Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
1982. április 24., szombat NÉPSZABADSÁG Garai Gábor: BÖJTI VACSORA HAMBURGBAN Virágvasárnap előtti péntek este. Több, mint egy hete itt lakom, s ma először néztem meg a Szent Mihály templomot belülről: micsoda evangélikus katedrális, itthon abszolút kisebbségi egyházam barokk lélekpalotája! Közelében kicsiny katolikus kápolna, KI. Michel-nek — Kismiskának? — becézik; de mellette már végképp nem kismiska a Katolikus Akadémia, hol koszton s kvártélyon vagyok ebben a Hanza-városban szabadon, s hol jó szokás szerint este fél hatkor már vacsorára terítenek. Bojtos nap a péntek: az asztalon halak, töltött tojások és a tenger gyümölcsei: rákok, füstölt angolnák, kravettek, saláták — soha ne böjtöljek ínségesebben! Az asztal körül magyar írók, újságírók, zenészek, filmesek, s a kultúra szelíd szolgáló lányai, kik megkísérelnek eladni minket könyvben, lemezen, albumokban. Névről jóformán mind ismerjük egymást, de úgy látszik, Hamburgba kellett jönnünk, hogy személyesen is ... és egy asztalnál... Erről folyik a szó, egyre önmarcangolóbban, de G. G. — monogram-társam — a direktor, házigazdánk beáll a pult mögé, s csapolja szép komótosan a sört füles üvegkorsókba, nyugodtan kivárja, míg a hab megülepszik, és azt mondja magyarul: „nem baj!" — nyilván sejti, hogy épp dúljuk magunkat; tud a nembajon kívül is még legalább húsz szót magyarul, s valahogy őszintén szeret minket — Jól tudja, miért?! Aztán odajárulunk a pulthoz, mindenkinek már kezében a korsó, a gazda köszöntőt mond, egyszerűen, derűsen, voltaképp búcsúzkodunk, — én Zs.-nek odasúgom: — Ugye már végérvényes ez a barátság? — Hát persze! ■ (Valószínűleg Pesten nem látjuk egymást többé.) Pedig tenni lehetne talán valamit, hogy ne ilyen árván, egymástól elvadultan ... Hogy ne kelljen külföldre menni egymást magunknak fölfedezni a véletlen együttlakás jóvoltából... a szellem különféle fonalait összeszőve, talán itthon is lenne esélyünk megteríteni az asztalt egy közös böjti vacsorára. — Ahogy ez a három — alighanem — matróz lent a csatornaparton, abroszuk a gyér gyep, együtt falatozik s beszélget, derékig meztelenre vetkőzve a minket még didergető pénteki koratavaszban. Jegyzetlapok a leningrádi zenei fesztiválról Leningrádi zenei tavasz címmel április 2. és 9. között immár 18 alkalommal rendezték meg a Névaparti metropolisban a kortárs szovjet zeneszerzés reprezentatív fesztiválját. A zeneünnep hagyományai, igaz, jóval messzebbre nyúlnak, hiszen Leningrád a 20-as évek végétől a második világháború kitöréséig évenként adott otthont nemzetközi zeneünnepnek, s Bayreuth, Salzburg után Európa első fesztiválvárosai közé tartozott. A ma régmúlt ünnepségeket az orosz és szovjet zene legértékesebb alkotásainak propagálása végett rendezték meg; itt ismerte meg a világ Muszorgszkij eredeti Borisz Godunovját, a fiatal Sosztakovics műveit, Aszafjev Párizs lángjai című balettjét. Annak idején turisztikai célokat is szolgált az ünnepi ciklus, hogy a világ érdeklődő közvéleménye a sok hazug információ után megismerje a fiatal szovjet állam valóságos életét. Manapság már nem szükséges ehhez a zene vonzereje; a tavaszi szünet hetében valósággal elárasztották a várost francia, olasz, kanadai — és persze a skandináv országokból érkező — népes turistacsoportok, lépten-nyomon találkozhatni velük az utcán, az Ermitázsban, s persze a hangversenytermekben is. A fesztivál tehát az új szovjet zene évenkénti vizsgájává vált. Eredetileg a Leningrád körzetéhez tartozó zeneszerzők szemléjének szánták, majd a nemzetköziség eszméjét szolgálva, a szocialista országok alkotásainak bemutatásával bővítették (1973-ban például új magyar kamarazenéből mutattak be egy teljes estére valót). Idén, a Szovjetunió — vagyis az államszövetség — megszületésének 60. évfordulóján ismét változtattak a koncepción a sorozat tervezői. Nemcsak leningrádi s nem csupán orosz alkotók kompozícióit tűzték ki előadásra, pódiumhoz jutottak más szovjet köztársaságok komponistái is, észt, grúz, ukrán mesterek. A fesztivál jellegzetessége, hogy stiláris és műfaji megkötöttségek nélkül ismerteti a mai szovjet zene realitásait, különféle irányzatait. Hagyományőrző idős mesterek zenéje éppúgy elhangzott, mint újítókedvű — akár az úgynevezett repetitív (egy-egy motívumot vég nélkül ismétlő) iskola — követőinek műve. Békés egymás mellett élésben sorakoztak különböző — nálunk inkább szétválasztott, semmint összetartozónak vélt — műfajok. Vonósnégyes, zongoraszonáta, szimfónia — s a nyitóhangversenyen szórakoztató zene hangzott el az 1967. november 5-én megnyílt gyönyörű, 4000 személyes Október-teremben, népszerű dal és esztrádmuzsika. A zárókoncerten pedig ugyanitt a szórakoztatás nagy öregjét, az idén 75 esztendős leningrádi Vaszilij Szolovjov-Szedojt köszöntötték szerzői esttel. Zsúfolásig megtelt a hatalmas nézőtér (a többi hangverseny iránt korántsem nyilvánult meg ekkora közönségérdeklődés), s a legjobb együttesek, legnépszerűbb énekművészek tolmácsolták Szolovjov-Szedoj népies hatásokban bővelkedő, dallamos, valódi invencióra s nagy tudásra valló kórusait, filmdalait, legnépszerűbb operettjeinek, musicaljeinek részleteit. Az előadók megannyi kedves apró játékos elemmel fokozták a hatást, s ehhez a korszerű technika minden rafinériájával felszerelt terem eszközeit — mint például a zenével egyeztetett bonyolult háttérvetítések — is felhasználták. Az eseménynek országos nyilvánosságot adott a hangversenyt egyenes adásban közvetítő szovjet televízió.* A látványosság egyébként is hatott a műsor-összeállításra. A Roimszkij-Korszakov Konzervatórium Glazunov nevét viselő kamaratermében — nézőtere megközelítően azonos méretű, mint Zeneakadémiánk kisterme — néprajzi hangversenyt rendeztek. Az idős falusi emberek által előadott hamisítatlan, eredeti énekek, hangszeres darabok füzérét nyilván szándékosan nem nevezték népzenei bemutatónak, hiszen a többi között láttunk-hallottunk egy teljes lakodalmas népszokást, a hozzá tartozó tánclépésekkel, gesztusokkal, apró pantomimokkal. Szerepelt itt egy Paganini virtuozitását megszégyenítő ragyogó balalajkás, egy szólóénekesnő, aki hiteles művészettel támasztotta fel a paraszti élet hajdani sok bánatát, kevéske örömét. A közreműködők életkora jelezte: ezt a hagyományt már jobbára az idősebbek őrzik. Erről a feldolgozatlan, eredeti néphagyományról, amelyet leningrádi népzenegyűjtőkkel találkozván, Bartók Béla is annyira megcsodált 1929-ben, a hallgatóság valószínűleg kevesebbet tud ma már, az orosz „Röpülj, páva”-bamutató műsorszámait bizonyára ezért magyarázták-ismertették avatott néprajzi kutatók.* Élénk feltűnést keltett Szergej Szlonyimszkij Stuart Mária-operájának ragyogó színpadi megoldása az Akadémiai Kis Operaházban. A zeneszerző Gilgames-kantátájának egy részlete Búcsú a baráttól címmel 1975 őszén, a korunk zenéje műsorán elhangzott Budapesten. Az opera hangvétele kevésbé új s nem olyan egységes, mint a kantátáé volt. Bőségesen és stilizált-elhangolt reneszánsz zenei hatásokkal, a skót népzene elemeivel, sok helyütt — kivált a tömegjelenetekben — Muszorgszkij és Britten befolyása is érződik. A háromfelvonásos opera, amely J. Rodnyina szövegkönyvére készült, mintegy a Mária, a skótok királynője című film — vagyis a történelem — fonalát követi. A zenei dramaturgián, a visszatérő, karakterizáló motívumok hálóján meglátszik, a Stuart Mária Szlonyimszkijnak nem az első színpadi próbálkozása; tapasztalt operaszerző, első zenedrámáját — Virinea — 1967-ben