Népszabadság, 1982. augusztus (40. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-03 / 180. szám

1982. augusztus 3., kedd NÉPSZABADSÁG Száva Istvánra emlékezve A szocialista magyar újságírás kiemelkedő egyénisége volt Száva István, aki augusztus 2-án töltötte volna be 75. életévét. Pályafutása nemzedéktársaihoz hasonlóan alakult: 1929-ben a munkásszármazású fiatalember — rendőrségi beavatkozásra — kénytelen volt megszakítani tanulmányait, s ezután újságíróként kereste meg a kenyérrevalót. Száva István számára azonban az újság életforma lett. 1933-tól a Népszava szerkesztőségében dolgozott: volt a lap parlamenti tudósítója, riportere, a felszabadulás után pedig felelős szerkesztője. Ez a szerkesztőségi robot pedig nem csupán azt jelentette, hogy az egyetlen legális ellenzéki, baloldali napilap megjelenését kellett biztosítania társaival együtt, hanem egyszersmind a mindennapos politikai helytállást a Horthy-rendszernek a Népszavára, a szociáldemokrata párt központi lapjára nézvést korántsem kedvező körülményei közepette. Azt a felelősséget, hogy az ellenforradalmi rendszer körülményei között a lap képviselje a szervezett munkásság érdekeit, valamint a fasizmus előretörése után az igazságról szóljon olyan nyelven, olyan stílussal, ahogyan a körülmények megengedték. Ismerjük a csúcsokat, a Népszava 1941-es és 1942-es karácsonyi számát, a magyar antifasiszta népfrontgondolat nagyszerű teljesítményét. De mindenki, aki valaha is közelebbről megismerte egy szerkesztőség életét, munkáját, tudhatja, hogy a belső munkatársak mindennapos helytállása nélkül aligha lett volna megvalósítható történelmünknek az az emlékezetes tette. A német megszállás hónapjaiban Száva István aktívan részt vett a földalatti ellenállási mozgalomban Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán, Rajk László oldalán. Tudható róla az is, hogy amikor 1944 késő őszén Kossa István az illegális kommunisták képviseletében a frontvonalon át Budapestre érkezett, Száva István Baross utcai lakásán talált menedékre. A felszabadulás után — mint már írtuk — a Népszavánál kapott felelős állást, majd a Kossuth Népe főszerkesztője lett, illetve dolgozott a Szabad Népnél, lapunk elődjénél. A személyi kultusz törvénysértései hosszú évekre elnémították, ám szocialista meggyőződését nem törhették meg. Az ellenforradalom leverése után íróként jelentkezett. Nem lehetett ez meglepetés, hiszen első könyve, alig 19 éves volt akkor, 1926-ban látott napvilágot, Utcasarkok címmel. Későbbi könyvei közül a Margit udvar keltett megérdemelt figyelmet. Ha a magyar politikai publicisztika históriájára figyelünk, aligha mellőzhetjük a csekélyke művek közül Száva negyvenes évek elején kiadott két könyvét, amelyek a Közel-Kelet politikai frontjait rajzolták meg, a mai olvasó számára sem csekély tanulságokkal. Amikor újrakezdte írói pályafutását, szerencsésen egyesítette a politikai közíró, a polihisztor-szerkesztő és a szépíró tehetségét. Történelmi személyiségekről írott életrajzai nem csupán az ifjúság kedves olvasmányaivá lettek. És valamikor a hatvanas évek dereka táján, közvetlenül a halála előtt publicisztikai szenvedélyének is engedett: nem egy remek cikkét közölhette az Élet és Irodalom. Száva Istvánra úgy kel emlékeznünk, mintha közöttünk lenne. A szocializmus ügyét vállalta kora ifjúságában, s ezt az ügyet szolgálta haláláig, így őrizzük meg emlékét. E. F. P. Ifjúsági zenei világtalálkozó Rómában Róma a házigazdája a XIV. ifjúsági zenei világtalálkozónak, amelynek fővédnöke Sandro Pertini olasz köztársasági elnök. A fesztiválra 16 országból érkeztek énekkarok, jazz- és táncegyüttesek, összesen 1200 fiatal muzsikus,köztük az ELTE Bartók Béla énekkarának tagjai. Kórusunk Baross Gábor vezényletével nagy sikerrel mutatkozott be vasárnap este. Az énekkar barokk kompozíciókat, valamint Bartók-, Kodály-, Bárdos-, Szokolay- és Petrovics-kórusműveket szólaltatott meg. Az esten közreműködött Szakály Ágnes cimbalomművésznő. Az ELTE énekkara a következő napokban önálló hangversenyt ad Rómában és Ostiában. Szeptember 27.