Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-10 / 263. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1981. november 10., kedd A SZOCIALIZMUS ORSZÁGAIBÓL Kedvező változások a bolgár áruellátásban ( SZÓFIAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Országszerte kedvező változások tapasztalhatók az utóbbi másfél év­ben Bulgária áruellátásában és a la­kossági szolgáltatásokban. A múlt év végén befejeződött VII. ötéves terv­időszakban jelentősen megújult az ország üzlethálózata. Kétszázhuszon­­kétezer négyzetméter területen 2109 új üzletet építettek. Átadtak négy új áruházat, 87 szupermarketet. Öt év alatt a kiskereskedelmi áruforgalom 32 százalékkal nőtt. Hétezer üzletet korszerűsítettek és felújítottak. Az állandóan növekvő fogyasztói igé­nyek magasabb színvonalú kielégí­tésére gyors ütemben fejlesztik a vál­lalati üzlethálózatot. Számuk ez idő szerint megközelíti a 700-at, s a je­lenlegi, VIII. ötéves tervperiódusban ez csaknem megkétszereződik. Nem kevés a fővárosban is köve­tésre méltó, vonzó vidéki tapasztalat. Az észak-bulgáriai Tolbuhinban jár­va magam is tapasztaltam, amit ko­rábban a bolgár lapokban olvastam Dobrudzsa megyeszékhelyének min­takereskedelméről. A város lakóinak száma az elmúlt 15—20 évben meg­kétszereződött. A kereskedelmi dol­gozók azonban nemcsak lépést tud­tak tartani a megnövekedett igények­kel, hanem a VII. ötéves tervidő­szakban országos elsők lettek a szo­cialista munkaversenyben. A tolbu­­hini kereskedelmi ellátást, szerve­zettséget ma méltán emlegetik or­szágszerte követendő példaként. Az 1981. évi népgazdasági terv el­ső félévének teljesítéséről közzétett központi statisztikai jelentés szerint a kiskereskedelmi áruforgalom 102,1 százalékra teljesítette tervét, ami a tavalyi hasonló időszakhoz képest 5,2 százalékos növekedést jelent. Ennek egyik oka lehet, hogy a munkások és alkalmazottak havi átlagbére el­érte a 190 levát. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Bulgáriában már egyálta­lán nincs gondjuk a háziasszonyok­nak és a háztartás terheiből egyre inkább részt vállaló férfi bevásárlók­nak. Bár az üzlethálózat tekintélyes része már önkiszolgáló rendszerű, sok még a korszerűtlen, elavult bolt. Az ötnapos munkahetet itt már több mint egy évtizeddel ezelőtt bevezet­ték, a pénteki bevásárlás azonban ma sem tartozik a könnyű és kelle­mes feladatok közé. Igaz viszont, hogy az utóbbi időben növelték a szombaton, sőt vasárnap is egész nap nyitva tartó, éjjel-nappali élelmi­szerüzletek számát Szófiában. Az új lakótelepeken élők gyakran kénytele­nek még munkahelyük környékéről tömött szatyrokkal hazaindulni. Pék Miklós Vietnam: a szénbányászat az egyik kulcságazat ( HANOI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Fekete gyémánt — Vietnamnak ezt jelentik hatalmas, alig kiaknázott fe­keteszén-, antracitlelőhelyei. A kris­tályosan csillogó, nagy értékű ás­vány gazdag telepei földrajzilag is szerencsés helyen fekszenek, közel a tengerhez, a festői Ha Dong (leszálló sárkány) öbölhöz, megkönnyítve, ol­csóbbá téve a szállítását. Az olajár-emelkedések hatása alól Vietnam sem mentes, október elsejé­vel több körzetben hozzávetőlege­sen ötszörösére emelték a benzin-, fűtőolaj-, dízelolajárakat. (A vietna­mi gazdasági rendszer egyik sajátos­sága, hogy az üzemanyagárak gazda­sági körzetenként, sőt gazdálkodási ágazatonként is eltérőek.) A déli or­szágrészben, Vang Tuánál ugyan van olaj­ a tenger alatti talapzatban, de annak gazdasági hasznosításáig még hosszú évek telnek el. Marad tehát az egyetlen