Népszabadság, 1986. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-05 / 183. szám
1986. augusztus 5., kedd NÉPSZABADSÁG Pándi Pál kitüntetése Az Elnöki Tanács dr. Kardos (Pándi) Pál Kossuth- és József Attila-díjas kritikusnak, irodalomtörténésznek, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanárának oktató-nevelő, tudományos és kritikusi munkássága elismeréseként 60. születésnapja alkalmából a Szocialista Magyarországért Érdemrendet adományozta. Nem rossz befektetés Sok jel utal rá: megújulóban van a hazai könyvtárügy, a korszerűsítést több javaslat, kísérlet is szorgalmazza. Ha ezúttal eltekintünk a részletektől, azt lehet mondani, valamennyi törekvés arra arányul, hogy könyvtáraink nyitottabbá váljanak környezetük iránt, jobban szolgálják az emberek mindennapi tájékozódási igényét, otthonosabb körülmények között kínálják kinekkinek a kedvelt olvasnivalót, a szórakoztató irodalmat is. És itt az „is” szócskán van a hangsúly, hiszen könyvtáraink továbbra sem kívánnak lemondani olvasónevelő feladataikról, amelyeknek régóta próbálnak — több-kevesebb sikerrel — eleget tenni. S miközben a kultúraközvetítő szerepkör bővüléséről hallok, olvasok — például a mostanában épülő, könyvtárak köré szerveződő közösségi házakban —, eszembe jut az irodalom és a színi kultúra kapcsolata. Eddig még nem tette fel senki azt a kérdést: vajon miért van az, hogy hazai bibliotékáink még nem fedezték föl maguknak az amatőr színjátszást? Pedig kézenfekvő lenne. Sőt már két évtizeddel ezelőtt is az lett volna, az irodalmi színpadok virágzása idején. De hát akkor még másféle szempontok mozgatták a könyvtárosszakmát. Az idő tájt épp csak elkezdődött a hagyományos, merev könyvtári rendszer oldása, ami napjainkra széleskörű reformokba torkollott. Most már akár az is magától értetődő lehetne, ha könyvtárainkban dramatikus játékokat, színpadi produkciókat rendeznének. S hogy ez mégsem jut senkinek eszébe, annak alighanem csak részben oka az elmúlt évtizedek hagyományainak hiánya. Sem a régi, sem az újonnan keletkezett könyvtárépületeink nem alkalmasak ilyen, csoportos együttlétre. De számomra furcsa, hogy miközben hazai könyvtárainkban komoly erőfeszítések történtek és történnek a zenei, képzőművészeti ízlés fejlesztésére, a videózás elterjesztésére, a színházi kultúrával nem foglalkoznak. Azt teljes egészében átengedik a művelődési otthonoknak és újabban az iskoláknak. Igaz, ezek az intézmények is nehezen birkóznak vele. Amatőr színjátszásunkra ugyanis az jellemző — egy tréfás megítélés szeriint —, hogy állandóan „válságban” van. Tény, hogy kevés — it mind kevesebb — az olyan együttes, amelyik hosszú ideig folyamatos munkát tudna végezni. Az ilyen ritka kivételek egyike a KISZ Központi Művészegyüttes Irodalmi Színpada. A hatvanas évek végén alakult, akkor még azzal a reménnyel, hogy rövid idő elteltével hivatásos társulattá, magyar ifjúsági színházzá fejlődhet. Néhány év alatt azonban kiderült, hogy erre nincs lehetőség, s akkor végleg fölvállalták az amatőrstátust. Sajátos, staggione játékmódot alakítottak ki, nem a színháztermükben várták a közönséget, hanem maguk keresték föl. Ifjúsági klubokban, középiskolákban játszottak olyan előadásokat, amelyekben feldolgoztak bizonyos korosztályi problémákat. Kirostált kavics című dokumentumjátékukat például úgy adták elő, hogy abba időnként a közönség is beleszólhatott, befolyásolhatta a cselekmény alakulását. Felléptek munkásszállókon is. Az utóbbi években azonban ezek az alkalmak folyamatosan ritkulnak. Míg öt évvel ezelőtt évenként nyolcvan-száz előadást tartottak, az idén negyvanöt-ötvenet. Az iskolák belső gondjaikkal vannak elfoglalva, nem hívják őket. Néhol a szemlélet is gátat emel. Az egyik fővárosi gimnázium például, amelynek tanárai hangversenyre is elviszik diákjaikat, a korosztályi színjátszást fölösleges lidőpocsékolásnak tartja. Máshol a pénzhiány az akadály. Vannak iskolák — főképp szakmunkásképző intézetek —, amelyek még azt a minimális költséget sem tudjákmegtéríteni, amelybe a díszletek, kellékek odaszállítása kerül. