Népszabadság, 1981. december (39. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-24 / 301. szám

22 E­LTŰ­NT MÚLT N­apok óta szerény kiállítású kis könyvet forgatok. Jordáky La­jos: Az erdélyi némafilmgyártás tör­ténete, amelyet tavaly adott ki a bu­karesti Kriterion Könyvkiadó. Napok óta lapozgatom, mert újra meg újra le kell tennem: túl sok minden jut róla az eszébe az embernek. Először a szerző sorsa: Jordáky az erdélyi magyar progressziónak egyik legrokonszenvesebb alakja volt. Fia­talon bekerült a munkásmozgalom­ba, s a meghurcoltatásnak, szenve­désnek minden lépcsőjét végigjárta, amely Romániában a kisebbségi for­radalmárra várt. S a visszakerülés Horthy-Magyarországra sem jelentett számára megkönnyebbülést, csak az üldözők személyeinek változását. A felszabadulás volt a felszabadulás, s attól kezdve mint szerkesztő, egyete­mi tanár, tudományos kutató szolgál­ta a haladást s az erdélyi magyar kultúrát. Hét esztendeje lesz, hogy meghalt; volt barátai, munkatársai most adták ki hagyatékából e köny­vecske kéziratát. Az egész gondozá­sán látszik a szerető figyelem, ami­vel a nem teljesen rendben levő kéz­irat fölé hajoltak. A sajtó alá rendezők utószava saj­nálatosan szűkszavú: nem derül ki belőle, hogy mi volt — mi lehetett — Jordáky szándéka ezzel a könyvvel, így az olvasó találgathat; én igen valószínűnek tartom, hogy Jordáky Janovics­ tanulmányai során készült s nőtt meg ez a kézirat résztanul­mányból önálló könyvvé. A résztanulmány Janovics Jenő életéről és munkásságáról szóló köny­véhez kellett hogy készüljön. S ha úgy érzem, Jordáky sincs azon a he­lyen a köztudatba­n (sőt a szakmai köztudatban sem), amelyet megérde­melne, ez még sokszorosan igaz Ja­novics Jenőre. Színháztörténészeken kívül ki is­­merd a nevét? Nem sokan. Pe­dig éppúgy kellene ismerni az ő­­ne­vét is, ahogy Hevesi Sándor vagy Kor­da Sándor nevét ismerjük: mind­egyikhez volt köze, s egyiknek sem kell szégyenkeznie az összehasonlí­tás miatt. Furcsa, hogy még regény­író nem talált benne­­témájára: iz­galmas és érdekes életút, jellemző a magyar századfordulóra. Mérnöknek készül, de színész lesz belőle. Színész, de bölcsészdorotorátust szerez, s iga­zi hivatásait a rendezésben és szín­­­­házszervezésben találja meg: a ko­lozsvári Nemzeti Színház fénykora az ő igazgatása. Lobogó művészlélek, de kitűnő üzletember is: a mozgóképben rejlő üzleti lehetőségeket korán fel­ismeri, mozikat­­nyit és üzemeltet , s a jövedelmükkel színházi ambíció­it támogatja, majd saját filmgyártó tevékenységét. Művelődéstörténeti gondolkodá­sunk szegényességét, elmaradottságát bizonyítja, hogy a század első két év­tizedének­­izgalmas-forradalmas mű­vészi mozgásában nem vagy alig vesszük számba a színházat, a fil­met. Pedig mindkettő ott volt, s nem is jelentéktelen­ül. Ebben Janovics­­nak hatalmas szerepe volt: egyebek között ő az első magyar színigazgató, aki történeti felépítésű magyar d­rá­­maciklust szervez és visz sikerre, s a drámaciik­lus előadásainak bevezeté­sére az akkori magyar irodalom leg­jobb fiataljait nyeri meg. De igazán nagy jelentősége a ma­gyar film születése körül volt. Kez­dettől fogva törekedett a fim és az irodalom összeházasítására, a művé­szi színvonal megemelésére forgató­könyvben, játékban, rendezésben