Népszabadság, 1981. december (39. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
22 ELTŰNT MÚLT Napok óta szerény kiállítású kis könyvet forgatok. Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története, amelyet tavaly adott ki a bukaresti Kriterion Könyvkiadó. Napok óta lapozgatom, mert újra meg újra le kell tennem: túl sok minden jut róla az eszébe az embernek. Először a szerző sorsa: Jordáky az erdélyi magyar progressziónak egyik legrokonszenvesebb alakja volt. Fiatalon bekerült a munkásmozgalomba, s a meghurcoltatásnak, szenvedésnek minden lépcsőjét végigjárta, amely Romániában a kisebbségi forradalmárra várt. S a visszakerülés Horthy-Magyarországra sem jelentett számára megkönnyebbülést, csak az üldözők személyeinek változását. A felszabadulás volt a felszabadulás, s attól kezdve mint szerkesztő, egyetemi tanár, tudományos kutató szolgálta a haladást s az erdélyi magyar kultúrát. Hét esztendeje lesz, hogy meghalt; volt barátai, munkatársai most adták ki hagyatékából e könyvecske kéziratát. Az egész gondozásán látszik a szerető figyelem, amivel a nem teljesen rendben levő kézirat fölé hajoltak. A sajtó alá rendezők utószava sajnálatosan szűkszavú: nem derül ki belőle, hogy mi volt — mi lehetett — Jordáky szándéka ezzel a könyvvel, így az olvasó találgathat; én igen valószínűnek tartom, hogy Jordáky Janovics tanulmányai során készült s nőtt meg ez a kézirat résztanulmányból önálló könyvvé. A résztanulmány Janovics Jenő életéről és munkásságáról szóló könyvéhez kellett hogy készüljön. S ha úgy érzem, Jordáky sincs azon a helyen a köztudatban (sőt a szakmai köztudatban sem), amelyet megérdemelne, ez még sokszorosan igaz Janovics Jenőre. Színháztörténészeken kívül ki ismerd a nevét? Nem sokan. Pedig éppúgy kellene ismerni az őnevét is, ahogy Hevesi Sándor vagy Korda Sándor nevét ismerjük: mindegyikhez volt köze, s egyiknek sem kell szégyenkeznie az összehasonlítás miatt. Furcsa, hogy még regényíró nem talált bennetémájára: izgalmas és érdekes életút, jellemző a magyar századfordulóra. Mérnöknek készül, de színész lesz belőle. Színész, de bölcsészdorotorátust szerez, s igazi hivatásait a rendezésben és színházszervezésben találja meg: a kolozsvári Nemzeti Színház fénykora az ő igazgatása. Lobogó művészlélek, de kitűnő üzletember is: a mozgóképben rejlő üzleti lehetőségeket korán felismeri, mozikatnyit és üzemeltet , s a jövedelmükkel színházi ambícióit támogatja, majd saját filmgyártó tevékenységét. Művelődéstörténeti gondolkodásunk szegényességét, elmaradottságát bizonyítja, hogy a század első két évtizedénekizgalmas-forradalmas művészi mozgásában nem vagy alig vesszük számba a színházat, a filmet. Pedig mindkettő ott volt, s nem is jelentéktelenül. Ebben Janovicsnak hatalmas szerepe volt: egyebek között ő az első magyar színigazgató, aki történeti felépítésű magyar drámaciklust szervez és visz sikerre, s a drámaciiklus előadásainak bevezetésére az akkori magyar irodalom legjobb fiataljait nyeri meg. De igazán nagy jelentősége a magyar film születése körül volt. Kezdettől fogva törekedett a fim és az irodalom összeházasítására, a művészi színvonal megemelésére forgatókönyvben, játékban, rendezésben egyaránt. Felfedezte