—október 3. Kiállítások, szakmai tanácskozások a képzőművészeti világhéten A Nemzetközi Képzőművészeti Szövetség kezdeményezésére az idén szeptember 27. és október 3. között rendezik meg a képzőművészeti világhét eseményeit. A világhétnek gazdag hazai programja lesz. A magyarországi megnyitót ezúttal Csepelen, a munkásotthonban tartják meg, ahol szobrászok, festők, grafikusok, iparművészek kiállítását láthatják az érdeklődők. Kerámiaművészetünk elismerését, az utóbbi évtizedekben kivívott rangját jelzi, hogy az idén hazánkban tartja közgyűlését a nemzetközi kerámiaakadémia. A genfi székhelyű szervezet legfontosabb feladatának a modern kerámiaművészet támogatását és népszerűsítését tartja; jelentős a szerepe a nemzetközi kiállítások megszervezésében is. A kerámiaakadémia közgyűlése és az ezzel kapcsolatos események sorozata több városunkat érinti. Kecskeméten szilikátipari triennálét tartanak. Siklóson a magyar kerámiaművészet harmincéves fejlődéséről rendeznek kiállítást. Pécsett kerül sor ahagyományos kerámiabiennáléra, és Szolnok ad otthont a képzőművészeti filmszemlének. Budapesten nemzetközi minikerámia-kiállítást láthat a közönség, és ugyanitt elméleti tanácskozást rendeznek a közművelődés és a képzőművészet kapcsolatáról. A felsorolt központi programokon kívül számtalan más kiállítás és rendezvény gazdagítja a világhét hazai eseménynaptárát. (MTI) Mit lássanak unokáink? Bájosan vitatkozik egymással a televízió két városépítészeti, városképi műsorának címe. Előbb volt az Unokáink is látni fogják, amely az építés, a teremtés felelősségére intett. Osskó Judit arról beszélt s beszél ma is, hogy jól gondoljuk meg, mit, milyen környezetet telepítünk magunk köré, mert hiszen itt, az általunk is állított falak között kell majd unokáinknak is élniük, nekik is azt kell majd látniuk, amit mi rájuk hagyunk. Erre felelt azután Ráday Mihály, aki viszont a pusztítás, a rombolás vagy — enyhébb kifejezéssel — a selejtezés felelősségéről beszél, arra figyelmeztet, hogy őrizzük meg, amink van, amit nagyapáink ránk hagytak, mert ha nem vigyázunk városunkra, környezetünkre, unokáink nem láthatják már azt sem, amit mi még látunk. Osskó Judit műsora a dolog jellegénél fogva már régen, nem a város látványáról beszél, nem az építészet — ha ez egyáltalán lehetséges — tisztán művészi vonatkozásairól szól, hanem sokkal inkább arról az életformáról, életmódról, amelyhez a városépítészet kereteket teremt, amely számára nagy lehetőségeket is nyújthat, de amelyet kényszerpályákra is szoríthat. Ráday Mihály műsora inkább szól a városképről, a város nyújtotta látványról, arról az esztétikai minőségről, amelyet egy település képviselhet. De hát az élet minőségéhez nyilván éppúgy hozzá tartozik a környezet külső szépsége, otthonossága, mint az, hogy megfelel-e életvitelünknek, hogy kényelmesen tudjuk-e benne gyakorolni életünk fenntartásához és élvezetéhez szükséges tevékenységeinket. Az építészeti, városfejlesztési kérdésekben rengeteg vita van: aki szereti a Duna jobb partját a lassan visszaszépülő várpalotával, az esetleg rá se bír nézni a bal parti szállodasorra, aki a lendületes iparikereskedelmi életet jelző bal parti épületeket szereti, az alighanem sajnálja a pénzt a jobb parti romok feltámasztására. Az azonban mindenki számára világos, hogy a kettő együtt Budapest, s hogy e kettős kép nem pillanatnyi látványosság, hanem sok-sok nemzedék életének kerete. Az építés és megőrzés felelőssége — legalábbis elvben — mindenki számára világos. Az épületek viszonylagos maradandósága, s ugyanakkor díszeik kiszolgáltatottsága mindenféle barbárságnak, elég könnyen beláthatóvá