egyaránt. Felfedezte a film számára Kertész Mihályt, Várkonyi Mihályt — és mindenekelőtt azért, mert elsőként teremtett­­lehetőséget az addig újság­író Korda Sándornak, hogy kamera mögé álljon. De azt hiszem, annak a jelentősége sem eléggé fölismert, hogy a korai magyar filmrendezők közül elsőként s a legkövetkezeteseb­ben törekedett ki a műteremből a természeti környezetbe, hogy tudato­san építette bele az erdélyi tájat, épületet, embereket a filmjeibe. L­egnagyobb érdeme — legalábbis a szememben — mégis a film és az irodalom összekapcsolásában vol­t. E területen szinte mindent kipróbált, amit a némafilm akkori technikája mellett kipróbálhatott: Petőfi-versek fiilmrevitelétől a Bánk bán megfil­mesítéséig (amelynek néhány meg­maradt jelenetéből tudjuk csak úgy­­ahogy rekonstruálni Jászai Mari szí­nészi stílusát), Szigligetitől Herczeg Ferencig, Gorkijtól Ohnet-ig. ■ A film s az irodalom összekapcso­lásában a film nemzeti karakterét akarta kialakítani. Mindenféle pántli­kás nacionalizmus távol állott tőle: több népszínművet is filmre vitt ugyan — az volt az üzlet —, de megcsinálta a Havasi Magdolnát, a magyar néma­­filmgyártás egyik legmerészebb vállal­kozását, amelyben nemcsak az erdélyi havasok, de a havasokban élő román parasztok is pozitív szerepet játsza­nak a magyar gróffal ellentétben. És nem kis­­bátorság kellett ahhoz is, hogy 1916-ban, a világháború fordu­lópontján egy francia miliőben ját­szódó filmet csináljon (Ártatlan va­gyok!), amelyben a francia szereplők —­­köztük katonatiszt is — pozitív jelenségként vannak ábrázolva. Janovicsnak mint színészpedagó­gusnak is rendkívül nagy volt a jelen­tősége. A kolozsvári Nemzeti Színház a budapesti után a legnagyobb presz­tízsű és sikerű magyar színház volt , s a jövendő pesti sikerek rengeteg fiatalja nőtt fel itt az ő­­keze alatt. TVT­emcsak a közelmúlt, napjaink f­ő jelensége, hogy a vidéki szín­játszás újdonságával felhívja magá­ra a figyelmet: így volt ez újra -meg újra Molnár Györgytől -kezdve. (Sőt már előbb is, de igazán csak a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben alakul­­ki az a Budapest-centráliusság, amely rendszeresen eltakarja a vi­déki művészeti és kulturális ered­ményeket a későkori szemlélő előtt.) Lehet-e azt mondani, hogy Jano­vics Jenő ismeretlen? Bizonyára nem. Hiszen minden­­lexikonunkban kellő módon szerepel, hiszen Incze Sándor már a húszas években­­kismonográ­fiát írt róla, s Jordáky egy másikat a hetvenes évek elején­ összefoglaló film- és színháztörténeteink is dicsé­­rőleg, bár legtöbbször futólag emlí­tik. De lehet-e azt mondani, hogy is­merjük Janovicsot? Nem kell köz­vélemény-kutatást végezni ahhoz, hogy tudjuk: a specialisták szűk kö­rét -kivéve a neve ismeretlen — a te­vékenységéről -már ne is beszéljünk. S ebbe bizony nem­­lenne szabad be­lenyugodnunk. Nem azért, mert ez vele szemben igazságtalanság; ez is igaz ugyan, de egyéni igazságtalansá­got annyit követünk el hortársai­nk­­kal s a múlttal szemben, hogy ez ön­magában még nem volna említésre méltó. Hanem azért, mert önmagun­kat csonkítjuk meg vele, ha róla s a hozzá hasonlókról, a­­művészet kü­lönböző ágainak úttörő és eredmé­nyes, de valamiképpen a rivalda­fényből kimaradt munkásairól elfe­ledkezünk, saját