Népszabadság, 1984. február (42. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-12 / 36. szám
4 Az üzemi KISZ-szervezet súlyos ügyet vizsgált. Jórészt fiatalokból álló bűnbanda arra szövetkezett, hogy nagy értékű műszereket csempészszen ki a gyárból. Már mindent gondosan előkészítettek, az orgazda is epedve várta a zsákmányt, amikor egy fiatal műszerésztanuló jelentette a készülődést a KISZ-titkárnak, s így a tolvajokat sikerült leleplezni. A nap hőse, a nyomravezető eleinte bölcsen hallgatott arról, hogy nem véletlenül jutott a banda nyomára, hiszen hallgatása fejében neki is jutalmat ígértek. A KISZ már hosszú ideje vitatja a fiú szerepét, ki tárgyilagosan, ki szenvedélyes túlzásokkal veti a mérleg serpenyőjébe az üggyel kapcsolatos érdemeit és felelősségét. Utolsó alkalommal éppen a gyár fiatal, népszerű mérnöke mondott véleményt. Pártfogásába vette a fiút, higgadtan elemezve a szándék és a tett közötti tetemes különbséget. S hogy az eset tanulságai a megbánás, valamint a csipetnyi előlegezett bizalom egy életre megmenthetik a fiút hasonló ballépésektől. A vita végén, a metró felé menet megemlítettem a mérnöknek, menynyire meglepett ítéletének magabiztossága, és a meggyőződés heve, amellyel felszólalása közben a levont tanulság megrendítő erejéről szólt. Fejtegetések helyett egy történettel válaszolt. — Egyetemi évfolyamtársam 20. születésnapját ünnepelte, és meghívott néhányunkat szerény othonába. Nem számíthattunk lakomára, márkás italokra. Barátunk az anyjával és a húgával élt szűkös körülmények között egy kétszobás, belvárosi lakásban. Hatunkat hívott meg, három lányt és három fiút. Megegyeztünk, hogy a lányok süteménnyel, gyümölccsel, a fiúk egy-egy üveg itallal kopogtatnak be hozzá. Azzal folytatja, hogy akkor éppen neki is fejtörést okozott az ajándék. — A havi zsebpénzemnek már csaknem a nyakára hágtam, és nem volt szívem anyámat megsarcolni. Az öregem már harmadik hónapja táppénzen lábadozott, s a mama kis fizetéséből hónap elején sem futotta volna drága italokra. Mondja tovább, hogy egy üveg bor mellett döntött. A másik két fiú bizonyára túltesz majd rajta, de mit tegyen, ha többre nem telik. — Akkor nyílt meg az utcánk végében az új ABC- áruház új személyzettel, az ételek, italok bőségével. Káprázott a szemem, menynyi mindennel pakolhattam volna meg nylonszatyromat, ha a gyűrött ötvenforintosnak legalább a tízszerese lapul a zsebemben. Már kinéztem a bort 35 forintért, amikor megpillantottam a fémkupakos, karcsú, konyakos üveget Napóleon képmáséval. Rám néz, s a füle tövéig elvörösödik. Sejtem, hogy valami olyat akar mondani, amit legszívesebben önmaga előtt is letagadna. — Nem is tudom, miért mondom el — szólal meg mintegy igazolva megérzésemet. — Még mindig elönt a verejték, ha arra a kínos esetre gondolok. S a szavakat keresgélve kerekedik ki végül a suta vallomás, hogy ő bizony szemet vetett a Napóleon konyakra. — Nem tudom hogyan fogamzott meg az elhatározás. Először a lányokfiúk örvendező arca villant fel képzeletemben, amint magasra emelem a Napóleont és barátom egészségére kívánom. Az is motoszkálni kezdett bennem, hogy milyen jólesik majd a fiúnak a figyelmesség. Megérdemli, sokat köszönhetek neki. Egy szó, mint száz, egy óvatlan pillanatban bő lódenkabátja zsebébe csúsztatta a Napóleont. — Érdekes, hogy abban a pillanatban semmi különösebb izgalmat nem éreztem, még mulattatott is a dolog. Diákcsíny, adtam rá áldásomat. De amikor a hűvös üveget megtapintottam a zsebemben, hirtelen rám tört a rosszullét. Éreztem, hogy valami jóvátehetetlen történt. Szakadék szélére sodródtam, s elnyel menthetetlenül. Magyarázza, hogy gyerekkorában