Népszabadság, 1982. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-17 / 270. szám
1982. november 17., szerda NÉPSZABADSÁG A pálya kezdetéről, sorsdöntő esztendőkről Beszélgetés a nyolcvanéves Wigner Jenővel A beszélgetés a Nobel-díjas Wigner Jenő fizikusprofesszorral végül csak késő este jöhetett létre, s rövidebb volt a másnapra tervezettnél. A „másnap” menetrendje ugyanis a tudományos konferenciákat szervezők jóvoltából megváltozott, addigra a professzornak már princetoni laboratóriumában kell lennie, hogy azután a texasi Austinba repüljön, ahol előadást tart... — Nem fárasztó kissé ez az ütem? — kérdeztem, gyorsan elharapván azt, hogy „ebben a korban”. — Tudja, kérem, angolul a nyugdíj retirement és a fáradságos annyi, mint tiresome. Gyakran mondom: retirement is tiresome, vagyis nyugdíjasnak lenni fáradságos. Amióta hivatalosan nyugdíjba vonultam, mindenki arra számít, most már több időm jut előadást tartani, konferenciára utazni. És nehéz nemet mondani. — Mi a következő előadás témája? — kérdezem. — Az a világegyetem végső dolgaival függ össze, arról van szó, hogy a világegyetemben a dolgok mai állapotából nem következik a holnapi állapot, a dolgok nem determinisztikusak, még a bolygóközi térben sem, ahol pedig az ember beavatkozása nem szennyezi a környezetet, s nem befolyásolja a viszonyokat. Elég az hozzá, hogy a fizika nagy rejtélyeiről van szó, s noha valaki vad nézetekről is beszélhet, mégis, ha igazam van, akkor a dolgok talán kissé másként vannak, mint gondoltuk ... — Az atombomba történetéről szóló minden mit ír az ön szerepéről, arról, hogy Enrico Fermivel és Szilárd Leóval együtt kezdeményezője volt az atomfegyver megalkotásának. Miként történt ez tulajdonképpen? — Mint fizikusok, Szilárddal együtt tudtuk, hogy létezik maghasadás, s hogy azt németek találták fel. Abból indultunk ki, hogy a világháborúban a németek világuralomra törnek — ebben igazunk volt —, és azt is hittük, aktívan dolgoznak az atombomba létrehozásán. Ebben, ma már tudjuk, tévedtünk, mivel Hitler úgy döntött, atombomba nélkül is meg lehet a földet hódítani. Az idő tájt azonban voltak bizonyos jelek, amelyekből következtetéseinket levonhattuk: abból például, hogy a megszállt Belgiumból a németek megtiltották az urán kivitelét. Arra a meggyőződésre jutottunk, az Egyesült Államoknak is szüksége van atombombára, hogy megakadályozhassa e világuralmi szándékok megvalósítását. Szilárdnak volt az az ötlete, hogy Albert Einstein támogatását kell megnyerni. Amikor leültünk vele beszélgetni, Einsteinnek — noha a téma technikai vonatkozásai neki újak voltak — tizenöt perc elég volt, hogy pontosan megértse, miről van szó. Roosevelt elnökhöz ez ügyben intézett híres levelét németül mondta nekem tollba, én úgy írtam le. Aztán visszamentünk Szilárddal Princetonba, lefordítottuk angolra, majd újabb utat tettem Einsteinhez, a levelet aláíratandó ... Hozzáfűzi, nem emlékszik, hogy a két, Amerikában élő magyar fizikus, Szilárd Leó és Teller Ede közül a második, Einsteinnel való találkozóján melyik volt még jelen. Einstein aláírta a levelet, amely elment az elnöknek. (Hadd fűzzem ezen a ponton hozzá: nem Wigner professzortól, hanem a történet egy másik ismerőjétől hallottam a minap, hogy Roosevelt az Einstein-levél kézhez vétele után először igen szkeptikus volt. Amíg valaki emlékeztette arra