Népszabadság, 1982. május (40. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-29 / 124. szám

1982. május 29., szombat NÉPSZABADSÁG Salamon Ernő: @ BEKEVERS Hetven évvel ezelőtt született Gyergyószentmiklóson Salamon Ernő, az erdélyi magyar proletárisra kimagasló, nemzeti ölelésű képviselője. A világtól elzárt, havasi favágók világából jött költő a népek közti bizalomnak volt bizakodó, érdes hangú éneklője. A horthysták által táborba hurcolt íróval 1943. február 27-én végzett egy fasiszta olasz katona golyója. Emléke előtt tisztelegve közöljük versét: Felkel a nap! És felkelnek a sugarak! Selyem a víz! Nézd ívelő kőhidait! Műhely! Mező! Édes, kenyeres munkahely! Már állok is, szeret engem a munka, de)! * Inged! Ruhád! Szeged! Járműved! Fémeid! Ágyad! Füved! és láng fényes kilincseid! Sütött kenyér, varrottas, mind tőlünk való! Csak béke megmaradt! Béke! Hahó! Hahó! Hahó, a béke, élet! A béke világosság! A városok az ő nevét susogják! Őt kívánja a gyűjtött, behordott mag! Csengeti üllő munkásnak naphosszat! Míg béke van, valamit csak találunk! Tán ingünk nő, tán megtelik a tálunk! Míg béke van, megélünk erre-arra! Míg élhetünk, szebben nézünk a bajra! Míg béke van, velünk, ütünk erőben! De jó is élni szép békeidőben! Hahó! Vigyázz! Figyelj ide! Hallgass ide! Még ég a nyár! Még ég a nyár és van szíve! Az otthonunk, a drága táj vize, sziklája, vályoga csendet áhít- s nem engedi... Nem engedi őket többet soha! Hát ünnepeljetek és gyűljetek és meneteljetek. Csendes szavakkal, szép beszéddel ne késsetek, ne szüneteljetek! Kinek kell új föld? Minek feldúlt határok? Itt meglesznek jól magyarok s románok! Tudunk mi szót, népeink java, szépe együtt élt-halt sok évszázad ölébe. Hát béke, béke, az kell nekünk: béke! Ez az élet óvója, menedéke! Kit meggyilkoltak, keserűn siratjuk! A kis árváknak nem jön vissza apjuk! özvegy a férjét mindhiába várja! Halott fiú nem lelhet már apjára! Véres kövek! Sortüzek! Égetések! Árvizek és járványok, rossz dögvészek! Megvoltak, ím! De mi itten még élünk! Mi éledünk, mi még békét remélünk! Ez, hadsereg ereje, hite, fegyver! Ez most kiált! Ha volt háború egyszer, és véreink tépett testükkel tettek emléket, szörnyűt, legszörnyűbb rémtettnek! Mi, sarjaik! Álljuk erősen, valljuk: * A mi szemünk nem ássák ki a varjak Eztán ki él, nem pusztít többet, mert teremt! Az élet áldás! Az élet öröm! A béke szent! (1938) Tandori Dezső: „HOGY A NYÁR HIRTELEN...” Ez itt most is a Jégbüfé, lottót-totót vettél előtte, s a megálló, heteseké, és forgalom, lüktetve-szűnve, most is mint ha csak visszatűnne, kijár, beáll, kivár, bezár, az is minek előre-hűse, hogy hirtelen eljön a nyár. Ám én átejthető vagyok, mondod magadban nyomozatlag, tarkálljon csak, jó, sokra sok, nem okoskodsz, az okozatnak örülsz meg, a külső alaknak, társasságában vagy jelen; s ugyan mit mondd a madaraknak, hogy eljön a nyár, hirtelen. Már itt túl jár autóbuszod, s látod, magad mint írod éppen, vagy átjössz egy hídon gyalog, csak ülve függöny-szürte fényben, mert a betűk felett a gépen ott a sok titkább­ forma jel, tied fehéren-feketében, hogy hirtelen a nyár jön el. S emlékszel-e: egy fal töve, járda, még téli levelekkel, alig­ ennivalós köve, s mintha keresnéd, mi veszett el, kezdesz nem látni a szemeddel, lyukad a