Népszabadság, 1984. március (42. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-14 / 62. szám
1984. március 14., szerda NÉPSZABADSÁG BARABÁS TIBOR: Bokor Vilmos emlékezete 1984. február 24-én elhunyt a kitűnő festő, akvarellista Bokor Vilmos. Élete utolsó évtizedében megejtette a Duna-kanyar, Nógrád; a tájat és az embert festette árnyalatos színekkel, megindító érzésekkel. Lágy és élethű légkört teremtett, amelynek őszinte komolyságot adott a dombok és hegyek barna vonulata. 1897-ben született, magával hozta otthonából a honi melegségeit Dunántúl felejthetetlen lankáit és erdeinek szelíd susogását. Gyerekkorában felébredt hajlamát Iványi-Grünwald Béla szabadiskolájában gazdagította, majd Réti István tanítványa lett. 1922— 1924-ig Párizsban, az Ecole des Beaux- Artson tanult. Tanulmányutakat tett Németországban, Olaszországban. A felszabadulás után bejárta Romániát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Finnországot, a Szovjetuniót, és emlékezetes képekben örökítette meg e tájakat. Kiállításon is tanúskodott itt mély és jellemző benyomásairól. Itthon a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon, az Ernst Múzeum fogadta be képeit. 1930-ban a Velencei Biennálén szerepelt. Szívvel-lélekkel, egész művészi lényével a felszabadult országgal azonosult. Az ostrom által elpusztított középületekről, majd az újjáépülő hidakról festett 1946-ban akvarellsorozatot. Kora fiatalságától a szocialista és realista elvek lelkesítették. Ebből származott művészi és közéleti buzgalma. A felszabadulás után a MÜDOSZ képzőművészeti részlegét vezette. Munkaköréhez tartozott a háború alatt lerombolt köztéri művészi alkotások helyreállítása, újak teremtése. Minden erre hivatott művészi ágazatot összefogott. Később harmadmagával a Képzőművészeti Alap létrehozásán fáradozott. Néhány év múltán a Képcsarnok Vállalat művészeti vezetője lett. Érdemeiért a Szocialista Kultúráért és a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. Nyugdíjba vonulásaután (1976) több budapesti és vidéki gyűjteményes kiállítása, táj- és akvarellfestészetének elmélyülését és költői oldódását bizonyította. Betegségeit is legyőzte a fáradhatatlan alkotó ösztön. Buzgó vággyal formált és dolgozott. A derűs és borongó tájban meg-megjelentek a nép falusi alakjai; az anya gyermekével, fehér bugyrával, a zománcos kancsóval, jóságos lelkükkel. Ilyen nemes, harmonikus és szelíd lelkű volt ő maga is. Betegségének utolsó óráiban is festeni, javítani, szebbíteni akart. Akik tudták, hogy ki volt, elismerték nagy kultúráját, szerették reménytől megvilágosodó tájait, az emberiségbe, a nép jövőjébe vetett törhetetlen bizalmát. Nemsokára látni fogjuk tizenharmadik, gyűjteményes emlékkiállítását. Aki megnézi majd, nem fogja elfelejteni! Schopenhauer Körösi Csoma Sándorról Egy Jókai-figurát kell felvillantanom a múltból: a horvát származású Bizonfy Ferenc (1828—1912) alakját. Ki ismeri ma már az első teljes angol—magyar és magyar—angol szótár szerzőjének nevét? Bizonfy eredetileg orvosnak készült. Mint 21 éves honvédtiszt részt vett a szabadságharcban. A bukás után külföldre menekült, és a fiatal honvédtisztek részére Londonban létesített katonai iskola tanára lett. Az intézmény megszűnte után a lipcsei, a berlini, a heidelbergi és a zürichi egyetemen folytatta orvosi és jogi tanulmányait. Végül is a nyelvtudomány mellett kötött ki — a szanszkrit kéziratokat, a tibeti, a mongol, a párszi nyelvet