a javaslatra, amelyet Robert Fulton, a gőzhajó feltalálója tett Napóleonnak, indítványozván: építsen gőzhajókból álló flottát az Anglia elleni invázióra. Napóleon a javaslatot elvetette ...) Az elnök meghozta döntését Einstein javaslatainak megvizsgálásáról. Az első konferenciára az atombombáról Wigner jól emlékszik. — Roosevelt elhatározására a tanácskozások a Buro of Standardsben (Szabványügyi Hivatal, amelynek a háborús kutatások összehangolásában nagy szerep jutott — A szerző) kezdődtek meg. Az első összejövetelen ott volt három amerikai fizikus, azután Szilárd, én magam, talán Teller is és egy ezredes. A kérdés előadója én voltam. Amikor befejeztem, az ezredes azt mondotta: minderre nincs szükség, a háborút nem új fegyverekkel, hanem a hadseregnek nyújtott széles körű lakossági támogatással nyerjük meg. Erre ironikusan azt mondtam, akkor talán oszlassuk fel a hadsereget, és küldjük el a nép közé, hogy ez a támogatás teljessé válhasson. A kormányzat képviselője megértette, miről van szó, és megkérdezte, mennyi pénzre van szükség az induláshoz. Azt feleltem, ötezer dollárra. Az akkor nekünk nagyon nagy összegnek tűnt. Amikor Enrico Ferminek, a fasizmus elől ugyancsak az Egyesült Államokba menekült atomfizikusnak először sikerült nukleáris láncreakciót létrehoznia chicagói laboratóriumában, akkor Wigner Jenő egy palack Chiantival gratulált a kísérletezőnek: bebizonyosodott a javaslatok technikai kivitelezhetősége, realitása. Wigner részt vett az oakridge-i és a washingtoni reaktor megtervezésében, amelyek a hasadóanyagot állították elő az atomfegyverek gyártásához. Wigner Jenő bízik benne, hogy az emberiség elkerüli az atomháborút, sőt visszatekintve arra a hosszú útra, amelyet az atomenergetika azóta megtett, elsősorban a békés felhasználás foglalkoztatja. Az atomenergetikának nagy jövője van. Így van ez, annak ellenére, hogy az emberek még lebecsülik a föld mélyén feltáratlan olajban és szénben rejlő lehetőségeket és például a napenergiát is. S így van ez annak ellenére, hogy végül kevéssé várható az energiafogyasztás növekedése a fejlett országokban. Az atomenergetikában rejlő veszélyeket eltúlozzák. Azokban az országokban, amelyeknek adatait jól ismerem, az Egyesült Államokban, Franciaországban semmiféle komoly balesetre nem került sor — mondja. — Az amerikai Ki kicsoda? legutóbbi kiadásában olvastam szavait, amelyeket a sikerről írt le. Az önéletrajzi adatai után ott ez a két Wigner-mondat szerepel: „Ahhoz, hogy az ember a sikert elérje, a legjobb út az, hogy nem kell túlzottan erőlködni az eléréséért, emellett szükség van jó adag szerencsére. Az ember tegye meg kötelességét, hallgasson arra, amit meggyőződése diktál, próbáljon megértő és gondos lenni." Mégis, érdekelne, milyenek voltak ennek a sikeres pályának első állomásai annak idején Budapesten. Törekedett-e például arra, hogy kutató fizikus legyen? — Azt hiszem, tizenhét éves voltam, amikor apám megkérdezte tőlem, mi akarok lenni. Ezt válaszoltam neki: „Édesapám, ha őszinte lehetek, tudós szeretnék lenni, ha lehetséges, akkor fizikus.” Mire apám megkérdezte tőlem: „Mondd csak, édes fiam, hány fizikusi állás van Magyarországon?” Megértettem a kérdést, és így végeztem el először a vegyészmérnöki kart... Ami a szerencsét illeti: nagyon nagy szerepe van az ember útjában az indulási lehetőségeknek, a