Népszabadság, 1984. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17., szombat KÖZÚTI Abszolút elsőbbség? A hazai közlekedésbiztonság egyik fájó gondja, hogy a lakott területen, ezen belül is a zebrákan változatlanul feltűnően sok a gyalogosgázolás. Az európai baleseti statisztikákkal összehasonlítva is, önmagában is, jószerivel minden második gyalogosgázolás a kijelölt átkelőhelyeken következik be. A tavalyi összesített rendőrségi adatok szerint 1743 járókelőt ütöttek el a zebrán, mégpedig leginkább a személygépkocsi-vezetők; ők hozzávetőlegesen 50 százalékkal több ilyen baleset részesei voltak, mint a segédmotorosok, motorkerékpárosok, teherautó- és autóbuszvezetők együttvéve. Attól persze óva kell inteni, hogy e gázolásoknál egyértelműen az autósokat illesse az elmarasztalás. A gyalogosbalesetek okozói 1983-ban 300-nál is többen a hat éven aluli „járókelők” voltak, ám éppen kétszer ennyien a 60 éven felüliek köréből szedte áldozatait a közlekedés. Amiből két dolog nyilvánvaló: egyrészt az, hogy a gyalogosok sem váltak még igazán jó partnerré a közutakon, a forgalomhoz ők sem alkalmazkodnak eléggé. Másrészt úgy tűnik fel: a zebra immár évtizedek óta propagált biztonsága sok gyalogosban azt a meggyőződést alakította ki, hogy ott valamiféle abszolút elsőbbsége van. Ideje lenne megértetni sok járókelővel, hogy a közlekedésben nem létezik abszolút elsőbbség. A hétköznapi reális forgalmi helyzetekben szó sem lehet arról, hogy a kijelölt gyalogátkelőhely automatikusan és teljes mértékben valamiféle védelmi vonalat alkot. Azok a járókelők, akik ebben a téves hitben leledzenek, lényegében többet várnak el a járművezetőktől, mint amennyire képesek lennének az adott forgalmi körülmények között, így történik meg, hogy a gyalogosok az úttestre lépnek fékúton belül, álló gépkocsik közül bukkannak ki, váratlan rohanásba kezdenek a zebrán, vagy éppen hirtelen állnak meg. Mindettől függetlenül, a kijelölt gyalogos-átkelőhelyeken történt gázolások nagy részénél bebizonyosodott, hogy az autósokból hiányzott a szükséges figyelem és óvatosság. Utólag gyakran nehéz rekonstruálni, vajon mit láthatott volna előre a volánnál ülő, mennyiben tudott volna többet tenni a veszélyhelyzet beálltakor, ám az bizonyos, hogy a biztonságért vállalt kötelességérzet a balesetező autósban sem működött kifogástalanul, a túlzott magabiztosság annál inkább. Pedig ha az autós előre látja, hogy a környezetében valaki megszegi egyik-másik szabályt, akkor nincs joga és oka a felelősséget elhárítani, márpedig idős gyalogostól, mozgássérülttől, gyerektől igen gyakran nem várható el a szabályos magatartás. S ezt méltányolni nem egyszerűen „figyelmesség”, hanem döntés kérdése, legalábbis ami a sebességet illeti. Ha egyszer az autó sebessége kizárja azt, hogy a gyalogos — aki nem képes a zebrán a szabályokat megtartani — épségéért az autós tegyen valamit, akkor nyilvánvalóan hiányzik a figyelem és az óvatosság az illető autós részéről. Mindez a téli időjárás beköszöntével fokozottan érvényes. A fékiút megnövekszik, az időjárási, látási viszonyok rosszabbodnak, a jármű irányítása nehezedik, a tócsák kerülgetése és a hideg okozta sietség okán még kevésbé fog meggyőződni áthaladása veszélytelenségéről, még inkább élni fog — nem létező — abszolút elsőbbségével. Az autósnak kell tehát mintegy megelőlegezni, kezdeményezni a partneri viszonyt, a veszély felbecslésével, a megfelelő sebesség megtartásával. Fekete Gábor ---- Árkus József ----Mellőzve Eltarktikáztam a dolgot, azt hiszem. Későn tudtam meg, hogy november 17-ét, azaz a mai napot az Egészségügyi Világszervezet felhívására hazánkban is nemdohányzó nappá nyilvánították. Nekem erről senki nem szólt előre, sejtelmem sem volt, hogy nálunk is bevezetik a dohányzás elleni világnapot, így most itt állok megfürödve. Már három éve, hogy elnyomtam az utolsó cigarettát, és attól kezdve, valahányszor