Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

1984. november 17., szombat KÖ­Z­ÚTI Abszolút elsőbbség?­ A hazai közlekedésbiz­tonság egyik fájó gondja, hogy a lakott területen­, ezen belül is a zebrák­an változatlanul feltűnően sok a gyalogosgázolás. Az európai baleseti statisztikákkal összehason­lítva is, önmagában is, jószerivel minden második gyalogosgázolás a kijelölt átkelőhelyeken következik be. A tavalyi összesített rendőrségi adatok szerint 1743 járókelőt ütöttek el a zebrán, mégpedig leginkább a személygépkocsi-vezetők; ők hozzá­vetőlegesen 50 százalékkal több ilyen baleset részesei voltak, mint a se­gédmotorosok, motorkerékpárosok, teherautó- és autóbuszvezetők együttvéve. Attól persze óva kell inteni, hogy e gázolásoknál egyértelműen az au­tósokat illesse az elmarasztalás. A gyalogosbalesetek okozói 1983-ban 300-nál is többen a hat éven alu­li „járókelők” voltak, ám éppen két­szer ennyien a 60 éven felüliek kö­réből szedte áldozatait a közlekedés. Amiből két dolog nyilvánvaló: egy­­részt az, hogy a gyalogosok sem vál­tak még igazán jó partnerré a köz­utakon, a forgalomhoz ők sem alkal­mazkodnak eléggé. Másrészt úgy tű­nik fel: a zebra immár évtizedek óta propagált biztonsága sok gyalogos­ban azt a meggyőződést alakította ki, hogy ott valamiféle abszolút el­sőbbsége van. Ideje lenne megértet­ni sok járókelővel, hogy a közleke­désben nem létezik abszolút elsőbb­ség. A hétköznapi reális forgalmi helyzetekben szó sem lehet arról, hogy a kijelölt gyalogátkelőhely au­tomatikusan és teljes mértékben va­lamiféle védelmi vonalat alkot. Azok a járókelők, akik ebben a téves hit­ben leledzenek, lényegében többet várnak el a járművezetőktől, mint amennyire képesek lennének az adott forgalmi körülmények között, így történik meg, hogy a gyalogosok az úttestre lépnek fékúton belül, ál­ló gépkocsik közül bukkannak ki, váratlan rohanásba kezdenek a zeb­rán, vagy éppen hirtelen állnak meg. Mindettől függetlenül, a kijelölt gyalogos-átkelőhelyeken történt gá­zolások nagy részénél bebizonyoso­dott, hogy az autósokból hiányzott a szükséges figyelem és óvatosság. Utólag gyakran nehéz rekonstruálni, vajon mit láthatott volna előre a vo­lánnál ülő, mennyiben tudott volna többet tenni a veszélyhelyzet beáll­takor, ám az bizonyos, hogy a biz­tonságért vállalt kötelességérzet a balesetező autósban sem működött kifogástalanul, a túlzott magabiz­tosság annál inkább. Pedig ha az autós előre látja, hogy a környeze­tében valaki megszegi egyik-másik szabályt, akkor nincs joga és oka a felelősséget elhárítani, márpedig idős gyalogostól, mozgássérülttől, gyerektől igen gyakran nem várható el a szabályos magatartás. S ezt méltányolni nem egyszerűen „figyel­messég”, hanem döntés kérdése, legalábbis ami a sebességet illeti. Ha egyszer az autó sebessége kizárja azt, hogy a gyalogos — aki­ nem ké­pes a zebrán a szabályokat megtar­tani — épségéért az autós tegyen va­lamit, akkor nyilvánvalóan hiány­zik a figyelem és az óvatosság az illető autós részéről. Mindez a téli időjárás beköszön­­tével fokozottan érvényes. A fékiút megnövekszik, az időjárási, látási viszonyok rosszabbodnak, a jármű irányítása