szerencsés megoldás: a kőszén, az antracit. Quang Ninh észa­ki határ menti tartomány szénbá­nyái belátható ideig fedezni tudják a hőenergia-szükségleteket. A Szovjet­unió jelentős segítséget nyújt Viet­namnak, hogy szénbányái teljesítő­képességét a következő öt évben a jelenlegi kétszeresére emeljék. Ez pedig nem kis mennyiség, hiszen 1980-ban 5,8 millió tonna szén került a felszínre. A szénbányászat, akárcsak a viet­nami ipar egésze, sok nehéz idősza­kot ért meg. 1954—1955-ben a távozó franciák magukkal vitték a terveket, dokumentációkat, csaknem megbé­nítva a termelést, amely ennek foly­tán 1955-ben hétszázezer tonnára esett vissza. A Szovjetunió, más szo­cialista országok segítettek a talpra állásban, így 1960-ra, az első három­éves terv végére, 2,6 millió tonnára szökött fel a kibányászott szénmeny­­nyiség, túlszárnyalva a legjobb gyar­mati „békeévek” eredményét. Az el­ső ötéves tervciklusban 1961—1965 között új bányákat tártak fel, a meg­levőket bővítették. Szovjet szakértők működtek közre az évi 3,5 milliós ho­zamú Ha Tu-i, Deo Na-i és Coc Sau-i nyíltszíni fejtésű bányák megnyitá­sában a Ha Long öböl térségében. A Szovjetunió segített a kiszolgáló ága­zatok, a bányagépgyártás, -javítás megteremtésében is. Ám 1965-ben nehéz időszak kezdő­dött a bányászatban is, az amerikai bombázógépek szétrombolták a be­rendezéseket, 1972-ben a széntermelés az 1965-ös 4,2 millióról 1,6 millió ton­nára esett vissza. Igazán csak az országegyesítés utá­ni időszakban nyílt rá lehetőség, hogy helyreállítsák a berendezéseket, fel­futtassák a kitermelést. Kibővül a szovjet segítségnyújtás is. A bánya­nyitásokhoz adott műszaki-technikai támogatás mellett a szakmunkás-, technikusképzést is segítették. 1979- ben a kínai agresszió következtében a határövezethez közel levő bányák termelése megakadt, de komoly visz­­szaesés nem következett be, hiszen ez évben 5,5 millió tonnára emelke­dett a termelés. Világszerte új virágkorát éli a szénbányászat, korunk gazdasági sa­játosságai, az energiahordozókkal kapcsolatos problémák gyors ütemű szerkezetváltoztatásra, a szénterme­lés felfejlesztésére ösztönöznek. Viet­nam is nagy erőfeszítéseket tesz, hogy energiagondjain enyhítsen. Dunai Péter Takarékossági eredmények Csehszlovákiában ( PRÁGAI TUDÓSÍTÓNKTÓL ) Figyelemre méltó megtakarításo­kat eredményezett Csehszlovákiában annak a kormányhatározatnak a vég­rehajtása, amely előírta a nem ter­melő ágazat kiadásainak a csökken­tését. Az egyik fontos cél az volt, hogy gátat szabjanak az adminiszt­rációs állomány felduzzasztásának és erőteljesebben csökkentsék ennek az állománynak a létszámát. A vállala­tok és ezek szervezetei komolyan vet­ték a feladatot, és a rendelet megje­lenése, 1979 óta több mint 23 ezer iro­dai dolgozót helyeztek át a közvetlen termelésbe, illetve különböző terme­lés-előkészítő munkakörökbe. A kormány szabályozta a vállala­tok propagandatevékenységét, és fel­hívott a felesleges, hatástalan rek­lám megszüntetésére. Ennek követ­keztében igen tekintélyes összeggel, mintegy 900 millió koronával sikerült csökkenteni az országban a vállalati propagandakiadásokat. Az indokolat­lan reprezentálás elleni küzdelem további 36 millió koronát „hozott a konyhára”, a szolgálati utak, kiszál­lások mérséklésével pedig félmilliárd koronát sikerült megtakarítani. Csök­kent a szolgálati gépkocsik száma is, ezekből most annyi van, amennyi 1975-ben volt. Az intézkedés szintén igen nagy költség és évenként 128 ezer tonna üzemanyag megtakarítását teszi lehetővé. Komornik Ferenc A HETVENES ÉVEK VÉGÉN