rá kellett gyújtanom, mindig megettem egy almát. Eleinte naponta ötvenet, később sikerült fokozatosan annyira csökkenteni az adagot, hogy absztinens lettem, almára már rá sem tudtam nézni. S hogy miért rossz a közérzetem pont ezen a napon? Belém nevelték, hogy a világnap azért világnap, mert ebben, vagy abban különbözik a szürke hétköznaptól. Az egészségügyi világnapon nem illik megbetegedni, a nőnapon illik venni egy csokor hóvirágot, meg egy újságot, amelyben az áll, hogy ne csak most vegyünk a nőknek egy csokor hóvirágot, később se feledkezzünk meg róluk, ezt megfogadva, a jövő évi nőnapra is veszünk egy csokor hóvirágot, meg egy újságot, amelyben elolvassuk, hogy ne csak... lásd, mint előbb. A takarékossági világnapon nem költekezünk, ennek segítésére a hónap végére teszik, a színházi világnapon színházba mennénk, mert úgy illik, de aztán mégis, inkább a tévében hallgatjuk meghatottan, hogy színházi világnap van. Úgy illene hát, hogy a dohányzás elleni világnapon ne dohányozzon az ember. Aki azonban nem dohányzik, az most miképpen tegye világnappá a világnapot? Olcsó fogás volna azzal előállni, hogy a nemdohányzók ezen a napon gyújtsanak rá. Ehelyett inkább azt ajánlom, hogy ezen, az első nemzeti nemdohányzó napon kivételesen foglalkozzanak a nemdohányzókkal is. Nem állítom, hogy országosan elhanyagolnának bennünket, de a közfigyelemből aránytalanul nagyobb rész jut a dohányosokra. Gondolják csak meg hogy ha mondjuk vendégségben rövid időn belül a harmadik cigarettára gyújt rá valaki, mindig akad a társaságban olyan, aki aggodalmasan megkérdezi, hogy nem fog-e megártani ez a sok bagó. Ezzel szemben, ha ugyanott, ugyanolyan rövid időn belül háromszor nem gyújt rá az ember, a kutya sem jegyzi meg, hogy ez milyen egészséges. Remélhetőleg nem veszik szerénytelenségnek, ha kivételesen a saját példámmal is igyekszem ezt alátámasztani, hogy a nem dohányzókat bénító közöny veszi körül. Megrögzött cigarettás korszakomban reggelenként, amikor végigköhögtem a borotválkozást, mint egy prérikutya, a feleségem még figyelt rám, sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez is attól a büdös, bagótól van. Amióta csendesek a hajnalok, sose mondja, hogy már megint nem köhögök, mint egy prérikutya. Régebben napjában többször is figyelmeztetett, hogy már megint a szőnyegre hamuzok, míg mostanában sosem hallom tőle, hogy már megint nem hamuzok a szőnyegre. Ha elvetemülten dohányoztam esti olvasás közben, mindig észrevette, és megjövendölte, hogy szörnyű véget fogok érni, amikor majd magamra gyújtom az ágyat. Amióta este nem dohányzom, még véletlenül sem mondja, hogy nem fogom magamra gyújtani az ágyat. Egy szó, mint száz, mindezzel csupán azt próbáltam érzékeltetni, hogy aki csatlakozik a nem dohányzók táborához, annak egy idő után számolnia kell helyzete kedvezőtlen megváltozásával. Nem törődnek vele annyit, mint amikor még füstjelekkel hívta fel magára a figyelmet. A nem dohányzókat lelkük mélyén még az orvosok sem szeretik, mert ha azzal jönnek, hogy szúr a tüdejük, nem tilthatják el őket a dohányzástól. Az önsajnálatban eddig jutva, önvigasztalásként kiszámítottam, hogy amíg az átkos szenvedély hálójában vergődtem, addig átlagosan napi 30 forintot eregettem a levegőbe. Csaknem három éve, lekerekítve ezer napja egyetlen fillért sem költöttem cigarettára, ez akárhogy is vesszük, nagyjából 30 ezer forint, ami azért még ma is pénz. De hogy pontosan menynyi, azt nem tudom, mert ehhez előbb meg kellene számolnom, ám sehol sem találom. És majd elfelejtettem a legfontosabbat. Nagyon helyes, hogy végső, soron az egész emberiséget le akarjuk szoktatni a dohányzásról, de azért ezt se szabad túlzásba vinni. Egészségesebb lenne, ha mindkét féltekén maradna egy-egy olyan ember, aki hajlandó rágyújtani és elszívni a békepipát. NÉPSZABADSÁG EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL A PÁRIZSI