Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-10 / 263. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1981. november 10., kedd A SZOCIALIZMUS ORSZÁGAIBÓL Kedvező változások a bolgár áruellátásban ( SZÓFIAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Országszerte kedvező változások tapasztalhatók az utóbbi másfél évben Bulgária áruellátásában és a lakossági szolgáltatásokban. A múlt év végén befejeződött VII. ötéves tervidőszakban jelentősen megújult az ország üzlethálózata. Kétszázhuszonkétezer négyzetméter területen 2109 új üzletet építettek. Átadtak négy új áruházat, 87 szupermarketet. Öt év alatt a kiskereskedelmi áruforgalom 32 százalékkal nőtt. Hétezer üzletet korszerűsítettek és felújítottak. Az állandóan növekvő fogyasztói igények magasabb színvonalú kielégítésére gyors ütemben fejlesztik a vállalati üzlethálózatot. Számuk ez idő szerint megközelíti a 700-at, s a jelenlegi, VIII. ötéves tervperiódusban ez csaknem megkétszereződik. Nem kevés a fővárosban is követésre méltó, vonzó vidéki tapasztalat. Az észak-bulgáriai Tolbuhinban járva magam is tapasztaltam, amit korábban a bolgár lapokban olvastam Dobrudzsa megyeszékhelyének mintakereskedelméről. A város lakóinak száma az elmúlt 15—20 évben megkétszereződött. A kereskedelmi dolgozók azonban nemcsak lépést tudtak tartani a megnövekedett igényekkel, hanem a VII. ötéves tervidőszakban országos elsők lettek a szocialista munkaversenyben. A tolbuhini kereskedelmi ellátást, szervezettséget ma méltán emlegetik országszerte követendő példaként. Az 1981. évi népgazdasági terv első félévének teljesítéséről közzétett központi statisztikai jelentés szerint a kiskereskedelmi áruforgalom 102,1 százalékra teljesítette tervét, ami a tavalyi hasonló időszakhoz képest 5,2 százalékos növekedést jelent. Ennek egyik oka lehet, hogy a munkások és alkalmazottak havi átlagbére elérte a 190 levát. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Bulgáriában már egyáltalán nincs gondjuk a háziasszonyoknak és a háztartás terheiből egyre inkább részt vállaló férfi bevásárlóknak. Bár az üzlethálózat tekintélyes része már önkiszolgáló rendszerű, sok még a korszerűtlen, elavult bolt. Az ötnapos munkahetet itt már több mint egy évtizeddel ezelőtt bevezették, a pénteki bevásárlás azonban ma sem tartozik a könnyű és kellemes feladatok közé. Igaz viszont, hogy az utóbbi időben növelték a szombaton, sőt vasárnap is egész nap nyitva tartó, éjjel-nappali élelmiszerüzletek számát Szófiában. Az új lakótelepeken élők gyakran kénytelenek még munkahelyük környékéről tömött szatyrokkal hazaindulni. Pék Miklós Vietnam: a szénbányászat az egyik kulcságazat ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Fekete gyémánt — Vietnamnak ezt jelentik hatalmas, alig kiaknázott feketeszén-, antracitlelőhelyei. A kristályosan csillogó, nagy értékű ásvány gazdag telepei földrajzilag is szerencsés helyen fekszenek, közel a tengerhez, a festői Ha Dong (leszálló sárkány) öbölhöz, megkönnyítve, olcsóbbá téve a szállítását. Az olajár-emelkedések hatása alól Vietnam sem mentes, október elsejével több körzetben hozzávetőlegesen ötszörösére emelték a benzin-, fűtőolaj-, dízelolajárakat. (A vietnami gazdasági rendszer egyik sajátossága, hogy az üzemanyagárak gazdasági körzetenként, sőt gazdálkodási ágazatonként is eltérőek.) A déli országrészben, Vang Tuánál ugyan van olaj a tenger alatti talapzatban, de annak gazdasági hasznosításáig még hosszú évek telnek el. Marad tehát az egyetlen szerencsés