tanulmányozta; részben az indoeurópai öszszehasonlító nyelvtudomány iránti érdeklődésből, részben pedig azért, hogy eredetiben ismerhesse meg a buddhizmus forrásműveit. Zürichben kis emigrációs kör tagja lett, Richard Wagner és Georg Herwegh, a német forradalom költője társaságában. Együtt lelkesedtek Schopenhauerért. A 26 éves Bizony hosszú, vallásos levélben hívta meg a kor nagy hatású német filozófusát valamennyiük nevében Zürichbe. Schopenhauernak esze ágában sem volt frankfurti csigaházát elhagyni. Mégis, szórakoztatta a dolog: két barátjának írt levelében is megemlíti az őt Zürichbe váró „széplelkeket vagy emigránsokat”. Sajnos, a Bizonynak küldött „udvarias, barátságos és rövid” elhárító választ (Schopenhauer jelzői) nem ismerjük. Bizony azonban nem mondott le elhatározásáról: a letartóztatás veszélyét vállalva, ő maga kereste fel Schopenhauert Frankfurtban, így ismerte meg a tudomásunk szerint egyetlen magyar személyesen Schopenhauert, aki rokonszenvvel számolt be egyik barátjának a látogatásról. „.. .Itt volt egy nap titokban Bizony, álnéven, hogy egy jól zárt kocsiban, szorongva, meglátogasson. Szép, igen magas fiatal ember, úgy látszik, valóban tájékozott a keleti nyelvekben; azt mondja, Zürichben előadásokat akar tartani filozófiámról, — talán csak szófia beszéd. Búcsúzáskor megcsókolta a kezemet! Ettől megriadva hangosan felkiáltottam.” Bizony az emigráció hányattatása után hazatért. Egyetemi katedrához szeretett volna jutni, de vágya teljesületlen maradt. Szabadságharcos múltja sem volt jó ajánlólevél, így magántudós maradt. Schopenhauer szellemében írt két aforizmagyűjteménye jelent meg. Visszavonultan élt Kismartonban, ahol a helyi patríciusok gyermekeit tanította. Megérdemelne egy említést a magyar nyelvtudomány és a magyar filozófia történetében. Mély bepillantást nyújt zaklatott életébe az Akadémiai Könyvtár kézirattárában őrzött, húszoldalas kiadatlan levele, amelyet Budenz Józsefhez, a finnugor összehasonlító nyelvtudomány megalapítójához intézett, s amelyben különösen érdekes közlést olvashatunk Schopenhauer Körösi Csoma iránti tiszteletéről. Emlékezése Schopenhauernél tett látogatásáról szól: „... És maga Arthur Schopenhauer, aki köztudottan mindenről és mindenkiről gúnyolódni szokott, legjobb barátait sem véve ki, könnyezve mondotta nekem: »Szívem legmélyéig megindít az az önmegtagadás, amelyet a nemes Körösi kezdettől mindvégig a tudomány érdekében tanúsított.« Amikor erre megjegyeztem, hogy Körösi mégis téves ösvényen haladt, hevesen rám támadt: »Hogyan képes ilyen ostobaságot mondani! Ez az ember ólmot keresett, és aranyat talált. És ami még ennél is több, ahogy a buddhista nézetekről való fejtegetései mutatják, nagyon jól felismerte a nemesfém értékét."” Lengyel Béla Kossuth-emlékkiállítás Vácott Kossuth Lajos halálának 90. évfordulója alkalmából március 20-án, emlékkiállítás nyílik meg Vácott, a Madách Imre Művelődési Központ emeleti galériájában. A tárlaton eredeti Kossuth-emlékeket, fotókópiákat, gazdag fiilatéliai és, numizmatikai anyagot tekinthetnek meg az érdeklődők. A művelődési központban március 20. és 25. között alkalmi postahivatali is működik, ahol Kossuthbélyegeket ésemléklapokat árusítanak. A kiállítás helyszínén, emlékbélyegzés is lesz. (MTI) A RÁDIÓ MELLETT EGY MŰSORKÍSÉRLETRŐL. Kétségtelen: a Petőfi adó — hol fél tizenkettőig, hol délig, hol fél egyig sugárzott — hétközi Zenedélelőttje már rég változtatásra szorul, az adás