sem nyúlt soha a máséhoz. Sem a szerzés, sem a birtoklás vágya nem vette rá, hogy valamit is eltulajdonítson, legfeljebb a kockacukrot dézsmálta meg otthon gyengébb pillanataiban. — Már visszatettem volna az üveget, de a vásárlók elözönlötték az áruházat, s a szemük láttára mégsem húzhattam ki a zsebemből a Napóleont. Mit tegyek? Éreztem, hogy az elhatalmasodó izgalom, feltűnő viselkedésem pillanatokon belül gyanússá tesz a nyomomba szegődő üzletvezető előtt. Mi lesz ebből? Mit szólnak otthon és az egyetemen? Hirtelen eszembe villant az elkövetett bűn egyetlen előzménye, amely komikus csattanójával is arra intett, hogy nagy ívben kerüljem mindazt, ami szabálytalan. A jól sikerült érettségi jutalmául annak idején szüleim üdülni küldtek Berlinben élő nagynénémhez. Pihenés, nyelvgyakorlás, kiadós séták közben gyorsan telt az idő, semmi kétségem nem lehetett, hogy a berlini három hét emlékezetes élményem marad. Hát még, amikor a nyaralás végeztével vendéglátóimtól megkaptam a pompás karórát, amely annyira megtetszett a közeli óraüzlet kirakatában. Életem első külföldi útja volt, óhatatlanul felötlött bennem az aggodalom, hogyan viszem át a vámon az értékes portékát, hiszen jó néhány apróságot már azon kívül is összevásároltam. A nagynéni a lelkemre kötötte, hogy írjam fel a vámcédulára, úgy tiszta a dolog. A férje nyugtatott, hogy ne izgassam magam, vágjam zsebre az órát, a kutya sem keresi rajtam. Rá hallgattam, és halálos izgalomban tettem meg az utat. Még szerencse, hogy a hozzánk utazó német turistacsoport ifjú hölgytagja szóval tartott, s így egy-egy pillanatra megszabadított szorongásaimtól. De Ferihegyen nem voltam sem élő, sem halott. Úgy éreztem, minden vámos engem figyel, s már ott tartottam, hogy odaállok valamelyikük elé, és töredelmes vallomást teszek. Meg is tettem volna, ha a már említett ifjú hölgy belém nem karol, és én nem sodródom a csoporttal együtt a kijárat felé. A vámosok pedig mind csupa udvariasság. Egyikük kezet is szorított velem, és németül kívánt kellemes üdülést a napfényben fürdő Budapesten. Közbevetette, hogy azóta is sokat derült az eseten, de a közértben nem volt nevethetnékje már csak az önvád miatt sem, amiért megszegte a szabályok tiszteletére vonatkozó Ferihegyen tett fogadalmat. — Szabadulni akartam az üvegtől, de nem voltam ura sem az idegeimnek, sem az akaratomnak. Előttem egy kopott ruhás, borostás arcú férfi haladt, s én szorgalmasan követtem, hogy időt nyerjek. Nem mondhatnám, hogy megnyugtatott, amit a jóember a szemem láttára művelt. Először kiválasztott két csomag cigarettát, de csak az egyiket tette a kosárba, a másikat lopva, a szatyrába csúsztatta. A kenyerespultnál a kosárba fél kenyér került, néhány kifli pedig a szatyor mélyébe. Akkor már észrevette, hogy nézem, de nem tette vissza a kifliket. Ujját a szájához szorítva intett hallgatásra. Különös, de felháborítónak találtam ezt a mozdulatot, csakhogy nem sok időm volt háborgásra. Egy fiatal eladónő karon fogta a férfit és elvezette. Abban a pillanatban tette a vállamra a kezét az üzletvezető: „Szíveskedjék befáradni az irodámba!” Nem emlékszik rá, hogyan került a túlzsúfolt, szűk helyiségbe. — Csak azt éreztem, hogy az életem végére tesz pontot, aki kiveszi a zsebemből a konyakot.Nem ez történt. A kis íróasztalon már ott sorakoztak a borostás férfi bűnének jelei, az üzletvezető pedig udvariasan elnézést kért tőlem a zavarásért, de mint szemtanút kénytelen igénybe venni, nehogy valaki jogtalanságot emlegethessen. S én szemrebbenés nélkül tanúsítottam, hogy az előttem vásárló ágrólszakadt egy csomag cigarettát és négy kiflit a szatyrába csúsztatott. Az üzletvezető