Népszabadság, 1982. május (40. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
1982. május 29., szombat NÉPSZABADSÁG Salamon Ernő: @ BEKEVERS Hetven évvel ezelőtt született Gyergyószentmiklóson Salamon Ernő, az erdélyi magyar proletárisra kimagasló, nemzeti ölelésű képviselője. A világtól elzárt, havasi favágók világából jött költő a népek közti bizalomnak volt bizakodó, érdes hangú éneklője. A horthysták által táborba hurcolt íróval 1943. február 27-én végzett egy fasiszta olasz katona golyója. Emléke előtt tisztelegve közöljük versét: Felkel a nap! És felkelnek a sugarak! Selyem a víz! Nézd ívelő kőhidait! Műhely! Mező! Édes, kenyeres munkahely! Már állok is, szeret engem a munka, de)! * Inged! Ruhád! Szeged! Járműved! Fémeid! Ágyad! Füved! és láng fényes kilincseid! Sütött kenyér, varrottas, mind tőlünk való! Csak béke megmaradt! Béke! Hahó! Hahó! Hahó, a béke, élet! A béke világosság! A városok az ő nevét susogják! Őt kívánja a gyűjtött, behordott mag! Csengeti üllő munkásnak naphosszat! Míg béke van, valamit csak találunk! Tán ingünk nő, tán megtelik a tálunk! Míg béke van, megélünk erre-arra! Míg élhetünk, szebben nézünk a bajra! Míg béke van, velünk, ütünk erőben! De jó is élni szép békeidőben! Hahó! Vigyázz! Figyelj ide! Hallgass ide! Még ég a nyár! Még ég a nyár és van szíve! Az otthonunk, a drága táj vize, sziklája, vályoga csendet áhít- s nem engedi... Nem engedi őket többet soha! Hát ünnepeljetek és gyűljetek és meneteljetek. Csendes szavakkal, szép beszéddel ne késsetek, ne szüneteljetek! Kinek kell új föld? Minek feldúlt határok? Itt meglesznek jól magyarok s románok! Tudunk mi szót, népeink java, szépe együtt élt-halt sok évszázad ölébe. Hát béke, béke, az kell nekünk: béke! Ez az élet óvója, menedéke! Kit meggyilkoltak, keserűn siratjuk! A kis árváknak nem jön vissza apjuk! özvegy a férjét mindhiába várja! Halott fiú nem lelhet már apjára! Véres kövek! Sortüzek! Égetések! Árvizek és járványok, rossz dögvészek! Megvoltak, ím! De mi itten még élünk! Mi éledünk, mi még békét remélünk! Ez, hadsereg ereje, hite, fegyver! Ez most kiált! Ha volt háború egyszer, és véreink tépett testükkel tettek emléket, szörnyűt, legszörnyűbb rémtettnek! Mi, sarjaik! Álljuk erősen, valljuk: * A mi szemünk nem ássák ki a varjak Eztán ki él, nem pusztít többet, mert teremt! Az élet áldás! Az élet öröm! A béke szent! (1938) Tandori Dezső: „HOGY A NYÁR HIRTELEN...” Ez itt most is a Jégbüfé, lottót-totót vettél előtte, s a megálló, heteseké, és forgalom, lüktetve-szűnve, most is mint ha csak visszatűnne, kijár, beáll, kivár, bezár, az is minek előre-hűse, hogy hirtelen eljön a nyár. Ám én átejthető vagyok, mondod magadban nyomozatlag, tarkálljon csak, jó, sokra sok, nem okoskodsz, az okozatnak örülsz meg, a külső alaknak, társasságában vagy jelen; s ugyan mit mondd a madaraknak, hogy eljön a nyár, hirtelen. Már itt túl jár autóbuszod, s látod, magad mint írod éppen, vagy átjössz egy hídon gyalog, csak ülve függöny-szürte fényben, mert a betűk felett a gépen ott a sok titkább forma jel, tied fehéren-feketében, hogy hirtelen a nyár jön el. S emlékszel-e: egy fal töve, járda, még téli levelekkel, alig ennivalós köve, s mintha keresnéd, mi veszett el, kezdesz nem