megcsontosodott, rutinjellegűvé vált. Hiába váltották egymást a zenei szerkesztők, a műfajok, előadók, szerzemények összeállításában a legcsekélyebb ötletességet, fantáziát, eredeti koncepciót sem tudtuk fölfedezni — a hallgató ugyanazt kapta, amit a nap egyéb időszakaiban más cím alatt gyakorta hallhatott. A „slágercentrikusság” elve uralkodott, újraismételték a legjobban beváltat, a megszokottat. A program közti rovatokból (híradás, „Láttuk, hallottuk” stb.) pedig „kilógott” az úgynevezett munkahelyi torna gyakorlatdirigáló tízperce: felmérések igazolhatják, hány olyan üzem akad (s akad-e egyáltalán?), ahol műszak közben, pontosabban ebben az időpontban a dolgozók nekilátnak valamiféle frissítő testgyakorlásnak — az éterből felhangzó vezényszavak napi ismétlődését, mi tagadás, a jó szándékú önámítás biztosította, s nem a szükséglet. Mindezek józan felismerését tükrözték a múlt heti kísérleti adás bizonyos módosításai: a torna törlésén kívül a zenei blokkokban jelentkező szemléleti megújulás első nyomait is észrevettük. Jó példa rá egy pénteki cím: „A Richie Poveri együttes ritkán vagy eddig még nem hallott felvételeiből.” Pontosan ezt az utat kell járni a jövőben, csemegét, szenzációt kínálni a délelőtti muzsikaegyvelegben, s nem a sablont követni. Mint az ugyanezen a napon feladott rejtvényben a dinamikus, csupa jókedv Louis Prima kitűnő, újdonságnak számító, kellemes meglepetést kiváltó felvételével, öt nap tanulsága alapján azonban az is kiderült, hogy a Zenedélelőttöt nemigen lehet összeházasítani a Napközben című, ismert rovattal. Petress István heti, népszerű adása a lakosságot mindennapi gondjaiban segíti, tennivalóiban eligazítja, a megoldások különféle lehetőségeiről informálja. Ezen túl időszerű gazdasági, erkölcsi, pedagógiai és egyéb kérdéseket vet föl, a gyakorlat megközelítésében. Hogy erre a csütörtökönkénti nyolcvanöt perc elegendő-e, nem tudjuk, talán kétszer is helyet kaphatna a heti műsorban, ha szükséges. De mindennap sugározni, ráadásul „szétterítve” — és így lefoglalni vele a közönség egész délelőttjét, nyilvánvaló tévedés. A kísérletre többnyire az volt a jellemző, hogy a hallgató az őt konkrétan érdeklő kérdésre, teljesen bizonytalan időpontban (a vakszerencsére bízva) kaphatta meg a választ. Másrészt, ha a műsorlap „előzetes” tartalomjegyzékét összevetettük az elhangzottakkal, kiderült, hogy időzavar miatt bizonyos témák kiszorultak a programból, döntően azért, mert a problémák problémakörré szélesedtek, s — még így is — belefulladtak az időzavarba. Eléggé nyilvánvaló, hogy például a pályaválasztás dilemmájáról, a gyerekek testi fenyítésének örökzöld vitájáról, a környezetvédelem (zöldövezet, parkok stb.) krónikus gondjairól úgy szólni, hogy arról a szemlélet és a praxis meggyőző összefoglalóját kapjuk, ebben a formában nem lehetséges , ha a közhelyek mellett figyelemre méltó, továbbmélyítendő gondolatok, lényegre tapintó példák hangzottak el, az extenzív szerkezetben, a csapongásban megrekedtek az érdekes közlés szintjén, hiányérzetet keltve. Ezek tematikus, koncentrált műsorba, önálló adásba valók, s nem válhatnak a háttérrádiózás prédáivá. A Petőfi rádió délelőtti adásának újbóli kialakításával türelmesen tovább kell kísérletezni. KÜLPOLITIKAI ARCKÉPCSARNOK. Életrevaló ötlet volt például a műsorba illeszteni négy külföldi közéleti személyiség dicséretes tömörítéssel felrajzolt, plasztikus portréját. Régi tapasztalatunk, hogy a