tanárainak. Nekem a fasori evangélikus gimnáziumban olyan matematikatanárom volt, Rácz László, aki csodálatos ember volt. A nálam egy évvel fiatalabb Neumann Jánosnakkiemelkedő matematikus, egyebek között az ún. játékelmélet megalapítója, munkássága sok ponton kapcsolódik Wigneréhez, 1957-ben hunyt el az Egyesült Államokban . A szerző külön magyarázatokat tartott, nekem szakkönyveket adott, és ez más tanárok támogatásával együtt sokat jelentett és segített. A beszélgetés egyébként magyarul folyik. Wigner, aki több mint fél évszázada él Magyarországtól távol, nemcsak akcentus nélkül, hanem igen szépen és választékosan beszél anyanyelvén. Ha nagyon ritkán megáll, és úgy látszik, hogy keres egy szót, akkor sem egy akármilyen szót, hanem a jobbik kifejezést kutatja . .. — ön 1976-ban járt legutóbb Magyarországon. Van-e kapcsolata a magyar szellemi élettel, s milyen képet alakított ki magában arról? — Több magyar tudományos folyóiratot olvasok rendszeresen. Ugyancsak olvasója vagyok a New Hungarian Quarterlynek. Meggyőződésem az, hogy bár Magyarország kis ország, igen komoly fizikai és kémiai tudománya van. Egyébként nemcsak folyóiratokat olvasok, hanem szépirodalmat is, leggyakrabban Petőfit és Vörösmartyt. Ideje véget vetni a beszélgetésnek, öreg este van, és kora reggel kell a professzornak repülnie. Kopaszodó, kicsit hajlott hátú, pedánsan öltöző és élénk mozgású öregúr. Semmiképpen sem gondolná az ember hatvanötnél idősebbnek. Pedig ma nyolcvanéves. Washington, 1982. november 16. Vajda Péter Kubai filmhét Budapesten A Filmmúzeumban Manuel Pérez Idevalósi ember című, 1973-ban készült filmjének bemutatásával megkezdődött a kubai filmhét programja, amelynek alkalmából a karibtengeri országból filmes delegáció érkezett Magyarországra. A kulturális rendezvénysorozatról tegnap sajtótájékoztatót tartottak a Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum könyvtárában. Tegnap este a Filmmúzeumban díszelőadáson mutatták be Humberto Solás idén készült Cecilia című alkotását. A kubai filmhét műsorán még további négy nagyjátékfilm szerepel: Jesus Diaz Vörös por, Pastor Vega Teresa portréja, Sara Gomez Bizonyos módon és Tomas Gutierrez Alea Havannában egyedül című munkája. (MTI) Házhoz viszik az olvasnivalót Szombathelyi könyvtárosok hasznos kezdeményezése A szombathelyi Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár dolgozói több érdekes kezdeményezést vezettek be. Az intézmény könyvtárosai az országban elsőként vállalkoztak arra, hogy házhoz vigyék az idős, beteg, egyedül élő és mozgássérült embereknek az olvasnivalót. Az elmúlt hónapokban vették fel a kapcsolatot a vakok városbeli intézetével, ahol több mint százan várnak tőlük rendszeresen hangszalagra vett irodalmat. Az intézetlakókon kívül csaknem másfél száz vak és gyengénlátó él Szombathelyen, hozzájuk is szeretnék eljuttatni a pontírásos könyveket és a hangszalagokat. (MTI) A gyöngyösi könyvkötő Apáról fiúra szállnak a manapság már ritka szakmák műhelytitkai. Igaz, az ipar, a gépek felváltják őket, de a kézi munkával készült, emberi hozzáértést igénylő mesterségeket napjainkban is megbecsülik. Apjától örökölte munkaeszközeit, s több mint ötven éve könyvkötő Gyöngyösön Móczer Dezső. A kis műhelyben újságok, könyvek várnak bekötésre. A mester a régi vágógépnél. SZABÓ SÁNDOR FELVÉTELE Sziszüphoszi harcok