lencsényi kanál, tudjuk, túlélő verebekkel, hogy hirtelen jön el a nyár. Már ablakunkban napozunk, s kalitkázatunk egyre zöldebb, és szinte kikapaszkodunk az utca fölé; persze, bölcsek vagyunk, s a mennyezetnyi körnek teszünk eleget, az­t közel; a Föld is attól egyre földebb, hogy a nyár hirtelen jön el. Lenni kellene mindenütt, vagy csak sugárzó­pont-alakban, maradni kellene velük, mozgásukban mint Mozdulatlan, hanem az óhaj egyre csappan, akár a veréb-türelem; azzal is valami ki­lobban, hogy a nyár eljön hirtelen. Jön, sehonnét, mint ily szavak; csak épp — egyéb mivé lehetnék? Néz rám egy madarunk, a vak­ világa is hány fénytelenség. De ha füzünk neki — füvet tép, s uszodájának ott a tál; mi az, alant tudnánk felettébb, hogy eljön hirtelen a nyár. AJÁNLÁS: Hogy nyár, hogy jön, hogy hirtelen, vagy hogy a, hogy hogy: jobb híja jel; sehonnét nem hagy, ami nem hagy, csak épp itt hagy, ha el, ha e­l. 13 JOBBRA VAGY BALRA? A címnek sem közlekedésrendé­szeti, sem gyakorlati politikai jelentőséget nem tulajdonítok: az egyikben is, a másikban is már régen eldőlt, merre menjünk, merre előz­zünk, mitől tartsunk. Inkább a gon­dolkodás, az eszmék — platóni szó­val —, az ideák világában látom e kérdést még most is sokszor tisztá­zatlannak. Sokat írtunk, sokat beszéltünk már a magyar szellemi élet filozófiátlan­­ságáról. Hogy ez így van, azt szám­talan példa bizonyítja: elég csak Lu­kács és a Vasárnapi Kör fiataljai­nak század eleji be nem fogadását, ér­tetlen elutasítását említeni — eluta­sítását még az akkori politikai és szellemi progresszió legjobbjainak túlnyomó többségétől is. De azért el­lenpéldákat is hozhatnánk: akár a Magyar Remekírók tizenhatodik-ti­zenhetedik századi gondolkodóiból készült válogatást, amely diadalma­san bizonyítja a magyar gondolat­nak a korabeli európai gondolattal való együtthaladását, akár a Gondol­kodó Magyarok sorozatot, mely ed­dig megjelent füzeteivel bizonyítja ugyanezt, különösen a tizenkilence­dik század első felére. Mégis — mégis: nem vagyunk filo­zofikus nép, az bizonyos. Annál in­kább szónoki: nálunk még a gondo­lat is a legtöbbször nem magányos elmélkedés, hanem politikai szónok­lat formájában jelenik meg. Ami azt is jelenti, hogy a retorika eszközei (vagy fogásai) hol eltakarják, hol he­lyébe lépnek az ésszerű érvelésnek; hogy az érzelem s az érzelmi ráha­tás sokszor helyettesíti vagy éppen pótolja a racionális okfejtést. Talán ez az egyik oka annak, hogy amióta az elvont gondolkodás kilépett a teo­lógia tógájából, legjelesebb gondol­kodóink — Kölcsey, Széchenyi, Kos­suth — a politikai gondolat terén igyekeztek sajátos világukat kidol­gozni; de talán annak is, hogy a ma­gyar esszéírók sosem tudtak — még annyira sem, mint szépíró társaik — nemzetközi érvényre vergődni: a gondolat náluk mindig túlzottan vi­lágos-retorikus formában jelenik meg a legtöbb idegen olvasó ízlésé­hez, szokásához, begyakorlottságai­hoz képest.