teszik, hogy nem mindegy, mit építünk, mit érzünk meg, mit hagyunk elpusztulni, s mi az, amit szándékosan elpusztítunk. Nem tudom, hogy a kultúra egyéb területein is ennyire világosan belátható-e a szerves fejlődés. Ma másik újságot olvasunk, mint tegnap, holnap másikat fogunk olvasni, mint ma, más az e havi folyóirat, az e havi magazin, mint a múltkori volt. Más filmeket nézünk, mások az előadások a színházakban ,s mindennap más a műsor a televízióban. Úgy hisszük, hogy míg az építészetben minden megmarad, amit meghagyunk, amit gondozunk, addig a kultúra más területein csak a klaszszikus értékek maradnak fenn, minden másra a feledés jótékony homálya borul. Az eleven múlt helyett csupán csak klasszicitás szüremlik a mindenkori jelen produkciói közé. A televízió művészei még panaszkodni is szoktak, hogy munkáik tulajdonképpen épp csak pillanatnyi, egyszer, legfeljebb kétszer láthatja azokat a közönség. Igaz, akkor szinte mindenki az országban, időben azonban ez mégis csak igen rövid tartam. Mostanában én mégis inkább azért aggódom, hogy unokáim is fogják látni — csak a példa kedvéért említem — A palacsintás királyt. Valójában persze nem az az aggodalmam forrása, hogy a technika révén sok minden fennmarad, s ha nem ütközhetünk is bele egy-egy régi televíziós produkcióba olyan véletlenül, mint egy hajdani épületegyüttesbe, azért a művek megismétlése mégiscsak állandó, s nem mindig örvendetes lehetőség, hanem sokkal inkább az, hogy bármennyire önállónak tetszik is egy-egy televíziós játék-, film- vagy egyéb műsor, ezek folyamata azért hagyományt, kultúrát teremt, a valóságban ezek egymáshoz kapcsolódnak, egymásra épülnek. S ha nem fognak is megismételni évtizedek múlva minden ma készült munkát, ha unokáink csak jobb töredékét fogják látni napjaink termékének, azok azért benne lesznek a majdan elkészülő művekben. Motívumaik, szemléletük is bennük lesz, és az is, hogy milyen felelősségtudattal fognak dolgozni az akkori televíziósok. Hogy akkor is pusztán a pillanatnyi műsorszükséglet igényeinek minimális kielégítése lesz-e a céljuk, vagy akkor is fontos, hosszú távon hatónak tartják-e, ami kezük alól kikerül. Nem valamiféle művészi, költői jellegű örökkévalóságra pillantást, nem valamilyen romantikus utókornosztalgiát jelent ez természetesen. Hanem éppen a ma végzett munka, a mának szóló művek felelősségét, komolyságát. Eltévedő művészkedést éppen eleget tapasztalhatunk az utóbbi időben — mintha sokan művük tiszavirág életéért eleve absztrakt utókorral kárpótolnák magukat. A tévéjátékokból, tévéfilmekből, de az egyéb kulturális, művészeti műsorokból is mintha kiveszőben lenne éppen napjainknak az a komolyan vétele, ami határozott arculatot, karaktert és távlatot adhatna nekik. Ami ma nemcsak nézettséget, de érdekességet, sőt izgalmat is nyújthatna, a jövő számára pedig olyan hagyományokat teremthetne, hogy az utókor televízióját ne csak lássák unokáink, de érdemes is legyen látniuk. Zappe László KISS BENEDEK új versei is a Szépirodalminál jelentek meg. Szemem pajizsa mellett a gyűjtemény címe. A kötet darabjai olyan magányról tanúskodnak, amit az éjszaka sötétjével lehet kifejezni. Fény sincs más, csak a költő szemének parázsa világít. Kész vagyok Kiss Benedeknek elhinni, hogy kutyául érzi magát a világban. Azt már nehezebben tudom fölfogni, hogy milyen motiváció teszi rossz közérzetét. Azért teljes elismerés jár neki, hogy nem írbele mást versébe, csak amit a szem parázsa meg tud világítani. Ennél természetesebben gazdagabb tárgyiasság képezi a versét. Verseit emlékkel, művelődési anyaggal dúsítja, így is szikár marad a verse, amelynek alakján ezért még sokat farigcsál. De aki ennyire keservesen érzi magát, nem tud abba se, a farigcsálásba se igazán belefeledkezni. 