ideje Pintér Lajos: Európai diákdal című verseskötetéről 17 kevés költő jelentkezését fogadta olyan egyöntetű elismeréssel a kritika, mint Pintér Lajosét a Fehéringes folyók megjelenésekor. S most az Európai diákdal még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi a róla kialakított képet. Igaz, hogy bizonyos mértékben problematikusabbá is válik, de ez nem mindig jelent hátrányt a költő számára. Nézzük azonban most előbb a lényeget, vagyis azt, hogyan alakult, formálódott Pintér Lajos költészete az első kötet óta eltelt néhány esztendő alatt. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a fiatalos lendület megmaradt — ezt már a kötet címe is érzékelteti, a költő érdeklődési területe pedig kiszélesedett. Nemcsak önmagát, környezetét, hazáját tekinti immár. Kitörni szeretne a gúzsból. „Dörögtess, szorít a zárka” — kiáltja egyik versében (A telephon-mobil kerekére) mintegy visszatérő refrénszerűséggel. És milyen lendület, mennyi feszítő motívum zsúfolódik ebbe a versbe! Suhancálmok, régi emlékek az apjáról, a gyermekkoráról, amelyekről a képletes telefonon hírt keres. De megnyugodni nem lehet, hát „Dörögtess újra, ember álma! / Vagyok vándor, ne szoríts zárka! / Vagyok vagabondja világnak." S a „vagabond” álmok között vagy idején mégis itt él. Itt és most, ebben a közelebbi világunkban. Megpróbál előbbre jutni gondjainkban. De a kő előtte ott mered, ott marad, nem tudja, mit tegyen jó Sziszaphosz. A magány ideje: vadállat, rámered, az idol ideje rávicsorog." De hát való igaz, „Emberi tudat méri az emberi tudatot” — a létet. Más értelem, más érzelem nincs. Ebbe belefér minden, a gyermekkor, ifjúkor egyaránt. S belefér a szerelmi mámor is, amely bőven megtalálható Pintér Lajosnak ebben a kötetében is, hiszen nem véletlen, hogy a színek közül éppen a piros az, amelylyel minduntalan találkozunk verseiben. — Néhány szót most ezekről, minthogy eljutottunk a kamaszos vagabund diákdalokhoz is. Mennyi könnyed és a népdalok játékos kacérságára emlékeztető motívum csendül fel például a Diákdalban! „Piros szoknya dalollak most/ fáról ahogy falevél, / aj, haj, hallárom, / széllel lengezz / lefelé”. Ám ez csak az egyik motívum (érzelmi hullám), amelybe belejátszik múlt és jövő egyaránt. Az évek könyvek, amelyekben a „létezőt lapozzuk fel”. A szerelem éltető fénye is gondba vegyül: „Délről üzen a szerelem, utazás, kalandozás , napfényes kontinens, / postaládába dobott levél. / Derű, tűzpiros pincédbe jutok-e? Vagy örök / vaddarázs: kollégiumi vaságy a világ? (Észak-déli szerelem.) Ez a rendkívül erős metaforikus sűrítettség teszi, hogy végül olyan bőségesnek, gazdagnak érezzük ezt az aránylag vékony kötetet, amelynek olyan, a világ sokszínűségét és lázas lüktetését érzékeltető igen jelentős verseinek méltatására sem kerülhetett itt sor, mint a Disco of poetry, a Táncolok, a Herder úr eposz pohara, az Sz. L. monogram a képen, a Tengerszem vagy akár a Karácsony. Közülük csak az utóbbira térek ki röviden. Logikailag nehezen megközelíthető vers ez is, mint Pintérnek a sajátos áttételezés miatt több más verse, de annál inkább átérezzük benne az otthon hívó melegét, az anyjának hozott sok-sok nehéz életharcot szimbolizáló ajándékok megnyugvó örömét. Ez is különös kifejezés ugyan, de jobbat nem találok, mert hogy milyen gondolatokat, asszociációkat ébreszt bennünk például