megoldás: a kőszén, az antracit. Quang Ninh északi határ menti tartomány szénbányái belátható ideig fedezni tudják a hőenergia-szükségleteket. A Szovjetunió jelentős segítséget nyújt Vietnamnak, hogy szénbányái teljesítőképességét a következő öt évben a jelenlegi kétszeresére emeljék. Ez pedig nem kis mennyiség, hiszen 1980-ban 5,8 millió tonna szén került a felszínre. A szénbányászat, akárcsak a vietnami ipar egésze, sok nehéz időszakot ért meg. 1954—1955-ben a távozó franciák magukkal vitték a terveket, dokumentációkat, csaknem megbénítva a termelést, amely ennek folytán 1955-ben hétszázezer tonnára esett vissza. A Szovjetunió, más szocialista országok segítettek a talpra állásban, így 1960-ra, az első hároméves terv végére, 2,6 millió tonnára szökött fel a kibányászott szénmenynyiség, túlszárnyalva a legjobb gyarmati „békeévek” eredményét. Az első ötéves tervciklusban 1961—1965 között új bányákat tártak fel, a meglevőket bővítették. Szovjet szakértők működtek közre az évi 3,5 milliós hozamú Ha Tu-i, Deo Na-i és Coc Sau-i nyíltszíni fejtésű bányák megnyitásában a Ha Long öböl térségében. A Szovjetunió segített a kiszolgáló ágazatok, a bányagépgyártás, -javítás megteremtésében is. Ám 1965-ben nehéz időszak kezdődött a bányászatban is, az amerikai bombázógépek szétrombolták a berendezéseket, 1972-ben a széntermelés az 1965-ös 4,2 millióról 1,6 millió tonnára esett vissza. Igazán csak az országegyesítés utáni időszakban nyílt rá lehetőség, hogy helyreállítsák a berendezéseket, felfuttassák a kitermelést. Kibővül a szovjet segítségnyújtás is. A bányanyitásokhoz adott műszaki-technikai támogatás mellett a szakmunkás-, technikusképzést is segítették. 1979- ben a kínai agresszió következtében a határövezethez közel levő bányák termelése megakadt, de komoly viszszaesés nem következett be, hiszen ez évben 5,5 millió tonnára emelkedett a termelés. Világszerte új virágkorát éli a szénbányászat, korunk gazdasági sajátosságai, az energiahordozókkal kapcsolatos problémák gyors ütemű szerkezetváltoztatásra, a széntermelés felfejlesztésére ösztönöznek. Vietnam is nagy erőfeszítéseket tesz, hogy energiagondjain enyhítsen. Dunai Péter Takarékossági eredmények Csehszlovákiában ( PRÁGAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Figyelemre méltó megtakarításokat eredményezett Csehszlovákiában annak a kormányhatározatnak a végrehajtása, amely előírta a nem termelő ágazat kiadásainak a csökkentését. Az egyik fontos cél az volt, hogy gátat szabjanak az adminisztrációs állomány felduzzasztásának és erőteljesebben csökkentsék ennek az állománynak a létszámát. A vállalatok és ezek szervezetei komolyan vették a feladatot, és a rendelet megjelenése, 1979 óta több mint 23 ezer irodai dolgozót helyeztek át a közvetlen termelésbe, illetve különböző termelés-előkészítő munkakörökbe. A kormány szabályozta a vállalatok propagandatevékenységét, és felhívott a felesleges, hatástalan reklám megszüntetésére. Ennek következtében igen tekintélyes összeggel, mintegy 900 millió koronával sikerült csökkenteni az országban a vállalati propagandakiadásokat. Az indokolatlan reprezentálás elleni küzdelem további 36 millió koronát „hozott a konyhára”, a szolgálati utak, kiszállások mérséklésével pedig félmilliárd koronát sikerült megtakarítani. Csökkent a szolgálati gépkocsik száma is, ezekből most annyi van, amennyi 1975-ben volt. Az intézkedés szintén igen nagy költség és évenként 128 ezer tonna üzemanyag megtakarítását teszi lehetővé. Komornik