7 KÖNYVSZEMLE írta. Tizennégy évvel az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása után — 1932-ben — jelent meg TOSEPH ROTH emlékezetes regénye, a Radestzkyinduló. Híres munka ez az osztrák regény, ha nem is olyan igényes, mint a Musilé. Családregény, de annak elég különös. A családregények a világirodalomban polgári dinasztiák alapításának, virágzásának és hanyatlásának históriái. A Trottákat a váratlan szerencse emeli a magasba. A dinasztia alapítója, a nagyapa, a solferinói csatában megmenti Ferenc József életét, s a legfelsőbb kegyelem kapitányt és bárót csinál belőle. Már apja is katona volt, altiszt a monarchia hadseregében, így lehetett a fiából hadnagy, de ez a váratlan eset az atyát és fiát egyformán megzavarja. A szlovén paraszti származékok nem tudtak egymással mit kezdeni. A fiú álomszerű lebegésbe tűnt át, atyja már mintha nem is látta volna, s maga is rosszul érezte magát ebben a lebegésben. Ám erre a lebegésre volt szüksége Joseph Rothnak, hogy kifejezhesse az életérzést, amely a monarchia végállapotának atmoszféráját termi. Pontosan ebben lebegett, s mindinkább, ahogy múlott az idő, maga az agg császár is, s mind kevésbé értette ő is, hogy mi a monarchia. Mert a monarchia — a birodalom — már nem létezett; csak a formák, a feudálisan pompázó hagyományok, csak a szisztéma, a hivatalnoki had és a formákban kimerülő hadsereg voltak, s létezett a családias Bécs, létezett a császár, élte mindennapi életét a Burg. De a Trották az uralkodó kegyelméből messze fönn lebegtek. A második Trotta a monarchia magas hivatalnoka lett, s a harmadik, mint a császármentő nagyapa, ugyancsak katonatiszt. S neki már arra se futotta erejéből, hogy élete formáját — az álomi lebegést — levesse magáról. Az első Trottának még volt valóságérzéke, s nem bírta elviselni a legendát, mely a vállát nyomta. Azt hitte, ha hátat fordít a hadseregnek, a fiát se engedi katonai pályára, megmenti a Trottákat. A Trottákat azonban éppúgy nem lehetett megmenteni, mint a monarchiát. S a harmadik Trotta csak sodródott abban, amit sorsának vélt. Élete annyira forma volt csupán, hogy folyton szimbólumnak érezhette. Ami történt vele, mintha valami hatalmas és ismeretlen erő irányítása alatt történt volna. Irányítója a folyton kísértő halál, s ez annak a világnak a minősége, amely az ő családját oly szerencsésen magához emelte. Mert a császár nem felejtett, még aggastyánként is ott homályzott emlékezetében a solferinói eset. Mintha ahhoz képest semmi fontos nem történt volna vele egész életében. Az aradi tizenhármat elfelejtette, ahogy a századfordulóra magyar népe is felejtette azt, de Trottát, a solferinói hőst se Ferenc József el nem feledte, se szeretett népei, hiszen az elemista iskoláskönyvek egyikében ott volt leírva a solferinói legenda, s a monarchia kisiskolásai nemzedékről nemzedékre tanultak. A Radetzky-induló magyar fordítója Boldizsár Iván; a regényt a rövidebb folytatással, A kapucinus kriptával együtt (ezt Déri György fordította) az Európa Könyvkiadó adta kezünkbe. Van a Szépirodalmi Könyvkiadónak egy kedvcsináló sorozata. Kiskönyvtár a címe, s olyan műveket ad közre, amiknek szerzőit már-már elfeledték, s a sorozatban megjelent munkákat pedig akkor sem igen ismerték meg, mikor először megjelentek. GOZSDU ELEK válogatott elbeszéléseit se sokan olvasták, midőn először gyűjteményben megjelentek. Sokra becsülte őt Justh Zsimond, voltak, akik úgy tartották számon a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben, mint irodalmunk modern elbeszélőjét, de sose lett népszerű szerzője a magyar irodalomnak. Hamar be is látta, hogy babér neki ott nem sok terem, főként egzisztenciát nem alapíthat irodalmi munkásságára. Az újságírást is hamar megunta, s visszament a fővárosból szülőföldjére, alügyész lett Temesben. Ez viszont nemcsak egzisztenciális kényszer volt számára, hanem életforma is. Mind kevesebbet írt, a huszadik század első évtizedében már alig adott