Népszabadság, 1986. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
1986 május 1, csütörtök NÉPSZABADSÁG Kitüntetési ünnepségek a Parlamentben Az Elnöki Tanács a termelőmunka területén kifejtett kimagasló tevékenységük elismeréseként élen járó dolgozóknak a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, kollektíváknak pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozta. A kitüntetéseket Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja szerdán adta át a Parlament kupolatermében. Az ünnepségen jelen volt Havasi Ferenc, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára. Losonczi Pál elismeréssel szólt azokról a szocialista brigádokról és a kimagasló egyéni teljesítményt nyújtó dolgozókról, akik példás munkájukkal kiérdemelték a magas elismerést. Mint mondotta, az eredmények közös ösztönzője a szocialista munkaverseny, amelynek fontos jellemzője, célja a többletteljesítmény, a minőséget óvó jobb munka, az ésszerű anyag- és energiatakarékosság, a költségek csökkentése, a műszaki, technológiai fejlődés gyorsítása, a munka- és üzemszervezési módszerek fejlesztése. A szocialista munkaversenynek, a szocialista brigádmozgalomnak nemcsak közvetlen gazdasági haszna jelentős, hanem mozgósító hatású a közéletben, s a személyiség formálásában is nagy a jelentősége — mondotta az Elnöki Tanács elnöke. Losonczi Pál ezután átnyújtotta a kitüntetéseket. A Munka Vörös Zászló Érdemrendjét kapta meg, a 12. számú Állami Építőipari Vállalat Kandó Kálmán villanyszerelő szocialista brigádja; a Budapesti Közlekedési Vállalat Kossuth Lajos gépkocsivezető szocialista brigádja; a Chemokomplex Vegyipari Gép- és Berendezés Export- Import Vállalat örökzöld adminisztratív szocialista brigádja; a Gyulai Vízművek November 7. csatornamű-üzemeltető szocialista brigádja; a Kenderfonó és Szövőipari Vállalat pécsi fonó- és szövőgyárának November 7. fonó-előkészítő szocialista brigádja; a Kunság Élelmiszer- és Vegyiáru Kereskedelmi Vállalat Május 1. raktáros szocialista brigádja; a Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet (Tiszaföldvár) Május 1. — MHSZ gépszerelő szocialista brigádja; a Magyar Néphadsereg Tápiószecsői 7215. számú alakulatának Ságvári Endre lakatos szocialista brigádja; az Oroszlányi Szénbányák márkushegyi bányaüzemének 5. számú frontfejtésű szocialista brigádja és az Ózdi Kohászati Üzemek rúd-, dróthengermű gyáregységének Jurij Gagarin hengerész szocialista brigádja. Ugyanezt a kitüntetést kapta meg a héten megtartott ünnepségeken az Alba- Regia Állami Építőipari Vállalat; a Kék Duna Mezőgazdasági Termelőszövetkezet (Fájsz); a Mátraaljai Szénbányák és a Videoton Elektronikai Vállalat is. A Szocialista Munka Hőse kitüntetésben részesült: Csente Jenő, a Tatabányai Szénbányák vására, frontbrigádvezető; Kisák Györgyné, a Masterfil Pamutfonóipari Vállalat fonó szakmunkása; Kokas József, a Győr-Sopron Megyei Talajerőgazdálkodási Vállalat csatornamű-kezelője; Papp József, a székkutasi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet állattenyésztési brigádvezetője és Tulok Zoltán, a Pápai Húskombinát húsipari szakmunkása. (MTI) Szakszervezeti vezetőket, tisztségviselőket tüntettek ki május 1. alkalmából szerdán a SZOT székházában. Az ünnepségen részt vett Gáspár Sándor, a SZOT elnöke is. A Szakszervezeti Munkáért arany fokozatát 35-en, ezüst fokozatát 25- en kapták meg. A kongresszusi és felszabadulási munkaverseny győztesei Élenjárók elismerése Párt- és állami vezetők az ünnepségeken Magas rangú párt-, állami és szakszervezeti vezetők szerdán újabb vállalatok kollektíváinak adták át az MSZMP Központi Bizottsága Kongresszusi