nehezedik, a tócsák ke­rülgetése és a hideg okozta sietség okán még kevésbé fog meggyőződ­ni áthaladása veszélytelenségéről, még inkább élni fog — nem létező — abszolút elsőbbségével. Az autós­nak kell tehát mintegy megelőlegez­ni, kezdeményezni a partneri vi­szonyt, a veszély felbecslésével, a megfelelő sebesség megtartásával. Fekete Gábor ---- Árkus József ----­Mellőzve Eltarktikáztam a dolgot, azt hi­szem. Későn tudtam meg, hogy november 17-ét, azaz a mai na­pot az Egészségügyi Világszerve­zet felhívására hazánkban is nemdohányzó nappá nyilvánítot­ták. Nekem erről senki nem szólt előre, sejtelmem sem volt, hogy nálunk is bevezetik a dohányzás elleni világnapot, így most itt ál­lok megfürödve. Már három éve, hogy elnyomtam az utolsó ci­garettát, és attól kezdve, vala­hányszor rá kellett gyújtanom, mindig megettem egy almát. Eleinte naponta ötvenet, később sikerült fokozatosan annyira csökkenteni az adagot, hogy absz­­tinens lettem, almára már rá sem tudtam nézni. S hogy miért rossz a közérze­tem pont ezen a napon? Belém nevelték, hogy a világnap azért világnap, mert ebben, vagy abban különbözik a szürke hétköznap­tól. Az egészségügyi világnapon nem illik megbetegedni, a nőna­pon illik venni egy csokor hóvi­rágot, meg egy újságot, amelyben az áll, hogy ne csak most ve­gyünk a nőknek egy csokor hóvi­rágot, később se feledkezzünk meg róluk, ezt megfogadva, a jö­vő évi nőnapra is veszünk egy csokor hóvirágot, meg egy újsá­got, amelyben elolvassuk, hogy ne csak... lásd, mint előbb. A takarékossági világnapon nem költekezünk, ennek segítésére a hónap végére teszik, a színházi világnapon színházba mennénk, mert úgy illik, de aztán mégis, in­kább a tévében hallgatjuk meg­­hatottan, hogy színházi világnap van. Úgy illene hát, hogy a do­hányzás elleni világnapon ne do­hányozzon az ember. Aki azon­ban nem dohányzik, az most mi­képpen tegye világnappá a világ­napot? Olcsó fogás volna azzal előállni, hogy a nem­dohányzók ezen a napon gyújtsanak rá. Ehelyett inkább azt ajánlom, hogy ezen, az első nemzeti nemdohányzó napon kivételesen foglalkozzanak a nem­dohányzókkal is. Nem állí­tom, hogy országosan elhanya­golnának bennünket, de a közfi­gyelemből aránytalanul nagyobb rész jut a dohányosokra. Gondol­ják csak meg hogy ha mondjuk vendégségben rövid időn belül a harmadik cigarettára gyújt rá va­laki, mindig akad a társaságban olyan, aki aggodalmasan megkér­dezi, hogy nem fog-e megártani ez a sok bagó. Ezzel szemben, ha ugyanott, ugyanolyan rövid időn belül háromszor nem gyújt rá az ember, a kutya sem jegyzi meg, hogy ez milyen egészséges. Re­mélhetőleg nem veszik szerényte­lenségnek, ha kivételesen a saját példámmal is igyekszem ezt alá­támasztani, hogy a nem dohány­zókat bénító közöny veszi körül. Megrögzött cigarettás korszakom­ban reggelenként, amikor végig­­köhögtem a borotválkozást, mint egy prérikutya, a feleségem még figyelt rám, sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez is attól a büdös, bagótól van. Amióta csen­desek a hajnalok, sose mondja, hogy már megint nem köhögök, mint egy prérikutya. Régebben napjában többször is figyelmez­tetett, hogy már megint a sző­nyegre