múlttudatunkat és nemzeti önismeretünket csonkítjuk meg fokozzuk le. A kutatás — az itthoni, a rom­á­­niai, a jugoszláviai, a szlovákiai s a távolabb élő­­magyaroké egyaránt — a magyar művelődéstörténetnek sok tégláját, boltívét készítette el, de ezek eléggé szanaszét szórva he­vernek. Talán már közeledik az ideje annak, hogy mindez egyetlen nagy s­­zerkezetében áttekinthető épületbe — a magyar művelődéstörténet új felfogású és az új eredményeket fel­használó-feldolgozó művésze — ren­deződjék. Talán nem csalja a remény, hogy ha ez az új magyar művelődéstörté­net létrejön — sőt ha a rá való fel­készülés­­komolyan megkezdődik —, akkor mindaz és mindazok — a vidé­­­ki színházak csakúgy, min­t a vidéki alkotók —, akiknek eddig a homály­ban lappangott a szerepük, saját mél­tó helyükre kerülnek. Nekünk szük­ségünk van rájuk, ők megérdemlik, hogy ne legyenek a múlt újra meg újra elfelejtett alakjai, hanem a nem­zeti tudat méltó és jelentős formálói. GYÁRFÁS MIKLÓS: A BUTA PINCÉR 1867 szilveszter délutánján a Pesti Napló fiatal hírlapírója, Mál­­nási Boldizsár, fölkereste a szegény­házban azt az öreg pincért, aki 1848- ban (akkor is már jó korosan) a Pil­vax Kávéházban szolgált, s akiről a kávéházi világban az a legenda jár­ta, hogy huszonöt rendelést is fejben­­ tud tartani, anélkül hogy egyben is tévedne. Az ifjú Málnási Boldizsár szó sze­rint lejegyezte a beszélgetésüket. — Igaz, hogy huszonöt rendelést is fejben tudott tartani? — Harmincat is. — Milyen napra esett 1848. már­cius elseje? — Szerdára. — Mi volt annak a napnak a leg­nagyobb eseménye? — Hírlett, hogy jön a lóvasút a Váczi útra. — Miről beszéltek a márciusi if­jak? — Hogy Hollóssy Kornélia elhagy­ja a Nemzeti Színházat. — Miről tárgyaltak március máso­dikén az irodalmárok? — Hogy Liszt Ferenc száz aranyat küldött Hugó Károly drámaköltőnek. — És harmadikén? — Vörösmarty úr panaszkodott, hogy szaporodnak az éjszakai fosz­togatások. — Jó, jó... de amikor negyedikén megjött a híre annak, ami a Bastille piacon történt... a köztársaság ki­kiáltása ... miről szólott akkor Pe­tőfi? — Hogy postaszekér indult a fővá­rosból Nagyszebenbe. — És Vörösmarty Mihály? — Ő a temérdek cigarát emlegette, amit Pest városában elfüstölnek. Szám szerint naponként több mint százezret. — Ötödikén mi történt? — Budán veszettség tört ki egy asz­­szonyon, megharapta a férjét, azután meghalt. — És arról mit beszéltek a Pilvax­ban, hogy számos katonát szállítot­tak el Olaszhonba? — Semmit. — S még hatodikén sem törtek be a kávéházba a világ szenzációi? — Dehogynem, hiszen akkor lé­pett fel Csercser Natália úrnő a Szekrény rejtelmeiben a Nemzeti Színházban. — Semmi más szenzációra nem emlékszik ? — Emlékszem én. Hatvannyolc ha­bos kávét adtunk el. — Kiknek? — Futóvendégeknek. — Mondjon már neveket is. — Nem sorolhatom fel a város 111 492 lakóját. — Honnét tudja ilyen pontosan Pest lakóinak számát? — Hetedikén, március hetedikén hozta ki a sajtó a népszámlálás ered­ményét. — Úgy tudom, március nyolcadi­kén valami petíciót fogalmaztak az ifjak nevében az országgyűlésnek. Biztosan része volt benne Petőfi Sán­dornak is. — Arról én nem tudok. — Mégis, mit csinált aznap Pető­fi? Valamit csak serdít róla. — Pontosan emlékszem. — Mondja már, mondja ... — Arany Jánossal megnézte a Szö­kött katonát a Nemzeti Színházban. — Magát csak a színház érdekli, hogy folyvást arról beszél? — Érdekelt engem minden. Már­cius nyolcadikén a hírlapíró urak nagy hévvel tárgyalták a ... — Mit? Mit tárgyaltak olyan nagy hévvel ? — A moszkvai asszonyt. — A cárnét? — Dehogy. Azt a moszkvai asz­­szonyt, aki százhatvannegyedik szü­letésnapját ünnepelte férje társasá­gában ... és akihez százhuszonkét éves korában ment férjhez. — Nem ilyen eseményekre vagyok én kíváncsi. — Hát? — Például arra, hogy mire ké­szült Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály? — Ó, ők igen nagy dologra készül­tek, szerkesztő úr. — No, végre. Azért vagyok itt lá­togatóban, hogy nagy dolgokat tud­jak meg. Mire készültek tehát? — A saját fülemmel hallottam. — Igen, igen, de mit? — Hogy valahány színművét le­fordítják a legnagyobb angol költő­nek, így mondták. Még a nevét is tu­dom. Shakespeare úr. — Hűha ... hűha ... megint más­ról beszélünk. — Nyolcadikén más esemény nem­igen volt a Pilvaxban. — És kilencedikén? — Akkor igen. — Mi? — Mindenki azt tárgyalta. — Mit? — Hogy a vidékről jött mészáro­sok két krajcárral olcsóbban adják a húst, mint a helybéliek. — Nem egy malomban őrölünk. — Nem? — Maga teljesen más események­ről beszél, mint amik felől én érdek­lődöm. — Ezekre emlékszem. — Tizedikéről már beszéltünk? — Még nem. — Nem baj. Közeledünk tizenötö­dike felé. — Igaz. — De előbb lássuk tizedikét. — Tessék bátran kérdezni. — Figyeljen jól. Nagyon fontos kérdés következik. Mi volt az oka an­nak, hogy március tizedikén a Pil­vaxban mindenki Petőfi Sándor kö­rül csoportosult? — Akkor jelentek meg Emich Gusztávnál összes versei két kötet­ben. — Volt ennél országosabb ügy is. Akkor kezdték fogalmazni a híres pontokat a magyar nemzet követelé­seiről ... — Többen? — Igen, de Petőfi állott az iro­mány centrumában. — Petőfi szerkesztő úr maga fo­galmazta a költeményeit. — Nem költeményről van szó ... tizenkét pontról. A kívánalmakról. — Erre nem figyeltem. — Lehet, hogy tévedek, talán csak tizenegyedikén kezdtek a tizenkét kí­vánalomhoz. — Tizenegyedike nekem volt igen nagy napom. Egy forint húsz krajcá­rért megvásároltam a könyvárusnál Kossuth Lajos arcképét. Még most is őrzöm a ládámban. Más vagyonom nincsen ebben az árva öregségemben. — De én a költőre kérdezek. Tud­ja, Szilveszterkor született, és én a Pesti Naplóban, az új esztendő első számában a márciusi napokat aka­rom feleleveníteni a Pilvaxban. Ma­ga ott pincérkedett, napról napra látta őt. — Láttam. — Szóba is elegyedett magával? — Az ám! — Mindennap? — Többször is, barátsággal. Úgy szólott hozzám, oly szívélyesen, mint­ha édesapjával beszélt volna. — Tizenkettedikén ... tudja, ami­dőn Párizsban, a Concordia téren torlaszokat emelt a tömeg a katona­ság ellen ... azon a napon mit mon­dott magának? No, lássuk azt a hí­res-nevezetes emlékezetet! — Hadd hunyom le a szememet. Úgy könnyebben felszökik bennem a múlt. — Csak tessék. — Máris előttem van. Odaintett magához... — Odaintette... — És szörnyülködve mondta... — Mit? — Hogy egész heggyé torlódott a jég a Dunán a Bomba tér közelében. — Ennyi az egész? — Ennyi. — Hát akkor nem nyaggatom to­vább, öreg ... de talán még egyetlen­egyről ... a legnevezetesebb