Zászlaját, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnökségének Vörös Zászlaját. A Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát dolgozóinak gyűlésén Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára nyújtotta át a két megtisztelő zászlót Burgert Róbertnek, a kombinát vezérigazgatójának. Magyar Gábor mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes 26 bábolnai dolgozónak a Kiváló Munkáért kitüntetést adta át. Százhuszonöten vállalati kiváló dolgozó kitüntetésben részesültek. A Papíripari Vállalat dolgozói is szerdán vették át az MSZMP Központi Bizottságának Kongresszusi Zászlaját, valamint a Minisztertanács és a SZOT Vörös Zászlaját. A kitüntetéseket Grósz Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság első titkára adta át Juhász Mihály vezérigazgatónak. Ugyancsak Grósz Károly nyújtotta át a Központi Bizottság kongresszusi oklevelét a vállalat Gutenberg szocialista brigádjának; ezt a kitüntetést Halasi Ferencné brigádvezető vette át. Három kollektíva a Vállalat KiválóBrigádja címet nyerte el, tizennégyen a Kiváló Munkáért kitüntetésben részesültek. A Központi Fizikai Kutató Intézet dolgozóinak ünnepségén Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja adta át a kongresszusi zászlót Szabó Ferencnek, a KFKI főigazgatójának. Az intézet elnyerte a Minisztertanács és a SZOT Vörös Zászlaját is, amelyet Szabó Endre, a Közalkalmazottak Szakszervezetének főtitkára nyújtott át Furcsán Józsefnének, a KFKI szakszervezeti bizottsága titkárának. A Magyar Tudományos Akadémia Kiváló Brigádja címet az intézet négy szocialista brigádja kapta meg. Az MTA elismerő oklevelével tüntették ki a KFKI Atomenergia Kutató Intézetének, valamint Mérés- és Számítástechnikai Kutató Intézetének kollektíváját. A Dunai Kőolajipari Vállalat dolgozóinak Százhalombattán, a vállalat központjában megtartott ünnepségén Szabó István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja adta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnökségének Vörös Zászlaját dr. Rátosi Ernő vezérigazgatónak. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság elnyerte a kongresszusi zászlót, és negyedszer kapta meg a Minisztertanács és a SZOT elnökségének Vörös Zászlaját. A Szolnokon rendezett ünnepségen Szűrös Mátyás, az MSZMP KB titkára nyújtotta át a kitüntetéseket Hegedűs Lajosnak, a Vízügyi Igazgatóság vezetőjének. Az igazgatóság dolgozóinak Kovács Antal államtitkár, az OVH elnöke számos egyéni és kollektív kitüntetést adott át az ünnepségen. A Veszprémi Szénbányák Vállalat dolgozói Veszprémben a vegyipari egyetem aulájában tartottak ünnepséget. A két zászlót a tízezres bányászkollektíva képviseletében Pera Ferenc vezérigazgató vette át Horváth Istvántól, az MSZMP KB titkárától. A Graboplast Győri Pamutszövő és Műbőrgyár dolgozóinak ünnepségén Pál Lénárd, az MSZMP KB titkára adta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnökségének Vörös Zászlaját, amelyeket a kollektíva nevében Tomaskovics Gyula vezérigazgató vett át. Ezt követően minisztériumi, szakszervezeti és vállalati kitüntetéseket adtak át a munkában élen járó dolgozóknak és kollektíváknak. Nagy Károly, a műbőr gyárrészleg gép vezetője: A nemzetközi munkaverseny élenjáró dolgozója kitüntetésben részesült. Az Országos Mentőszolgálat dolgozói is szerdán vették át a szocialista munkaversenyben elért kimagasló eredményeikért a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT elnökségének Vörös Zászlaját. A kitüntetéseket dr. Csehák Judit, a Minisztertanács elnökhelyettese adta át dr. Bencze Bélának, az Országos Mentőszolgálat főigazgatójának. Az ünnepségen a kollektíva harminc