CSŐPOSTA Egy patinás intézmény nekrológja A múltba sóvárogva tekintő párizsi öregurak és a „régi szép időket” visszasíró, hajdani gáláns kalandjaikra emlékező szépasszonyok bizonyára réveteg merengéssel fogadták a gyászhírt ez év tavaszán: március 30-án, 17 órakor „elhunyt” a több mint százesztendős csőposta. Zolától és Maupassant-tól Francéig és Proustig alig van olyan francia író, kinek a novelláiban vagy regényeiben ne említenék a carte-télegramme-ot, vagyis a „levelezőlaptávirat”-ot, amelyet a papír színéről csak petit bleu-nak („kis kék”) becéztek. (A háború előtt Párizsban megjelenő több mint két tucat napilap egyikét is Petit Bleu-nak hívták.) Ezeket a küldeményeket nagy kiterjedésű csőpostahálózat továbbította, amely 450 kilométeren át futott a főváros alatt. Sürgős közlemények továbbítására szolgáló csőszerkezet hazánkban is ismeretes: 1907-ben létesítettek ilyet a budapesti főpostán. Nálunk azonban ezt a rendszert csak bizonyos intézményekben, szerkesztőségekben stb. használták, házon belüli összeköttetés fenntartására. Az első városi hálózatot 1861-ben Londonban állították fel, de valójában csak 1873-tól kezdve üzemelt ez a — szabad ég alatt működő — vezeték. Rézgyűrűk és dugó A legnagyobb kiterjedésű és forgalmú csőposta a francia fővárosban működött egészen ez év elejéig, de a távbeszélő szép lassan kiszorította. A kísérleti üzemeltetés 1866-ban indult meg, szintén a szabadban lefektetett cső segítségével, a tőzsde és a Kapucinus körúton levő világhírű Grand Hotel közt (emellett volt a Grand Café, mely szintén bekerült a műszaki fejlődés történetébe: e kávéház pincéjében rendezték 1895. december 28-án az első nyilvános mozivetítést; a Grand Cafét különlemásra ért, és önműködően kidobta a tokot a csőből. A tőzsde és a nagykörút között működő kísérleti vonal sikere után megkezdődött a hálózat fokozatos kiépítése. Két hídon vezették át a Szajnán a csöveket, amelyeket egyébként — akár a villamos kábeleket — eleinte a csatornába fektették. 1879-ig a díjszabás azonos volt a sürgönytarifával. Ez az év jelenti a tényleges csőpostaszolgálat bevezetését. Ekkor a hálózatba már negyven párizsi postahivatal volt bekapcsolva, és a csőrendszer hossza elérte a 71 kilométert. A nyitott küldemények továbbítási ára 50 centimé, a zártaké 75 volt. Nem jelentős öszszeg, de mégis akkor tízszerese a közönséges levelezőlap portájának. Természetesen főleg üzletemberek használták, no meg — lásd az említett belül működött a hálózat, a főváros határától kézbesítők továbbították a küldeményt. Maga a csőhálózat 1914- ben lépte át a közigazgatási határt, amikor az egyik vonalat meghoszszabbították a legelőkelőbb peremváros, Neuilly központjáig. Az első világháború kitörésének évében a hálózat 334 kilométerre terjedt ki, a vonalak száma pedig 279 volt. Közben a díjszabást az 1879-ben felállított posta- és távirdaügyi minisztérium (azelőtt a csőposta a pénzügyminisztériumhoz tartozott) mérsékelte, mert a forgalom jelentős emelkedése ezt lehetővé tette: míg 1877. május 1. és 1878. április 30. közt a küldemények száma 411 911 volt, ez a szám a következő évben 743 565-re emelkedett. 1902-ben megszűnt a levelezőlap; ettől kezdve máig olyasfajta zárt szabványborítékot használtak, mint most nálunk a repülőpostai levél. A múlt századi díjszabás egészen 1917-ig volt érvényben. Az akkori 40 centimé 1920-ban 60-ra, 1924-ben 75- re, 1925-ben egy frankra emelkedett, és a pénz lassú elértéktelenedésével párhuzamosan 1959-ben már 125 frankra rúgott! A hálózat 1934-ben érte el legnagyobb kiterjedését: 450 km-t, ekkor a gőzzel működő légsűrítőket felváltotta a villanymotoros kompresszor. Az irányítás is teljesen önműködő lett. 1965-ben az acélcsöveket műanyag csövekkel helyettesítették. Külön vonalakkal kötötték össze a szenátust, a nemzetgyűlést és a hivatalos lap szerkesztőségét. A fémtokot szintén műanyaggal pótolták. A forgalom