egyébként nem csinált nagy ügyet a dologból. — Lecsúszott ember — intett fejével a bűnbánó bolti szarka felé — máskor is rajtakapták már. De mit tegyünk vele? — kérdezte. S mit tehetünk a sok szórakozott, hajszolt emberrel, akiket temérdek bajuk, a sietség sodor gyanúba. Csakhogy olyan is előfordult itt már, fiatalember — emelte fel a hangját —, hogy tanult emberek szatyrából, elegáns hölgyek bundazsebéből került elő a márkás ital, a drága piperecikk. S még ők fenyegetőztek, kikérték maguknak a gyanúsítgatást. Megérkeztünk a metróhoz, és a történet is véget ért. Útitársam még ennyit mondott búcsúzóul: — Az üzletvezető sűrű bocsánatkérései közben szédelegtem vissza az üzletbe, és nem sokkal később sikerült a Napóleont a helyére tennem. De még ma is érzem a megrendülést, ha az akkori gyengeségemre gondolok. KÍNOS ESET I KIHASZNÁLATLAN LEHETŐSÉGEK Mekkora üzlet a téli Balaton ? A tópartnál vékonyka a jég, csak a sirályok álldogálnak rajta. Elég néhány enyhébb nap vagy óra, és még ez a vékonyka jég, lehullott hó is csak volt, de már nincs. Ezért nem lehet, nem szabad a balatoni téli turizmust a kiszámíthatatlan időjárásra és a korcsolyázásra, szánkózásra, síelésre alapozni. Akkor hát mire? A Balatonhoz értő szakemberek szerint sokkal jobban kellene építeni a téli üdülésre és kirándulásra. Hiszen ebben — ha csak a már meglevő adottságokra építenek — nagy üzleti lehetőség rejlik. Akkora, hogy — ha ezt jól kihasználják — legalábbis csökkenti a télen is nyitva levő szállodák, vendéglátóhelyek, üzletek veszteségét. Sőt bármily furcsának tetszik, több szempontból hozzájárulhat a nyári turisztikai főszezon gondjainak, feszültségeinek, elsősorban munkaerőproblémáinak enyhítéséhez is. Mert e bajoknak egyik oka az, hogy a Balatonnál télen nincs megfelelő és elegendő munkaalkalom azok számára, akik a júliusi és az augusztusi turistarohamot állják. Pedig a mainál jóval több lehetne. Nem álmokat kergettek azok, akik az arra alkalmas településeken már szépen élesztgetik a Balaton téri turistaforgalmát. Mert ma már Siófokon, Balatonfüreden, Keszthelyen, Hévízen, aztán egy kicsit távolabb, Zalakaroson és a háttérterületeken novembertől áprilisig is mind több a vendég. Jönnek a gyógy- és a termálfürdőkbe, az egyre gyakoribb nemzetközi sportrendezvények kedvéért, a mind rangosabb kulturális eseményekre, vagy egyszerűen csak pihenésre, kikapcsolódásra vágyva. A szállodákban, a turistaházakban, a SZOT-üdülőkben, a szanatóriumokban, a penziókban, a magánházaknál vagy a télen egyébként alig kihasznált vállalati, intézményi üdülőkben ki-ki igényei, anyagi lehetőségei szerint ilyenkor megtalálhatja a Balatonnál is azt a helyet, ahol szívesen tölti szabad napjait. Kár, hogy erről még mindig kevesen, tudnak, mert a téli üdülési „étlapot” ma meglehetősen ritkán és nem is eléggé hatásosan tárják a közönség elé. Ha valaki például a Tourinformnál arról érdeklődik telefonon, van-e Balatonfüreden aznap este kiadó szoba magánháznál, azt a választ kapja: hívja fel a Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatalt az ilyen és ilyen számon, ott megmondják. Pedig például azt is felelhetnék: ha a hívónak megéri, az ő költségére visszahívják, és megadják a számára szükséges információt. De itt még nem tartunk. Szerencsére ott azonban már igen, hogy például a siófoki Aranyparton, a 43. sz. Állami Építőipari Vállalat üdülőjében a szomszédos országokból érkezett nagy létszámú turistacsoportok pihennek. Útjukat, programjaikat a Siótour szervezte; a 11 napos üdülés során elviszik a vendégeket Budapestre, Szántódpusztára, és akit érdekel, eljuthat akár az idegenforgalmi hivatal kísérőjével is