Népszabadság, 1984. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-23 / 146. szám

16 BOLDIZSÁR IVÁN: Budapest vőlegénye B­udapest vőlegénye — Krúdy Gyula nevezte el így — Pod­maniczky Frigyes. Krúdy sza­vai olvashatók azon a szép, fekete ,márvány emléktáblán is, az új Pod­maniczky Frigyes téren, ahol a budapesti Városvédő Egyesület nevében az avatóbeszédet mond­tam. Hálás vagyok e megtiszteltetés­nek és egy újonnan kiadott könyv­nek is — erről később —, mert ed­dig, azt hiszem, nem tudtam többet Podhmaniczky Frigyesről, mint a leg­több pesti polgártársam: különc volt, feltűnő kockás ruhában és szürke kürtő kalapban sétálgatott az And­­rássy úton, amelyet Sugár út néven az ő tervei alapján, ösztönzésének hatására és a párizsi avenue­k min­tájára építettek. Podimaniczky Frigyes sokkal több volt ennél. Fiatal korában, a szabad­­­ágharc előtti években a pozsonyi, reformországgyűlések követei Pokol­bárónak nevezték. A kiegyezés után kortársai „a legjobb szívű magyar úriember” elnevezéssel illették. A múlt század hatvanas éveinek egyik legnépszerűbb regényírója volt. A hetvenes években a Nemzeti Szín­ház igazgatója, a nyolcvanas évek­ben az Operaház megteremtője és ugyancsak igazgatója, és öreg ko­rában egyszerűen „Frici bárónak” becézték. Mindez a sok elnevezés illett rá, ám még ennél is gazdagabb Podma­­niczky Frigyes élete. Fiatal korá­ban egyaránt barátja volt Széche­nyinek és Kossuthnak, később Deák Ferenc híve, Tisza Kálmán bizalma­sa, Jósika Miklós sógora, Jászai Mari direktora és támogatója. És hogy ki ne hagyjam ebből az epigrammati­­kus életrajzból: huszár­kapitányként végigharcolta a szabadságharcot Schwechattól Világosig, jelen volt a fegyverletételnél, de nem menekült el: pénzét szétosztotta huszárjai közt, és velük együtt vállalta a kényszer­­besorozott császári közlegény keser­ves sorsát. Két évig sínylődött Észak- Olaszországban és Tirolban. Hazatérve­­ egy asszony, az abban a korban annyit emlegetett „honunk szebb lelkű hölgyeinek egyike”, sírta ki a bakasorból. Volt országgyűlési képviselő, a Hazánk című lap főszer­kesztője, majd „a legjobb szívű ma­gyar úriember” öccsének anyagi csődje miatt maga is úgyszólván kol­dusbotra jutott. A nagybirtokos­­bá­ró szabályos polgári hivatalnok lett a vasútépítésnél, majd az Adria Biz­tosítónál. Amikor sorsa jobbra fordult, bejárta egész Európát, és a század nemes szokása sze­rint mindenütt figyelt, jegyzett, ta­nult, és jó hírt hozott vissza, hogy hazájának, de főképpen szereknetes Budapestjének hasznára fordíthassa. Századának jelentős alakja volt, akit nem tiszteltünk méltóképpen. Egy szűk látókörű, a múltat felületesen értékelő szemlélet még a nevét is le­vétette a róla elnevezett utcáról, hol­ott aligha van Budapestnek olyan egykori polgára, aki itt utcanevet jobban megérdemelne, amint Podma­­niczky Frigyes. Budapest mai polgá­rai önmagukat is megtisztelik azzal, hogy a fővárosi tanács a Városszé­pítő Egyesület javaslatára és a tele­vízió városvédő műsorának ösztön­zésére az Arany János utcai metró­­állomás körüli teret róla nevezte el, ahol az emléktábla terveinek és meg­valósító munkájának legfontosabb területére, a Belvárosra emlékeztet. Az előbbi felsorolás­ban éppen azt a címét és rangját nem említettem, amely egyébként a főváros emléke­zetében még legelevenebbül él: Pod­­maniczky Frigyes a Közmunkák Ta­nácsának alelnökeként, voltaképpen vezetőjeként nagyon sokat tett a korszerű Budapest megteremtéséért. Az ő külföldi tapasztalatokból is táplálkozó tervező ereje, patrióta és lokálpatrióta szíve, fáradhatatlan hivatali tevékenysége, mindig köz­hasznú bőkezűsége nélkül Budapest nem volna az a világváros, amellyé lett, nem volna az a hely, amelyet arányaival és kilátásaival, körútjai­val és sugárútjával, tereivel és Duna­­partjával annyira szeretünk, és a külföldiek csodálatát is kivívja.