Ferenc A HETVENES ÉVEK VÉGÉN került előtérbe Magyarországon, vajon hasznosítani tudjuk-e a fejlődés távlatait sajátosan tőkés szempontból szemrevételező, úgynevezett világmodelleket a hosszú távú népgazdasági terv kidolgozása során. Mi a világmodell? Voltaképpen nem más, mint a jövő világának zárt, dinamikus rendszermodellje, egy körvonalakban felvázolt távlati világjövőkép. A magyar szakértők körében egységesen az a vélemény alakult ki, hogy a világmodellek közvetlenül nem használhatók fel a hazai távlati tervezéshez. Közvetve azonban igen. Ehhez tekintetbe jöhet a világmodellek tárgya, az úgynevezett globális — az egész emberiséget érintő — társadalmi-gazdasági problémák elemzése. Figyelmet érdemel a rendszerszemléletű problémamegközelítés, az összefüggések, a feltételek és következmények vizsgálatának követelménye, valamint a folyamatokba való tudatos, tervszerű beavatkozás gondolata. A közvetlen felhasználást elsősorban a világmodellek ideológiai meghatározottsága és következtetései zárják ki. A világmodell fogalma jellegzetesen azok közé az elméleti kategóriák közé tartozik, amelyekről a közvélemény már hallott, de még nem tudja pontosan hová tenni, s ennek következtében a megítélés szélsőségek között ingadozik. A világmodellek kidolgozását szorgalmazó és kezdeményező tekintélyes tudóscsoport, az 1968 áprilisában megtartott találkozójuk után Római Klubnak elnevezett társulás megalakítása a tőkés világrendszer válságának kiéleződéséhez kapcsolódott. A válságtünetek hatására jött létre egy különös problématudat néhány kiemelkedő tudósban. Ennek lényege az volt, hogy „az emberiség veszélyeztetett helyzetének felismerése” — ahogy az alapítók egyike, a klub mai elnöke, Aurelio Peccei hangsúlyozta — a közös problémák átfogó elemzését igényli. A klub kutatási programokat finanszírozott. Ezek lényegesebb eredményeit — megannyi modellváltozatot — készítői a klubnak címzett jelentésekben foglalták össze. EDDIG hat jelentés készült. Az első 1972-ben a Növekedés korlátai címet viselte. Alapkoncepciója az volt, hogy a földön a termelés növekedése szükségképpen korlátokba ütközik, s ha az emberiség megközelíti e korlátokat — feltételezve azt, hogy viselkedését a tőkés világrendszerben uralkodó „játékszabályok” határozzák meg —, a katasztrófák korszaka következik be. Ezek elkerülésére a jelentés a növekedést korlátozó gazdaságpolitika „zéró-növekedés" elméletét fogalmazta meg. A második jelentés a Túlélés stratégiája "elnevezésű program eredményeit foglalta össze. Ebben az alkotók elemzésük homlokterébe már egy, a valóságot jobban tükröző — immár nem egységesnek feltételezett, hanem kölcsönható régiókból álló — világot állítottak. A bajok fő okait a kiegyensúlyozatlan, tervszerűtlen növekedésben látták. E szemléletváltozás azt eredményezte, hogy a problémák forrásaként egyre kevésbé a külső, természeti korlátokat jelölték meg: a hangsúly fokozatosan áttolódott a világban levő társadalmi ellentétekre. A harmadik jelentés is ezek egyikét, az úgynevezett Észak—Dél ellentétet, a gazdag és szegény országok szembenállását elemezte a polgári ideológia torzító szemüvegén át. Szerzői még mindig eltekintettek a tőkés világrendszer mélyreható elemzésétől, amennyiben ezt az ellentétet csak mint egyre növekvő fejlettségbeli különbséget tekintették. A negyedik jelentést a magyar származású Nobel-díjas fizikus, Gábor Dénes és munkatársai készítették és hozták nyilvánosságra 1977- ben A pazarlás vége című könyvben. Azt vizsgálták, vajon a