Népszabadság, 1984. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
16 BOLDIZSÁR IVÁN: Budapest vőlegénye Budapest vőlegénye — Krúdy Gyula nevezte el így — Podmaniczky Frigyes. Krúdy szavai olvashatók azon a szép, fekete ,márvány emléktáblán is, az új Podmaniczky Frigyes téren, ahol a budapesti Városvédő Egyesület nevében az avatóbeszédet mondtam. Hálás vagyok e megtiszteltetésnek és egy újonnan kiadott könyvnek is — erről később —, mert eddig, azt hiszem, nem tudtam többet Podhmaniczky Frigyesről, mint a legtöbb pesti polgártársam: különc volt, feltűnő kockás ruhában és szürke kürtő kalapban sétálgatott az Andrássy úton, amelyet Sugár út néven az ő tervei alapján, ösztönzésének hatására és a párizsi avenuek mintájára építettek. Podimaniczky Frigyes sokkal több volt ennél. Fiatal korában, a szabadágharc előtti években a pozsonyi, reformországgyűlések követei Pokolbárónak nevezték. A kiegyezés után kortársai „a legjobb szívű magyar úriember” elnevezéssel illették. A múlt század hatvanas éveinek egyik legnépszerűbb regényírója volt. A hetvenes években a Nemzeti Színház igazgatója, a nyolcvanas években az Operaház megteremtője és ugyancsak igazgatója, és öreg korában egyszerűen „Frici bárónak” becézték. Mindez a sok elnevezés illett rá, ám még ennél is gazdagabb Podmaniczky Frigyes élete. Fiatal korában egyaránt barátja volt Széchenyinek és Kossuthnak, később Deák Ferenc híve, Tisza Kálmán bizalmasa, Jósika Miklós sógora, Jászai Mari direktora és támogatója. És hogy ki ne hagyjam ebből az epigrammatikus életrajzból: huszárkapitányként végigharcolta a szabadságharcot Schwechattól Világosig, jelen volt a fegyverletételnél, de nem menekült el: pénzét szétosztotta huszárjai közt, és velük együtt vállalta a kényszerbesorozott császári közlegény keserves sorsát. Két évig sínylődött Észak- Olaszországban és Tirolban. Hazatérve egy asszony, az abban a korban annyit emlegetett „honunk szebb lelkű hölgyeinek egyike”, sírta ki a bakasorból. Volt országgyűlési képviselő, a Hazánk című lap főszerkesztője, majd „a legjobb szívű magyar úriember” öccsének anyagi csődje miatt maga is úgyszólván koldusbotra jutott. A nagybirtokosbáró szabályos polgári hivatalnok lett a vasútépítésnél, majd az Adria Biztosítónál. Amikor sorsa jobbra fordult, bejárta egész Európát, és a század nemes szokása szerint mindenütt figyelt, jegyzett, tanult, és jó hírt hozott vissza, hogy hazájának, de főképpen szereknetes Budapestjének hasznára fordíthassa. Századának jelentős alakja volt, akit nem tiszteltünk méltóképpen. Egy szűk látókörű, a múltat felületesen értékelő szemlélet még a nevét is levétette a róla elnevezett utcáról, holott aligha van Budapestnek olyan egykori polgára, aki itt utcanevet jobban megérdemelne, amint Podmaniczky Frigyes. Budapest mai polgárai önmagukat is megtisztelik azzal, hogy a fővárosi tanács a Városszépítő Egyesület javaslatára és a televízió városvédő műsorának ösztönzésére az Arany János utcai metróállomás körüli teret róla nevezte el, ahol az emléktábla terveinek és megvalósító munkájának legfontosabb területére, a Belvárosra emlékeztet. Az előbbi felsorolásban éppen azt a címét és rangját nem említettem, amely egyébként a főváros emlékezetében még legelevenebbül él: Podmaniczky Frigyes a Közmunkák Tanácsának alelnökeként, voltaképpen vezetőjeként nagyon sokat tett a korszerű Budapest megteremtéséért. Az ő külföldi tapasztalatokból is táplálkozó tervező ereje, patrióta és lokálpatrióta szíve, fáradhatatlan hivatali tevékenysége, mindig közhasznú bőkezűsége nélkül Budapest nem volna az a világváros, amellyé lett, nem volna az a hely, amelyet arányaival és kilátásaival, körútjaival