a tálcán hozott sok mással együtt a „holdforma penge”, a „megkaszált, szárnyatört fácán” vagy az „Édeni fáról” az alma, a „tökforma gumilabda”, csak a vers egészében tekintve nyeri el pontosan így sem megnevezhető jelentését, s kerekedik e különös karácsonyi ajándékból az egyetlen mély értelem: önmagát hozta a világban tapasztalt sok-sok vidám és még több fájdalmas élményével, s mint „rendjelet” rakja anyja elé, mert hiszen számvetés is ez most és megnyugvás: „Karácsony, hullni kezd a hó.” S ezzel már érintjük is az írásom elején említett problematikusságot. Amennyire ugyanis örülünk a népi hangvételű, tisztán csengő verseknek (Tengerszem, Diákdal, Szőlője, venyigéje és a többi), a mottószerűen sokat mondó pársorosok jól perdülő pontosságának (Valaki súgja, Tiltóidő) vagy a felsorolt nagyverseknek, mint a Karácsony, félő, hogy az elvontság, bonyolult áttételezettség végül nehézkessé, nehezen élvezhetővé teszi verseinek egy részét. Ennek bizonyos jelei érezhetők például az Arcod rajza vagy A haragod mondom versbe itt címűekben. Ez azonban egyelőre nem zavarja még ennek a szépen megszerkesztett kötetnek az összhangját. (Forrás) Seres József Kodály-hangversenyek Dél-Amerikában Kodály Zoltán születésének 100. évfordulója alkalmából az uruguayi oktatási és kulturális minisztérium hangversenyt szervezett. Az országos kamarazenekar a többi között előadta a Marosszéki táncok című szerzeményt. A hangversenyterem halljában Kodály-emlékkiállítás nyílt meg. Nagy sikerrel emlékezett meg Kolumbia fővárosában a Bogotái Filharmonikusok Zenekara Kodály Zoltán születésének 100. évfordulójáról. Az évforduló alkalmából megrendezett hangversenyen méltatták Kodály munkásságát, majd a zenekar előadta a Háry János-szvitet, s ráadásként megismételte a népszerű intermezzót. A hangversenyterem előcsarnokában Kodály életét bemutató képeket helyeztek el. (MTI) ZENEI KRÓNIKA RICHARD STRAUSS-műveket szólaltatott meg legutóbbi koncertjén Lukács Ervin vezényletével az Állami Hangversenyzenekar. Az estén Sass Sylvia működött közre. (Csábítás; Cecilia; Négy utolsó ének.) Hangja mint valami bársonyos fényű hangszer emelkedett ki a zenekari foglalatból, tolmácsolása érzékeny volt, s fogékonysággal reagált a dalok személyes intonációira. Ennyire érzelmileg hitelesnek Sass Sylvia énekét alig hallottam még, mintha zsilipek szakadtak volna fel benne: előadásmódjában nyoma sem volt modorosságnak, finomkodó érzelgősségnek. Hangja is, mintha kinyílt volna, dinamikai árnyalatok gazdag skáláját járta be az erőteljes hatásoktól a légiesen áttetsző halk effektusokig. Sajnos szövegmondása változatlanul teljesen érthetetlen, még azt is alig lehetett érzékelni, vajon milyen nyelven énekel (a német eredeti szövegeket kellett volna artikulálnia). Nem először esik szó róla: feltétlenül fejlesztenie kellene a szövegmondását, javítania az érthetőséget, hiszen az énekes zeneirodalomban szó és dallam megbonthatatlan egységet kell hogy alkosson, enélkül teljes értékű produkciót létrehozni egyszerűen lehetetlen. Lukács Ervin alkalmazkodóan s rendkívül finoman dolgozta ki a dalok zenekari kíséretét, s míves, precíziós munkával készítette elő a Don Juan szimfonikus költeményt. Az Állami Hangversenyzenekar gyönyörű, virágzó hangzással, abszolút pontossággal hálálta meg karmesterének törekvéseit. A technikai megvalósítás magas