­it köszönhetünk Podma­­niczky­ Frigyesnek? „Szin­te majdnem mindent, ma­gát az egész modern Buda­pestet. Ha kinyitjuk vízcsapjainkat, jusson eszünkbe, hogy Podmaniczky szorgalmazta először az egészséges, iható vizet, a vízvezetékek beveze­tését minden lakásba. Ha kilépünk a kapun, emlékezzünk rá, hogy ő buz­dított a sáros, hepehupás utcák ki­­egyengetésére és kikövezésére, mint ahogy ő fogadtatta el a főváros csa­tornázásának és a közvilágításnak a terveit is. A Duna rakpartjainak nagyszabású építkezése, a királyi várkert bővítése, a Duna-korzó és a Sugár út kiépítése, a Nagykörút megnyitása, a Kerepesi (ma Rákó­czi) és az Üllői út szabályozása, a Belváros rendezése, a Városligetnek, a Zugligetnek, a Sváb-hegynek és a Gellérthegynek utakkal, vízzel, vi­lágítással való ellátása, a Mátyás­templom és a Bazilika építkezései­nek meggyorsítása, a Nagycsarnok emelése, nagyszabású vasúti pálya­udvarok kiképzése, fasorok, közku­­tak, köztéri emlékek létesítése, köz­épületek és magánpaloták sorának felépítése fűződik nevéhez, a Köz­munkák Tanácsában végzett több évtizedes munkásságához." A már említett könyv kitűnő utó­szavának íróját, Steinert Ágotát idéztem. Szerencsés véletlen, hogy a Helikon Könyvkiadónál éppen az idei könyvhétre jelent meg egy vá­logatás naplótöredékeiből, mert mint ama század legtöbb nagy sze­replője, szorgalmasan írt naplót, s ezzel a magyar irodalomban és a történelemben is, Széchenyi István és Justh Zsigmond között foglal he­lyet. A kötet címe: „Egy régi gaval­lér emlékei”. Kevés élvezetesebb ol­vasmány került a kezembe az utób­bi években. Hiteles memoár, izgal­mas regény, megejtő emberi doku­mentum. H­ogy mikor és miképpen határozta el — az ő sza­vaival — „kedvelt főváro­sunk emelését”, ő maga mondja el naplójában. 1856 nyarán franciaországi és németföldi tanul­­mányútjáról egy vasárnap érkezett vissza Pestre. „Átöltözködvén s meg­ebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Elhagyott­­ságot s pusztulást észleltem, bárho­vá tekintek. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyűé­nek némileg, s feleszmélve elaléltsá­­gomból, megfogadom, hogy ez elha­gyott, s általam annyira kedvelt fő­városunk emelését tűzendem ki éle­tem egyik vezéreszméjéül. Végzetem megengedé, hogy évek múltán bár, de mégis egyik éber s lelkiismere­tes napszámosává válhassak az előt­tem szent ügynek." Az elhanyagolt Városliget volt az ihlető látvány, de a város egész új képét ő tervezte meg. Erről így ír naplójában: „A pesti boulevard ki­indulási pontja, szerény véleményem szerint, a Felső Duna-parton a Bá­­tory utcával szemben volna legcél­szerűbben kitűzendő, amennyiben e helyen megkezdve, a felső rakpart folytatása gyanánt szerepelne. A Bá­thory utcán végig egyenes vonalban a Váci útnak tartana, s azt elérve a vasúti indóházig s a kiszélesbített Mező utcán végig, a külső Király ut­cáig ágraznék el; a fővonal továbbha­ladna a Váci úton a Deák térig, s innen az Ország úton végig a Széna térig, s a Mészáros utcán le a Sóház térre, ahol újból a rakpartot érné el. Mellékágait a kiszélesített Király utca, a Kerepesi út, a Soroksári utca s a rendezendő Kétnyúl utca képez­nék.” Hogy a Kétnyúl utca hol volt, mi épült a helyén, nem tudom. De hogy Podmaniczky tervei lényegük­ben megvalósultak, azt mindenki láthatja. Valósággal jelképes az, hogy Pod­maniczky Frigyes kora és a mienk a nevét viselő téren összefonódik; a metróállomás töményen idézi a je­lenkort, egy empire stílusú ház pe­dig már állt az ő életében is. Szép szimbólumot vélek felfedezni abban is, hogy a város szívében e kis tér, amelynek nem volt