és sugárútjával, tereivel és Dunapartjával annyira szeretünk, és a külföldiek csodálatát is kivívja.it köszönhetünk Podmaniczky Frigyesnek? „Szinte majdnem mindent, magát az egész modern Budapestet. Ha kinyitjuk vízcsapjainkat, jusson eszünkbe, hogy Podmaniczky szorgalmazta először az egészséges, iható vizet, a vízvezetékek bevezetését minden lakásba. Ha kilépünk a kapun, emlékezzünk rá, hogy ő buzdított a sáros, hepehupás utcák kiegyengetésére és kikövezésére, mint ahogy ő fogadtatta el a főváros csatornázásának és a közvilágításnak a terveit is. A Duna rakpartjainak nagyszabású építkezése, a királyi várkert bővítése, a Duna-korzó és a Sugár út kiépítése, a Nagykörút megnyitása, a Kerepesi (ma Rákóczi) és az Üllői út szabályozása, a Belváros rendezése, a Városligetnek, a Zugligetnek, a Sváb-hegynek és a Gellérthegynek utakkal, vízzel, világítással való ellátása, a Mátyástemplom és a Bazilika építkezéseinek meggyorsítása, a Nagycsarnok emelése, nagyszabású vasúti pályaudvarok kiképzése, fasorok, közkutak, köztéri emlékek létesítése, középületek és magánpaloták sorának felépítése fűződik nevéhez, a Közmunkák Tanácsában végzett több évtizedes munkásságához." A már említett könyv kitűnő utószavának íróját, Steinert Ágotát idéztem. Szerencsés véletlen, hogy a Helikon Könyvkiadónál éppen az idei könyvhétre jelent meg egy válogatás naplótöredékeiből, mert mint ama század legtöbb nagy szereplője, szorgalmasan írt naplót, s ezzel a magyar irodalomban és a történelemben is, Széchenyi István és Justh Zsigmond között foglal helyet. A kötet címe: „Egy régi gavallér emlékei”. Kevés élvezetesebb olvasmány került a kezembe az utóbbi években. Hiteles memoár, izgalmas regény, megejtő emberi dokumentum. Hogy mikor és miképpen határozta el — az ő szavaival — „kedvelt fővárosunk emelését”, ő maga mondja el naplójában. 1856 nyarán franciaországi és németföldi tanulmányútjáról egy vasárnap érkezett vissza Pestre. „Átöltözködvén s megebédelvén délután bérkocsit szólítva a Városligetbe hajtattam. Elhagyottságot s pusztulást észleltem, bárhová tekintek. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyűének némileg, s feleszmélve elaléltságomból, megfogadom, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzendem ki életem egyik vezéreszméjéül. Végzetem megengedé, hogy évek múltán bár, de mégis egyik éber s lelkiismeretes napszámosává válhassak az előttem szent ügynek." Az elhanyagolt Városliget volt az ihlető látvány, de a város egész új képét ő tervezte meg. Erről így ír naplójában: „A pesti boulevard kiindulási pontja, szerény véleményem szerint, a Felső Duna-parton a Bátory utcával szemben volna legcélszerűbben kitűzendő, amennyiben e helyen megkezdve, a felső rakpart folytatása gyanánt szerepelne. A Báthory utcán végig egyenes vonalban a Váci útnak tartana, s azt elérve a vasúti indóházig s a kiszélesbített Mező utcán végig, a külső Király utcáig ágraznék el; a fővonal továbbhaladna a Váci úton a Deák térig, s innen az Ország úton végig a Széna térig, s a Mészáros utcán le a Sóház térre, ahol újból a rakpartot érné el. Mellékágait a kiszélesített Király utca, a Kerepesi út, a Soroksári utca s a rendezendő Kétnyúl utca képeznék.” Hogy a Kétnyúl utca hol volt, mi épült a helyén, nem tudom. De hogy Podmaniczky tervei lényegükben megvalósultak, azt mindenki láthatja. Valósággal jelképes az, hogy Podmaniczky Frigyes kora és a mienk a nevét viselő téren összefonódik; a metróállomás töményen idézi a jelenkort, egy empire stílusú ház pedig már állt az ő életében is. Szép szimbólumot vélek felfedezni abban is, hogy a város szívében e kis tér, amelynek nem volt neve, most Podmaniczky Frigyesét