színvonalával teljesen összhangban állott a zenei-dramaturgiai megvalósítás. Hatalmas erőt sugárzott a produkció, végtelen nyugalmat a lírai pillanatokban, s a művet valami egészen ritkán hallható érzéki szépség sugározta be. A kidolgozás mint technikai-formai tényező végeredményben kifejezéssé-tartalommá, közléssé vált tehát. Megjegyzem, az utóbbi néhány esztendőben Lukács Ervin hangversenyei valóban jelentékeny eseménnyé váltak; karmesterünk, meglehet, későn érő típus, már-már a muzsika végső titkait feszegeti. Ugyanerre nem volt módja a műsort záró Rózsalovag-szvit interpretálásakor, mivel a nagy sikerű operából készített szerencsétlen hangversenytermi összeállítás, a népszerű részletek könnyen szakadó szabóférccel való összevarrása — az áthidaló elemek fantáziátlansága — következtében még igen színvonalas előadással sem menthető. A NÉPHADSEREG MŰVÉSZEGYÜTTESÉNEK FÉRFIKARA Kodály-hangversenyt adott a Vigadóban új karnagya, Zámbó István vezényletével Amatőr kórusaink legjobb karnagyainak egyike lépett Vásárhelyi Zoltánnak, az énekkar alapítójának örökébe most. Nyilvánvalóan nagy felelősség ez, roppant megterhelés is, hiszen Zámbó eddig másfajta hangzással, a vegyeskarival dolgozott. Az eddigi igen jelentős eredmények alapján joggal szavazhatunk neki bizalmat. Valószínűleg átformálja kissé a férfikar hangzását, ezen az estén is érzékelhető volt, hogy a kórus áttetszőbben, levegősebben szól, mint annak előtte. Kilenc nagy Kodály-kórus hangzott el szuggesztív megformálásban, négy apró darab a Bicinia hungarica-sorozatból s egy csokornyi magyar népdal egyszólamú előadásban. A biciniumok s népdalok műsorra tűzése talán nem volt a legszerencsésebb gondolat. Egy pávakör ízesebben, spontánabb hatással éli népdalainkat, mint e kiváló, „hangképzett” hivatásos kórus, a törékeny kétszólamú kompozíciók pedig inkább gyermekhangokat kívánnának. Zámbó most még bizonyára ismerkedik a Kodályférfikarok világával, a zeneszerző oly pontos előadási utasításait nem feltétlenül veszi figyelembe, s óvatos interpretációjának jele, hogy tempóban-ritmusokban a kelleténél sokkal kötöttebb, hogy ne mondjam, merevebb a felfogása. Akik ismerjük azonban a karnagy Veszprémi Városi Vegyeskarának teljesítményeit, bízvást hisszük, hogy kiemelkedő művészi teljesítményeit hamarosan folytatja majd egyetlen hivatásos férfikarunk élén. A hangverseny első felének műsora megragadó dramaturgiai vonalat követett, Kodály szabadsághangjainak s levert szabadságharcaink fölötti keserűségének kifejezésével ajándékozott meg. Mint egyszerű énekmondó, úgy jelent meg Keönch Boldizsár, aki Baranyai László avatott zongorakíséretével négy kesergő népdalfeldolgozást adott elő a Magyar népzene-ciklus VII. füzetéből. Nem a hang szépsége hatott itt — sőt a tenorista ezen az estén némi indiszpozícióval is küszködött —, hanem a tolmácsolás megrendítő igazsága. Keönch, az „énekmondó”, a Három ének előadásával is remekelt, a népdalfeldolgozások közösségi hangját mintegy megemelte a Balassi-versre és ismeretlen XVII. századi költők nyomán készült dalciklus interpretálásakor. „Nem sokaság, hanem lélek ...” — hirdeti Berzsenyi-kánonjában Kodály. Nem a hang sokasága, az énekes szelleme teremtett varázslatos kodályi atmoszférát, átlelkesült, szenvedélyes, zenének-versének egyaránt a lelkébe hatoló elképzelésével. Breuer János 7