a környékbeli múzeumokba, kiállításokra, vagy sportolhat, szórakozhat. Hiszen nyitva áll a városi uszoda, kaphatók jegyek a Dél-balatoni Kulturális Központ rendezvényeire, lehet lovagolni, kocsikázni, lovas szánnal utazni Szántódpusztán, este pedig a vendéglátó helyeken cigányzenét hallgatni, diszkózni, táncolni. Vagy ott van az északi part, ahol szintén nyitva van több szálloda és szórakozóhely, de az emberek nem is gondolják, hogy ezekben a hónapokban sok helyütt már a magyar pénztárcához is igazodnak az árak. Mert szállodások, vendéglősök és a többiek is nagyon érzik már a bőrükön: vendég kell ahhoz, hogy érdemes legyen nyitva tartani a boltot. És ha a téli hónapokban legalább csökken a veszteség, már megérte, hiszen akkor remény van rá, hogy a tavasztól őszig tartó nagyobb forgalom és a főszezon borsosabb árak jövedelmezőbbé teszik az üzletet. A Balaton téli idegenforgalma hozzájárulhat ahhoz is, hogy megkedveltesse a vendégekkel a tó vonzáskörzetében megbúvó falvakat, a még kevéssé látogatott Városokat. Egy szó, mint száz: a téli turizmusnak a Balatonnál van jelene és jövője is. Ebben a lehetőség többnyire megvan. Persze, ami a kirándulóforgalmat illeti, ehhez az is kell, hogy akkor is kínáljanak ételt-italt a vendégnek, ha váratlanul toppan be, ha csak azért ruccan le egy napra a tóhoz, mert az éppen befagyott, és lehet rajta korcsolyázni, fakutyázni, jégvitorlázni, hokizni. Tehát olyasféle kiszolgálásra van szükség, mint amelyet a téli sporteszközök kölcsönzésénél már tapasztalhatunk is: mind több helyen lehet bérelni ilyen cikkeket. Az viszont most még kérdéses: ott lesz-e majd a vendégtől karnyújtásnyira a forralt bor, a pogácsa, a virsli, vagy akár a tej is? Van, aki mindezt biztosan kiviszi a partra az idén is, ha megéri. De az állami vendéglátóipar eddigi próbálkozásai kudarcot vallottak, veszteségbe fulladtak. A Veszprém megyei Vendéglátó Vállalat dolgozói például jártak már úgy az előző években, hogy — vállalva az óhatatlan rizikót — felkészültek a nagy forgalmú szombatra és vasárnapra. Ám mire eljött a hétvége, elolvadt a jég, és nyakukon maradt az áru. Ez pedig — félő — nem használt a vállalkozókedvüknek. De az sem, amit a nyári szezonüzleteikben dolgozók — pincérek, fagylaltkimérők és a többiek —most csinálnak. Mert ők — vagy tízfőnyi csapat — most egy kis sümegi műhelyben pvc-zacskókat szabnak, hajtogatnak, hegesztenek. Igaz, erre is szükség van: a Foltex Vállalat exportra készülő gyermekruháit ebbe csomagolják. De az ilyesmivel nem sokat lehet keresni. Márpedig így megoldhatatlan az idegenforgalomban, vendéglátásban dolgozók téli foglalkoztatása. És amíg ez így van, addig arra is kevés a kilátás, hogy a mainál több, jól felkészült szakembert kössünk a Balatonhoz. Medve Piroska Kint hó lepi a tájat, de a Marina Szálló uszodájában kellemes az idő. NÉPSZABADSÁG 1984. február 12., vasárnap SZÍVESSÉGBŐL Újév táján egyik földim újságolta, hogy Balogh Mihály, a híres böllér végképp leakasztja a válláról elnyűtt szerszámtáskáját, hogy hetven esztendő fáradtságával a csontjaiban, pihenőre térjen. Azt mondja, ez a mostani az utolsó idénye. Emiatt sokakban elbizonytalanodás támadt, hogyan lesz jövőre és még azután. Jó böllér nélkül a disznóölés csak piszmogás és nyeszetelés, olyan böllér pedig, mint amilyen Balogh Mihály, hetedhét határon túl sem akad. Visszaemlékezve két olyan házi disznóvágásra, amelyen Mihály bátyám volt a böllér, ezt magam is elismerően tanúsíthatom. Lám, csak most fordult meg először a fejemben, hogy hát a böllérség nem is szerepel a szakmák katalógusában, pedig igen sokrétű, fortélyos mesterség az! Balogh Mihály szűken mért