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a színjátszókkedve, lendülete megtörik, s lassacskán hátat fordítanak az együttesnek. A KISZ színpadánál tagtoborzást kellett tartani, olyan kevesen maradtak. S nem kis meglepetésre több mint harmincan jelentkeztek. Hamar kiderült, hogy többen közülük a Színművészeti Főiskola felvételijére készülnek, s ide mint előkészítőre jöttek. (A részvétel itt ingyenes.) A legtöbbjük azután el is tűnt a felvételi után. Maradtak viszont azok, akik tudatosan vállalták, hogy szabadidejüket művészeti alkotóközösségben töltik el. Néhányan régebbi, felbomlott amatőrcsoportok tagjai voltak, másokat a „gimis” osztályközösség otthonmelegének az emléke, az iránta érzett nosztalgia vezetett az együttesbe. Úgy tetszik tehát, hogy ebben az irányban is tájékozódnak némely ifjúsági rétegek, amelyek tagjai — másokkal együtt — a helyüket keresik; vannak, akik meg is találják. Érdemes őket támogatni, ott, ahol lehet. Talán még a könyvtárakban is. Varsányi Gyula KULTURÁLIS HÍREK ■ A Budapesti Vonósok hangversenyét hallhatja a közönség ma este fél kilenc órai kezdettel a Hild Udvarban. A műsorban Händel, Tartini, Vivaldi, Bach és Grieg műveit szólaltatja meg a zenekar. ♦ Sztárképanalízis címmel kiállítás tekinthető meg a Magyar Színházi Intézet rendezésében, a Fotóművészeti Galériában. A Megnyílt a hazai barokk építészet egyik reprezentatív emlékének számító gödöllői Grassalkovichkastély századfordulós életét bemutató kiállítás a Gödöllői Galériában. A Három művész, Buták András, Elekes Károly és Molnár László közös tárlaton mutatkozik be mától a Budapest Galéria Kiállítóházában. A grafikák szeptember 20-ig láthatók. Szonátaestet rendeznek Schubert, Brahmis és Beethoven zenéjéből ma este 8 órakor a Várban levő Zenélő Udvar Esti Muzsika sorozatában. Az utolsó út címmel filmet forgat Leonyid Menakev rendező Leningrádban Puskin életének utolsó napjairól, tragikus haláláról s annak közvetlen előzményeiről. A filmet a tervek szerint a költő halálának 150. évfordulóján, 1987- ben mutatják majd be. 0Tv7 Az orosz Tartuffe Foma Fomics éppolyan képmutató, mint Tartuffe, éppúgy markában tartja a ház urát s főképp annak anyját, betolakodva az idegen házba, éppúgy a maga képére igyekszik formálni az ott lakók életét, uralkodni akar felettük, minközben, saját testi jólétét is biztosítja. Moliére darabja azonban — bármily szövevényes is a cselekménye — racionálisan, könnyen értelmezhető, világosak a képmutató céljai, jól látható az is, mit használ ki környezetének viszonyaiból. Le is lepleződik annak rendje és módja szerint. A mű áttekinthetőségén az a lehetséges értelmezés sem változtat lényegesen, amely szerint Tartuffe valamiféle besúgói szerepet is játszik az egykor gyanús politikai kapcsolatokat tartó Orgon házában. Foma Fomics magatartása nehezebben megfogható. Míg Moliérenél a társadalmi szerep azonos a jellemmel, addig Dosztojevszkijnél bonyolult lélektani folyamatok játszódnak le, aminek következtében a jellemek és a viszonyok egyaránt meglehetősen talányosak. Foma Fomics nem egyszerűen érdekből képmutató, nem egyszerűen kihasználja a háziak meggyőződéseit, alkalmazkodik hozzájuk, hanem sokszor éppen ellenkezőleg: rájuk igyekszik kényszeríteni bizonyos elveket, felfogásokat, mindenekelőtt erkölcsileg kíván magasrendű színben feltűnni, a kényelemnél, a pénznél pedig fontosabbnak látszik számára, hogy kegyelmes úrnak szólítsák. Ostoba konzervatív demagógiája valójában csak az öregasszonyra hat, bár lehet, hogy rá is csak a kérlelhetetlen erkölcsi