Népszabadság, 1984. október (42. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
8 FODRÁSZHÁBORÚ Zúgolódnak a fővárosi fodrászok. Ha egy vendég mostanában beül a borbélyszékbe, mondjuk, a Budapesti Állami Fodrászat valamelyik üzletében, hajvágás közben fültanúja lehet annak a sok kétségnek, amely hónapok óta foglalkoztatja az e szakmában dolgozókat. A figarók kitartóan érdeklődnek a törzsvendégektől, hallottak-e valamit a vállalat átszervezéséről, mert hogy ebben az ügyben jóformán csak találgatásokra, szóbeszédekre, pletykákra hagyatkozhatnak. Kétségek között — A légkör rossz. Az emberek többsége hetek óta bizonytalanságban él — közli Szőcs Tivadarné, a Budapesti Állami Fodrászat 35-ös számú, a zuglói Martos Flóra utcai üzletének szakszervezeti bizalmija, aki tanulóéveit is beszámítva több mint 20 esztendeje dolgozik e cégnél férfifodrászként. — Augusztus közepén összehívtak egy gyűlést, ahol bejelentették, hogy a szolgáltató szervezetek korszerűsítésére vonatkozó minisztertanácsi határozat alapján a Budapesti Állami Fodrászat kisvállalatokra bomlik. Azóta kétségek között élünk, a legkülönbözőbb híreket lehet hallani. Azok, akiknek a mi tájékoztatásunk lenne a feladatuk, nem érzékelik kellőképpen, hogy a megélhetésünkről, a jövőnkről van szó! S az újságíró hiába veti közbe, hogy az augusztusi, első bejelentést követően még volt két másik tájékoztató is, ahol a fővárosi tanács illetékes vezetői válaszoltak az átszervezéssel kapcsolatos kérdésekre, a jelek szerint ezt sem tartják elegendőnek. — Azért, mert éreztük a válaszadók bizonytalanságát. Az embereket joggal foglalkoztatta, mi lesz ezután az anyagellátással, a textiltisztítással, a karbantartással, tehát azokkal a területekkel, amelyeket eddig a vállalat központilag végzett, hová kerülnek a pénztárosok, a takarítónők, akiket a már korábban szerződésbe adott üzletekben nem is alkalmaznak. A válaszokból az derült ki, hogy ezekben a kérdésekben a majdan megalakuló kisvállalatok döntenek. Az anyagot például úgy szerzik be, ahogy számukra ez a legkifizetődőbb. De könyörgök, hogyan? S vajon azok a vezetők, akiket a kisvállalatok élére kijelölnek, alkalmasak lesznek-e a számukra teljesen új feladat ellátására? Ugyanezeket a kérdéseket sokan felteszik manapság a Budapesti Állami Fodrászat üzleteiben. S miután megnyugtató válaszokat eddig nemigen kaptak, a vendégektől érdeklődnek. Ahogy a Martos Flóra utcai üzletben az egyik fiatal fodrásznő rezignáltan megjegyezte, egyiküktőlmásikuktól többet tudtak meg hajvágás közben, mint a hivatalos informátoroktól. Nem csoda tehát, hogy a vállalatnál egyesek várakozó álláspontra helyezkednek, mások pedig beadják a felmondásukat. Ez utóbbiak közé tartozik egyébként Szőcs Tivadarné is; ő a negyedik, aki — csak a Martos Flóra utcai üzletről van szó! — rövid időn belül otthagyja a céget. Hallgassuk meg ismét a szakszervezeti bizalmit: — A közelmúltban telefonáltak a vállalati szakszervezeti bizottságtól, és közölték velem, hogy a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága meghozta a döntést: a vállalat feloszlik, a jövőben megalakul a tíz kisvállalat. Mondták, hívjam össze az embereket, és ezt jelenítsem be nekik. Megtettem, de kínosan érintett, ugyanis egyetlen kérdésükre sem tudtam megnyugtató választ adni. A fővárosi tanács ipari és mezőgazdasági főosztályán számokat sorolnak, amikor beszélgetésünk elején feltesszük ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket a Martos Flóra utcai üzletben hallottunk. A fővárosban a fodrász-kozmetikai tevékenységet jelenleg egy állami vállalat, nyolc szövetkezet, kilenc kisszövetkezet és csaknem nyolcszáz kisiparos végzi. Az 1800 embert foglalkoztató nagyvállalatnak, a Budapesti Állami Fodrászatnak 111 üzlete van. A vállalat nyeresége 1982-ben 1 millió, 1983-ban 2,9 millió forint volt, amely a 150 millió forintos árbevételhez viszonyítva elég csekély. Az illetékesek szerint a vállalat keveset tett szervezetének korszerűsítéséért. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a cég az elmúlt évben számottevően túllépte bérszínvonalát, s olyan mértékű adóbefizetési kötelezettsége keletkezett, amelyre nyeresége nem nyújtott fedezetet. Az alaphiány keletkezését, a vállalat esetleges szanálását csak központi beavatkozással lehetett elkerülni. Az illetékes szervek a bérpreferencia feltételeként külön is előírták a szervezetkorszerűsítés ez év végéig történő teljes körű végrehajtását. A fővárosi tanácsnál alapos vizsgálódás után arra az eredményre jutottak, hogy a vállalat összes üzletéből 10 életképes, megközelítőleg azonos gazdasági feltételekkel induló — a kerületi tanácsok felügyelete alá tartozó — kisvállalat alakítható, úgy, hogy működési területük többnyire kéthárom kerületre terjed ki. A leendő igazgatókat most még kijelölik, egykét év múlva pedig a dolgozók fogják megválasztani az első számú vezetőket. Nézzük meg, milyen előnyökkel jár az átszervezés. Az osztályvezető véleménye szerint a szolgáltató szervezetek számának növekedése magában hordja a versenyhelyzet fokozásának lehetőségét. Ha kevesebb az üzlet, közvetlenebbé válhat a vezetői ellenőrzés, s így visszaszoríthatók egyes nemkívánatos jelenségek, mint például a fodrászok között tapasztalható saját zsebre dolgozás. A kisszervezetek szabályozó rendszere elősegíti a költségekkel való jobb takarékosságot, mert lehetővé teszi a megtakarítás anyagi ösztönzésre történő felhasználását éppúgy, mint a többletteljesítmények progresszív adóterhek nélküli elismerését. Mi lesz az üdülővel? Az általános elvek ismertetése után térjünk ki néhány gyakorlati kérdésre. Megszűnik a Budapesti Állami Fodrászatnál a korábbi központi anyagbázis: a kellékeket a kisvállalatok továbbra is nagykereskedelmi áron szerezhetik be. A gépek javítása a központból az egyik kisvállalathoz kerülő karbantartók dolga lesz. Egy-egy kisvállalatnál — az igazgatót, a főkönyvelőt is beleértve — az előzetes számítások szerint nyolc adminisztratív dolgozóra lesz szükség. A Budapesti Állami Fodrászat központjában nyolcvanan dolgoztak, tehát a 10 kisvállalatot alapul véve ez azt jelenti, hogy összességében az íróasztalok mögött ülők létszáma nem csökken. A fővárosi tanács illetékeseinek számításai szerint viszont a kisvállalatok általános költsége így is egyharmada lesz a jelenlegi nagyvállalaténak. Mi lesz a vállalat Belvárosban levő, Gerlóczy utcai központi épületével? Eladják, s az érte kapott pénzt elosztják a kisvállalatok között. Hol fognak dolgozni a kisvállalatok irodistái? A nagy alapterületű fodrászüzletekben leválasztással alakítanak ki erre alkalmas helyiségeket, ami persze pénzbe kerül, s csökkenti a szolgáltatási területet! További kérdés: mi lesz a vállalat balatonkenesei üdülőjével? Ma még senki sem tudja. Lehet, hogy túladnak rajta, de az is elképzelhető, hogy a kisvállalatok közösen gondoskodnak majd a fenntartásról. Megannyi probléma, ami bizonyítja az átszervezés nehézségeit. — A kisvállalati szabályozás a korábbinál kedvezőbb helyzetet teremt a teljesítményekkel arányos bérek kifizetésére — állítja Reviczky Győző, a Budapesti Állami Fodrászat műszaki igazgatóhelyettese, aki az egyik megalakuló kisvállalat leendő igazgatója. — Eddig ezt a bérszínvonal-szabályozás korlátai nem tették lehetővé. A minimum alatt teljesítő, úgynevezett vattaembereket kellett tartanunk ahhoz, hogy a jól dolgozók bérét kifizethessük. Az új szervezeti keretek között erre nem lesz szükség. A baj csupán az, hogy a fodrászok ma még nem látják ugyanezt ilyen világosan, s többségük bizonytalanságok, kétségek között él. Az új kisvállalatok a jövő év januárjától kezdenek dolgozni. Az átszervezés lebonyolítására s a központból távozók elhelyezkedésének segítésére tanácsi biztost jelöltek ki. A budapesti Vénusz Fodrász Szövetkezetnél néhány hónapja már végrehajtották