ke­rült előtérbe Magyarországon, vajon hasznosítani tudjuk-e a fejlődés táv­latait sajátosan tőkés szempontból szemrevételező, úgynevezett világ­­modelleket a hosszú távú népgazda­sági terv kidolgozása során. Mi a világmodell? Voltaképpen nem más, mint a jövő világának zárt, dinamikus rendszermodellje, egy kör­vonalakban felvázolt távlati világ­jövőkép. A magyar szakértők köré­ben egységesen az a vélemény ala­kult ki, hogy a világmodellek köz­vetlenül nem használhatók fel a ha­zai távlati tervezéshez. Közvetve azonban igen. Ehhez tekintetbe jöhet a világmodellek tárgya, az úgyneve­zett globális — az egész emberiséget érintő — társadalmi-gazdasági prob­lémák elemzése. Figyelmet érdemel a rendszerszemléletű problémameg­közelítés, az összefüggések, a feltéte­lek és következmények vizsgálatá­nak követelménye, valamint a folya­matokba való tudatos, tervszerű be­avatkozás gondolata. A közvetlen felhasználást elsősorban a világmo­dellek ideológiai meghatározottsága és következtetései zárják ki. A világmodell fogalma jellegzete­sen azok közé az elméleti kategóriák közé tartozik, amelyekről a közvéle­mény már hallott, de még nem tud­ja pontosan hová tenni, s ennek kö­vetkeztében a megítélés szélsőségek között ingadozik. A világmodellek kidolgozását szorgalmazó és kezde­ményező tekintélyes tudóscsoport, az 1968 áprilisában megtartott találko­zójuk után Római Klubnak elneve­zett társulás megalakítása a tőkés világrendszer válságának kiéleződé­séhez kapcsolódott. A válságtünetek hatására jött létre egy különös prob­lématudat néhány kiemelkedő tudós­ban. Ennek lényege az volt, hogy „az emberiség veszélyeztetett helyzeté­nek felismerése” — ahogy az alapí­tók egyike, a klub mai elnöke, Aure­­lio Peccei hangsúlyozta — a közös problémák átfogó elemzését igényli. A klub kutatási programokat finan­szírozott. Ezek lényegesebb eredmé­nyeit — megannyi modellváltozatot — készítői a klubnak címzett jelen­tésekben foglalták össze. EDDIG hat jelentés készült. Az el­ső 1972-ben a Növekedés korlátai cí­met viselte. Alapkoncepciója az volt, hogy a földön a termelés növekedése szükségképpen korlátokba ütközik, s ha az emberiség megközelíti e korlá­tokat — feltételezve azt, hogy visel­kedését a tőkés világrendszerben uralkodó „játékszabályok” határoz­zák meg —, a katasztrófák korszaka következik be. Ezek elkerülésére a jelentés a növekedést korlátozó gaz­daságpolitika „zéró-növekedés" el­méletét fogalmazta meg. A második jelentés a Túlélés stra­tégiája "elnevezésű program eredmé­nyeit foglalta össze. Ebben az alko­tók elemzésük homlokterébe már egy, a valóságot jobban tükröző — immár nem egységesnek feltétele­zett, hanem kölcsönható régiókból álló — világot állítottak. A bajok fő okait a kiegyensúlyozatlan, tervsze­rűtlen növekedésben látták. E szem­léletváltozás azt eredményezte, hogy a problémák forrásaként egyre ke­vésbé a külső, természeti korlátokat jelölték meg: a hangsúly fokozato­san áttolódott a világban levő társa­dalmi ellentétekre. A harmadik je­lentés is ezek egyikét, az úgynevezett Észak—Dél ellentétet, a gazdag és szegény országok szembenállását ele­mezte a polgári ideológia torzító szemüvegén át. Szerzői még mindig eltekintettek a tőkés világrendszer mélyreható elemzésétől, amennyiben ezt az ellentétet csak mint egyre nö­vekvő fejlettségbeli különbséget te­kintették. A negyedik jelentést a magyar származású Nobel-díjas fizikus, Gá­bor Dénes és munkatársai készítet­ték és hozták nyilvánosságra 1977- ben A pazarlás vége című könyvben. Azt vizsgálták, vajon a földön ren­delkezésre