neve, most Pod­maniczky Frigyesét veszi fel, és ez­zel újjászületik, mint az ő műve nyo­mán a főváros. M NÉPSZABADSÁG 1984. június 23., szombat A Mézga családtól a Hófehérig Beszélgetés Nepp Józseffel pályájáról, új filmjéről és a magyar animáció sikereiről 1957 óta dolgozik a „szakmában”. Személyi igazolványa így jelöli fog­lalkozását: rajzfilmrendező. Nem pontos meghatározás: ötleteket talált ki, forgatókönyveket írt, háttereit fes­tett, dolgozott animátorként, több filmjéhez maga komponálta a zenét, és persze rendezett, ő filmipari dol­gozónak vallja magát. Szerénység­ből? Netán utalással a munka sokré­tűségére? A Balázs Béla-díj, a Ma­gyar Népköztársaság Érdemes, majd Kiváló Művésze cím kitüntetettje, sok külföldi díj tulajdonosa. Népszóra­koztató. Amatőr filozófus. A széles népszerűséget a Gusztáv-, a Bubó- és a Mézga-sorozat hozta meg neki. Be­mutatásra vár Hófehér című, egész estés rajzfilmje. Nyissunk be a mű­helyébe ! — Kérem, kezdjük a beszélgetést egy gyakran használt, de nem min­denki által ismert fogalom tisztázá­sával. Mit nevezünk animációs film­nek? — Az elnevezés a latin anima, lé­lek szóból származik. Sokáig trükk­­filmnek nevezték, de ez a fogalom szűkösnek bizonyult, a filmszakmá­ban áttértek az animáció, az animá­ciós film elnevezésre. A dolgokat le­egyszerűsítve, kétfajta filmezési mód­szer létezik: az egyik a hagyományos, az ismertebb, amikor folyamatosan, másodpercenként 24 kockányi sebes­séggel pereg a film a kamerában, a másik, amikor egyenként „kockáz­­zák” a filmet — ha elkészül a kocka­sorozat, levetítik; az egymás utáni állóképek sora a folyamatos mozgás képzetét kelti. E csoportba tartozik a rajz-, báb-, kollázs-, gyurma-, tárgy­mozgatott vagy a papírkivágásos film és sok minden egyéb. Az eljárás egyik fontos jellemzője, hogy — például a rajzfilm esetében — sok ember közös alkotása. Az öt­let, az elképzelés lehet ugyan egyet­len személyé, de a megvalósítás nagy, kollektív erőfeszítést igényel. Például az 1973-ban készült, nyolcvan perc hosszúságú János vitéz munkálatai­ban, Jankovics Marcell irányításával, több mint húsz tervező és rajzoló, harminc-negyven kihúzó és kifestő, hat operatőr és számtalan más szak­ember vett részt. A film 60 ezer rajza több mint egy év, a teljes film két év alatt készült el.­­ Úgy tartják, hogy az animációs film korlátlan lehetőséget nyújt a fantázia szárnyalásának; itt minden megtörténhet, legyőzhetők a gravitá­ció törvényei, kitágíthatók a józan ész határai. Talán ebben rejlik a népszerűsége? — Részben ebben, de a fantáziával csínján kell bánni, sok a buktatója. A fantázia egy nagy zsák, telve látott, tapasztalt dolgokkal, de ha az ember kritikátlanul válogat belőle, elveszít­heti lába alól a valóság még szüksé­ges,­ minimális talaját is. Szeretem a fantáziagazdag filmeket, de csak ha ismerős hangulatokkal, tájakkal, ka­rakterekkel találkozom bennük. — De játékosság feltétlenül kell hozzá? — Igen, ezért tartom magam és it­teni társaimat egy kicsit infantilis­nak. Úgy­­látszik, a férfiak egész éle­tükben gyerekek maradnak, megtart­ják játékszenvedélyüket . A közvéleményt hallva gyakran tapasztalható, hogy az animációs fil­met nem tartja művészetnek, inkább valamiféle másodlagos terméknek az „élő" filmművészet mellett. Nepp Jó­zsef hogyan döntene ebben a kérdés­ben? — Első önálló filmem, 1960-ban, a Szenvedély — mert az volt az első, és mindjárt kiküldték a cannes-i film­­fesztiválra. Fontosnak tartom a Gusztáv-sorozatot, mert bizonyos fo­kig — sorozatként nagy súlyt jelen­tett — segített a magyar rajzfilm honi népszerűsítésében. Az öt perc gyilkosság című filmemben vettem észre készségemet-vonzódásomat a „fekete humorhoz”, a morbiditás­hoz. A Megalkuvó macskák esetében