veszi fel, és ezzel újjászületik, mint az ő műve nyomán a főváros. M NÉPSZABADSÁG 1984. június 23., szombat A Mézga családtól a Hófehérig Beszélgetés Nepp Józseffel pályájáról, új filmjéről és a magyar animáció sikereiről 1957 óta dolgozik a „szakmában”. Személyi igazolványa így jelöli foglalkozását: rajzfilmrendező. Nem pontos meghatározás: ötleteket talált ki, forgatókönyveket írt, háttereit festett, dolgozott animátorként, több filmjéhez maga komponálta a zenét, és persze rendezett, ő filmipari dolgozónak vallja magát. Szerénységből? Netán utalással a munka sokrétűségére? A Balázs Béla-díj, a Magyar Népköztársaság Érdemes, majd Kiváló Művésze cím kitüntetettje, sok külföldi díj tulajdonosa. Népszórakoztató. Amatőr filozófus. A széles népszerűséget a Gusztáv-, a Bubó- és a Mézga-sorozat hozta meg neki. Bemutatásra vár Hófehér című, egész estés rajzfilmje. Nyissunk be a műhelyébe ! — Kérem, kezdjük a beszélgetést egy gyakran használt, de nem mindenki által ismert fogalom tisztázásával. Mit nevezünk animációs filmnek? — Az elnevezés a latin anima, lélek szóból származik. Sokáig trükkfilmnek nevezték, de ez a fogalom szűkösnek bizonyult, a filmszakmában áttértek az animáció, az animációs film elnevezésre. A dolgokat leegyszerűsítve, kétfajta filmezési módszer létezik: az egyik a hagyományos, az ismertebb, amikor folyamatosan, másodpercenként 24 kockányi sebességgel pereg a film a kamerában, a másik, amikor egyenként „kockázzák” a filmet — ha elkészül a kockasorozat, levetítik; az egymás utáni állóképek sora a folyamatos mozgás képzetét kelti. E csoportba tartozik a rajz-, báb-, kollázs-, gyurma-, tárgymozgatott vagy a papírkivágásos film és sok minden egyéb. Az eljárás egyik fontos jellemzője, hogy — például a rajzfilm esetében — sok ember közös alkotása. Az ötlet, az elképzelés lehet ugyan egyetlen személyé, de a megvalósítás nagy, kollektív erőfeszítést igényel. Például az 1973-ban készült, nyolcvan perc hosszúságú János vitéz munkálataiban, Jankovics Marcell irányításával, több mint húsz tervező és rajzoló, harminc-negyven kihúzó és kifestő, hat operatőr és számtalan más szakember vett részt. A film 60 ezer rajza több mint egy év, a teljes film két év alatt készült el. Úgy tartják, hogy az animációs film korlátlan lehetőséget nyújt a fantázia szárnyalásának; itt minden megtörténhet, legyőzhetők a gravitáció törvényei, kitágíthatók a józan ész határai. Talán ebben rejlik a népszerűsége? — Részben ebben, de a fantáziával csínján kell bánni, sok a buktatója. A fantázia egy nagy zsák, telve látott, tapasztalt dolgokkal, de ha az ember kritikátlanul válogat belőle, elveszítheti lába alól a valóság még szükséges, minimális talaját is. Szeretem a fantáziagazdag filmeket, de csak ha ismerős hangulatokkal, tájakkal, karakterekkel találkozom bennük. — De játékosság feltétlenül kell hozzá? — Igen, ezért tartom magam és itteni társaimat egy kicsit infantilisnak. Úgylátszik, a férfiak egész életükben gyerekek maradnak, megtartják játékszenvedélyüket . A közvéleményt hallva gyakran tapasztalható, hogy az animációs filmet nem tartja művészetnek, inkább valamiféle másodlagos terméknek az „élő" filmművészet mellett. Nepp József hogyan döntene ebben a kérdésben? — Első önálló filmem, 1960-ban, a Szenvedély — mert az volt az első, és mindjárt kiküldték a cannes-i filmfesztiválra. Fontosnak tartom a Gusztáv-sorozatot, mert bizonyos fokig — sorozatként nagy súlyt jelentett — segített a magyar rajzfilm honi népszerűsítésében. Az öt perc gyilkosság című filmemben vettem észre készségemet-vonzódásomat a „fekete humorhoz”, a morbiditáshoz. A Megalkuvó macskák esetében éreztem először, hogy