földön rendelkezésre álló nyersanyagok milyen feltételek mellett biztosítják az emberiség fejlődését. E jelentés már világosan társadalmi és politikai jellegű akadályok feloldásához köti azt a derűlátó feltételezését, hogy ésszerű és tervszerű gazdálkodás esetén a nyersanyag-, az energia- és élelmiszerforrások hosszú távra elegendőek. A következő jelentést —amely az emberiség elé állítható célok természetével foglalkozott — szerzőik a szintén magyar származású László Ervin vezetésével készítették el. E jelentés a figyelmet most már egyértelműen az úgynevezett belső korlátokra fordította. A legfontosabb ilyen korlát az egyének, csoportok és társadalmak rövid távú, önző céljainak különbözőségéből adódik. A megoldást e téren — a jelentés összeállítói szerint — a nagyon homályosan megfogalmazott, „világszolidaritási forradalom” hozhatná meg. A hatodik jelentés 1978-ból az elemzés középpontjába az ember szociális alkalmazkodóképességét állította. A változást a klub tagjai a tanulási folyamat kiterjesztésétől és hatékonyságának növelésétől, Pecces szavaival „külső változásoknak most már megfelelő kulturális evolúciótól” várják. VÉGIGTEKINTVE a jelentéseken, megállapíthatjuk, hogy a Római Klub ideológiai és politikai beállítódása sajátos fejlődésen ment át. Egyrészt, a válság okainak értelmezésében egyre inkább feladták a föld túlnépesedésével kapcsolatos malthusiánus elveket. Az elmaradottság és egyenlőtlenség okai eszerint nem elsősorban az emberiség rendelkezésére álló természeti források korlátozottságában, hanem a felhasználás ésszerűségét akadályozó társadalmi és politikai tényezőkben vannak. Ennek megfelelően a megoldásra bizonyos mértékig reális javaslatokat dolgoztak ki. Emellett jelentésről jelentésre jobban körvonalazódott a javaslatok megvalósításának konkrét stratégiája is. A jelentések tehát különböznek egymástól vizsgálatuk tárgyában, módszerében és javaslataik egyes vonásait illetően. Ha azonban az elemzett problémák forrását, megoldásuk általános elveit és konkrét stratégiáját hasonlítjuk össze, jellegzetes közös vonásokat figyelhetünk meg. Mindegyikőjükön az az alapgondolat vonul végig, hogy az emberiség létét veszélyeztető globális problémák a társadalmi rendszerektől, tehát a tulajdonviszonyoktól is függetlenül jöttek létre. Nyilvánvaló, hogy az ilyen alapokból kidolgozott megoldási javaslatok csak részigazságokat, részeredményeket ígérnek. ÉPPEN EZ a jelentések másik közös jellegzetessége. A terápiák — mivel szerzőik a legtöbb esetben hallgatólagosan elismerik, hogy a globális problémák létrejöttéért részben a tőkés termelési viszonyok is felelősek — a tőkés világgazdaság viszonyainak számottevő átalakítását szorgalmazzák. Az ilyen reformok azonban, mivel nem az okok kiküszöbölésére, a tőkés termelési viszonyok forradalmi átalakítására irányulnak, csak a tüneteket enyhíthetik. A jelentések harmadik közös — de az előző kettővel összefüggő — jellegzetessége, hogy a javasolt gyógymód bevezetését szerzőik nem a társadalmi harcoktól várják, hanem a tudatban bekövetkezett változásoktól remélik. Az elfogadtatás stratégiája tehát az, hogy a döntéshozókat — a tőkéseket és az állam-monopolkapitalizmus irányító rétegét — meggyőzzék: a gazdasági fejlődés új irányára, a növekedés új formáira, az együttműködés új elveire van szükség. A klub hangadó tagjainak idealizmusára vall, hogy hisznek abban: a tőkés világrendszeren belül fontos reformokat lehet megvalósítani pusztán magasztos elvekre, „új etikára” és az