éreztem először, hogy az már az euró­pai színvonalat közelíti. S természe­tesen fontos számomra a Bubó- és a Mézga-sorozat, különösen pedig a legújabb, első egész estés filmem, a Hófehér. Vigyázat, nem Hófehérke! — Pedig ebben a Hófehérke és a hét törpe történetét dolgozta föl, olyan világsiker után, mint Walt Disney filmje. Nem tartja ezt me­részségnek, netán kockázatosnak? — Sőt példátlan szemtelenségnek, de hátha felfigyel rá a néző! Ment­ségemre szolgáljon, hogy hasonlót már mások is műveltek, nem is csu­pán a filmgyártásban. De elmondom a történetét, mert jobb volna, ha azzal dicsekedhetnék: megálmodtam, vagy üzenetet akarok küldeni az emberiségnek! De nem! Egyszer, stúdióvezetőm, Matolcsy György behívott magához: „Ide fi­gyelj! Ideje volna, hogy te is csinálj egy egész estés nagyfilmet!” „Bár­mit?” „Bármit!” Leutaztam a Bala­tonra, egy­­hétig törtem a fejem, és az jutott az eszembe: miért ne csi­nálhatnám meg még egyszer a Hó­fehérkét?! Egyszer már kitűnően bevált. Először paródiaként képzel­tem el, de rájöttem, az nem teljes értékű műfaj. Hosszú töprengés után az az ötletem támadt, hogy úgy fo­gom fel, mint egy bűnügyet. De mi­ly­enek lehetnek a szereplők? Felraj­zoltam sorban, olyan vonásokkal ru­háztam fel őket, melyekkel reális talajra helyeztem át a mesét, egy­szerre figyelve, hogy izgalmas és hu­moros is legyen. A dialógusokat Romhányi József dolgozta át, aztán még rengeteget csiszoltunk, változtattunk. Két stáb, majd egy harmadik elkezdte rajzol­ni, kilenc ember két év alatt elké­szítette a 80 ezer rajzot. Most már kész: július 2-án díszbemutató, 5- től vetítik a mozihálózatban. — Milyen közérzettel várja a be­mutatót? — Miért kellene eldönteni, és egy­általán lehet-e? Köztünk, filmesek között is nagyok a véleménykülönb­ségek, ami természetes, hiszen témá­ban, célban, esztétikai értékben igen sokféle animációs filmet lehet készí­teni. Vannak oktató, ismeretterjesztő, szórakoztató és kifejezetten művészi ambícióból készült filmek. Ha pél­dául az amerikai John Hubley költé­szettől csorduló rajzfilmjeire gondo­lok, hajlok e meghatározás felé, de magamat nem tartom művésznek, s nem szívesen vonatkoztatom ezt a fo­galmat saját szakmánkra. — Személyes pályáját tekintve mi­kor, hogyan merült fel önben a vágy vagy az elhatározás, hogy rajzfilm­rendező vagy, ha tetszik, „filmipari dolgozó” lesz? — A pálya vonzását gyermekko­rom óta érzem. Azóta, hogy 1946—48- ban először láttam Walt Disney-fil­meket és olyan figurákat, mint Miki egér, Donald kacsa, Jimming vagy Pinocchio. A korlátlan mese vonzása elragadott. De furcsa módon rám e filmek fülledten romantikus, csodá­latos háttérvilága hatott a legjobban — máig tartóan a romantikus realiz­mus irányába sodort. Akkortájt ala­kult ki bennem a vágy, hogy rajzfil­mes leszek. — Úgy tudom, egy időben mégis letért a pályájáról, bábfilmes akart lenni. — Igen. Új élményeket-benyomá­­sokat kaptam Jirí Trnkától, lenyű­göztek bábfilmjei, a Cseh legendák, A préri dala, A császár csalogánya. Olyannyira meglódította a fantáziá­mat, hogy az Iparművészeti Főisko­lán bábdíszlettel diplomáztam. Ma­chiavelli Mandragora című bábfilm­jéhez építettem egy nagyméretű dísz­letet, figurákkal. Amikor azonban a Pannónia Filmstúdióba kerültem gyakorlatra, kiderült, hogy nincs hely a bábstúdióban. Úgy éreztem, ketté­tört az életem. Szerencsére Macskás­,­sy Gyula magához vett asszisztens­nek. 1957. szeptember 1. fontos dátu­ma az életemnek; azóta nem tudnak megszabadulni tőlem. — Ez több mint negyedszázad. Meg tudja mondani, mennyi filmet csinált azóta, mennyiben működött közre? — Számszerűen nem. Körülbelül harmincórányi rajzfilmben vettem részt rajzolóként vagy rendezőként. Ez a mi szakmáinkban ugyancsak