hamuzok, míg mostaná­ban sosem hallom tőle, hogy már megint nem hamuzok a szőnyeg­re. Ha elvetemülten dohányoz­tam esti olvasás közben, mindig észrevette, és megjövendölte, hogy szörnyű véget fogok érni, amikor majd magamra gyújtom az ágyat. Amióta este nem do­hányzom, még véletlenül sem mondja, hogy nem fogom magam­ra gyújtani az ágyat. Egy szó, mint száz, mindezzel csupán azt próbáltam érzékeltet­ni, hogy aki csatlakozik a nem dohányzók táborához, annak egy idő után számolnia kell helyzete kedvezőtlen megváltozásával. Nem törődnek vele annyit, mint amikor még füstjelekkel hívta fel magára a figyelmet. A nem do­hányzókat lelkük mélyén még az orvosok sem szeretik, mert ha az­zal jönnek, hogy szúr a tüdejük, nem tilthatják el őket a dohány­zástól. Az önsajnálatban eddig jutva, önvigasztalásként kiszámítottam, hogy amíg az átkos szenvedély hálójában vergődtem, addig átla­gosan napi 30 forintot eregettem a levegőbe. Csaknem három éve, le­kerekítve ezer napja egyetlen fil­lért sem költöttem cigarettára, ez akárhogy is vesszük, nagyjából 30 ezer forint, ami azért még ma is pénz. De hogy pontosan meny­nyi, azt nem tudom, mert ehhez előbb meg kellene számolnom, ám sehol sem találom. És­ majd elfelejtettem a legfon­tosabbat. Nagyon helyes, hogy végső, soron az egész emberisé­get le akarjuk szoktatni a do­hányzásról, de azért ezt se sza­bad túlzásba vinni. Egészsége­sebb lenne, ha mindkét féltekén maradna egy-egy olyan ember, aki hajlandó rágyújtani és elszív­ni a békepipát. NÉPSZABADSÁG EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL A PÁRIZSI CSŐPOSTA Egy patinás intézmény nekrológja A múltba sóvárogva tekintő pári­zsi öregurak és a „régi szép időket” visszasíró, hajdani gáláns kaland­jaikra emlékező szépasszonyok bizo­nyára réveteg merengéssel fogadták a gyászhírt ez év tavaszán: március 30-án, 17 órakor „elhunyt” a több mint százesztendős csőposta. Zolától és Maupassant-tól Francé­ig és Proustig alig van olyan fran­cia író, kinek a novelláiban vagy re­gényeiben ne említenék a carte-té­­legramme-ot, vagyis a „levelezőlap­­távirat”-ot, amelyet a papír színéről csak petit bleu-nak („kis kék”) be­céztek. (A háború előtt Párizsban megjelenő több mint két tucat na­pilap egyikét is Petit Bleu-nak hív­ták.) Ezeket a küldeményeket nagy kiterjedésű csőpostahálózat továbbí­totta, amely 450 kilométeren át fu­tott a főváros alatt. Sürgős közlemények továbbításá­ra szolgáló csőszerkezet hazánkban is ismeretes: 1907-ben létesítettek ilyet a budapesti főpostán. Nálunk azonban ezt a rendszert csak bizo­nyos intézményekben, szerkesztősé­gekben stb. használták, házon belü­li összeköttetés fenntartására. Az el­ső városi hálózatot 1861-ben London­ban állították fel, de valójában csak 1873-tól kezdve üzemelt ez a — sza­bad ég alatt működő — vezeték. Rézgyűrűk és dugó A legnagyobb kiterjedésű és for­galmú csőposta a francia főváros­ban működött egészen ez év ele­jéig, de a távbeszélő szép lassan ki­szorította. A kísérleti üzemeltetés 1866-ban indult meg, szintén a szabadban le­fektetett cső segítségével, a tőzsde és a Kapucinus körúton levő világ­hírű Grand Hotel közt (emellett volt a Grand Café, mely szintén bekerült a műszaki fejlődés történetébe: e kávéház pincéjében rendezték 1895. december 28-án az első nyilvános mozivetítést; a Grand Cafét külön­lemásra ért, és önműködően kidobta a tokot a csőből. A tőzsde és a nagykörút között mű­ködő kísérleti vonal sikere után meg­kezdődött a hálózat fokozatos ki­építése. Két hídon vezették át a Szajnán a csöveket, amelyeket egyéb­ként — akár a villamos kábeleket — eleinte a csatornába fektették. 