összemberi érdekekre hivatkozva. Ezeken a gyengeségeken bizonyos tekintetben túllép az úgynevezett Leontieff-féle világmodell, amely a Római Klub első jelentéseinek feltételezéseivel és következtetéseivel burkoltan vitázik. A modellnek kétségtelenül értéke, hogy a fejlődő országok tartós gazdasági elmaradottságát ezen országok belső viszonyaiban, valamint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerében látja. Ám Leontieff ezeknek az imperializmusból és a tőkés társadalmi-termelési viszonyokból fakadó okoknak a meghaladását a fejlettségi szint emelésével, a gazdasági és munkaerő-szerkezet megváltoztatásával és más technikai-gazdasági tényezőkkel látja elérhetőnek. A tanulmány visszaszámol: ha nincsenek természeti akadályok, akkor 2000-re a harminc évvel azelőtti, a fejlett és a fejletten országok között 12:1 arányú jövedelemszakadék 7:1 arányúra mérséklődhet, sőt az is elérhető, hogy a harmadik világ a föld megtermeltbruttó nemzeti termékének egynegyedét adja. A valós folyamatok elemzése azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a cél a tendenciák radikális, forradalmi megváltoztatása nélkül megvalósíthatatlan. A modell ilyeténképpen elveszi a probléma drámaiságának élét, azt az „Észak” és a „Dél” közötti dialógus medrében szabályozhatónak mutatja, azt a látszatot keltve, mintha az elmaradottság és a függőség problémáját evolúciós úton, a korkérdések egészének összefüggéséből kiragadva meg lehetne oldani. E világmodell szerzői is a civilizációs-gazdasági fejlettségi szint szerinti ellentéteket emelik a korunkat meghatározó ellentmondás rangjára. Ezzel elvonatkoztatnak a szocializmus és a kapitalizmus ellentététől és a termelési viszonyok alapvetően különböző jellegétől is. Ebből adódóan úgy tekintenek a szocialista világrendszerre, hogy országai meg fogják ismételni a fejlődés tőkés útját, így e modell szerzőinek politikai mondanivalója is a polgári konvergenciaelmélet keretei között marad, s a Római Klub jelentéseihez hasonlóan a tőkés rendszer konzerválását szolgálja. Ifj. Marosán György— G. Márkus György A világmodellek ideológiai tartalma Már nem is tudom, hogy hányadszor, de a dolog rutinszerűen megy. Már csak a cím kedvéért kérdezi meg néha ismételten a műsorvezető, hogy „Lehet egy kérdéssel több?”. Hiszen a választ úgyis tudja. Persze hogy lehet. Mert ha valaki nemet mond, eleve veszít. Csak azt tarthatja meg, amit elért: néhány hónapig nála lehet egy színes tévé, aztán vissza kell adnia. Viszont különben megnyerheti az egészet. Nomármost: sokkal rosszabb valami, ami volt-nincs, mintha sohasem lett volna. Tehát: mindig meg kell próbálni válaszolni egy új kérdésre. Mert nem válaszolni is válasz. Vagy legalábbis választás. Rossz, csak veszíteni lehet ilyen módon. Maguk a kérdések pedig azt puhatolják, miként ismeri fel a versenyző azt, amit lát. Nem rossz ötlet: a fotók létező tárgyakról, városokról, emberekről, jelenetekről készülnek. Az agyafúrtság ott van a dologban, hogy a látószögek nagyon különbözőek. Illetőleg: minél ügyesebb a fotós, annál kevésbé lehet felismerni azt, amit a képe mutat. Most vasárnap például körberakott konzervnyitóknak nézték a „kutyagerincet”, amit állítólag bográcsok alá szoktak tenni. Azt is szokták játszani, hogy egyetlen képhez háromféle magyarázatot is adnak: tessék csak eldönteni, melyik a helyes a három közül. Magánstatisztikám szerint három esetből két esetben, vagyis többnyire nem sikerül. A legismertebb embereket sem ismerik fel, s nehézséget okoz az