az átszervezést. Az ide tartozó, a VII., a XVI. és a XVII. kerületben levő, összesen 84 üzlet közül 30 ráfizetéses volt. — Amióta nincs állami támogatás, megcsappant a nyereségünk, életképtelenek lettünk — mondja az okokat taglalva Berendi Henrik, aki 25 évig dolgozott férfifodrászként, egy ideig a Vénusz Szövetkezet elnöke volt, s az átszervezés óta a Saturnus kisszövetkezet munkáját irányítja. — Érzékeltük, hogy a fodrászok a borravaló jóvoltából ugyan nem mennek tönkre, de a szövetkezet már nehezen tud talpon maradni. Az átszervezés itt sem ment könynyen. Különösen azok után nem, hogy az 1982-es év végén regisztrált 800 ezer forintos veszteség után tavaly 500 ezer forint nyereséget könyvelhettek el, csakhogy ez az árbevételhez képest nem volt számottevő. A kisszövetkezet elnöke határozottan állítja: Budapesten túl sok a fodrászüzlet, s az a baj, hogy az igazán jóból van kevés. Talán ez az átszervezés megindít egyfajta polarizálódást — reménykedik Berendi Henrik, aki jelenleg a legnagyobb eredménynek azt tartja, hogy a valóban ügyes fodrász a korábbinál jobban tud keresni. Amíg régen ugyanis átlagteljesítményük 28 százalékát kapták meg, most ugyanez 35 százalékra növekszik. S a jelszó: minden üzlet tartsa el önmagát. Az üzletek minden hónapban előre meghatározott átalányt fizetnek be a kisszövetkezet kasszájába, az ezen felüli megtakarítás tehát „helyben” marad. A Saturnus kisszövetkezetnek 13 üzlete van, s az adminisztratív munkát — a kisvállalatnál alkalmazott nyolccal szemben — itt négyen látják el: az elnökön kívül egy főkönyvelő, egy adminisztrátor, valamint egy nyugdíjas fodrász, akit anyagbeszerzőként alkalmaznak. Gondok persze adódnak. Jó néhányan itt sem örültek az átszervezésnek. Nem aratott osztatlan sikert például az, hogy a tagoknak ismét részjegyeket kellett vásárolniuk. A régi Vénusz Szövetkezetben ezt már megtették, egyhavi alapbérükért. Most, hogy megalakultak a kisszövetkezetek, ismét részjegyet kellett venniük a tagoknak, igaz, tízhónapi részletre, s a keresettől függően 350 —600 forint közötti összeget fizetnek be havonta. A legfontosabb kérdés Az élet dönti el, hogy a fodrászoknál végrehajtott átszervezés meghozza-e a kívánt eredményt. Egy tény: mostani vizsgálódásunk során az átszervezéssel kapcsolatos legfontosabb kérdésre, vagyis arra, hogy a vendégszámára milyen jótékony hatása lesz a változásoknak, sem a Budapesti Állami Fodrászat esetében, sem a Saturnus kisszövetkezetnél nem kaptunk igazán meggyőző választ. Mondhatná erre bárki: nem szabad türelmetlennek lenni, idő kell, amíg az új szervezeti formában beindul az élet. Ez igaz. Csakhogy ezt a szolgáltatást naponta ezrek veszik igénybe, és az előjelek — finoman fogalmazva — nem túl biztatóak. Lehetséges, hogy mindkét helyen csak az új cégtábla lesz tetszetős, a szolgáltatás már nem ennyire? Falus Gábor A Műszaki Könyvkiadónál megjelent a KRESZ 1984. A közúti közlekedés szabályai és értelmezésük Ez az első olyan — a Közlekedési Minisztérium és a Belügyminisztérium által jóváhagyott — könyv, amely az új KRESZ teljes szövegét tartalmazza. Tekintettel a nagy keresletre, ön is minél előbb vegye meg lóra: 45 Ft. KRESZ 1984. Kapható a könyvesboltokban és a Műszaki Könyvklubban! NÉPSZABADSÁG 1984. október 13., szombat Az egészségügy egészéről beszéljünk Vélemények, javaslatok, észrevételek Szerkesztőségünkhöz továbbra is sok, olykor nagy terjedelmű, zömében igényes hozzászólás, közérdekű javaslatokat tartalmazó levél érkezett az ország minden szegletéből. Sajnos nincs módunk valamennyi hozzászólás közlésére. A vita előrehaladtával egyébként is óhatatlanul adódnak az ismétlések, összeállításunkban most eddig bővebben ki nem fejtett gondolatokat ismertetünk. Az integráció bűvöletében „Egy halom újságkivágás felett meditálok, írjak vagy ne írjak. Végül is írok, mert hitelesebb, ha olyasvalaki szólal meg a vitában, aki belülről ismeri