­­ Politikai gondolkodásunkban — legalábbis ami a nyilvánosság előtt történik —, azt mondhatni, jó har­minc esztendeje a baloldaliság, a progresszió, a racionalizmus, a hu­manizmus uralkodik. A „faji fölény” gondolatával kilépni akár a politika, akár a tudomány porondjára éppoly lehetetlen, mint mondjuk a „törté­nelmi osztályok” vezetésre hivatott­­ságának gondolatával. De ami így van a porondon — ugyanígy van a fejekben is? Ne feledkezzünk meg róla: ha a múltunkban igazán büszkék — s jog­gal büszkék — a haladó gondolat hő­seire és mártírjaira, a társadalmi­politikai haladás munkásaira és el­­mélkedőire vagyunk is, ezek a ko­rábbi korokban mindig a kisebbség — és jelentős korszakokban­ törpe ki­sebbség — voltak a mindenféle kon­zervativizmus képviselőihez, sőt tö­megeihez képest is. Hogy ez miért volt így, arról sokat lehetne beszél­ni. Bizonyára nem az „eredendően konzervatív magyar karakter” okán, amire oly szívesen hivatkoztak a ma­­radiság szószólói politikai porondon is, tudományos vagy áltudományos fórumokon is. Sokkal inkább törté­nelmi-társadalmi okokból, hiszen valahányszor a történelem elsöpörte az uralkodó osztályok emelte poli­tikai és gondolati gátakat a haladó elméletek elől, azok természetesen és futótűzszerűen terjedtek el — az ér­telmiségben is, a dolgozó tömegek­ben is­ túlterjedtek — de nem szüntették­­ meg, nem irtották ki egyben a maradiság eszméit, a maradiságot tá­mogató áltudományosság téveszméit. Emlékezzünk csak a tizennyolcadik­­tizenkilencedik század fordulójára, a magyar jakobinusokra és Csokonai­ra: ha a korra gondolunk, minden is­kolázott magyar főben ők jelennek meg, mint a korszak meghatározó alakjai. Nem kétséges, joggal, de nem szabad mellettük arról sem meg­feledkezni, hogy a gondolataik, moz­galmuk egy szűk kisebbség jellemző­je volt az úri osztályon belül; a pa­raszti tömegek érintetlenek maradtak tőlük, s az úri osztályokból is úgy tudta kiemelni őket a Ferenc császári önkény, hogy alig-alig volt észreve­hető: a magyar progressziót fejezte le, sőt a magyar irodalmat is, de a magyar úri osztály, a birtokos nemes­ség ezt szinte észre sem vette. S a Ferenc császári önkénynek éppúgy magyar kiszolgálói — nemcsak juta­loméhes, hanem meggyőződéses ki­szolgálói — voltak, mint ahogy a for­radalomnak magyar hívei, s ez a játszma megismétlődik 48/49-ben. A forradalom előtti mozgolódás idején szinte eltűnik a szzélső reakció a po­rondról — a politikai s a gondolati porondról egyaránt —, de nem szűnik meg, s a forradalom leverése után megveszi a maga bosszúját, a ma­gáét is, nemcsak a Habsburg-házét. De ez szembenállás volt; szemben­állás és viadal, ha néha furcsán vál­tott frontokkal is; a kiegyezés viszont valóban kiegyezés volt: nemcsak a Habsburg-ház és a magyar uralkodó osztályok között, hanem az uralkodó osztályokon belüli „gutgesinnt” ideo­lógiák között is. A kiegyezés bástyái közé mindenki bekerülhetett, aki a társadalom alapjait nem döngette — ha negyvennyolcas, ha hatvanhetes, ha a parasztsággal akarta felfrissíteni az arisztokrácia pangó vérét, mint Justh Zsigmond, ha egy osztály (a dzsentri) csődjét akarta elleplezni a bihari pontok „szögre akasztásával”, mint Tisza Kálmán­t, de aki arra támadt, az szabad vad lett, mint a szociáldemokraták a politikában vagy Vajda János, Zilahy Károly az iro­dalomban. S ennek az elkésett klasszikus li­beralizmusnak az ötvenpercentes ki­­egyezéses világába az asszimiláció éppúgy belefért, mint az antiszemi­tizmus annak legalpáribb formájá­ban — gondoljunk csak Tiszaeszlár­­ra; s a velünk élő népek megvetése azok erőszakos asszimilációjával, amiért aztán kamatos kamatokkal