1879-ig a díjszabás azonos volt a sürgönytarifával. Ez az év jelenti a tényleges csőpostaszolgálat beve­zetését. Ekkor a hálózatba már negy­ven párizsi postahivatal volt bekap­csolva, és a csőrendszer hossza elérte a 71 kilométert. A nyitott küldemé­nyek továbbítási ára 50 centimé, a zártaké 75 volt. Nem jelentős ösz­­szeg, de mégis akkor tízszerese a kö­zönséges levelezőlap portájának. Ter­mészetesen főleg üzletemberek hasz­nálták, no meg — lásd az említett belül működött a hálózat, a főváros határától kézbesítők továbbították a küldeményt. Maga a csőhálózat 1914- ben lépte át a közigazgatási határt, amikor az egyik vonalat meghosz­­szabbították a legelőkelőbb peremvá­ros, Neuilly központjáig. Az első világháború kitörésének évében a hálózat 334 kilométerre terjedt ki, a vonalak száma pedig 279 volt. Közben a díjszabást az 1879-ben felállított posta- és távir­­daügyi minisztérium (azelőtt a cső­posta a pénzügyminisztériumhoz tartozott) mérsékelte, mert a forga­lom jelentős emelkedése ezt lehető­vé tette: míg 1877. május 1. és 1878. április 30. közt a küldemények szá­ma 411 911 volt, ez a szám a követ­kező évben 743 565-re emelkedett. 1902-ben megszűnt a levelezőlap; et­től kezdve máig olyasfajta zárt szab­ványborítékot használtak, mint most nálunk a repülőpostai levél. A múlt századi díjszabás egészen 1917-ig volt érvényben. Az akkori 40 cen­timé 1920-ban 60-ra, 1924-ben 75- re, 1925-ben egy frankra emelkedett, és a pénz lassú elértéktelenedésével párhuzamosan 1959-ben már 125 frankra rúgott! A hálózat 1934-ben érte el legna­gyobb kiterjedését: 450 km-t, ekkor a gőzzel működő légsűrítőket felváltot­ta a villanymotoros kompresszor. Az irányítás is teljesen önműködő lett. 1965-ben az acélcsöveket műanyag csövekkel helyettesítették. Külön vo­nalakkal kötötték össze a szenátust, a nemzetgyűlést és a hivatalos lap szerkesztőségét. A fémtokot szintén műanyaggal pótolták. A forgalom azonban egyre csökkent a távbeszé­lő miatt: míg 1945-ben 11 271 229 „pneu”-t továbbítottak, ez a szám 1958-ra 4 568 456-ra esett. A meg­szüntetés idején körülbelül négymil­liós volt az évi átlagforgalom. (De a leveleken kívül expresszleveleket és sürgős hivatalos küldeményeket is to­vábbítottak a hálózaton.) Irodalmi vonatkozások Már említettük, hogy milyen iro­dalmi vonatkozásai vannak a fran­cia regényekben a csőpostának. Ter­mészetesen Párizs-járó kiválóságaink szintén igénybe vették, Munkácsytól Czóbelig, Justh Zsigmondtól Ady Endréig. Ami az utóbbit illeti,­­róla ezt olvashatjuk Bölöni György Az igazi Ady című könyvében: „Tele­fonhoz szokott újságíró idegeink Pá­rizsban a csőpostát, a pneumati­­que-ot használják, és ugyancsak sok ►►petit-bleu«-t fogyasztanak. Párizsi tartózkodásai alatt Ady alig írt le­velet, csak csőpostán lapot. Ideges napjaiban futnak tehát Itókához a »petit bleu«-k.” (Mindez 1906-ra vo­natkozik.) A sebes küldeményeket, amelyek két-három óra leforgása alatt megérkeztek a címzetthez (táv­iratként kézbesítették őket!), Itóka (Bölöniné) is említi. 