soknak számít. Ezenkívül több for­gatókönyvet is írtam másoknak. — Ebből a sok alkotásból meg tud­na nevezni négy-öt olyan filmet, amely a pályája alakulására megha­tározó volt? — Ideges várakozással. Hiába va­gyok „régi motoros”, a Hófehér tel­jesen más minőség, mint amit eddig csináltam. Az egész estés film nem azonos ugyanolyan hosszúságú, sok rövidfilmmel. A három Mézga-soro­zat összesen 18 óra hosszúságú volt, hát csak nem ijedek meg egy más­fél órás filmtől — gondoltam. De megijedtem. A Hófehérnek más a kompozíciója, íve, ritmusa. Most már a közönségé az ítélkezés joga. — Apropó, rajznagyjátékfilm! Nemrégiben olvastam Ranko Moni­­tic jugoszláv szakíró nyilatkozatát: „Amit a Pannónia az egész estés fil­mek terén létrehozott, az elmúlt év­tized legnagyobb teljesítménye az európai animációban.” Vajon ani­mációs filmjeink növekvő hazai és külföldi sikere azzal függ össze, hogy a Pannónia intenzíven rátért az egész estés filmek készítésére? — Ez, gondolom, fontos, de csak egyetlen összetevő a sok közül. Ab­ban mindenképpen része van, hogy a Pannóniát a világ öt nagy rajzfilm­stúdiója között emlegetik. De a mennyiségi mutatóknál fontosabbak a minőségiek. Az például, hogy ani­mációs nagyjátékfilmjeink nem egyetlen nyomon haladnak, műfaji­lag, technikailag, stilárisan egyaránt nagyon változatosak. Ennek az az alkotó együttműkö­dés a forrása, amit még Macskássy Gyula és az idősebb nemzedék ki­alakított. Nálunk az alkotók képe­sek csoporttá szerveződni, alkalmaz­kodnak a másik rendező egyénisé­géhez, elképzeléséhez. Ugyanakkor vigyázunk rá, hogy a nagyjátékfil­mekre fordított figyelem ne okoz­zon kárt az egyéb műfajoknak. Aki készített egy nagyfilmet, ugyanúgy forgat utána rövidet is, mint koráb­ban. — Ön most, nagyfilmje befejezése után, mivel foglalkozik? — Kétféle munkán dolgozom. A kanadai megrendelésre készülő Macskafogó című rajzfilmnek írtam a forgatókönyvét, és vállaltam a hangrendezését is. Ennek a macs­kákról, egerekről és patkányokról szóló, egész estés bűnügyi filmnek különben Ternovszky Béla a rende­zője. Ugyanakkor a Dargay Attila ren­dezte Szaffinak (a film Jókai Mór A cigánybáró című regénye nyomán készül) festem a hátterét. És érlelődik bennem a kutyám „naplóját” feldolgozó négyrészes tévésorozat ötlete-forgatókönyve, de ehhez még meg kell találni a part­nereket. Havas Ervin BOROS JENŐ FELVÉTELE Néhány kép a Hófehérből. 7x1 Küzdelem a babona ellen Felülről lefelé, jobb kezemmel kopogom le: „Jól vagyok, hiszen szilárdan állok a fejemen!” „Minden jó, ha jó a vége!” — sóhajtott a szalámi vége, amikor az ügyes eladó, tíz dekába, plombával együtt belemérte! „A háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz.” A hiedelemmel ellentétben ezt nem Montecuccoli mondta, de nem ez a lényeg! Ebből a három dologból egy is jó szolgálatot tehetne a sokszorosan szükséges békének! Felfigyeltem a város legőszintébb koldusára! Nyakában az adakozásra szólító táblán olvasható a szöveg: „Sem feleség, sem gyerek! Nem kenyérre, pálinkára kéregetek! Ne értse félre hát, hogy itt ülök, és láthatóan oly derűsen énekelgetek!” A kirakattal szemben állok. Egyszerre látom üvege mögött a bőséges árukészletet, s szemembe tükrözi a hátam mögött dúsan zajló életet, önmagam fordított mását — amint bámulom e tükrözéseket! Felemás temetés Életében nem boldogult a megboldogult. Talán katona sem volt soha ő, de a búcsúztató közhelyek puffogásaitól a vaktöltényes­­ díszsortüzet idézve zeng a temető. IXegy magánhétszeregy Egy kert, egy ház, egy szoba, egy asztal, egy szék, egy apró papír, egy parányi ceruza. Ilyen kevésből állna a már soha el nem készülő hétszeregyek sora, mert jellemző a létre, hogy a hétszeregynek is egy a vége! BORBÉLY TIBOR

Next