látni a szemeddel, lyukad a lencsényi kanál, tudjuk, túlélő verebekkel, hogy hirtelen jön el a nyár. Már ablakunkban napozunk, s kalitkázatunk egyre zöldebb, és szinte kikapaszkodunk az utca fölé; persze, bölcsek vagyunk, s a mennyezetnyi körnek teszünk eleget, azt közel; a Föld is attól egyre földebb, hogy a nyár hirtelen jön el. Lenni kellene mindenütt, vagy csak sugárzópont-alakban, maradni kellene velük, mozgásukban mint Mozdulatlan, hanem az óhaj egyre csappan, akár a veréb-türelem; azzal is valami kilobban, hogy a nyár eljön hirtelen. Jön, sehonnét, mint ily szavak; csak épp — egyéb mivé lehetnék? Néz rám egy madarunk, a vak világa is hány fénytelenség. De ha füzünk neki — füvet tép, s uszodájának ott a tál; mi az, alant tudnánk felettébb, hogy eljön hirtelen a nyár. AJÁNLÁS: Hogy nyár, hogy jön, hogy hirtelen, vagy hogy a, hogy hogy: jobb híja jel; sehonnét nem hagy, ami nem hagy, csak épp itt hagy, ha el, ha el. 13 JOBBRA VAGY BALRA? A címnek sem közlekedésrendészeti, sem gyakorlati politikai jelentőséget nem tulajdonítok: az egyikben is, a másikban is már régen eldőlt, merre menjünk, merre előzzünk, mitől tartsunk. Inkább a gondolkodás, az eszmék — platóni szóval —, az ideák világában látom e kérdést még most is sokszor tisztázatlannak. Sokat írtunk, sokat beszéltünk már a magyar szellemi élet filozófiátlanságáról. Hogy ez így van, azt számtalan példa bizonyítja: elég csak Lukács és a Vasárnapi Kör fiataljainak század eleji be nem fogadását, értetlen elutasítását említeni — elutasítását még az akkori politikai és szellemi progresszió legjobbjainak túlnyomó többségétől is. De azért ellenpéldákat is hozhatnánk: akár a Magyar Remekírók tizenhatodik-tizenhetedik századi gondolkodóiból készült válogatást, amely diadalmasan bizonyítja a magyar gondolatnak a korabeli európai gondolattal való együtthaladását, akár a Gondolkodó Magyarok sorozatot, mely eddig megjelent füzeteivel bizonyítja ugyanezt, különösen a tizenkilencedik század első felére. Mégis — mégis: nem vagyunk filozofikus nép, az bizonyos. Annál inkább szónoki: nálunk még a gondolat is a legtöbbször nem magányos elmélkedés, hanem politikai szónoklat formájában jelenik meg. Ami azt is jelenti, hogy a retorika eszközei (vagy fogásai) hol eltakarják, hol helyébe lépnek az ésszerű érvelésnek; hogy az érzelem s az érzelmi ráhatás sokszor helyettesíti vagy éppen pótolja a racionális okfejtést. Talán ez az egyik oka annak, hogy amióta az elvont gondolkodás kilépett a teológia tógájából, legjelesebb gondolkodóink — Kölcsey, Széchenyi, Kossuth — a politikai gondolat terén igyekeztek sajátos világukat kidolgozni; de talán annak is, hogy a magyar esszéírók sosem tudtak — még annyira sem, mint szépíró társaik — nemzetközi érvényre vergődni: a gondolat náluk mindig túlzottan világos-retorikus formában jelenik meg a legtöbb idegen olvasó ízléséhez, szokásához, begyakorlottságaihoz képest. Politikai gondolkodásunkban — legalábbis ami a nyilvánosság előtt történik —, azt mondhatni, jó harminc esztendeje a baloldaliság, a progresszió, a racionalizmus, a humanizmus uralkodik. A „faji fölény” gondolatával kilépni akár a politika, akár a tudomány porondjára éppoly lehetetlen, mint mondjuk a „történelmi osztályok” vezetésre