szavaiból tudom, hogy valamikor az apjától kapta az indíttatást, aki jól ismert hentes és mészáros volt a mi vidékünkön. Minden hetipiacon a standján mérte a friss húst, sütötte a kolbászt, a hurkát, a disznótoros pecsenyét. A sok finomság felséges illata töltötte be a környéket. Balogh Mihály az apja keze alatt tanulta meg a böllérség alapismereteit, a többit maga szedte hozzá, a több évtizedre menő tapasztalási idő alatt. Azok a helybeliek, akik Mihály bátyám böllérségére pályáztak, idejében felkeresték őt az otthonában, és élénk figyelemmel hallgatták meg a mosolytalan, szikár ember szigorúkikötéseit. Most csak a fontosabbakat idézem fel. A disznóvágás reggel hattól délután három-négy óráig tarthat, nem ám úgy, mint némelyütt, ahol még a következő napon is maszatolnak vele. Reggel mindenki csak egy pohárka pálinkát hajthat fel — ő is csak ennyit kér —, és napközben nincs folytatás, mert ahol óránként csókolgatják az üveg száját, ott még a hízó is kótyagos lesz. A férfinép persze hevesen ellenkezett, de legalább reggel...! Balogh erre három régebbi példával intette le őket. Történt, hogy egyszer a gazda leszúrta a hízót, majd a férfiak leültek pálinkázni. Mire beteltek vele, s keresték volna a kiterített disznót, csak hűlt helyét lelték, mert az ismeretlen tettesek ellopták, sohasem került meg. Másik háznál történt, hogy a torra készülődök reggel bepálinkáztak, a disznó pedig, még mielőtt megszúrhatták volna, kirántotta magát a kezük közül, s úgy elvágtatott, hogy a szomszéd község határában érték utol. A harmadik történetben a disznóvágásra készülődök szintén korán felöntöttek a garatra. Mivel a hízó sehogyan sem akart kibújni az ólból, a házigazda bement érte, hogy kihajtsa. Előbb megegyeztek a komák, hogy amint a disznó mutatja magát, furkósbottal főbe kólintják. A disznó nem hajlott az őt böködő gazda biztatására, aki ezért feladta a küzdelmet, és kitarolt az ólajtón. A beszeszelt komák őt nézték disznónak, s jó nagyot sújtottak az ülepére ... Ezek a történetkék azzal együtt hatottak, hogy Balogh Mihály nem vállalta el a pálinkázással egybekötött disznóöléseket. A böllér feltételül szabta meg, hogy senki sem szólhat az ő dolgáira, csak annyit, hogy a hús darabolásánál a kolbásznak kedvezzenek-e vagy a felfüstölendő húsnak. Idejében legyen elegendő bél, só, fűszer, tüzelő s minden, ami kell. Végezetül pedig: a disznótor után nem fogad el kóstolót. Neki évente hetven-nyolcvan vágása van, s ha mindenütt feltarisznyáznák, a felesége hónapokig disznótorost tenne az asztalra. Mindenben, mindig megegyeztek, persze, mint ezúttal is Fazekas Gáborékkal. Amikor eljött a vágás reggele, Balogh pontban hat órakor lekapta a lábáról a hízót, megszúrta a torkát, de úgy, hogy a disznó csak egyet horkant, kettőt nyekkent, s a vére máris sugárban ömlött a tálba. Mire a háznép felocsúdott, Balogh megperzselte, megmosdatta, megkaparta, deszkára fektette és széjjelszedte a disznót. Később is remek szerszámokkal, Dick-késekkel dolgozott, a húsvágó és kolbásztöltő gép pedig, amelyhez a fia motort szerkesztett, boszorkányos ügyességgel működött. Éppen hogy elkészült az ebéd, amikor Balogh Mihály végzett a maga dolgával. Fazekas, a házigazda félszegen búcsúzkodott: „A következőt majd jövőre ...” Balogh csak a fejét ingatta: „Ez az utolsó idény. Jövőre már csak magamnak és az öreg Bognárnak vágok. Bognárék már magatehetetlenek. Évek óta én vágok nekik, szívességből...” Fazekas Gábor pedig már éppen mondta volna, ha neki ezután is elvállalja a vágást Balogh Mihály, duplán megfizeti, de az öreg Bognárnak nyújtott ingyenes segítségről hallván, jobbnak látta, ha hallgat. Horváth József