sajtóban megjelenő külpolitikai kommentárok, elemzések, a tömegkommunikációs fórumok (tévé, rádió) ide vágó kerekasztal-beszélgetései, riportjai széles rétegek érdeklődését váltják ki, s azt is jellemzőnek tartjuk, hogy specializált hetilapunknak, a Magyarországnak, olyan olvasótábora van, amelyet elirigyelhet sok hasonló jellegű, más országbeli orgánum. Az embereket természetesen — pláne manapság — elsősorban az események izgatják, azok összefüggései és háttere, de egy-egy sűrűbben felbukkanó név viselőjére is kíváncsiak. Ki is az illető, hogyan jellemezhető, mit kell tudni róla, mi várható tőle? Az érdeklődés középpontjában pillanatnyilag (érthetően) az a Gary Hart szenátor áll, akitől az enyhülés visszatéréséért szurkolók (jogosan-e vagy sem, más kérdés) nálunk is sokat remélnek, az agresszív Reagan-klikk fölötti — egyelőre, sajna, valószínűtlen — győzelmében bízva. Indokolt volt a bemutatást vele kezdeni. De hasonlóan értékes információt kapott a hallgató a nagy jobboldali nyomás alatt álló koalíciós francia vezetés egyik veszélyesen népszerűsödő, demagóg ellenfeléről, Le Penről. Vagy Ali Bhutto lányáról, aki a pakisztáni ellenforradalmi diktatúra ellenzékét tömöríti maga köré. És vajmi keveset tudtak eddig a brazíliai Helder Camarráról, azon kívül, hogy ő a „vörös érsek”. Most már jobban ismerik — akárcsak a többieket. Amihez hozzájárult a „rajzolók” szerencsés hangütése és szolid mértéktartása. Takarékos fogalmazásukban elkerülték a száraz ismertetés kedvszegő csapdáját. DIÓHÉJBAN. Bor Wolf hangjátékát (Veréb a ház héján) a műsorújság úgy harangozta be, mint valami roppant modern — s gondoltuk, emiatt nehezen követhető, kimenetelében kockázatos — vállalkozást, mely próbára teszi értelmünket, koncentrálási készségünket. Nos, nem. Ez egész egyszerűen egy jó darab, melynek hiánytalan élvezhetősége kétségkívül sokat köszönhet Bartos Tibor remek fordításának és Varga Géza, a tőle megszokott színvonalat is meghaladó, egészen bravúros rendezésének. S kellett hozzá Szemes Mari átütő tehetsége, aki megannyi bővérű, temperamentumos — olykor közönséges — asszonyfigura eljátszása után e százhúsz kilós, öregedő, elkispolgáriasodott proldiasszony nevetségesen ható monológjába kivételes beleélőkészséggel és árnyalt eszközökkel „belecsempészte” nemcsak egy nehéz élet tragikumát és illúziókkal teli, makacs élni vágyását, de egy keserves történelmi korszak minden megpróbáltatását is, mely a hozzá hasonló, pallérozatlan, naiv, vértezetlen s ezért védtelen kisemberek egyéni sorsára végzetes hatással bírt. Szereleméhsége, önámítása mögött fölsejlik a szomorú kiszolgáltatottság, a közelgő keserű vég, de ezt úgy sikerül érzékelnünk, hogy nem hatódunk meg egy pillanatra sem, sőt mulatunk. De örömtelenül, katarzis nélkül, az író szándéka szerint. A furcsa tragikomédia drámai kovásza tovább „dolgozik” bennünk, amikor már rég lekattintottuk a készülék gombját, és megpróbálunk — megpróbálnánk! — másra gondolni. Nehezen megy. Elhangzott valami, amihez emberileg közünk van, s egy ideig nem tudunk — s nem is akarunk tőle megszabadulni. Hegedűs Tibor 7 Színház vagy tánc(szín)ház? A MAGYAR ELECTRA KÉT VÁLTOZATA A VÁRSZÍNHÁZBAN A magyar drámairodalom legősibb rétege szólal meg a Várszínházban, Kerényi Imre színpadi átdolgozásában és rendezésében. Bornemisza Péter 1558-ban született Magyar Electrája. (Korábbi előadásokban Móricz Zsigmond adaptációját játszották.) Persze Szophoklész tragédiáját