Leningrádban s Moszkvában vitték színre. Filmszerűen pereg a darab 22 jelenete, csupa nyíltszint változással, a színpadkép elemeinek szüntelen mozgása révén. Sz. Pasztuh „örökmozgó” díszleteiben Sz. Gaudaszinszkij aprólékosan kimunkált rendezése ad életet minden szereplőnek, a népes kórus valamennyi tagjának is. Mintha csak Mejerhold — egykor a szovjet operajátszást is igencsak befolyásoló — „biomechanikai színházának” jegyében fogant volna a produkció, s ez érthető is, hiszen a Kis Opera már a 20-as években alkalmazta Mejerhold vívmányait. A hangsúly egyébként az összjátékra, zeneileg is az együttes munkára került. A Kis Opera ugyanis elsősorban nem hangfenoménokkal büszkélkedhet, hanem az ensemble-elv magasrendű megvalósításával. Ennek jegyében tartotta mindvégig pompásan kézben az 1981 őszén kettős-hármas szereposztásban színre vitt darab zenei irányítását V. Kozsin karmester. A hangversenyek tanulságairól részletezve nemigen számolhatok be e helyütt. Mintegy illusztrálták mindazt, amit egy kerekasztal-beszélgetésben, Budapesten, nemrég Valerij Zaderackij zenetörténész fejtett ki az új szovjet zene közös eszmei gyökereiről és rendkívül változatos, sokfelé ágazó stiláris orientációjáról. Meg kell említenem, a művek többsége kiváló előadásban szólalt meg, az egyik estén Jurij Szimonov, a Bolsoj főzeneigazgatója vezényelte a Leningrádi Filharmonikusokat. Több ízben játszott a leningrádi „régi és mai zene” kamarazenekar, ez a kiemelkedő felkészültségű közösség, amelynek magyarországi bemutatkozása igencsak örvendetes lenne. S ha már a kamarazenekaroknál tartok, ide kívánkozik, bár nem a fesztivál eseménye volt, a Rolla János vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar leningrádi bemutatkozása. A Leningrádban eddig ismeretlen együttes Corelli, Händel, Mozart, Dvorák műveit játszotta a Filharmónia több mint 2000 személyes, zsúfolásig megtelt nagytermében. Forró fogadtatásuknak objektív mércéje, hogy három ráadást adtak, s csupán az est másnapján Talinnba utazó muzsikusokon múlott, nem pedig a hallgatóságon, hogy csak enynyit.* A városban muzsikusszemmel széttekintve látszik, hogy Leningrád, mint minden nagy zenei centrum, évfordulókat ünnepel s másokra készül. Haydn születésének 250. évfordulóján gazdag kiállítás nyílt meg a konzervatóriumban. Itt, nem kis örömömre, mindjárt két példányban látható Somfai László Joseph Haydn élete képekben és dokumentumokban című nevezetes kötetének német változata. A jövő évadban hangversenyciklussal emlékeznek Brahms születésének 150., egy teljes esttel Anton Webern születésének 100. évfordulójára. A Kodály-centenáriumra zenekari hangversenyt rendeznek, elhangzik majd a Psalmus Hungaricus és a Háry János-szvit is. Figyelmes házigazdáim, a Szovjet Zeneszerzők Szövetsége városi tagozata jóvoltából átnézhettem a Filharmónia 1923 és 1941 közötti műsorait, s összegyűjthettem sok feltáratlan Bartók-, Kodály-bemutató adatait. Nos, a Háry János-szvitet a Filharmonikusok élén Hermann Scherchen mutatta be a Filharmónia munkásoknak rendezett speciális hangversenyén, 1932. május 8-án. Messzire távolodtam volna a Leningrádi zenei tavasz bemutatósorozatától? Korántsem, hiszen a mai szovjet zeneszerzés éppúgy merít a tulajdon XX. századi hagyományaiból, mint korunk klasszikusainak és ma élő mestereinek vívmányaiból. A korszerűség modellje tehát biztos alapokon nyugszik, és változatlanul őrzi megújulóképességét. Breuer János Játék és közművelődés a Petőfi Irodalmi Múzeumban (Tudósítónktól.) A Petőfi Irodalmi Múzeum a fiatalok múzeuma: látogatói főként általános és középiskolások, illetve 35 éven aluliak. Ezt nemcsak a tárlatvezetéseket, múzeumi órákat tartók tapasztalják a személyes találkozások során, bizonyítják a számok, adatok