az már az európai színvonalat közelíti. S természetesen fontos számomra a Bubó- és a Mézga-sorozat, különösen pedig a legújabb, első egész estés filmem, a Hófehér. Vigyázat, nem Hófehérke! — Pedig ebben a Hófehérke és a hét törpe történetét dolgozta föl, olyan világsiker után, mint Walt Disney filmje. Nem tartja ezt merészségnek, netán kockázatosnak? — Sőt példátlan szemtelenségnek, de hátha felfigyel rá a néző! Mentségemre szolgáljon, hogy hasonlót már mások is műveltek, nem is csupán a filmgyártásban. De elmondom a történetét, mert jobb volna, ha azzal dicsekedhetnék: megálmodtam, vagy üzenetet akarok küldeni az emberiségnek! De nem! Egyszer, stúdióvezetőm, Matolcsy György behívott magához: „Ide figyelj! Ideje volna, hogy te is csinálj egy egész estés nagyfilmet!” „Bármit?” „Bármit!” Leutaztam a Balatonra, egyhétig törtem a fejem, és az jutott az eszembe: miért ne csinálhatnám meg még egyszer a Hófehérkét?! Egyszer már kitűnően bevált. Először paródiaként képzeltem el, de rájöttem, az nem teljes értékű műfaj. Hosszú töprengés után az az ötletem támadt, hogy úgy fogom fel, mint egy bűnügyet. De milyenek lehetnek a szereplők? Felrajzoltam sorban, olyan vonásokkal ruháztam fel őket, melyekkel reális talajra helyeztem át a mesét, egyszerre figyelve, hogy izgalmas és humoros is legyen. A dialógusokat Romhányi József dolgozta át, aztán még rengeteget csiszoltunk, változtattunk. Két stáb, majd egy harmadik elkezdte rajzolni, kilenc ember két év alatt elkészítette a 80 ezer rajzot. Most már kész: július 2-án díszbemutató, 5- től vetítik a mozihálózatban. — Milyen közérzettel várja a bemutatót? — Miért kellene eldönteni, és egyáltalán lehet-e? Köztünk, filmesek között is nagyok a véleménykülönbségek, ami természetes, hiszen témában, célban, esztétikai értékben igen sokféle animációs filmet lehet készíteni. Vannak oktató, ismeretterjesztő, szórakoztató és kifejezetten művészi ambícióból készült filmek. Ha például az amerikai John Hubley költészettől csorduló rajzfilmjeire gondolok, hajlok e meghatározás felé, de magamat nem tartom művésznek, s nem szívesen vonatkoztatom ezt a fogalmat saját szakmánkra. — Személyes pályáját tekintve mikor, hogyan merült fel önben a vágy vagy az elhatározás, hogy rajzfilmrendező vagy, ha tetszik, „filmipari dolgozó” lesz? — A pálya vonzását gyermekkorom óta érzem. Azóta, hogy 1946—48- ban először láttam Walt Disney-filmeket és olyan figurákat, mint Miki egér, Donald kacsa, Jimming vagy Pinocchio. A korlátlan mese vonzása elragadott. De furcsa módon rám e filmek fülledten romantikus, csodálatos háttérvilága hatott a legjobban — máig tartóan a romantikus realizmus irányába sodort. Akkortájt alakult ki bennem a vágy, hogy rajzfilmes leszek. — Úgy tudom, egy időben mégis letért a pályájáról, bábfilmes akart lenni. — Igen. Új élményeket-benyomásokat kaptam Jirí Trnkától, lenyűgöztek bábfilmjei, a Cseh legendák, A préri dala, A császár csalogánya. Olyannyira meglódította a fantáziámat, hogy az Iparművészeti Főiskolán bábdíszlettel diplomáztam. Machiavelli Mandragora című bábfilmjéhez építettem egy nagyméretű díszletet, figurákkal. Amikor azonban a Pannónia Filmstúdióba kerültem gyakorlatra, kiderült, hogy nincs hely a bábstúdióban. Úgy éreztem, kettétört az életem. Szerencsére Macskás,sy Gyula magához vett asszisztensnek. 