a film számára Kertész Mihályt, Várkonyi Mihályt — és mindenekelőtt azért, mert elsőként teremtettlehetőséget az addig újságíró Korda Sándornak, hogy kamera mögé álljon. De azt hiszem, annak a jelentősége sem eléggé fölismert, hogy a korai magyar filmrendezők közül elsőként s a legkövetkezetesebben törekedett ki a műteremből a természeti környezetbe, hogy tudatosan építette bele az erdélyi tájat, épületet, embereket a filmjeibe. Legnagyobb érdeme — legalábbis a szememben — mégis a film és az irodalom összekapcsolásában volt. E területen szinte mindent kipróbált, amit a némafilm akkori technikája mellett kipróbálhatott: Petőfi-versek fiilmrevitelétől a Bánk bán megfilmesítéséig (amelynek néhány megmaradt jelenetéből tudjuk csak úgyahogy rekonstruálni Jászai Mari színészi stílusát), Szigligetitől Herczeg Ferencig, Gorkijtól Ohnet-ig. ■ A film s az irodalom összekapcsolásában a film nemzeti karakterét akarta kialakítani. Mindenféle pántlikás nacionalizmus távol állott tőle: több népszínművet is filmre vitt ugyan — az volt az üzlet —, de megcsinálta a Havasi Magdolnát, a magyar némafilmgyártás egyik legmerészebb vállalkozását, amelyben nemcsak az erdélyi havasok, de a havasokban élő román parasztok is pozitív szerepet játszanak a magyar gróffal ellentétben. És nem kisbátorság kellett ahhoz is, hogy 1916-ban, a világháború fordulópontján egy francia miliőben játszódó filmet csináljon (Ártatlan vagyok!), amelyben a francia szereplők —köztük katonatiszt is — pozitív jelenségként vannak ábrázolva. Janovicsnak mint színészpedagógusnak is rendkívül nagy volt a jelentősége. A kolozsvári Nemzeti Színház a budapesti után a legnagyobb presztízsű és sikerű magyar színház volt , s a jövendő pesti sikerek rengeteg fiatalja nőtt fel itt az őkeze alatt. TVTemcsak a közelmúlt, napjaink fő jelensége, hogy a vidéki színjátszás újdonságával felhívja magára a figyelmet: így volt ez újra -meg újra Molnár Györgytől -kezdve. (Sőt már előbb is, de igazán csak a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben alakulki az a Budapest-centráliusság, amely rendszeresen eltakarja a vidéki művészeti és kulturális eredményeket a későkori szemlélő előtt.) Lehet-e azt mondani, hogy Janovics Jenő ismeretlen? Bizonyára nem. Hiszen mindenlexikonunkban kellő módon szerepel, hiszen Incze Sándor már a húszas évekbenkismonográfiát írt róla, s Jordáky egy másikat a hetvenes évek elején összefoglaló film- és színháztörténeteink is dicsérőleg, bár legtöbbször futólag említik. De lehet-e azt mondani, hogy ismerjük Janovicsot? Nem kell közvélemény-kutatást végezni ahhoz, hogy tudjuk: a specialisták szűk körét -kivéve a neve ismeretlen — a tevékenységéről -már ne is beszéljünk. S ebbe bizony nemlenne szabad belenyugodnunk. Nem azért, mert ez vele szemben igazságtalanság; ez is igaz ugyan, de egyéni igazságtalanságot annyit követünk el hortársainkkal s a múlttal szemben, hogy ez önmagában még nem volna említésre méltó. Hanem azért, mert önmagunkat csonkítjuk meg vele, ha róla s a hozzá hasonlókról, aművészet különböző ágainak úttörő és eredményes, de valamiképpen a rivaldafényből kimaradt munkásairól elfeledkezünk, saját múlttudatunkat és nemzeti