is, amikor a képsorba nem illő felvételt (kakukktojás) kell kiválasztani. Aztán meg azt sem könnyű eltalálni, hogy melyik képhez milyen zene illik. Vagy hogy a különböző felvételek milyen országban készültek. Nem is beszélve az úgynevezett párbajról, ahol van ellenfél is: a kérdés az, hogy ki ismer fel többet abból, amit látni lehet. Tájékozottabbak, jobb szeműek, gyorsabbak előnyben. Hiszen közben az óra is jár: nem szabad hosszasan töprengeni azon, hogy mi micsoda, sőt, találgatni sem igen szabad. Mert aki késlekedik, aki habozik, az átadhatja helyét a következőnek ... Régi műsorszám ez, nem csökkenő népszerűséggel, és a szerkesztők találékonysága sem hagy alább. Múltkoriban, egy társaságban valaki azon csodálkozott, honnan a csudából vesznek újra és újra olyan képeket, tucat-, száz-, sőt ezerszámra, amelyen minden felismerhető és mégsem biztos, hogy felismerik? Nos, ami a dolog technikai, szerkesztési részét illeti, arra nem tudok választ adni: ez a tévé erre kijelölt stábjának, szerkesztőségének dolga. Ami azonban a lényegét jelenti: a világ bizony tele van olyan képekkel, jelenetekkel, amelyeket mindenki nézhet, de sokan akadnak, akik tévednek, amikor el kell dönteniük, mit is láttak. Bizony, nemcsak ebben a televíziós kvízműsorban, hanem a világban is gyakran előfordul, hogy elsikkad egy-egy, az egészre jellemző és azt felismerhetővé tevő apró mozzanat. Vagy éppen fordítva: egy részlet eltereli a figyelmet az egészről. Ami pedig a látószögeket, a nagyításokat és kicsinyítéseket, az optikákat, az alul- és felülnézeteket illeti: ebből aztán bőségesen nagy a választék a mindennapok során is. Sok mindent meg kell tudni figyelnie, össze kell vetnie, meg kell tudni különböztetnie annak, aki az egymást követő kérdésekre helyes feleletet kíván, illetőleg kénytelen adni. A bolhából is lehet elefánt és az elefántból is bolha — attól függ, hogy honnan és miként nézzük. Márpedig válaszolnunk kell, és fel kell ismernünk, amit meg kell látnunk: nem szabad választásunkra bízza a játékvezető, hogy játszunk-e tovább. Játszanunk kell, akármilyen bizarr is esetleg az elénk táruló kép, ki kell ismernünk magunkat rajta. Jó megfigyelő- és kombinációs készség, memória, tájékozottság a világ dolgaiban egyaránt elengedhetetlen ahhoz, hogy felismerjük a felismerendőket. Passzolni persze lehet, de azért nem olyan sokszor és mind ritkábban. A küzdelem éles, és aki kiesik, nem kap még két kazettát sem ajándékba. És főként: nem kérdezik meg, hogy lehet-e egy kérdéssel több. Hanem alighogy válaszoltunk az előzőre, már kéretlenül is jön a következő. Vállaljuk, nem vállaljuk , egyre több új kérdést kapunk. Azért, ha nem könnyen is, meg tudjuk őket válaszolni. Hiszen a valóságos kérdésekre nem egy, csupán saját magára hagyatkozó játékosnak kell szerencsére válaszolnia, mint az ügyesen szerkesztett vetélkedőben. Ha rövid is az idő, azért többen összedughatjuk a fejünket és utána dönthetjük el, mit és miért ismerünk fel a világ gyorsan változó és mind újabb nézőpontokból mutatkozó képén. És még azt is, ami a televíziós kérdésekben nem szerepel: miként illeszkedünk mi ebbe a képbe és mit kell tennünk ahhoz, hogy ez még műszaki hibák esetén is csupán pillanatokra sötétüljön el. Tehát: lehet mindig egy kérdéssel több? Lehet, nem lehet — lesz. És mi válaszolunk rájuk. Mert tudjuk, hogy csak ilyen módon nyerhetünk. Veszítenivalónk pedig persze jóval több van, mint amennyi a Magyar Televízió valamennyi vetélkedőjében együttvéve nyerhető. Pintér István