márciusi napról... tizenötödikéről... kérdez­hetek? — Akármit. — Csak egyet áruljon el nekem, mit csinált Petőfi Sándor, amikor visszatért elvbarátaival a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről? — Megkávézott. — És a Pilvaxból hová tartott? — Nem mondta. — Nem indult Rákosra, hogy fegy­veres parasztokkal fölkeljen Pest né­pe ellen, ahogyan még ma is plety­kálják? — Nem. — Hanem mit csinált? — Megivott még egy kávét. Málnási Boldizsár így, szó szerint lejegyezvén a szegényházi beszélge­tést, megmutatta Kemény Zsigmond főszerkesztő úrnak, hozzátéve, hogy ezen szöveg fölé címnek ezt szánja: A buta pincér. Kemény elolvasta a hírlapi írást, s miután végigszántotta a kéziratot, megkérdezte a fiatal újdondásztól: — Miért szartja, fiam, ezt az öreg pincért butának? — Méltóztatik látni, báró úr, min­den semmiségre pattan az agya, ha Petőfiről van szó, de aminek igazi jelentősége van a költő életében, ar­ról mukkja sincsen. A Pesti Napló főszerkesztője arra gondolt, hogy a nemzet lelkiismerete néha egy pincérbe is beleszorulhat. Azért vigyázott minden szóra, ne­hogy ártalmára legyen a költőnek, akiről azt képzeli, hogy valahol a ha­za rejtekében él még, és várja ama március feltámadását. Erről nem szólott a fiatalember­nek. Mosolyogva s nem is nagy el­marasztalással ennyit mondott: — Nem a pincér buta ebben az írásban, édes fiam. NÉPSZABADSÁG 1981. december 24., csütörtök ­ Vas­ István három verse: OSTROMZÁR Keselyűk, skorpiók s ti ember- Ésszel teremtett duvadak, Atombombák, tiszta töltésű Rakéták, meddig késlekedtek Lecsapni ránk? És az a belső Ostromzár anatómiát Vegytani tudással keverve Kiépíti állásait. Leshetem, mikor húzza összébb, Megtudni, mikor ildomos A nagy ládából elővenni A díszmentét a kitöréshez. MÉG Csak még egy kicsit süss, októberi nap! Felhők mögül akár kibújva hirtelen, Amíg mi itt leledzünk ebben az őszi kertben. De leledzünk-e még? S még mindig mi leledzünk? Hiszen voltunk mi minden ebben az őszi kertben! Roxán és Cyrano, Wolfgang és Marianne. A kezdeti ember, ki jó barlangra lelt. S az a másik, aki kővel kőre rajzolt Lobogó tűz mellett a barlang falára. És most mik is vagyunk ebben az őszi kertben? Teli ősz fényben sötét őszi árnyak. Talán süt még kicsit az októberi nap. Hol is leledzünk mi? Átalakulóban. Korszakváltás előtt. Jön az északi szél. A FÓRUM ROMANUMON A kövek már nem érdekelnek És nem is a történelem Nem könnyű már az én szememnek kibetűzni a köveken A latin feliratokat Nem érdekel már semmi sem Csak amiben hinni tudok Ha éppen utamba akad De az úton hol elindultam Csak tétovázok egymagamban Hol vannak már a latinok Nagy Gáspár: MERŐLEGES ÁLOM­ ­ „Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.” Dsida Jenő: A pántos kapukon túl. Hatalmas állomás az éjfél van még néhány pete befuthat mindegyik vonat éppen Dsidával társalogtunk de nem hallottam már a hangomat mert hordárok jöttek kiabáltak salakhegyek nyomták a vállam ő zihálva mondta de tisztán érthetőn hol is vagyunk és melyik hegytetőn ahonnan messzire látni nemsokkal halálunk előtt öreg aligmúlt harmincévesek a karácsonyéji boldogságra angyalkaszaboltan és merőlegesen már túl a Psalmuson vonatzajon a várakozó fiúknak vajon mit rajzolunk az állomás falára?

Next