy elektromos fűtésű kemencék (például laboratóriumi izzítókemencék), szárítószekrények, félüzemi hőkezelő berendezések, folyadéktermosztátok, fűthető mikroszkópasztalok, gázkromatográfok, zónás olvasztókemencék és egyéb különleges berendezések hőmérsékletét szabályozza, és a hőmérsékletet program szerint módosítsa. Dr. Gál Sándor docensnek (Általános és Analitikai Kémiai Tanszék) ez a magyar szabadalommal védett találmánya alkalmas a munkaterek hőmérsékletének szabályozására is. Az eddig alkalmazott úgynevezett egypontos szabályozási mód helyett (amikor is csak a fűtőszál vagy a munkatér hőmérsékletét mérték és szabályozták), az új készülékeknél kétpontos a szabályozás: nemcsak a fűtőszál, hanem a kemencék belső munkaterének a hőmérsékletét is mérik, és erről a pontról is történik szabályozás. Ezzel sikerül elérni, hogy a munkatér hőmérsékletét a kemence gyorsabban érje el, és javuljon a hőntartás pontossága. A készülék két típusban készül. Az egyikkel a kemencék hőmérsékletének állandó értéken való tartását tudják szabályozni, a másik készülék ezen kívül alkalmas a kemencék hőmérsékletének előre beállított program szerinti lineáris felfűtésére, illetve lehűtésére, és a két érték között ciklikus program megvalósítására. A fűtési, illetve hűtési sebességek: percenként 0,5; 1; 2; 5; 10; 20 és 50 Celsius-fok, illetve 1; 2; 5; 10 Celsius-fok/ óra. A hőmérséklet-érzékelő lehet termoelem vagy ellenállás-hőmérő. Jelenleg négy különböző termoelemmel és ellenállás-hőmérővel készül a műszer. A hőmérséklet-mérés pontossága +0,5 százalék. A szabályozható hőmérséklet-tartomány — a hőmérséklet-érzékelő fajtájától függően — mínusz 200 Celsius-foktól plusz 1600 Celsius-fokig terjed. A sorozatban gyártott készülék maximális fűtőteljesítménye 220 V fűtőfeszültség alkalmazása esetén körülbelül 2,2 kW. Ennél nagyobb teljesítményű izzókemencék fűtése is szabályozható azonban egy nagyobb teljesítményű adapter hozzákapcsolásával. A berendezést a Chinoin nagytétényi gyáregysége készíti. Nem sérti meg a tőkét, a fatörzset kitérő sorművelők A szőlő és a fák sorközi talajművelésének gépesítése után most már megoldható a soraik, vagyis a tövek közötti földsávrészek gépi ápolása és egyben gyomirtása is, kitérni képes művelőgépekkel. A munka során az ilyen gépek tapogató-vezérlő pálcája nekiütődik a tőke mellett elhelyezett karónak vagy akár közvetlenül a tőke, illetve a fatörzs aljának. Az ennek hatására működésbe lépő hidraulikus rendszer behúzza az addig a sorban járó művelőtagot, amely így a tőkefejet, illetve a törzset pontosan kikerüli, majd elhagyását követően visszatér eredeti helyzetébe. Ilyen vezérlés hiányában kivágná vagy legalábbis megsértené a tőkét, a fatörzset. Két oldalról így művelve a sorokat — éppen csak a tőkehely, illetve a törzsrész közvetlen környékét kivéve — elvégezhető a mechanikai gyomirtás és a talajművelés. A kívánt művelési szélesség és mélység előre jól beállítható a gépen. Az ilyen típusú gépek közül nálunk forgalomba került francia és bolgár gyártmányú rotációs (forgó) kapu oldalazó, kitérő típusban. Megjelent a mechanikai sorművelésre alkalmas egyszerű, hidraulikusan vezérelt, kétvasú, olasz gyártmányú sorművelő eke is. Ez a szőlőültetvények tőkesoraiban a tárcsázás és a helytelen sorközi talajművelés következtében kialakult bakházak lebontására is alkalmazható. Több gazdaságban mindkettőt eredményesen használják már. Hidraulikusan vezérelt kétvasú sorművelő eke a szőlőben. E 'nl EZRESEKET TAKARÍTHAT MEG a Merkúr használtautó-vásárán augusztus 16-án, vasárnap 8-tól 16 óráig, ill. Budapest XIV., Erzsébet királyné útja 125. sz. alatti telepünkön. MHTKiir típusválaszték, ÁRENGEDMÉNYEK