hivatottságának gondolatával. De ami így van a porondon — ugyanígy van a fejekben is? Ne feledkezzünk meg róla: ha a múltunkban igazán büszkék — s joggal büszkék — a haladó gondolat hőseire és mártírjaira, a társadalmipolitikai haladás munkásaira és elmélkedőire vagyunk is, ezek a korábbi korokban mindig a kisebbség — és jelentős korszakokban törpe kisebbség — voltak a mindenféle konzervativizmus képviselőihez, sőt tömegeihez képest is. Hogy ez miért volt így, arról sokat lehetne beszélni. Bizonyára nem az „eredendően konzervatív magyar karakter” okán, amire oly szívesen hivatkoztak a maradiság szószólói politikai porondon is, tudományos vagy áltudományos fórumokon is. Sokkal inkább történelmi-társadalmi okokból, hiszen valahányszor a történelem elsöpörte az uralkodó osztályok emelte politikai és gondolati gátakat a haladó elméletek elől, azok természetesen és futótűzszerűen terjedtek el — az értelmiségben is, a dolgozó tömegekben is túlterjedtek — de nem szüntették meg, nem irtották ki egyben a maradiság eszméit, a maradiságot támogató áltudományosság téveszméit. Emlékezzünk csak a tizennyolcadiktizenkilencedik század fordulójára, a magyar jakobinusokra és Csokonaira: ha a korra gondolunk, minden iskolázott magyar főben ők jelennek meg, mint a korszak meghatározó alakjai. Nem kétséges, joggal, de nem szabad mellettük arról sem megfeledkezni, hogy a gondolataik, mozgalmuk egy szűk kisebbség jellemzője volt az úri osztályon belül; a paraszti tömegek érintetlenek maradtak tőlük, s az úri osztályokból is úgy tudta kiemelni őket a Ferenc császári önkény, hogy alig-alig volt észrevehető: a magyar progressziót fejezte le, sőt a magyar irodalmat is, de a magyar úri osztály, a birtokos nemesség ezt szinte észre sem vette. S a Ferenc császári önkénynek éppúgy magyar kiszolgálói — nemcsak jutaloméhes, hanem meggyőződéses kiszolgálói — voltak, mint ahogy a forradalomnak magyar hívei, s ez a játszma megismétlődik 48/49-ben. A forradalom előtti mozgolódás idején szinte eltűnik a szzélső reakció a porondról — a politikai s a gondolati porondról egyaránt —, de nem szűnik meg, s a forradalom leverése után megveszi a maga bosszúját, a magáét is, nemcsak a Habsburg-házét. De ez szembenállás volt; szembenállás és viadal, ha néha furcsán váltott frontokkal is; a kiegyezés viszont valóban kiegyezés volt: nemcsak a Habsburg-ház és a magyar uralkodó osztályok között, hanem az uralkodó osztályokon belüli „gutgesinnt” ideológiák között is. A kiegyezés bástyái közé mindenki bekerülhetett, aki a társadalom alapjait nem döngette — ha negyvennyolcas, ha hatvanhetes, ha a parasztsággal akarta felfrissíteni az arisztokrácia pangó vérét, mint Justh Zsigmond, ha egy osztály (a dzsentri) csődjét akarta elleplezni a bihari pontok „szögre akasztásával”, mint Tisza Kálmánt, de aki arra támadt, az szabad vad lett, mint a szociáldemokraták a politikában vagy Vajda János, Zilahy Károly az irodalomban. S ennek az elkésett klasszikus liberalizmusnak az ötvenpercentes kiegyezéses világába az asszimiláció éppúgy belefért, mint az antiszemitizmus annak legalpáribb formájában — gondoljunk csak Tiszaeszlárra; s a velünk élő népek megvetése azok erőszakos asszimilációjával, amiért aztán kamatos