szilárdság több külsőséges bombasztja, rajta keresztül azonban az egész családon uralkodik. A feudális viszonyoknak a polgáriaktól való gyökeres különbségét mutatják fel a Tartuffe-parafrázisnak a Moliére-műtől való főbb eltérései. A racionális anyagi viszonyoknál itt fontosabbak az irracionális-lelki tényezők. Az orosz Tartuffe nem Pétervárott vagy Moszkvában tűnik fel, hanem Sztyepancsikovo faluban, távol a fővárostól, hangosan megvetve mindenféle szellemi újítási kísérletet. S nemcsak azért van ez így, mert a feudalizmus igazi színtere, legjellegzetesebb helyszíne a vidék, hanem mert itt még szemben áll a szerző felfogásában a fővárosi felvilágosultság a vidéki elmaradottsággal. A látogatóba érkezett fővárosi unokaöcs elképedve szemléli a viszonyokat, amelyek Foma Fomicsot formálták, s amelyek működését lehetővé teszik. Cím és műfaj szinte mindent magában hordoz. Moliére címszereplője Tartuffe, a képmutató, Dosztojevszkije Sztyepancsikovo falu és lakói. Moliére drámát írt, Dosztojevszkij epikát. Az emberi lélek homályába vesző motivációnak nyilván ez a műfaj jobban megfelel, elbeszélésben könnyebb rejtegetni a kapcsolatokat, könnyebb párbeszédeket talányosan abbahagyni, jeleneteket épp csak felvillantani, mint a színpadon. De talán éppen ezért lehet Dosztojevszkij műveit hatásosan megfilmesíteni. A szöveghez képest való veszteségekről persze mindig lehet hosszasan értekezni, nyilvánvaló, hogy hosszabb eszmefuttatásokat, belső monológokat, ideológai párbeszédeket nem lehet filmen sem az eredeti hosszban idézni. A film vágási technikája azonban nagyon is alkalmas arra, hogy a kapcsolatokat mintegy rejtegetve mutassa meg. Olykor ugyan kissé durvának tetszik, a kihagyások miatt túl élesen szembeötlőnek érződik bizonyos tények halogatott feltárása, az elbeszélés folyamatának jelenetekre bontása mindenképpen ellentétekre és azonosságokra, megszakításokra és folytatásokra bontja az olvasva sokszor összefolyónak tetsző motívumokat. A tévéjáték, amelyet Mihályfy Sándor rendezett, mindenekelőtt a színészi mimikára és gesztusrendszerre építve kívánta visszaadni Sztyepancsikovo falu lakóinak lelki folyamatait, az életüket, sorsukat meghatározó vonzalmaikat, félelmeiket, gyengeségeiket. Lehet vitatni ezt az eljárást, lehet tűnődni azon, vajon ily módon eléggé érvényesül-e az emberek lelke, kapcsolatai mögött ábrázolódó társadalomrajz, világkép, felsejlik-e annak minden borzasztó fenyegetése, hogy Foma Fomics a látszólag boldog vég után is hőseink között marad. A főbb szerepek tekintetében és a legtöbb jelenetben igen alaposan, gondosan megoldott produkció azonban igen meggyőző illusztrációját adta Dosztojevszkij művének. Gyurcsek Sándor és Gálfy László színesen és hitelesen ábrázolta Foma Fomics és a házigazdája egyenlőtlen pszichológiai küzdelmét, s feltűnt mellettük néhány jól megformált karakteralakítás is. A halványabban sikerült figurák, kevésbé eltalált jelenetek csak pillanatokra akaszthatták el a néző feszült figyelmét, s nem vehették elejét, hogy megérezhessük a befejezés groteszk paradoxonét. Egy ilyen mű bemutatási ideje és helye azonban bizonyára örökké vita tárgya lesz. Ezúttal péntek este a kettesen adták a Sztyepancsikovo falu és lakóit, amikor az egyesen Stan és Pan ment. Az időpont ellen nem lenne kifogásom, jobb, mint ha mondjuk késő éjszakára halasztották volna e mű bemutatását. A párosítást azonban nem tartom szerencsésnek. Nemcsak azért, mert szinte semmi esélyt sem hagy Dosztojevszkijnek a szélesebb publikum körében, hanem mert szinte lehetetlen választás elé állítja a sokféle szellemi táplálékkal élő vagy élni óhajtó nézőt. Zappe László 7 KÖNYVSZEMLE Az újabb irodalmunkban való alaposabb tájékozódást igencsak megnehezíti, hogy friss kiadású lexikon híján tucatnyi helyről, különféle kötetekből és