1957. szeptember 1. fontos dátuma az életemnek; azóta nem tudnak megszabadulni tőlem. — Ez több mint negyedszázad. Meg tudja mondani, mennyi filmet csinált azóta, mennyiben működött közre? — Számszerűen nem. Körülbelül harmincórányi rajzfilmben vettem részt rajzolóként vagy rendezőként. Ez a mi szakmáinkban ugyancsak soknak számít. Ezenkívül több forgatókönyvet is írtam másoknak. — Ebből a sok alkotásból meg tudna nevezni négy-öt olyan filmet, amely a pályája alakulására meghatározó volt? — Ideges várakozással. Hiába vagyok „régi motoros”, a Hófehér teljesen más minőség, mint amit eddig csináltam. Az egész estés film nem azonos ugyanolyan hosszúságú, sok rövidfilmmel. A három Mézga-sorozat összesen 18 óra hosszúságú volt, hát csak nem ijedek meg egy másfél órás filmtől — gondoltam. De megijedtem. A Hófehérnek más a kompozíciója, íve, ritmusa. Most már a közönségé az ítélkezés joga. — Apropó, rajznagyjátékfilm! Nemrégiben olvastam Ranko Monitic jugoszláv szakíró nyilatkozatát: „Amit a Pannónia az egész estés filmek terén létrehozott, az elmúlt évtized legnagyobb teljesítménye az európai animációban.” Vajon animációs filmjeink növekvő hazai és külföldi sikere azzal függ össze, hogy a Pannónia intenzíven rátért az egész estés filmek készítésére? — Ez, gondolom, fontos, de csak egyetlen összetevő a sok közül. Abban mindenképpen része van, hogy a Pannóniát a világ öt nagy rajzfilmstúdiója között emlegetik. De a mennyiségi mutatóknál fontosabbak a minőségiek. Az például, hogy animációs nagyjátékfilmjeink nem egyetlen nyomon haladnak, műfajilag, technikailag, stilárisan egyaránt nagyon változatosak. Ennek az az alkotó együttműködés a forrása, amit még Macskássy Gyula és az idősebb nemzedék kialakított. Nálunk az alkotók képesek csoporttá szerveződni, alkalmazkodnak a másik rendező egyéniségéhez, elképzeléséhez. Ugyanakkor vigyázunk rá, hogy a nagyjátékfilmekre fordított figyelem ne okozzon kárt az egyéb műfajoknak. Aki készített egy nagyfilmet, ugyanúgy forgat utána rövidet is, mint korábban. — Ön most, nagyfilmje befejezése után, mivel foglalkozik? — Kétféle munkán dolgozom. A kanadai megrendelésre készülő Macskafogó című rajzfilmnek írtam a forgatókönyvét, és vállaltam a hangrendezését is. Ennek a macskákról, egerekről és patkányokról szóló, egész estés bűnügyi filmnek különben Ternovszky Béla a rendezője. Ugyanakkor a Dargay Attila rendezte Szaffinak (a film Jókai Mór A cigánybáró című regénye nyomán készül) festem a hátterét. És érlelődik bennem a kutyám „naplóját” feldolgozó négyrészes tévésorozat ötlete-forgatókönyve, de ehhez még meg kell találni a partnereket. Havas Ervin BOROS JENŐ FELVÉTELE Néhány kép a Hófehérből. 7x1 Küzdelem a babona ellen Felülről lefelé, jobb kezemmel kopogom le: „Jól vagyok, hiszen szilárdan állok a fejemen!” „Minden jó, ha jó a vége!” — sóhajtott a szalámi vége, amikor az ügyes eladó, tíz dekába, plombával együtt belemérte! „A háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz.” A hiedelemmel ellentétben ezt nem Montecuccoli mondta, de nem ez a lényeg! Ebből a három dologból egy is jó szolgálatot tehetne a sokszorosan szükséges békének! Felfigyeltem a város legőszintébb koldusára! Nyakában az adakozásra szólító táblán olvasható a szöveg: „Sem feleség, sem gyerek! Nem kenyérre, pálinkára kéregetek! Ne értse félre hát, hogy itt ülök, és láthatóan oly derűsen énekelgetek!” A kirakattal szemben állok. Egyszerre látom üvege mögött a bőséges árukészletet, s szemembe tükrözi a hátam mögött dúsan zajló életet, önmagam fordított mását — amint bámulom e tükrözéseket! Felemás temetés Életében nem boldogult a megboldogult. Talán katona sem volt soha ő, de a búcsúztató közhelyek puffogásaitól a vaktöltényes díszsortüzet idézve zeng a temető. IXegy magánhétszeregy Egy kert, egy ház, egy szoba, egy asztal, egy szék, egy apró papír, egy parányi ceruza. Ilyen kevésből állna a már soha el nem készülő hétszeregyek sora, mert jellemző a létre, hogy a hétszeregynek is egy a vége! BORBÉLY TIBOR