már Bornemisza is átírta, a kor naiv szokásait, valamint a protestáns szellemiséget követve nemcsak lefordította, hanem szabadon kezelte anyagát. Mégsem nevelő célzatú tanmese született munkájából, hanem sajátos veretű, a görögnél egyszerűbb ívű tragédia. Kerényi adaptációja ezt az önálló szellemiséget segíti kibontakozni: a szertartásjáték, ami már a Csíksomlyói passióban is sikert hozott, ezúttal letisztultabb, „nyersebb” drámaisággal hordozza e háromszáz éves alkotást. Egy közösségi kultúra szólal meg itt, a népi színjáték, népdalkincsünk legősibb rétege és a szabadságharcát vívó protestáns mozgalom szellemi-etikai közege egymással összefonódva alkotja azt a formanyelvet, ami mintegy visszahelyezi a darabot szülője és hordozója környezetébe. Néhány feleslegesnek tetsző, népieskedő fordulatot leszámítva, a vállalkozás magával ragadja a nézőt, mint minden, ami ismeretlen múltunkra kínál új rálátást. Kerényi rendezői leleménye, játékszervező készsége az egész színházépületet „játszatja”, stílusában helyet kap a gyerekkórus (az Alsó erdősori zeneiskola tanulói), táncosok (a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese), a Hegedős együttes, sőt a nézők is, akik között játszódik is ez a nyers-vad tragédia. Parasztszínház vagy az „eltűnt népi színjáték” rekonstrukciója? Egyik sem: Kerényi a színi hagyomány elemeit stilizációs elvként használja a veretes szöveg átlelkesítésére — a mű színpadi életéhez. A királygyilkosság — szinte némajátékszerű előtörténet: Clytemnestra (Hámori Ildikó) magánakciója, Aegistus csak nézője a véres munkának. Itt kezd játszani a függőleges láncsorokból belógatott díszletháttér (Götz Béla ötletes munkája): ez az asszony rabnak érezze magát ebben a házasságban, ám bűnös szabadulásával újabb láncokat vesz magára. Aztán felível a gesztus- és táncszínház: Bubik István, az új király, örömünnepet tart. Elementáris egyéniségével jól él a rendezés: minden gesztusa a cinikus örömről beszél, arról a lakodalomról, melyben nem is asszonyt, inkább a hatalmat veszi feleségül. Bubik játéka itt is, később is több síkú: nem a szörnyeteget, hanem a játékos és félelmetes zsarnokot játssza, irónia is szűrődik játékába, ettől válik az archaizálás a néző számára is élvezhetővé. Csak ezután kezdődik Electra története. Kubik Anna hidegebb karakter, engesztelhetetlensége törékeny alakjával áll kontrasztban. Most már az archaikus, ősi nyelv hatalma veszi át a főszerepet, bár a történet stációin ismét a népdal éstánc alkotja az összekötő-elválasztó anyagot. A ballada szólal meg, szaggatott, lényeget láttató szerkezetével. Electra mindenkivel leszámol, akiben nincs erő és kitartás várni a szabadulást, a büntetést, testvérével és végül anyjával. Végre megérkezik a várt szabadító, Orestes — a színi dramaturgia gondoskodik a naivnépi eszközökkel késleltetett felismerésjelenetről —, és ugyanaz a fejsze végez a két bűnössel, amelyik Agamemnon életét kioltotta. Kerényi többször is bejátszatja ezt a baltamotívumot, a színpad közepén egy hatalmas rönk áll, amin időközönként fát vágnak — az ítélőszék az egész történet során előttünk áll, az ítélet csak késik. De hogy eljön, az Electra végtelen reményének is köszönhető. "Dornemiszát, a prédikátort kevéssé érdekelte a gyilkos királynő lelke, így, mikor Hámori Ildikó elmondja saját védőbeszédét, szinte lehetetlen feladatot old meg: érzékeltetnie kell saját, relatív igazságát, azt, hogy gyilkossága többek között bosszú