kamatokkal együtt, keservesen megfizethettünk. De mindennek az alapja — s nemcsak politikai, hanem gondolati alapja is — a „magyarság” azonosítása a nemességgel, a szó erkölcsi és társadalmi jelentésében egyaránt; s a nemesség azonosítása a dzsentrivel, amely ősei való vagy vélt érdemei jogán minden jogot magának tulajdonított ki az országban — még a jogtiprás jogát is. De vajon nemzeti sajátság ez vagy nemzeti átok? Korántsem; ebben szinte valahány nemzet, más-más módon ugyan, de hasonló cipőben jár. A nagyobbak közül ne hivatkozzunk a németekre: túl könnyű lenne példálózni. De itt vannak a franciák, akik a magyar progressziónak évszázadokon át hagyományosan példaképei voltak, akiket Marx szava szerint az különböztet meg a többi európai nemzettől, hogy mindig végigvívták az osztályharcaikat — ők jobbak voltak? Ami az utolsó másfél századot illeti, nem sokkal: ha mi Tiszaeszlár miatt szégyellhetjük magunkat, akkor ők a Dreyfus-per miatt, ha nálunk a két háború között a Turul uralkodott a legtöbb egyetemen, náluk „a király rikkancsai” próbáltak hasonló pozícióra szert tenni; ha nálunk Horthy vitte csődbe az országot, náluk Pétain és kormánya lett történelmük körülhatárolható, de le nem mosható szégyenfoltja. A különbség azonban kettős: egyfelől náluk mindig volt elég erő, amely az agresszív maradisággal és népbutítással szembeszálljon; a népmozgalommá lett intellektuelmozgalom, amely Dreyfus kapitány felmentéséért küzdött — végül is sikerrel; a fasizálódó úrifiúkkal és lumpenproletárokkal szemben a Népfront és tömegei; s Pétainnel és „nacionalista” hazaárulásával szemben a kommunista párt vezette ellenállás „hazaáruló internacionalista” hazamentése. Ez is különbség, s nem is kicsi, de nem csekély jelentőségű különbségként az is, hogy a múltban is, a jelenben is nyíltan szembenéznek saját nem szeretem múltjukkal is. Nemzeti önérzetük egyik gyökere — és jogos gyökere — az, hogy ennek a múltnak az előnyös, vagy talán dicső vonásai a sötétebb vagy éppen szégyenletes háttérből emelkednek ki. K korántsem mondható, hogy a franciák befejezték volna például a kollaboránsokkal való leszámolást a háború utáni tisztogatással. Szinte ellenkezőleg: amíg a felmentettek vagy kiszabadultak természetesen és szervesen beépültek a társadalom testébe (ott azóta is nemegyszer zavarokat okozva), a szellemi leszámolás, a kollaboráció szellemi gyökereinek a feltárása és elítélése azóta is folyik, könyvek garmadáján, tudományos viták, ülésszakok sorain keresztül. Az újabb folyóiratokat lapozgatva inkább azon csodálkozik az ember, mintha a szocialista kormányzat ténye felgyorsította és kiszélesítette volna a múlt jobboldali szellemi örökségével való leszámolást; egyik könyv a másik után jelenik meg, amely Barrés nacionalizmusával, Drumont antiszemitizmusával, Drieu la Rochelle fajelméletével néz szembe — nem a szidalom szintjén, hanem a tudományos felfejtés, a gyökerek és a következmények keresésének igényével. Ki írt nálunk és mikor — oldalvágásnyi mondatoktól eltekintve — Asbóth Jánosról vagy Bartha Miklósról? Mit tudunk egyáltalán róluk? S itt nem pusztán az újságolvasó (ez esetben érthető) informálatlanságára gondolok, hanem az irodalmárok, történészek tájékozottságára is. Pedig