1906. január 14-i naplóbejegyzése szerint: „Banditól jött petit­ bleu. Hívott oda fel az ő kávéházába...” Majd február 3-án: „E percben jött “petit bleu« Bandi­tól. Vár a kis kávéházban ...-i bejegyzés ismét: „... Most kaptam egy petit bleu-t Banditól. Panaszko­dik, hogy Révész nem jön és hogy te (Bölöni — B. L. E.) sem írsz...” Ady csőposta távirat-leveleinek a szövege a Belia György szerkesztésé­ben 1983-ban megjelent Ady Endre levelei című műben is megtalálha­tók. A telefon kiszorította a csőpostát. Ez pedig bevonult a párizsi Posta­múzeumba, amely a Vaugirard kör­út 34. szám alatt található, s ahol az őskori papirusz-, agyag-, viaszkülde­­ményektől a mai modern üzenethor­dozókig minden postaeszköz megta­lálható és megszemlélhető, a látoga­tókat fogadó tizenöt teremben ... Bajomi Lázár Endre „kis kék”-eket továbbító — akkor már — sűrített levegőt előállító be­rendezés. Így emelték ki a címzett helyen a kis „futárokat” a csőből. 11 ben egy híres versében a mi Sza­­bolcska Mihályunk énekelte meg). A cső 1050 méter hosszú volt, és a kül­deményeket tartalmazó curseur ne­vű tokot (más szóval „csúszka” vagy „futár”) a városi vízvezetékből szár­mazó víz nyomása hajtotta. A csőpostarendszer működésének lényege: levelek, táviratok, egyéb küldemények gyors eljuttatása az egyik postahivatalból a másikba. Az említett tokba helyezett szabvány levelezőlapot, illetve borítékot össze­­tekerve hengerbe helyezték. A tok eleinte acélból volt, az egyik végén levő nyíláson át tették be a külde­ményt, aztán alumíniumötvözetből készült rugós dugóval lezárták. A dugót bőr védte az ütközésből szár­mazó sérüléstől. Nagy problémát je­lentett az irányítás: hogyan jusson el a henger arra az állomásra, mely­re szánják? Ezt nagyon ötletesen ol­dották meg: a henger „hasára” réz­gyűrűket helyeztek, a dugót pedig ötféleképp lehetett beállítani. A ki­lökőcsap így akkor jött működésbe, mikor a küldemény a megcélzott ál­regényeket a légyottra készülő urak és a hölgyek, (összehasonlításul: ek­koriban a napi átlag munkabér kb. 5 frank volt; 1 tojás 10, egy kiló bur­gonya szintén 10 centime-ba került, 1 kg húsért pedig másfél frankot kértek.) Víz, gőz, villany Mint említettük, kezdetben a ren­des városi vízvezeték vize szolgál­tatta a pneumatikus erőt (a csőpos­ta hivatalos francia neve is innen ered: poste pneumatique). 1872-ben a vizet gőzzel helyettesítették, majd 1874-ben felállították az első hajtó­­ál­lomásokat. A 0,065 méter (6,5 cen­timéter) átmérőjű csövekben percen­ként 730 méteres sebességgel halad­tak a „futárok”. A gőzgépek mozgat­ták a légsűrítőket (kompresszorok) és a szivattyúkat. Később a csövek átmérője 0,080 m-re emelkedett. A vezetéket általában párosával fek­tették le az oda-vissza forgalom le­bonyolítására. Hosszú ideig csak Párizs városán különböző időpontokban ilyenek voltak a csőpostai lapok.

Next