is. A múzeum három leglátogatottabb állandó kiállításán — az 1973-ban megnyílt, azóta már lebontott Petőfiemlékkiállításon, az 1975-ben szervezett József Attila-kiállításon és az 1979-es Móricz-kiállításon — 1978-tól három esztendőn át kérdőíves felmérést végeztek a látogatói rétegek, illetve a múzeumlátogatási szokások vizsgálatára. Egyebek között kiderült, hogy csak a látogatók kis hányada visszatérő vendég, s az is, hogy közülük sokan még soha nem jártak múzeumban. Az Irodalmi Múzeumban megfordulók főként a művészeti, történeti, régészeti kiállításokat látogatták ; a tapasztalatok szerint az érdeklődők igénylik a kiállításokhoz, vagy a múzeum gyűjteményeihez kapcsolódó programokat (vetítés, műsor, előadás, ankét és így tovább). A legfiatalabbak ezreit mozgósította tavaly a Tarka lepke, kis mese pályázat, és az erre beérkezett művekből rendezett kiállítás, illetve az ehhez kapcsolódó különféle programok (irodalmi, zenés játékok, agyagozás, vetítés). Óvodásoknak és kisiskolásoknak szólnak a Népköltészet — népművészet foglalkozások. Az előadóterem szőnyegét ilyenkor virágos párnák borítják, ahol mesefigurák — táltos, sárkány, király, királylány — köré rendeződnek el a kis csapatok. A falon Vankóné Dudás Juli képeinek reprodukciói, a tablón népviseleti ruhadarabok, az asztalon érdekes hangszerek: doromb, furulya, duda. Meséléssel, gyermekmondóka-tanulással, zenehallgatással, a feladatok megoldásával gyorsan fut az idő. A kicsik leginkább az ecseri menyaszszonynak felöltöztetett babát nézegetik. A nagyobbak az iskolai tananyaghoz kapcsolódva, azt bővítve beszélgetnek, játszanak egy-egy múzeumpedagógus vezetésével a mesetípusokról (sőt maguk is írnak mesét), a hagyományokról, az ünnepekről, a népszokások változásairól. A karácsonyi betlehemezéssel új sorozat kezdődött: a jelesebb szokásokat, ünnepeket alkalomhoz kötődve, külön foglalkozásokon elevenítették meg. Februárban a farsangot idézték fel, álarckészítéssel, énekkel, tánccal. Hetedikeseknek szól a Reformkor és romantika című történelmi, irodalmi játék, ami szintén az iskolában tanultakat bővíti, miközben a múzeumba szoktatja, vonzza a gyerekeket. A középiskolások a számukra tervezett csillag alakú kék-fehér asztalok mellett foglalnak helyet a korok — stílusok művelődéstörténeti foglalkozásain. Játékos feladatokkal, például a korabeli divat szerint öltözött pár kiválasztása, diavetítéssel, zenehallgatással ismerkednek a reneszánsz, a barokk vagy a klasszicista stílussal, irodalommal, képzőművészettel, divattal. Az előadóterem egyik sarkában — a klasszicista kort idézve — Kazinczy Ferenc bútorai, íróasztala, állóórája, egy fogadógarnitúra sorakozik, a falakon a Kazinczy-ősökről készült olajfestmények, a fogason a Nemzeti Színháztól kölcsönkapott, egykori viseleteket dokumentáló ruhák. Az 1980 óta tartó előadássorozat idei tanéve májusban Moliére Kényeskedők című vígjátékának részleteivel zárul. Előadói azok közül a szakközépiskolások közül kerülnek ki, akik a sorozat részvevői voltak. Szeptembertől pedig már új stílussal, a romantikával bővül a repertoár. József Attila dolgozószobája előtt. BOROS JENŐ FELVÉTELE Héra Zoltán: AMÍG a föld Amíg visszaszeret a föld, képzelhetsz beledben bármily sötétet, elér este a tűzvész, és elvisz a trópusokra, melyeknek napja minden e táji leckéket töröl, dolgozik hurrikánja, szép Izabella, forgat égbe és hullat le kőként dögmadarat. Amíg úgy vagy, lehetsz vizeknél, szikláknál adakozóbb, áradhat szemedből violás Karib-tengeri hegy, dőlhetnek szavadból etnai amnesztiák. Megbocsáthatsz addig még magadnak is, Gordiusz vendégkirálya, nyeshetsz szét gondgubancot, feledve jobban a felednivalót, mint azok, akiket összeránt éppen a szemérmes fagy, vagy szétdob a parázna delirum. 13