az egészségügy problémáit, aki 30 éve dolgozik a legkülönbözőbb posztokon” — kezdi levelét Sáry Gyula belgyógyász főorvos Tapolcáról. „Az integráció, mint elv, messzemenően helyes. De olyan intézményhálózat szükséges hozzá, amely térben és időben a lakosságnak mindig hozzáférhető, és amelyben a rászorulók megfelelő ellátást kapnak. Az volna a kívánatos, ha az egészségügyi objektumok úgy helyezkednének el, hogy a beteg késedelem nélkül megkapná azt az ellátást, amelyet a baja indokol. E szerint az irányadók az akut, az életveszélyes állapotok, a balesetek, az infarktusok, a sokkos esetek.” A továbbiakban a főorvos azt fejtegeti, hogy az orvos szakértelme alapvetően meghatározza a beteg sorsának alakulását. „Mert a döntés mindig az orvos kezében van. Az orvos éppolyan ember, mint bárki más, és ténykedésében éppoly sok minden befolyásolja. De végül is mindez abban a dilemmában csúcsosodik ki, hogy meg tudom-e oldani az esetet vagy sem. Ha pedig vállalja a megoldást, az orvos olyan felelősséget vesz magára, amelyért szakmailag pályatársai, jogilag a törvény, lelkiismerete szerint pedig önmaga előtt felelős. Ez a felelősségvállalás az orvos számára a legnehezebben elviselhető teher, és szerintem sokféle jogtalan orvosi igény forrása is. Gondolok arra, hogy ezért áhított hely a kutatóintézet, ez az erkölcsi alapja sokszor az elvileg legjobb diagnózist biztosító műszerek követelésének, ezért küldik más szakorvosokhoz a beteget. Tehát a felelősséget próbálják át- vagy elhárítani, a döntést elodázni, így aztán gyakori, hogy sokszor magasabb szinten köt ki a beteg a drágább gyógyítást garantáló klinikákon, országos intézetekben, pedig gyakran nem is lenne erre szükség.” Az integrációhoz fűz megjegyzéseket dr. Gergely István, akii Debrecenből küldte levelét, s így írta alá: az egészségügyi pártbizottság titkára, tüdőgondozó vezető főorvos. „Úgy vélem, ha kellően átgondolt egészségügyi politikát folytattunk volna, nem lenne ilyen a helyzetünk. De az egészségügyi is »beleesett« bizonyos új fogalmak és meghatározások bűvöletébe. Az iparban korábban megindult centralizációs folyamatok adaptálása révén megteremtettük az integráció mítoszát. Óriási egészségügyi komplexumokat hoztunk létre, és jelentős eredménynek könyveltük el, hogy jó néhány vezető beosztást megszüntettünk. Ezután azt vártuk, hogy a kevesebb vezető a megnövekedett feladatokat a régi manufakturális módszerekkel, a korábbinál jobban fogja megoldani. Nem így történt. Az egészségügyi integráció sem ágyszám-, sem költségvetés-növeléssel nem járt. Szakmai előnyei kétségtelenek lennének, ha 30 év alatt kórháztelepítési programunk az integrált ellátás szellemében folyt volna. Például a kórházrendelőintézet egységek kizárólag közös telephelyen épültek volna mindenütt. Jelenleg csupán annyi érzékelhető, hogy az irányítás gazdasági mozzanatainakreakcióideje — a többszörös áttétel miatt — nagymértékben megnőtt. Ráadásul az egészségügyben számottevő fáziskéséssel kezdtek hozzá az integrált egységek megszervezéséhez, akkor, amikor a termelő ágazatokban már ellenkező irányú tendencia, a decentralizáció bontakozott ki. Ezekben a hatalmas egészségügyi konglomerátumokban a gyógyítás mindinkább elszemélytelenedik, a beteg ember lelethalmazok tulajdonosa lesz, és lehetősége sincs rá, hogy a gyógyítását egy orvosra bízza. Pedig a harmonikus orvos,a beteg kapcsolat az etikus gyógyítás elengedhetetlen feltétele.” Igények és különbségek A továbbiakban a következőket írja: „Lehet-e etikus betegellátásról beszélni akkor, ha az ország egyik végében 100 (Budapesten 140), a másikban 70 kórházi ágy jut 10 000 lakosra. Ma attól függ, hogy valaki bejut-e a kórházba, vagy sem, és meddig maradhat ott, hogy melyik megyében lakik. Nem volna-e egyszerűbb és etikusabb, ha az egészségügyben feloldanák a jelenlegi merev közigazgatási határokat, és azonos számú kórházi ágyhoz körülbelül azonos