önismeretünket csonkítjuk meg fokozzuk le. A kutatás — az itthoni, a romániai, a jugoszláviai, a szlovákiai s a távolabb élőmagyaroké egyaránt — a magyar művelődéstörténetnek sok tégláját, boltívét készítette el, de ezek eléggé szanaszét szórva hevernek. Talán már közeledik az ideje annak, hogy mindez egyetlen nagy szerkezetében áttekinthető épületbe — a magyar művelődéstörténet új felfogású és az új eredményeket felhasználó-feldolgozó művésze — rendeződjék. Talán nem csalja a remény, hogy ha ez az új magyar művelődéstörténet létrejön — sőt ha a rá való felkészüléskomolyan megkezdődik —, akkor mindaz és mindazok — a vidéki színházak csakúgy, mint a vidéki alkotók —, akiknek eddig a homályban lappangott a szerepük, saját méltó helyükre kerülnek. Nekünk szükségünk van rájuk, ők megérdemlik, hogy ne legyenek a múlt újra meg újra elfelejtett alakjai, hanem a nemzeti tudat méltó és jelentős formálói. GYÁRFÁS MIKLÓS: A BUTA PINCÉR 1867 szilveszter délutánján a Pesti Napló fiatal hírlapírója, Málnási Boldizsár, fölkereste a szegényházban azt az öreg pincért, aki 1848- ban (akkor is már jó korosan) a Pilvax Kávéházban szolgált, s akiről a kávéházi világban az a legenda járta, hogy huszonöt rendelést is fejben tud tartani, anélkül hogy egyben is tévedne. Az ifjú Málnási Boldizsár szó szerint lejegyezte a beszélgetésüket. — Igaz, hogy huszonöt rendelést is fejben tudott tartani? — Harmincat is. — Milyen napra esett 1848. március elseje? — Szerdára. — Mi volt annak a napnak a legnagyobb eseménye? — Hírlett, hogy jön a lóvasút a Váczi útra. — Miről beszéltek a márciusi ifjak? — Hogy Hollóssy Kornélia elhagyja a Nemzeti Színházat. — Miről tárgyaltak március másodikén az irodalmárok? — Hogy Liszt Ferenc száz aranyat küldött Hugó Károly drámaköltőnek. — És harmadikén? — Vörösmarty úr panaszkodott, hogy szaporodnak az éjszakai fosztogatások. — Jó, jó... de amikor negyedikén megjött a híre annak, ami a Bastille piacon történt... a köztársaság kikiáltása ... miről szólott akkor Petőfi? — Hogy postaszekér indult a fővárosból Nagyszebenbe. — És Vörösmarty Mihály? — Ő a temérdek cigarát emlegette, amit Pest városában elfüstölnek. Szám szerint naponként több mint százezret. — Ötödikén mi történt? — Budán veszettség tört ki egy aszszonyon, megharapta a férjét, azután meghalt. — És arról mit beszéltek a Pilvaxban, hogy számos katonát szállítottak el Olaszhonba? — Semmit. — S még hatodikén sem törtek be a kávéházba a világ szenzációi? — Dehogynem, hiszen akkor lépett fel Csercser Natália úrnő a Szekrény rejtelmeiben a Nemzeti Színházban. — Semmi más szenzációra nem emlékszik ? — Emlékszem én. Hatvannyolc habos kávét adtunk el. — Kiknek? — Futóvendégeknek. — Mondjon már neveket is. — Nem sorolhatom fel a város 111 492 lakóját. — Honnét tudja ilyen pontosan Pest lakóinak számát? — Hetedikén, március hetedikén hozta ki a sajtó a népszámlálás eredményét. — Úgy tudom, március nyolcadikén valami petíciót fogalmaztak az ifjak nevében az országgyűlésnek. Biztosan része volt benne Petőfi Sándornak is. — Arról én nem tudok. — Mégis, mit csinált aznap Petőfi? Valamit csak serdít róla. — Pontosan emlékszem. — Mondja már, mondja ... — Arany Jánossal megnézte a Szökött