tagja Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést, illetve miniszteri dicséretet kapott. A kitüntetéseket dr. Medve László egészségügyi miniszter adta át. A Hungarocamion Nemzetközi Autóközlekedési Vállalat szerdai ünnepségén Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese adta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT Vörös Zászlaját Torma Imre vezérigazgatónak. Ezt követően ugyancsak a kormány elnökhelyettese nyújtotta át a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja kitüntetést a Széchenyi komplex szocialista brigádnak; a kitüntető oklevelet Tóth I. Gyula brigádvezető vette át. Urbán Lajos közlekedési miniszter a Munka Érdemrend arany fokozatát adta át Liebe György gépkocsivezetőnek. A Bőr- és Cipőkellék Kereskedelmi Vállalat dolgozói szintén elnyerték a két zászlót. A kitüntetéseket Baranyai Tibor, a SZOT főtitkára adta át Alsószentiványi Lajosnak, a vállalat vezérigazgatójának. A vállalat dolgozói közül tizenegyen a Kiváló Munkáért, tízen pedig a Kiváló Dolgozó kitüntetést vehették át az ünnepségen. A Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat munkásgyűlésén Váncsa Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter nyújtotta át a kongresszusi zászlót, valamint a Minisztertanács és a SZOT Vörös Zászlaját Kurucz Józsefné vezérigazgatónak. A miniszter a Kiváló Munkáért kitüntetést a vállalat tizennégy dolgozójának adta át, míg tíz szocialista brigád a vezérigazgatótól a Vállalat Kiváló Brigádja címet vette át. (MTI) A szocializmus vizsgája Markáns ellentmondás napjainkban, hogy úgy tűnik, mintha a szocializmus építésének rajtkövétől időben távolodva, az új társadalom megteremtésén munkálkodva az elvi dilemmák, buktatók, a gyakorlat által is felszínre hozott és mind nehezebben megválaszolható ideológiai természetű problémák folyvást sokasodnának. E gondolatsor úgy is folytatható, hogy e megközelítés szerint a szocializmus elvei könnyebben kimutathatók, a gyakorlatban könnyebben egyeztethetők egy olyan (kezdetlegesebb) szituációval, amikor az anyagi világ lényegesen egyszerűbb, egysíkúbb volt körülöttünk, ám az idő haladtával a szocializmus az általa létrehozott fejlődés ellentmondásaival nemigen tud mit kezdeni. És persze vannak is — nevezzük így — ellendrukkereink (ellenfeleink, ellenségeink), akik a fenti gondolatsort ekképpen végig is viszik, egészen a megcélzott végkövetkeztetésig, a szocializmus végső válságáról, túlhaladottságáról szóló konklúzióig. És vannak elvtársaink is, akik keserűen valami hasonlót éreznek: azt ugyanis, hogy az anyagi gyarapodással, a társadalmi képletek és a termelési körülmények bonyolultabbá válásával a dolgok a szocializmus elvei szempontjából áttekinthetetlenekké váltak, egyre több a kompromisszum, és egyre kisebb a tere elveink és a valóság egyértelmű, következetes egyeztetésének. Eszerint tehát régebben a szocializmus elvei könnyebben és következetesebben voltak kivitelezhetők, mint, mondjuk manapság, amiből — bármennyire nem akarják is — ismét csak az a végkövetkeztetés, hogy a szocializmus a kezdetlegesebb viszonyokra készült társadalmi formáció. A két gondolatmenet, a szocializmus e kétféle elparentálása — fájdalom — még akkor is egybecsendül, ha nyilván élesen meg kell különböztetnünk, hogy az egyik esetben (az ellenoldal esetében) kaján öröm kíséri a kinyilatkoztatást, míg a másik esetben érzelmi azonosulás és fájdalmas sóhaj a töprengést. Egyébiránt az elvek és a valóság között érzékelt feszültség erősödő jelenlétét mutatja, hogy az összeegyeztetés nehézségeit, a magyarázatkeresés fáradságait megkerülendő széles körben tapasztalható az eszme kilúgozása, az elvek prakticista