bibliográfiákból kell öszszegereblyézni az adatokat. Olvasók, tanárok, kritikusok ezért bizonyára örömmel fogadják a JAK-LEXIKON (hivatalosabb címén: József Attila Kör, 1985) szerény kiállítású füzetét, még ha csupán 133 nevet tartalmaz is. Azokét az írókét, költőkét, fordítókét és filológusokét tehát, akik 1950-nél nem előbb születtek, s a tavalyi esztendőben a Kör tagjai voltak. Az összeállító, Agócs Sándor — maga is közülük való — hasznos és szinte hibátlan eligazítással szolgál a születési helyet és időt, az iskolákat és munkahelyeket, műveket és róluk szóló bírálatokat illetően. Esterházy Péterről, Tóth Erzsébetről, Vámos Miklósról és másokról pillanatnyilag itt találhatók a legbőségesebb, pályájukkal összefüggő információk, s valószínűleg innen a legkönnyebb megtudni, kicsoda is és mit alkot például a kötettel még nem jelentkező Kurdi Imre, G. Nagy Ilián, Tardi Gábor és számos társuk. A tervek szerint a jövőben kétévenként újra megjelenteti a Magyar Írók Szövetsége ezt a lexikont (a felvételi kötöttségek és a korhatár miatt ennyi idő alatt akár a tagság harmada is kicserélődhet). Amilyen helyes a rendszerességre, folyamatosságra törekvés, oly előnyös lett volna ebben az első füzetben valamennyi eddigi tag egyszerű, név és életkor szerinti fölsorolása. Nem magunk miatt, már kimaradt „öregekért” szólatom a harangot. Így lenne teljesebb, áttekinthetőbb a kép és a történet , s a szerkesztő maga is 1968-tól kezdi az antológiakritikák ismertetését, 1974- től a Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesültek listáját. Vagyis az 1985- ös JAK ugyan nem idegen tollakkal, hanem az elődökkel is ékeskedik. Az említett antológiákkal nem mindig tudok kibékülni — kevéssé jellemző a körre, ha valamely gyűjteményben egyetlen képviselőjének egyetlen verse olvasható (így teremtődik az a látszat, hogy a JAK-nak 122 antológiája volt). Javaslom, hogy az írók műveiről megjelent bírálatokat rostálva közöljék (vagy ha, mint sejthető, a teljesség igénye munkál, akkor legyen valóban hiánytalan a bibliográfia). Hat költő antológiája látott napvilágot HOMOKFÚVÁS címen, több szerv támogatásával, Kecskeméten. Fiatalnak mondanánk őket, ha az előszót író Buda Ferenc nem figyelmeztetne megkésettségükre: „egytől egyig túl vannak már Petőfi életkorán, ketten közülük József Attiláét is meghaladták.” Az útra bocsátó költőtárs joggal emeli ki, hogy bár mindnyájan Bács-Kiskunhoz kötődnek, „voltaképp bármely vidéken élhetnének határainkon belül. Talán helyesebb is így fogalmaznom: az országban élnek.” A tája „fémet is tisztító furcsa táj”, a „százezer fős lakatlan sziget”) jelen van a versekben, de nem főszereplő. Ha — óvatosan — közös ideákat és képzeteket keresünk, leghatározottabban a végleges, szilárd, „szent” dolgok igénye, a hitek vágya merül föl, s az acélozó keserűség, a méltóságot adó elmélyülés mutatkozik a magatartásban. Csikós Zsuzsa mármár a szociografikusságig pontos, szabálytalanul önéletrajzi híradásokat küld, erélyes szabad formákban: „Rakoncátlan ég alatt tesszük a dolgunk. Panelházak bűvöletében / sárgulnak, lehullnak napjaink ...” Józsa Fábiánt főképp az érzelmesen groteszk ötlet vagy a szójáték viszi: „... ég-verem ég velem”. Tábori Kálmánban az epigrammatikus tömörség tetszik: „A kisfiam tegnap szétszerelt egy virágot. — Én kézzel érintettem, nevükön neveztem alkatrészeit, és összeraktam az írás szerint. Nem működött.” A két- és nyolcsorosait is négysorosokká gondoló Túrás Kamuban még inkább: „...tótágast áll a milliárd / gyufaember a végtelenben / néhány pillanat és a láng / a teremtő arcába lebben.” Az elismerés másfelől kritikai jelzése annak, mit tudnak egyelőre kevéssé. A biztosabb verselést, a minden elemet átfogó szerkesztést, a változatosabb önkifejezést, a mintáktól való szabadulást. A példaképeket