katonát a Nemzeti Színházban. — Magát csak a színház érdekli, hogy folyvást arról beszél? — Érdekelt engem minden. Március nyolcadikén a hírlapíró urak nagy hévvel tárgyalták a ... — Mit? Mit tárgyaltak olyan nagy hévvel ? — A moszkvai asszonyt. — A cárnét? — Dehogy. Azt a moszkvai aszszonyt, aki százhatvannegyedik születésnapját ünnepelte férje társaságában ... és akihez százhuszonkét éves korában ment férjhez. — Nem ilyen eseményekre vagyok én kíváncsi. — Hát? — Például arra, hogy mire készült Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály? — Ó, ők igen nagy dologra készültek, szerkesztő úr. — No, végre. Azért vagyok itt látogatóban, hogy nagy dolgokat tudjak meg. Mire készültek tehát? — A saját fülemmel hallottam. — Igen, igen, de mit? — Hogy valahány színművét lefordítják a legnagyobb angol költőnek, így mondták. Még a nevét is tudom. Shakespeare úr. — Hűha ... hűha ... megint másról beszélünk. — Nyolcadikén más esemény nemigen volt a Pilvaxban. — És kilencedikén? — Akkor igen. — Mi? — Mindenki azt tárgyalta. — Mit? — Hogy a vidékről jött mészárosok két krajcárral olcsóbban adják a húst, mint a helybéliek. — Nem egy malomban őrölünk. — Nem? — Maga teljesen más eseményekről beszél, mint amik felől én érdeklődöm. — Ezekre emlékszem. — Tizedikéről már beszéltünk? — Még nem. — Nem baj. Közeledünk tizenötödike felé. — Igaz. — De előbb lássuk tizedikét. — Tessék bátran kérdezni. — Figyeljen jól. Nagyon fontos kérdés következik. Mi volt az oka annak, hogy március tizedikén a Pilvaxban mindenki Petőfi Sándor körül csoportosult? — Akkor jelentek meg Emich Gusztávnál összes versei két kötetben. — Volt ennél országosabb ügy is. Akkor kezdték fogalmazni a híres pontokat a magyar nemzet követeléseiről ... — Többen? — Igen, de Petőfi állott az iromány centrumában. — Petőfi szerkesztő úr maga fogalmazta a költeményeit. — Nem költeményről van szó ... tizenkét pontról. A kívánalmakról. — Erre nem figyeltem. — Lehet, hogy tévedek, talán csak tizenegyedikén kezdtek a tizenkét kívánalomhoz. — Tizenegyedike nekem volt igen nagy napom. Egy forint húsz krajcárért megvásároltam a könyvárusnál Kossuth Lajos arcképét. Még most is őrzöm a ládámban. Más vagyonom nincsen ebben az árva öregségemben. — De én a költőre kérdezek. Tudja, Szilveszterkor született, és én a Pesti Naplóban, az új esztendő első számában a márciusi napokat akarom feleleveníteni a Pilvaxban. Maga ott pincérkedett, napról napra látta őt. — Láttam. — Szóba is elegyedett magával? — Az ám! — Mindennap? — Többször is, barátsággal. Úgy szólott hozzám, oly szívélyesen, mintha édesapjával beszélt volna. — Tizenkettedikén ... tudja, amidőn Párizsban, a Concordia téren torlaszokat emelt a tömeg a katonaság ellen ... azon a napon mit mondott magának? No, lássuk azt a híres-nevezetes emlékezetet! — Hadd hunyom le a szememet. Úgy könnyebben felszökik bennem a múlt. — Csak tessék. — Máris előttem van. Odaintett magához... — Odaintette... — És szörnyülködve mondta... — Mit? — Hogy egész heggyé torlódott a jég a Dunán a Bomba tér közelében. — Ennyi az egész? — Ennyi. — Hát akkor nem nyaggatom tovább, öreg ... de talán még egyetlenegyről ... a legnevezetesebb márciusi