álló nyersanyagok milyen feltételek mellett biztosítják az em­beriség fejlődését. E jelentés már vi­lágosan társadalmi és politikai jelle­gű akadályok feloldásához köti azt a derűlátó feltételezését, hogy ésszerű és tervszerű gazdálkodás esetén a nyersanyag-, az energia- és élelmi­szerforrások hosszú távra elegen­dőek. A következő jelentést —amely az emberiség elé állítható célok ter­mészetével foglalkozott — szerzőik a szintén magyar származású László Ervin vezetésével készítették el. E je­lentés a figyelmet most már egyér­telműen az úgynevezett belső korlá­tokra fordította. A legfontosabb ilyen korlát az egyének, csoportok és tár­sadalmak rövid távú, önző céljainak különbözőségéből adódik. A megol­dást e téren — a jelentés összeállítói szerint — a nagyon homályosan meg­fogalmazott, „világszolidaritási for­radalom” hozhatná meg. A hatodik jelentés 1978-ból az elemzés középpontjába az ember szo­ciális alkalmazkodóképességét állí­totta. A változást a klub tagjai a ta­nulási folyamat kiterjesztésétől és hatékonyságának növelésétől, Pecces szavaival „külső változásoknak most már megfelelő kulturális evo­lúciótól” várják. VÉGIGTEKINTVE a jelentéseken, megállapíthatjuk, hogy a Római Klub ideológiai és politikai beállító­dása sajátos fejlődésen ment át. Egy­részt, a válság okainak értelmezésé­ben egyre inkább feladták a föld túl­népesedésével kapcsolatos malthu­­siánus elveket. Az elmaradottság és egyenlőtlenség okai eszerint nem el­sősorban az emberiség rendelkezésére álló természeti források korlátozott­ságában, hanem a felhasználás éssze­rűségét akadályozó társadalmi és po­litikai tényezőkben vannak. Ennek megfelelően a megoldásra bizonyos mértékig reális javaslatokat dolgoz­tak ki. Emellett jelentésről jelentésre jobban körvonalazódott a javaslatok megvalósításának konkrét stratégiá­ja is. A jelentések tehát különböznek egymástól vizsgálatuk tárgyában, módszerében és javaslataik egyes vo­násait illetően. Ha azonban az elem­zett problémák forrását, megoldásuk általános elveit és konkrét stratégiá­ját hasonlítjuk össze, jellegzetes kö­zös vonásokat figyelhetünk meg. Mindegyikőjükön az az alapgondolat vonul végig, hogy az emberiség létét veszélyeztető globális problémák a társadalmi rendszerektől, tehát a tu­lajdonviszonyoktól is függetlenül jöt­tek létre. Nyilvánvaló, hogy az ilyen alapokból kidolgozott megoldási ja­vaslatok csak részigazságokat, rész­­eredményeket ígérnek. ÉPPEN EZ a jelentések másik kö­zös jellegzetessége. A terápiák — mi­vel szerzőik a legtöbb esetben hall­gatólagosan elismerik, hogy a globá­lis problémák létrejöttéért részben a tőkés termelési viszonyok is felelő­sek — a tőkés világgazdaság viszo­nyainak számottevő átalakítását szorgalmazzák. Az ilyen reformok azonban, mivel nem az okok kiküszö­bölésére, a tőkés termelési viszonyok forradalmi átalakítására irányulnak, csak a tüneteket enyhíthetik. A jelentések harmadik közös — de az előző kettővel összefüggő — jelleg­zetessége, hogy a javasolt gyógymód bevezetését szerzőik nem a társadal­mi harcoktól várják, hanem a tudat­ban bekövetkezett változásoktól re­mélik. Az elfogadtatás stratégiája te­hát az, hogy a döntéshozókat — a tő­késeket és az állam-monopolkapita­­lizmus irányító rétegét — meggyőz­zék: a gazdasági fejlődés új irányá­ra, a növekedés új formáira, az együttműködés új elveire van szük­ség. A klub hangadó tagjainak idea­lizmusára vall, hogy hisznek abban: a tőkés világrendszeren belül fontos reformokat lehet megvalósítani pusz­tán magasztos elvekre, „új etikára” és az összemberi