szívesen szólító Agócs Sándor („ATTILA csókolom érted a Mamát”) és különösen a Szent Margit-alakmással a kötet legszebb kis ciklusát megteremtő Dobozi Eszter („Margitságot veszek / legyek inasa előre / iparnak: Bajnak / ne kelljen magam / fölkötnöm végre / apák s vert nagyapák izomkötegére”) már az érett költőlét gondjaival küszködik. A többieknél valami készül, náluk már valami kész, a folytatáson töprenghetnek. ÁTFORDULT IDŐ címmel az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadónál jelent meg fiatal költők antológiája (mintha a Kozmosz kivételével a „nagy” kiadók újabban idegenkednének a bemutatkozást segítő gyűjteményektől). Akik ebben szerepelnek, egy jól sikerült, 1984-es KISZ-pályázat nyomán publikálhattak — heten — antológiát. Átlagéletkoruk huszonhárom-huszonnégy év; éppen jókor kapnak szót. De egyelőre korántsem kiforrottan — még ha a baráti hangú bevezetőket, bemutatásokat író idősebb, neves poéták hajlanak is a túlzásokra. Horváth László, Medgyesi Gabriella, Zsubori Ervin, Hermann Róbert, Darvasi László, Kozák László és Lotz Béla versei az első, folyamatos olvasáskor legföljebb egy-egy jegygyel különböztethetők meg egymástól; kísért az a — már szürkeségnek számító — antológia-egyöntetűség,amely a nem tematikus gyűjtemények előnytelen és sajnos gyakori jellemzője. A szerkesztő, Tamási Orosz János ezen aligha segíthetett volna sorrendi cserékkel. Másodjára-harmadjára forgatva a könyvet, Hermann Tizenkét tételének részletei, a szabadságharc vezéreinek idézése mutatkozik magasabb rendűnek s ígéretesebbnek a jó készségű verselésnél, és Lotz sötét, komor díszletek közé szcenírozott ünnepélyes meditációi sejtetnek máris egyéni arcot. A többieknek is van figyelemre méltó művük, mely várakozással tölt el majdani újabb publikációik iránt — de ügyetlen, tartalmatlan, „kisajtolt” strófájuk még több. A Nyíregyházán kiadott TISZTA SZÍVVELFÜZETEK hetedik és nyolcadik kötetkéje Bartha Gábor, illetve Antal Attila tollából való. Bartha irodalmi igényű riportokkal és tárcanovellákkal van jelen az észak-magyarországi irodalmi és napilapsajtóban. Ez utóbbi műfajban képes a legtöbbre, gazdag élményanyaga, pallérozott stílusa, bölcselkedésre törekvő világszemlélete okán. A címadó írás, a Vallató szilveszter még egy erényét kiemeli: közvetve, elhallgatással, nagyon takarékos jelzéssel is tud szólni jellemről, szituációról. Legsikerültebb a Földosztás a belvárosban című szatírája. Pótvárad Első, Második és Harmadik Embere egymással versengve, egymástól és másoktól lopkodva az ötletet kimunkálja a virágos ablakok eszméjét. Komoly visszhangot remélnek a „függőkertek” megvalósításától. „... a helyi gépgyár társadalmi munkában faládákat készített az erkélyekre, felerősítésükhöz egy asztalosüzem készített vaspántokat...” — és a ládákat kötelező is megvásárolni. A humuszt ingyen adják, „egy hét múlva virágba borulnak erkélyeink” jelszóval. Csak egy kicsi — íróilag kommentálatlan — szépséghibája akad a „forradalmi tettnek": „... emberek álltak sorban a földet osztó teherautók előtt. Kicsit fázósan ugyan, mert sűrű pelyhekben hullt az első decemberi hó.” Antal Attila a sablonos Útközben cím mögé csöndes, tolakodás nélkül egyéni költői világot fogott. Megnyugtatóan matt tónusúak versei. Állandóság, küldetéstudat érződik belőlük, még a közhelyesebbekből is. A halkan dúdolt — nemegyszer emlékező — dalokhoz ért leginkább. A költészet — és a kötet — számára földijénél, Váci Mihálynál kezdődik és végződik: a nyitó- és a záródarabban is leírja teljes nevét, de idézi őt a könyvecske más helyén is. Ma nem divatos, ám méltó, és Antal Attila alkotói egyéniségéhez illő örökség. Olyan, amelyhez persze még igencsak föl kell nőni. A program, mely sors, már tudott számára: „... szelídnek születik itt, / s keményre pörkölődik a költő.” írta.