megrostálása, az eszmétől való elfordulás éppúgy, mint az eszmébe, azaz annak vulgáris megfogalmazásaiba való fordulás, az ,.egybrosúrás marxizmusba” menekülés, némelyeknél a valóság — oly csábító — átálmodása. Elvek és kompromisszumok Pedig — egy mondatnyit időben visszanyúlva és a határainknál nagyobb kört ölelve — érdemes emlékeztetni rá: a szocializmus története a korábbi évtizedekben sem szűkölködött éppen ideológiai vitákban, amelyek nemegyszer korszaknyitó megújulások kiindulópontjai voltak. Hogy éppen csak példaként kiragadjunk néhányat: ilyen volt a harmincas években a népfrontpolitika kialakítása, az ötvenes éveik derekán a háború elkerülhetőségének tézise, majd a szocializmus közös törvényszerűségeinek és a nemzeti sajátosságoknak megkülönböztetése. Mindezen tételek egyike-másika — jegyezzük meg a tárgyilagosság kedvéért, és mintegy a mai vitákra vigasztalódásul — mind a mai napig hagyott az alapvető elvi tisztázás mellett is tisztázatlan részleteket, az elvekhez nehezen illeszkedő praktikus problémákat, és néha súlyos alkalmazási nehézségeket. Mert ha meggondoljuk, az itt érintett tézisek például nemcsak a tudatos társadalomirányítás, az eszmei-politikai megújulóképesség és a kompromisszumkészség nagy alkotásai, hanem egyszersmind a gyakorlatban, alkalmazásuk során valamennyi súlyos konfliktusok hordozója is lett. Magyarán: az eszmerendszerből következő, annak törvényei közé illeszkedő tézis és az annak megfelelő gyakorlat értékét semmiképpen sem az méri, hogy mennyi és lelkileg milyen nehezen elviselhető kompromisszum következik belőle, hanem, hogy maga a kompromisszum szükséges-e, a haladást szolgálja-e vagy sem. Hol tartunk? Ha ezek után most napjaink ideológiailag legizgatóbb pontjait próbáljuk — ugyancsak hazánk határain túli érvénnyel — kitapogatni, ezt leginkább annak a vitának a környékén találjuk meg, amelynek legfrissebb eseménye éppen a Szovjetunióban és éppen a közelmúltban annak — az SZKP XXVII. kongresszusa által is megerősített — rögzítése volt, hogy a társadalmi és a gazdasági fejlettség mely stádiumában, tehát milyen objektív és szub-jektív feltételek között folyik a szovjet társadalom építése. E vitát, pontosabban annak kimenetelét aligha túlzás alapvető jelentőségűnek nevezni, hiszen hosszabb távra és — lévén a Szovjetunióról szó — kisugárzó hatással megszabja a szocializmus ottani építésében kirajzolódó célok egymásutánját, és meghatározza e célok elérésében alkalmazható és alkalmazandó eszközök egész rendszerét. Ez azonban csak a legaktuálisabb eseménye a szóban forgó vitának, hiszen az már hosszú idő óta — olykor felerősödve, máskor elhalkulva, részben a nagyobb nyilvánosság előtt, máskor csak a tudományos és politikai műhelyek falai között — majdnem valamennyi, a közepes fejlettség stádiumában levő szocialista országban folyik. Sajátos formában, de folyik nálunk is. Az e kérdésekben kialakított állásfoglalás sok tekintetben ma is választóvonal ugyanis egy sor gyakorlati kérdés megközelítésében. Hiszen nyilvánvaló például: annak megítélése, hogy a szocializmus építésében hol, milyen anyagi és tudati szinten tartunk, egyben döntő módon befolyásolja véleményünket például a termelés, a gazdaság anyagi ösztönzésének, az ár- és pénzviszonyok szerepének szükségességét, illetve az emberek tudatosan önkéntes társadalomépítésének lehetőségeit, határait illetően. De általánosabban szólva: mind e viták azt tükrözik, hogy a szocializmus igen intenzíven keresi új lehetőségeit és cselekvési terét a jelen történelmi helyzetben. Erőfeszítéseket tesz egy lehető legobjektívebb önvizsgálatra, hogy az így feltárt helyzethez illő eszközöket