együtt, keservesen megfizethettünk. De mindennek az alapja — s nemcsak politikai, hanem gondolati alapja is — a „magyarság” azonosítása a ne­mességgel, a szó erkölcsi és társadal­mi jelentésében egyaránt; s a nemes­ség azonosítása a dzsentrivel, amely ősei való vagy vélt érdemei jogán minden jogot magának tulajdonított ki az országban — még a jogtiprás jogát is. De vajon nemzeti sajátság ez vagy nemzeti átok? Korántsem; ebben szinte valahány nemzet, más-más módon ugyan, de hasonló cipőben jár. A nagyobbak közül ne hivatkozzunk a németekre: túl könnyű lenne pél­dálózni. De itt vannak a franciák, akik a magyar progressziónak évszá­zadokon át hagyományosan példaké­pei voltak, akiket Marx szava szerint az különböztet meg a többi európai nemzettől, hogy mindig végigvívták az osztályharcaikat — ők jobbak vol­tak? Ami az utolsó másfél századot il­leti, nem sokkal: ha mi Tiszaeszlár m­iatt szégyellhetj­ük magunkat, ak­kor ők a Dreyfus-per miatt, ha ná­lunk a két háború között a Turul uralkodott a legtöbb egyetemen, ná­luk „a király rikkancsai” próbáltak hasonló pozícióra szert tenni; ha ná­lunk Horthy vitte csődbe az országot, náluk Pétain és kormánya lett törté­nelmük körülhatárolható, de le nem mosható szégyenfoltja. A különbség azonban kettős: egyfelől náluk min­dig volt elég erő, amely az agresszív maradisággal és népbutítással szem­beszálljon; a népmozgalommá lett in­­tellektuelmozgalom, amely Dreyfus kapitány felmentéséért küzdött — végül is sikerrel; a fasizálódó úrifi­­úkkal és lumpenproletárokkal szem­ben a Népfront és tömegei; s Pétain­­nel és „nacionalista” hazaárulásával szemben a kommunista párt vezette ellenállás „hazaáruló internacionalis­ta” hazamentése. Ez is különbség, s nem is kicsi, de nem csekély jelen­tőségű különbségként az is, hogy a múltban is, a jelenben is nyíltan szembenéznek saját nem szeretem múltjukkal is. Nemzeti önérzetük egyik gyökere — és jogos gyökere — az, hogy ennek a múltnak az előnyös, vagy talán dicső vonásai a sötétebb vagy éppen szégyenletes háttérből emelkednek ki. K k­orántsem mondható, hogy a fran­­­ciák befejezték volna például a kollaboránsokkal való leszámolást a háború utáni tisztogatással. Szinte el­lenkezőleg: amíg a felmentettek vagy­ kiszabadultak természetesen és szer­­­vesen beépültek a társadalom testébe (ott azóta is nemegyszer zavarokat ok­ozva), a szellemi leszámolás, a kol­­laboráció szellemi gyökereinek a fel­tárása és elítélése azóta is folyik, könyvek garmadáján, tudományos vi­ták, ülésszakok sorain keresztül. Az újabb folyóiratokat lapozgatva inkább azon csodálkozik az ember, mintha a szocialista kormányzat ténye felgyor­sította és kiszélesítette volna a múlt jobboldali szellemi örökségével való leszámolást; egyik könyv a másik után jelenik meg, amely Barrés na­cionalizmusával, Drumont antiszemi­tizmusával, Drieu la Rochelle fajel­méletével néz szembe — nem a szi­dalom szintjén, hanem a tudományos felfejtés, a gyökerek és a következ­mények keresésének igényével. Ki írt nálunk és mikor — oldalvá­­gásnyi mondatoktól eltekintve — As­­bóth Jánosról vagy Bartha Miklós­ról? Mit tudunk egyáltalán róluk? S itt nem pusztán az újságolvasó (ez esetben érthető) informálatlanságára gondolok, hanem az irodalmárok, tör­ténészek tájékozottságára is. Pedig mind a