mind a kettőnek igen jelentős szerepe volt a maga idejében a „magyar gondolat” kialakulásában, amely már az ő idejükben, abban a bizonyos liberális korszakban is retrográd volt, ha egyes elemei nem nélkülözték is a látszatforradalmiságot — amint különben a múlt század közepétől kezdve minden újként fellépő, de lényegében a konzervativizmust szolgáló gondolat menthetetlenül magáévá tesz forradalmi elemeket is, vagy legalább forradalmi szólamokat. De hát Asbóth meg Bartha régen volt, tán igaz se volt — bár ha újra kezdenek tüzetesen olvasni-ismerni őket, meglepődnénk, hogy a régies köntösben mennyi „modern”—vagyis a tegnapig, sőt máig élő — gondolat húzódik meg, amelyek sokszor változott formában, de rendületlenül élnek mai maradi elmékben. Azonban hogyan állunk a közelebbi múlttal: a húszas-harmincas évek iskoláival, gondolkodóival, áliskoláival és álgondolkodóival? Még a legtöbb a szellemtörténeti iskola kritikája terén történt s a jobboldali politikai mozgalmak feltérképezésében — bár az a gyanúm, hogy ezek sem nagyon hatoltak be az oktatás vizeire. De ki nézett valaha szembe például a Napkelet egész mozgalmával és jelentőségével , hogy az ennél jelentősebb és tartósabb hatású Magyar Szemle és köre szellemi kisugárzásának a kérdését ne is feszegessük? De van-e modern eszköztárú és modern kritikájú mérlegelésünk olyan jelentős ideológiai hatású alakokról, mint Milotay István vagy Matolcsy Mátyás, mint az „aranyszájú püspökök”, Prohászka Ottokár vagy Ravasz László? És — ismétlem — ez nem pusztán elméleti vagy tudományos kérdés, bár az is, s nem is csekély, hanem igen gyakorlati és aktuális probléma, amelynek maradványaival, gyökérzetével és csonkjaival a mai mindennapokban is találkozni a különböző színű asztaloknál. Szívesen azt mondanám, közvetlen pedagógiai kérdés is — bár vitathatatlanul nemzetpedagógiai. Mert ha a fiatal értelmiségi nemzedékeket nem készítjük elő arra, hogy a múltban nem uralkodott a baloldali gondolat s a jelenben is komoly sündisznóállásai vannak a gondolati-elméleti jobboldaliságnak, akkor egyfelől nem készítjük elő arra, hogy maga tudjon választani — és jól választani, sem arra, hogy milyen sokkoló hatások érik és érhetik, ha kikerülve az iskolából, munkába áll. S ez korántsem a humán értelmiségi kizárólagos problémája; a műszaki és természettudományos értelmiségben talán még háborítatlanabbul élnek a múltból hozott gondolati és indulati reakciók, mint emebben. lY/larx mondotta — a francia osz-T- tályharcokról szólván —, hogy a történelemben sohasem valósul meg tisztán egyetlen osztály akarata, hanem mindig a jelenlevő akaratok vektora irányában mozdul el a történelem — ezért nem ismeri fel senki a fejleményben a saját akaratát. Azok, akik megértek már néhány évtizedet, a saját bőrükön — s nemegyszer keservesen — tapasztalhatták ennek az észrevételnek a mély igazságát. S ez a jövőre is igaz: nem vagyunk teljes urai a jövőnknek, ha nem mérjük föl s nem kísérjük gyökerétig mindazokat az akaratokat és szellemi áramlatokat, amelyek a mai társadalomban, a ma ható, akaró és törekvő elmékben munkálkodnak. A történelem az élet tanítómestere? Igaz, de csak akkor, ha a történelmet is, a tanítást is komolyan vesszük. •Iu TARNÓCZY ZOLTÁN RAJZA