és módszereket megválaszthassa. A szocializmust két hatás is — ha úgy tetszik — kényszeríti erre. Az egyik az a külső erő, amelyben a nemzetközi osztályharc, az imperializmussal folytatott verseny zajlik, s ahogyan az imperializmus „új agreszszivitása” ellenünk szegeződik. A másik egy belső erő, a gazdaság fejlődésének a korábbiaktól merőben, elkülönülő, eszközeiben, lehetőségeiben és konkrét céljaiban is új szakasza, amely a szocializmus jövő fejlődése érdekében most már minél gyorsabban, radikálisabb alkalmazkodást követel. Hajtóerőt keresve A szocializmus eddigi története során számos alkalommal élt át nehéz, sőt kritikus helyzeteket. Mi több: rendszerünk eddigi fiatal évei mindmáig erős ellenséges környezetben, folyamatos kihívások egymásutánjával teltek el. Csakhogy ezek a belső struktúrákon a kezdetektől fogva viszonylag kevés változtatást kívántak. Most más a helyzet, ez látható. Ez esetben jelentős belső önmegújító készségre van szükség, hogy a szocializmus ismét kellően effektívvé váljék. És az ismét szón itt erős hangsúly van, hiszen az extenzív fejlődés jegyében eltelt évtizedek hihetetlenül hatékonyaknak bizonyultak, elmaradott országok váltak a világ sorsát meghatározó tényezővé. E pozíciók további szilárdítása és általában a szocializmusmai fejlődési terének felrajzolása azonban most erőteljes belső átrendeződésekkel is jár. E problémák legáltalánosabb megfogalmazása több szocialista ország tudományos elemzéseiben, de már a napi publicisztika szóhasználatában is „a termelőerők és a termelési viszonyok fejlődésének disszonanciájáról” szól. De a hazai vizeken maradva: a magunk feladatait legtöbbször a gazdaság intenzív fejlődési szakaszára való áttérésként halljuk meghatározni. Persze ma már széles körben nyilvánvaló, hogy korszakos átalakulásokat aligha lehetséges a társadalom életének egyetlen nézőpontja felől megközelíteni. Mert szemlélhető ezeknek az éveknek a mélyáramlata például afelől a fontos összefüggéseket feltáró kiindulás felől is, hogy a szocializmus építésének új, a kornak megfelelő lendítőit, motivációit kell felkutatnunk. A mindent tonnákban, méterekben mérő években, a társadalom alapszükségletei kielégítésének előteremtésekor, amikor az egyén és a közösség közvetlen érdekazonossága a jelszavak szintjén is átfogható volt, hegyeket mozgattak meg az emberek a lelkesedés erejével. Mára e motiváció szerepe lényegileg megváltozott. Nem azért, mert — mint hallani lehet — közömbösebbek, lelketlenebbek lettek az emberek! Hiszen hányszor tapasztaltuk azt a paradoxont, hogy az önzőnek, befelé fordulónak, közömbösnek minősítettek vészhelyzetekben, baleset vagy természeti katasztrófák, de akár egy kisgyerek eltűnése esetén milyen odaadásra, önfeláldozásra képesek. Nem a lelkesedés hunyt tehát ki. Csak visszaélni nem lehet ezzel a lelkesedéssel. A létfeltételek megteremtésére harcba lehet vinni a tömegeket jelszavakkal, de — mondják így — „a mai differenciált fogyasztási igények kielégítését szolgáló termelési célok megvalósításában” a szimpla lelkesedésre építeni már nem lehet. A más létéért dolgozik az ember önzetlenül is, de a más jólétéért márcsak akkor, ha neki is érzékelhető haszna van belőle. Ez így természetes, így helyes, és nem is erkölcsös más „elvárásokkal” előállni. Lényegesen megváltozott a termelés jellege is. Ahhoz képest, amikor mindenből egyszerűen csak több kellett, így a termelés céljai is könynyen meghatározhatók voltak, ma a gazdaság részcélok és részkapcsolatok bonyolult rendszerével átszőtt gépezet, ahol a minőségi és hatékonysági követelmények következtében a feladatok már korántsem olyan általános érvényűek és