érdekekre hivat­kozva. Ezeken a gyengeségeken bizonyos tekintetben túllép az úgynevezett Leontieff-féle világmodell, amely a Római Klub első jelentéseinek felté­telezéseivel és következtetéseivel bur­koltan vitázik. A modellnek kétség­telenül értéke, hogy a fejlődő orszá­gok tartós gazdasági elmaradottságát ezen országok belső viszonyaiban, valamint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerében látja. Ám Leontieff ezeknek­­ az imperializmus­ból és a tőkés társadalmi-termelési viszonyokból fakadó okoknak a meg­haladását a fejlettségi szint emelé­sével, a gazdasági és munkaerő-szer­kezet megváltoztatásával és más technikai-gazdasági tényezőkkel lát­ja elérhetőnek. A tanulmány vissza­számol: ha nincsenek természeti akadályok, akkor 2000-re a harminc évvel azelőtti, a fejlett és a fejletten országok között 12:1 arányú jövede­lemszakadék 7:1 arányúra mérsék­lődhet, sőt az is elérhető, hogy a har­madik világ a föld megtermelt­­brut­tó nemzeti termékének egynegyedét adja. A valós folyamatok elemzése azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a cél a tendenciák radikális, forra­dalmi megváltoztatása nélkül meg­valósíthatatlan. A modell ilyeténképpen elveszi a probléma drámaiságának élét, azt az „Észak” és a „Dél” közötti dialógus medrében szabályozhatónak mutatja, azt a látszatot keltve, mintha az el­maradottság és a függőség problé­máját evolúciós úton, a korkérdések egészének összefüggéséből kiragadva meg lehetne oldani. E világmodell szerzői is a civilizációs-gazdasági fej­lettségi­­ szint szerinti ellentéteket emelik a korunkat meghatározó el­lentmondás rangjára. Ezzel elvonat­koztatnak a szocializmus és a kapi­talizmus ellentététől és a termelési viszonyok alapvetően különböző jel­legétől is. Ebből adódóan úgy tekin­tenek a szocialista világrendszerre, hogy országai meg fogják ismételni a fejlődés tőkés útját, így e modell szerzőinek politikai mondanivalója is a polgári konvergenciaelmélet kere­tei között marad, s a Római Klub je­lentéseihez hasonlóan a tőkés rend­szer konzerválását szolgálja. Ifj. Marosán György— G. Márkus György A világmodellek ideológiai tartalma Már nem is tudom, hogy hányad­szor, de a dolog rutinszerűen megy. Már csak a cím kedvéért kérdezi meg néha ismételten a műsorvezető, hogy „Lehet egy kérdéssel több?”. Hiszen a választ úgyis tudja. Per­sze hogy lehet. Mert ha valaki ne­met mond, eleve veszít. Csak azt tarthatja meg, amit elért: néhány hónapig nála lehet egy színes tévé, aztán vissza kell adnia. Viszont kü­lönben megnyerheti az egészet. No­­mármost: sokkal rosszabb valami, ami volt-nincs, mintha sohasem lett volna. Tehát: mindig meg kell pró­bálni válaszolni egy új kérdésre. Mert nem válaszolni is válasz. Vagy legalábbis választás. Rossz, csak ve­szíteni lehet ilyen módon. Maguk a kérdések pedig azt puha­tolják, miként ismeri fel a verseny­ző azt, amit lát. Nem rossz ötlet: a fotók létező tárgyakról, városokról, emberekről, jelenetekről készülnek. Az agyafúrtság ott van a dologban, hogy a látószögek nagyon különbö­zőek. Illetőleg: minél ügyesebb a fo­tós, annál kevésbé lehet felismerni azt, amit a képe mutat. Most vasár­nap például körberakott konzerv­­nyitóknak nézték a „kutyagerincet”, amit állítólag bográcsok alá szoktak tenni. Azt is szokták játszani, hogy egyetlen képhez háromféle magyará­zatot is adnak: tessék csak eldönteni, melyik a helyes a három közül. Ma­gánstatisztikám szerint három esetből két esetben, vagyis többnyire nem sikerül. A legismertebb embereket sem ismerik fel, s nehézséget okoz az is, amikor