lélekszámú lakosságot csatolnának? Persze így a költségvetést központilag, s nem megyei szinten kellene a kórházaknak biztosítani” Orosz Éva közgazdász a Magyar Tudományos Akadémia Regionális és Kutatási Központjának munkatársa, hozzászólásában a következőket írja: „Az egészségügy fejlesztésével szemben más igényeket támasztanak a lakosság egészségi állapotában létrejött változások, és másokat jelenlegi gazdasági gondjaink. A lakosság egészségi állapota, halandósági viszonyai az utóbbi 15 évben számottevően romlottak. Ez a folyamat, ha nem sikerül mérsékelni, hosszabb távon megállítani, mindinkább a gazdasági növekedést fékező tényezővé válhat.” E megállapítások alapján Orosz Éva kifejti, hogy az egészségügyi struktúrát hozzá kellene igazítani az igényekhez, szem előtt tartva az ellátás ma még meglevő területi különbségeinek mérséklését is. így folytatja: „A területi különbségek az egészségügyi ellátásban szélsőségesek. Az elmebetegségek ellátásában 1982-ben Somogy megyében például 6,9-szer több beteg jutott egy gondozóintézeti orvosra, mint Baranyában, de a vidéki átlagnak is 3,6-szerese. A 10 ezer lakosra jutó baleseti sebészeti ágyakat tekintve a legjobb helyzetű Fejér megye és a legrosszabb helyzetű Békés megye között 1980-ban négy és félszeres volt a különbség.” Dr. Balló Róbert, az Országos Orvosszakértői Intézet főorvosa ezt a problémát így fogalmazta meg: „Nincs teljes áttekintésünk a lakosság általános megbetegedési viszonyainak alakulásáról, a rokkanttá válás okairól, az azt előidéző körülményekről. Mindezt figyelni kellene. És ezek tükrében meghatározni a fejlesztési irányokat.” Tekintély, tisztelet, bizalom Dr. Blasszauer Béla, a Pécsi Orvostudományegyetem Marxizmus.— Leninizmus Intézetének munkatársa a következőkre mutat rá: „Éppen ideje, hogy a jogok állandó hangsúlyozásán túl felhívjuk a figyelmet a kötelességek megtartására is. Az egyik leghatékonyabb prevenció az ember felelősségérzetének felébresztése saját egészségének megóvásáért. Az még nem felelősségérzet, ha a beteg elmegy az orvoshoz. Az orvosi tanácsok (nem tilalmak, parancsok és utasítások!) megtartása, a tisztaság, az egészséges táplálkozás, a testmozgás, a dohányzás, az alkohol- és kávéfogyasztás csökkentése, a természetes életritmus kialakítása igenis minden ember alapvető kötelessége. Ha ez általánosan elfogadott, társadalmilag etikusnak tekintett magatartás volna, akkor megszűnne az egészségügy túlterheltsége is.” A levélíró a szabad orvosválasztást sürgető érvelését így zárja: „Kétségtelen, hogy a szabad orvosválasztás általánossá tétele megfelelő előkészítés nélkül elviselhetetlen terheket róna egyes intézményekre és orvosokra, s ez feltételezhetően többet ártana, mint használna. Nemcsak az anyagi érdekeltségen múlik a magas színvonalú, emberséges gyógyítás, hanem azon is, hogy az orvosok és egészségügyi szakdolgozók ne legyenek túlhajszoltak, jusson idejük a családjukra, a pihenésre, nekik is meglegyen az esélyük az átlagéletkor elérésére. Maximális emberséget csak akkor várhatunk tőlük, ha mi, betegek, és leendő betegek, magatartásunkkal azt igazoljuk, hogy a bizalmat érdemlő orvosok és egészségügyi dolgozók — a döntő többség — pénzben kifejezhetetlen szolgálatot tesznek a beteg embernek, s ezért tiszteletet és hálát érdemelnek.” Dr. Takács Ilona budapesti pszichológus — egyebek között — így ír: „Tévedés, bár gyakran halljuk, hogy az egészségügyi ellátást szolgáltatásként kezelik, és azzal egy színvonalra hozzák. Ideje volna ez ellen fellépni, ugyanis az egészségügy átfogóan társadalmi jelentőségű, az egész társadalmat érintő, a szocialista társadalom jellegével és céljaival összefüggő, rendszerünk vívmányai közé tartozó szociálpolitikai tényező. A szocialista humanitás pedig etikai kategória is. Az emberi tényezők előtérbe állításával, tudatos igénybevételével — zárja gondolatait — jelentősen javulhatna a társadalom közérzete.”