áttekinthetők, mint korábban voltak. A termelés, a szolgáltatás és a kereskedelem valamennyi ágazata jobban igényli az egyének és a kis közösségek érdekeltségen alapuló, aktívrészvételét, s nem építhet arra, hogy a gazdasági élet szereplőinek folyamatosan lobogó lelkesedése képes azérdekeltség pontosan kidolgozott és igazságosan működő rendszerét helyettesíteni. Így ma az egész gazdaság, az egész rendszer működtetése szempontjábólközponti feladat megtalálni a termelőerők fejlettségének megfelelő anyagi ösztönzők és gazdasági kényszerek, illetve erkölcsi ösztönzők és kényszerek megfelelő arányát, a társadalmi méretekben leginkább működőképes motivációkat, hajtóerőket. Magyarán azt a titkot, hogy minden egyén és közösség, vagy legalábbis minél több egyén és közösség a lehető legnagyobb intenzitással akarjon részt venni az új társadalom építésében. Gazdaszerepben Vagy a másik, igen fontos megközelítés a szocializmus jelenkori feladatait a tulajdon kérdései felől vizsgálni. Arról az oldalról tehát, hogy a tulajdon társadalmasítási foka, illetve e tulajdonhoz való tudati viszonyunk között feszítő ellentmondások támadtak. Vulgarizált fogalmazásban: minden a miénk, de gyakran úgy viselkedünk, mintha semmi közünk se volna hozzá (illetve sokan túlságosan is ,sajátjukként” kezelik a köztulajdont, úgy, mintha csak az övék volna...) És ez az ellentmondás a legkevésbé sem csak a termelés szférájában okoz feszültségeket, hanem mindinkább érzékelhetők kárai az üzemek falain kívüli életben, a lakóterületeken, a közterületeken, a nagy értékű közösségi infrastruktúra kezelésében, és egyre inkább a természetben is. De ugyanígy felvetődnek — pontosabban: már jóval korábban felvetődtek — a tulajdon problémái a társadalmi tulajdonban levő termelőeszközök gazdasági működtetése körül is. Az államigazgatási irányításnál hatékonyabb formákat kellett találni a szocialista gazdaság mai színvonalú és gazdálkodási típusú működtetésére. Az utasítással irányítók és az irányítottak erős ellenérdekeltségének gazdasági kárai mind nyilvánvalóbbakká és nehezebben elviselhetővé váltak. Jellemző, hogy e probléma — minden úgynevezett elvi kényessége ellenére — milyen határozott formában szerepelt az SZKP XXVII. kongresszusán, elsősorban a gazdamagatartás kialakításának ismételt hangsúlyozásával. Nálunk pedig a vállalati önállóság növelésére, a társadalmi tulajdon új kezelési formáinak kidolgozására, az új vállalatvezetési megoldások kialakítására, az üzemi demokrácia fejlesztésére hozott intézkedések tesznek — nemzetközi érdeklődéssel kísért, itthon a kezdeti lépéseknek kijáró kétkedéssel fogadott — jelentős kísérletet ennek a nagy fontosságú kérdésnek a megoldására. De a szocializmus további fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű elmozdulás rögzíthető az egyén és a tágabb, illetve szűkebb közösség, az egyén és az állam, az állam és annak szervezeti építőkövei stb. kapcsolatában is. Furcsa ma már felemlegetni is, hogy harminc, negyven éve voltak, akik elvtársnak szólították egymást a testvérükkel is. Igaz, ez akkor is némi különcködés volt, de mégsem teljesen ok nélkül való, minthogy az osztályharc áthúzott a családokon, esetenként szétszaggatott családokat, mert a világnézeti, elvi kötelék fontosabbnak tetszett a vér szerintinél is. A családon belül az ilyesmit ma nyilván — legalábbis — visszásnak tartanánk, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy a rokonok akár világnézeti különbségekkel is jól megférhetnek együtt. Megváltozott a családot körülvevő társadalom, megváltozott benne a család is. És megváltozott jelentőséget kapott a különböző együtt (Folytatás a 4. oldalon.)