is volt az egykori királytól elszenvedett sérelmei miatt. Itt azonban segítségére siet a népi színjáték, az előadás stilizációja: ebben a közegben nemigen ügyelnek az ilyen lelki nüanszokra, csupán a balladai záróstrófa igényli, hogy még egyszer halljuk a bűnös védekezését, hogy tisztábban csengjen a visszaállított igazság hangja. A példát csak azért idézem, mert Kerényinél ez a stilizált népi játék a dráma szelleméhez, a felidézett korhoz viszi közel a nézőt: nem „csinált”, külsőleges díszítmény. Sajnos az est második részéről már nem mondható el ez a művésziszellemi egyértelműség. A szünet után — melyben a közönség stilizált környezetben, az alsó aulában berendezett parasztvendéglőben vacsorázhat — egy táncjáték-variánsban újra végigfuthatunk a történet csomópontjain. Az ötlet tetszetősnek látszik — de nem működik. Művészileg azért nem, mert az első rész súlyosabb, kidolgozottabb — dramatikusabb — produkciója már ellövi a népdal, népzene, néptánc patronjait, azokat az elemeket, melyekből Rossa László és Novák Ferenc táncjátéka is építkezik. (A Bornemiszajátékhoz is ők készítették a zenét és koreográfiát, így az ismétlés óhatatlanul unalmasabbá válik. Annak ellenére, hogy Fülöp Viktor és Lakatos Gabriella alakítását láthatjuk, akik ma is lenyűgöznek gesztusgazdagságukkal, a mozgás elbeszélőtechnikájának teljes birtoklásával. Hiába, egy színházi estén, még ilyen „tükörjáték” formában sem viseljük könnyen az azonos stilizációs elv ismétlését. Nagyobb baj, hogy ezúttal csikorogva, szervetlenül illeszkedik a három réteg: a görög tragédia, a reneszánsz alapanyag és a néptánc mint kifejező közeg. Kerényi precíz, „totális színházához” képest — márpedig az összehasonlítást az előadás kényszeríti ránk — ez a táncjáték elnagyolt, egysíkú marad. El is fáradunk. Ami rossz jel... Még inkább zavar azonban a „délkelet-európaiság”, a kosztümökben, zenében, gesztusokban bujkáló Erdély-legenda, ami sehogy sem illik a görög tragédiához, sem Bornemisza világához. A műsorfüzet sem segít eligazodni e jelképzavarban: Novák Ferenc azt tanácsolja a nézőnek, hogy „az egyéni és társadalmi bosszú természetrajzán” mint szemüvegen keresztül nézzük a történetet, a közösségi megnyugvás jegyében. Szerencsére az előadásból nem ez a zavaros szellemiség szólal meg, csak felhangjaiban, atmoszférájában hat zavaróan ez a felfogásmód: a produkcióba be-beszűrődnek ezek a hamis, gondolatilag idegen atmoszferikus elemek, egy más nyelvre fordítják le a népi játékot. Az est két része így egymással is vitában áll, szerencsére úgy, hogy „visszafelé” nem tudja már lerontani az első rész művészileg és gondolatilag világos ívét, így aztán, amennyire rokonszenves gesztus a művészi műhelyek szövetkezése (a Nemzeti Színház és a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének közös vállalkozása), olyan erősen érződik a megoldás kidolgozottságának, a népiesség, értelmezésének szintkülönbsége. Pedig elemei jeles munkát kínálnak: a lánykórus mozgása és hangképe megkapó élmény, joggal kap nagy tapsot Gantner István (Parasitus) táncteljesítménye és Bangó Erzsébet színes, rebbenő mozgáskultúrája. A népben, nemzetben gondolkozó törekvések színházi lefordítása, úgy látszik, jóval törékenyebb, nagyobb művészi és szellemi ráfordítást igénylő vállalkozás — mert a felelősség is nagyobb. Ezt is tanulni kell. Fogjuk fel ezt a felemás kísérletet „iskolapénznek”. Tanulni sohasem szégyen, még kudarcból sem. Almási Miklós