kettőnek igen jelentős szere­pe volt a maga idejében a „magyar gondolat” kialakulásában, amely már az ő idejükben, abban a bizonyos li­berális korszakban is retrográd volt, ha egyes elemei nem nélkülözték is a látszatforradalmiságot — amint kü­lönben a múlt század közepétől kezd­ve minden újként fellépő, de lénye­gében a konzervativizmust szolgáló gondolat menthetetlenül magáévá tesz forradalmi elemeket is, vagy legalább forradalmi szólamokat. De hát Asbóth meg Bartha régen volt, tán igaz se volt — bár ha újra kezdenek tüzetesen olvasni-ismerni őket, meglepődnénk, hogy a régies köntösben mennyi „modern”—vagyis a tegnapig, sőt máig élő — gondolat húzódik meg, amelyek sokszor válto­zott formában, de rendületlenül él­nek mai maradi elmékben. Azonban hogyan állunk a közelebbi múlttal: a húszas-harmincas évek iskoláival, gondolkodóival, áliskoláival és álgon­dolkodóival? Még a legtöbb a szel­lemtörténeti iskola kritikája terén történt s a jobboldali politikai moz­galmak feltérképezésében — bár az a gyanúm, hogy ezek sem nagyon ha­toltak be az oktatás vizeire. De ki nézett valaha szembe például a Nap­kelet egész mozgalmával és jelentő­ségével , hogy az ennél jelentősebb és tartósabb hatású Magyar Szemle és köre szellemi kisugárzásának a kérdését ne is feszegessük? De van-e modern eszköztárú és modern kriti­­kájú mérlegelésünk olyan jelentős ideológiai hatású alakokról, mint Mi­­lotay István vagy Matolcsy Mátyás, mint az „aranyszájú püspökök”, Pro­­hászka Ottokár vagy Ravasz László? És — ismétlem — ez nem pusztán el­méleti vagy tudományos kérdés, bár az is, s nem is csekély, hanem igen gya­korlati és aktuális probléma, amely­nek maradványaival, gyökérzetével és csonkjaival a mai mindennapok­ban is találkozni a különböző színű asztaloknál. Szívesen azt mondanám, közvetlen pedagógiai kérdés is — bár vitatha­tatlanul nemzetpedagógiai. Mert ha a fiatal értelmiségi nemzedékeket nem készítjük elő arra, hogy a múltban nem uralkodott a baloldali gondolat s a jelenben is komoly sündisznóállá­­sai vannak a gondolati-elméleti jobb­­oldaliságnak, akkor egyfelől nem ké­szítjük elő arra, hogy maga tudjon választani — és jól választani, sem arra, hogy milyen sokkoló hatások érik és érhetik, ha kikerülve az isko­lából, munkába áll. S ez korántsem a humán értelmiségi kizárólagos prob­lémája; a műszaki és természettudo­mányos értelmiségben talán még há­­borítatlanabbul élnek a múltból ho­zott gondolati és indulati reakciók, mint emebben. lY/larx mondotta — a francia osz-­T-­ tályharcokról szólván —, hogy a történelemben sohasem valósul meg tisztán egyetlen osztály akarata, ha­nem mindig a jelenlevő akaratok vektora irányában mozdul el a törté­nelem — ezért nem ismeri fel senki a fejleményben a saját akaratát. Azok, akik megértek már néhány év­tizedet, a saját bőrükön — s nemegy­szer keservesen — tapasztalhatták ennek az észrevételnek a mély igaz­ságát. S ez a jövőre is igaz: nem va­gyunk teljes urai a jövőnknek, ha nem mérjük föl s nem kísérjük gyö­kerétig mindazokat az akaratokat és szellemi áramlatokat, amelyek a mai társadalomban, a ma ható, akaró és törekvő elmékben munkálkodnak. A történelem az élet tanítómestere? Igaz, de csak akkor, ha a történelmet is, a tanítást is komolyan vesszük.­ ­•Iu­ TARNÓCZY ZOLTÁN RAJZA

Next