napról... tizenötödikéről... kérdezhetek? — Akármit. — Csak egyet áruljon el nekem, mit csinált Petőfi Sándor, amikor visszatért elvbarátaival a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről? — Megkávézott. — És a Pilvaxból hová tartott? — Nem mondta. — Nem indult Rákosra, hogy fegyveres parasztokkal fölkeljen Pest népe ellen, ahogyan még ma is pletykálják? — Nem. — Hanem mit csinált? — Megivott még egy kávét. Málnási Boldizsár így, szó szerint lejegyezvén a szegényházi beszélgetést, megmutatta Kemény Zsigmond főszerkesztő úrnak, hozzátéve, hogy ezen szöveg fölé címnek ezt szánja: A buta pincér. Kemény elolvasta a hírlapi írást, s miután végigszántotta a kéziratot, megkérdezte a fiatal újdondásztól: — Miért szartja, fiam, ezt az öreg pincért butának? — Méltóztatik látni, báró úr, minden semmiségre pattan az agya, ha Petőfiről van szó, de aminek igazi jelentősége van a költő életében, arról mukkja sincsen. A Pesti Napló főszerkesztője arra gondolt, hogy a nemzet lelkiismerete néha egy pincérbe is beleszorulhat. Azért vigyázott minden szóra, nehogy ártalmára legyen a költőnek, akiről azt képzeli, hogy valahol a haza rejtekében él még, és várja ama március feltámadását. Erről nem szólott a fiatalembernek. Mosolyogva s nem is nagy elmarasztalással ennyit mondott: — Nem a pincér buta ebben az írásban, édes fiam. NÉPSZABADSÁG 1981. december 24., csütörtök Vas István három verse: OSTROMZÁR Keselyűk, skorpiók s ti ember- Ésszel teremtett duvadak, Atombombák, tiszta töltésű Rakéták, meddig késlekedtek Lecsapni ránk? És az a belső Ostromzár anatómiát Vegytani tudással keverve Kiépíti állásait. Leshetem, mikor húzza összébb, Megtudni, mikor ildomos A nagy ládából elővenni A díszmentét a kitöréshez. MÉG Csak még egy kicsit süss, októberi nap! Felhők mögül akár kibújva hirtelen, Amíg mi itt leledzünk ebben az őszi kertben. De leledzünk-e még? S még mindig mi leledzünk? Hiszen voltunk mi minden ebben az őszi kertben! Roxán és Cyrano, Wolfgang és Marianne. A kezdeti ember, ki jó barlangra lelt. S az a másik, aki kővel kőre rajzolt Lobogó tűz mellett a barlang falára. És most mik is vagyunk ebben az őszi kertben? Teli ősz fényben sötét őszi árnyak. Talán süt még kicsit az októberi nap. Hol is leledzünk mi? Átalakulóban. Korszakváltás előtt. Jön az északi szél. A FÓRUM ROMANUMON A kövek már nem érdekelnek És nem is a történelem Nem könnyű már az én szememnek kibetűzni a köveken A latin feliratokat Nem érdekel már semmi sem Csak amiben hinni tudok Ha éppen utamba akad De az úton hol elindultam Csak tétovázok egymagamban Hol vannak már a latinok Nagy Gáspár: MERŐLEGES ÁLOM „Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.” Dsida Jenő: A pántos kapukon túl. Hatalmas állomás az éjfél van még néhány pete befuthat mindegyik vonat éppen Dsidával társalogtunk de nem hallottam már a hangomat mert hordárok jöttek kiabáltak salakhegyek nyomták a vállam ő zihálva mondta de tisztán érthetőn hol is vagyunk és melyik hegytetőn ahonnan messzire látni nemsokkal halálunk előtt öreg aligmúlt harmincévesek a karácsonyéji boldogságra angyalkaszaboltan és merőlegesen már túl a Psalmuson vonatzajon a várakozó fiúknak vajon mit rajzolunk az állomás falára?