azonban egyre csökkent a távbeszélő miatt: míg 1945-ben 11 271 229 „pneu”-t továbbítottak, ez a szám 1958-ra 4 568 456-ra esett. A megszüntetés idején körülbelül négymilliós volt az évi átlagforgalom. (De a leveleken kívül expresszleveleket és sürgős hivatalos küldeményeket is továbbítottak a hálózaton.) Irodalmi vonatkozások Már említettük, hogy milyen irodalmi vonatkozásai vannak a francia regényekben a csőpostának. Természetesen Párizs-járó kiválóságaink szintén igénybe vették, Munkácsytól Czóbelig, Justh Zsigmondtól Ady Endréig. Ami az utóbbit illeti,róla ezt olvashatjuk Bölöni György Az igazi Ady című könyvében: „Telefonhoz szokott újságíró idegeink Párizsban a csőpostát, a pneumatique-ot használják, és ugyancsak sok ►►petit-bleu«-t fogyasztanak. Párizsi tartózkodásai alatt Ady alig írt levelet, csak csőpostán lapot. Ideges napjaiban futnak tehát Itókához a »petit bleu«-k.” (Mindez 1906-ra vonatkozik.) A sebes küldeményeket, amelyek két-három óra leforgása alatt megérkeztek a címzetthez (táviratként kézbesítették őket!), Itóka (Bölöniné) is említi. 1906. január 14-i naplóbejegyzése szerint: „Banditól jött petit bleu. Hívott oda fel az ő kávéházába...” Majd február 3-án: „E percben jött “petit bleu« Banditól. Vár a kis kávéházban ...-i bejegyzés ismét: „... Most kaptam egy petit bleu-t Banditól. Panaszkodik, hogy Révész nem jön és hogy te (Bölöni — B. L. E.) sem írsz...” Ady csőposta távirat-leveleinek a szövege a Belia György szerkesztésében 1983-ban megjelent Ady Endre levelei című műben is megtalálhatók. A telefon kiszorította a csőpostát. Ez pedig bevonult a párizsi Postamúzeumba, amely a Vaugirard körút 34. szám alatt található, s ahol az őskori papirusz-, agyag-, viaszküldeményektől a mai modern üzenethordozókig minden postaeszköz megtalálható és megszemlélhető, a látogatókat fogadó tizenöt teremben ... Bajomi Lázár Endre „kis kék”-eket továbbító — akkor már — sűrített levegőt előállító berendezés. Így emelték ki a címzett helyen a kis „futárokat” a csőből. 11 ben egy híres versében a mi Szabolcska Mihályunk énekelte meg). A cső 1050 méter hosszú volt, és a küldeményeket tartalmazó curseur nevű tokot (más szóval „csúszka” vagy „futár”) a városi vízvezetékből származó víz nyomása hajtotta. A csőpostarendszer működésének lényege: levelek, táviratok, egyéb küldemények gyors eljuttatása az egyik postahivatalból a másikba. Az említett tokba helyezett szabvány levelezőlapot, illetve borítékot összetekerve hengerbe helyezték. A tok eleinte acélból volt, az egyik végén levő nyíláson át tették be a küldeményt, aztán alumíniumötvözetből készült rugós dugóval lezárták. A dugót bőr védte az ütközésből származó sérüléstől. Nagy problémát jelentett az irányítás: hogyan jusson el a henger arra az állomásra, melyre szánják? Ezt nagyon ötletesen oldották meg: a henger „hasára” rézgyűrűket helyeztek, a dugót pedig ötféleképp lehetett beállítani. A kilökőcsap így akkor jött működésbe, mikor a küldemény a megcélzott álregényeket a légyottra készülő urak és a hölgyek, (összehasonlításul: ekkoriban a napi átlag munkabér kb. 5 frank volt; 1 tojás 10, egy kiló burgonya szintén 10 centime-ba került, 1 kg húsért pedig másfél frankot kértek.) Víz, gőz, villany Mint említettük, kezdetben a rendes városi vízvezeték vize szolgáltatta a pneumatikus erőt (a csőposta hivatalos francia neve is innen ered: poste pneumatique). 1872-ben a vizet gőzzel helyettesítették, majd 1874-ben felállították az első hajtóállomásokat. A 0,065 méter (6,5 centiméter) átmérőjű csövekben percenként 730 méteres sebességgel haladtak a „futárok”. A gőzgépek mozgatták a légsűrítőket (kompresszorok) és a szivattyúkat. Később a csövek átmérője 0,080 m-re emelkedett. A vezetéket általában párosával fektették le az oda-vissza forgalom lebonyolítására. Hosszú ideig csak Párizs városán különböző időpontokban ilyenek voltak a csőpostai lapok.