közre valamit. A tízes években pedig már csak leveleket írt Annához, a fiatalasszonyhoz, akit nagy, bár igen temperált szerelemmel szeretett. Annához írott levelei — négyszáznyi az egész — fönnmaradtak, s ez a kötet is válogatott belőlük egy szép csokrot. Levelek — novellák helyett, mert Annához írni érdemes, de novellát az irodalom olvasóközönségének az ő módjára nemigen. Annához írott levelei, mint Justh Zsigmond naplói, ragyogó pszichológiai regény. A levelek stílusa érettebb, mint az elbeszéléseké. Az elbeszélésekben életanyag és írói műveltség nívója közt különbség van. A műveltség a forrása annak a reflektálásnak, amelylyel Gozsdu anyagát dúsította, ám éppen ez a dúsítás lett az akadálya, hogy az olvasók közt sikere lehessen. Akiket ő novelláiban megidézett, azok az anekdotát szerették, a vidám csattanóra hegyezett történetet. Gozsdu novellája a helyzetet állítja élére; idegenségét avval érzékelteti, hogy mutatja annak színét, és fonákját. Anyja aggódik a fiáért a Nirvána című elbeszélésben. A tékozló fiú ősi történetéről van szó, de arisztokrata viszonylatban. Az aggódó Kanuth grófné magához rendeli fiát, aki természetesen engedelmeskedik. Az anyai aggodalom láttán a fiú egy pillanatra megrendül, de aztán kitépi magát a helyzet szuggesztiójából. „A szeretet, mint a villámlás, egy percre vakító fényességgel töltötte el lelkét — aztán ismét sötét lett benne... — Nevetséges voltam! — gondolta keserűen ... és elfojtott dühvel, halvány ajkait harapdálva ismételte: — Komédia! Komédia!” Gozsdu novellái azt érzékeltetik, hogy csak az az egyetlen helyzet a fontos, amely felé minden történet iparkodik. S ez a végső a történet minden ízén átüt, minden közbülső helyzetet megkettőz, s e kettőzöttség révén valamennyi történet az idegenséget manifesztálja. Az Annához írott levelek ezt az idegenséget kompenzálják esztétikummal, szellemmel, kultúrával. Az ötvenes éveit taposó Gozsdu elhiteti magával, hogy a szép és érzékeny idegzetű fiatalasszony hallja és viszonozza szavát. Aztán jön a világháború, összeomlik egy világ, elesik Gozsdu fia a harctéren, maga pedig elnémul végképp, s tizenkilencben ő is meghal, mint Ady, mint Csáth Géza ... Kicsit mindig zavarban vagyok, ha verseskönyvet ajánlok olvasóinknak. A vers végül is személyes ügy, kiváltképp olyan időben, amikor túlságosan sokan vannak, akik a költészetet lejáratják. Aki fogékony a lírára, az úgyis pontosan tudja, hogy kit olvasson ... Most azonban teljesen szabadnak — és boldognak — érzem magamat, mert igazi költőt, remek poézist ajánlhatok. CSUKÁS ISTVÁN új verseskönyvének címe: Mintha átvágnánk Tahitin. A karcsú kis kötet a Szépirodalmi gondozásában jelent meg. Végre egy poéta, aki nem szégyenli bevallani, hogy jól érzi magát az életben, s akkor is, ha a bőrében éppen kutyául. Berdára emlékeztet, ahogy az élet éppen nem poétikus mozzanatait versébe avatja, de abban már csak önmagára hasonlít, ahogy anyagának e zsúfolt tarkaságát, a könnyednek és a nehézkesnek bátor elegyítését minden erőltetés nélkül képes szublimálni. Csukás nem is az élet rabelais-i öröméért zengeni írja ezeket a verseket, hanem az örömért magáért; annak az érzésnek örül, amely idegeiben remeg, s versének nyelvét is képes remegtetni. De ebből se csinál nagy ügyet, neki a szerep akkor se kell, ha a filozóf előkelő attitűdjét biztosíthatná számára. Pedig a versekben kifejezett életérzésnek oly erőteljes az alakja, hogy gondolatként hat ránk. Akárhol ütöm fel a kötetet, minden vers, akár egy-egy erőtér. Ebben az erőtérben a nyelv — tudom — fölolvadt és a szükséges öntőforma szerint változott át. Épp ez az átváltozás teremtette az erőteret! Azt nem tudom megmondani, hogy melyik volt előbb, az erőtér vagy az átváltozás, de minden kezdet ilyen. S az igazi költészet is kezdet. A teremtő hat serény napja meg a hetedik is, amikor az alkotó pihen.