a képsorba nem illő felvételt (kakukktojás) kell kiválasz­tani. Aztán meg azt sem könnyű el­találni, hogy melyik képhez milyen zene illik. Vagy hogy a különböző felvételek milyen országban készül­tek. Nem is beszélve az úgynevezett párbajról, ahol van ellenfél is: a kér­dés az, hogy ki ismer fel többet ab­ból, amit látni lehet. Tájékozottab­bak, jobb szeműek, gyorsabbak előny­ben. Hiszen közben az óra is jár: nem szabad hosszasan töprengeni azon, hogy mi micsoda, sőt, találgat­ni sem igen szabad. Mert aki késle­kedik, aki habozik, az átadhatja he­lyét a következőnek ... Régi műsorszám ez, nem csökkenő népszerűséggel, és a szerkesztők ta­lálékonysága sem hagy alább. Múlt­koriban, egy társaságban valaki azon csodálkozott, honnan a csudából vesznek újra és újra olyan képeket, tucat-, száz-, sőt ezerszámra, ame­lyen minden felismerhető és mégsem biztos, hogy felismerik? Nos, ami a dolog technikai, szerkesztési részét illeti, arra nem tudok választ adni: ez a tévé erre kijelölt stábjának, szerkesztőségének dolga. Ami azon­ban a lényegét jelenti: a világ bi­zony tele van olyan képekkel, jele­netekkel, amelyeket mindenki néz­het, de sokan akadnak, akik téved­nek, amikor el kell dönteniük, mit is láttak. Bizony, nemcsak ebben a televíziós kvíz­műsorban, hanem a világban is gyakran előfordul, hogy elsikkad egy-egy, az egészre jellem­ző és azt felismerhetővé tevő apró mozzanat. Vagy éppen fordítva: egy részlet eltereli a figyelmet az egész­ről. Ami pedig a látószögeket, a na­gyításokat és kicsinyítéseket, az op­tikákat, az alul- és felülnézeteket illeti: ebből aztán bőségesen nagy a választék a mindennapok során is. Sok mindent meg kell tudni figyel­nie, össze kell vetnie, meg kell tud­ni különböztetnie annak, aki az egy­mást követő kérdésekre helyes fele­letet kíván, illetőleg kénytelen adni. A bolhából is lehet elefánt és az ele­fántból is bolha — attól függ, hogy honnan és miként nézzük. Márpedig válaszolnunk kell, és fel kell ismer­nünk, amit meg kell látnunk: nem szabad választásunkra bízza a játék­vezető, hogy játszunk-e tovább. Ját­szanunk kell, akármilyen bizarr is esetleg az elénk táruló kép, ki kell ismernünk magunkat rajta. Jó meg­figyelő- és kombinációs készség, me­mória, tájékozottság a világ dolgai­ban egyaránt elengedhetetlen ahhoz, hogy felismerjük a felismerendőket. Passzolni persze lehet, de azért nem olyan sokszor és mind ritkábban. A küzdelem éles, és aki kiesik, nem kap még két kazettát sem ajándékba. És főként: nem kérdezik meg, hogy lehet-e egy kérdéssel több. Hanem alighogy válaszoltunk az előzőre, már kéretlenül is jön a következő. Vállaljuk, nem vállaljuk , egyre több új kérdést kapunk. Azért, ha nem könnyen is, meg tudjuk őket válaszolni. Hiszen a valóságos kér­désekre nem egy, csupán saját ma­gára hagyatkozó játékosnak kell sze­rencsére válaszolnia, mint az ügye­sen szerkesztett vetélkedőben. Ha rö­vid is az idő, a­zért többen összedug­hatjuk a fejünket és utána dönthet­jük el, mit és miért ismerünk fel a világ gyorsan változó és mind újabb nézőpontokból mutatkoz­ó képén. És még azt is, ami a televíziós kérdé­sekben nem szerepel: miként illesz­kedünk m­i ebbe a képbe és mit kell tennünk ahhoz, hogy ez még műsza­ki hibák esetén is csupán pillana­tokra sötétüljön el. Tehát: lehet mindig egy kérdéssel több? Lehet, nem lehet — lesz. És mi válaszolunk rájuk. Mert tudjuk, hogy csak ilyen módon nyerhetünk. Veszítenivalónk pedig persze jóval több van, mint amennyi a Magyar Televízió valamennyi vetélkedőjében együttvéve nyerhető. Pintér István

Next