Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-20 / 67. szám

6 A gyengélkedő egészségügyről Ki fizesse a doktort? Az utóbbi időben egyre több szó esik az egészség­ügyről, annak ezernyi bajá­ról, melyeket mielőbb orvo­solni kellene. Szerkesztősé­günk postájában is megsza­porodtak az egészségügy kér­déseivel foglalkozó levelek. Ezen nincs mit csodálkozni. Az emberek szeretik kibe­szélni vélt vagy valódi sérel­meiket, s jobbító szándékkal javaslatokat tenni a megol­dásra. Ezeket komolyan kell venni, akkor is, ha csak egy­­egy részletet érintenek. A Szociális és Egészségügyi Minisztériumban dolgoznak ugyan az egészségügy megre­formálásán, ám — tudomá­sunk szerint — a reformokat nem akarják felülről ráerő­szakolni az egyes intézmé­nyekre. Céljuk az, hogy nyílt társadalmi vitában fogalma­zódjanak meg az egészségügy iránti elvárások, s orvosok és betegek egyaránt segítsék ötleteikkel, javaslataikkal a kibontakozást. Kétségtelen, legtöbb vita a hálapénz körül zajlik. Ez va­lóban sarkalatos pontja az ellátásnak. Miközben állami intézményekben, állami esz­közökkel és gyógyszerekkel folyik a gyógyítás, az orvosok magánorvosként viselkednek, ha nem akarnak anyagilag az értelmiségi átlag színvonala alá jutni a 6-8-10 ezer fo­rintos fizetésükkel. Egy ki­mutatás szerint az egyetemi végzettségűek közül ma az orvosok alapbére a legalacso­nyabb. Márpedig ők nem is kereshetnek más területen munkát, csak a rosszul fize­tett egészségügyben. A nagy­részt középfokú végzettségű egészségügyi szakdolgozók ha­vonta hatszáz forinttal kap­nak kevesebbet, mint a beta­nított munkások. Az egészségügyben 11 év­vel ezelőtt volt központi béremelés, azóta csupán az évi 4-5 százalékos bérau­tomatizmus növelte az ott dolgozók bérét. Eközben az iparban a bérkiáramlás több­lete elérte az évi 8-10 százalé­kot. Így most az egészségügyi dolgozók bérelmaradása a népgazdasági átlagról 30-35 százalékra tehető. Mindebből az következik, hogy az állam — gyakorlati­lag — a betegekkel, illetve a hozzátartozókkal fizetteti meg az egészségügyiek elma­radt, ki nem fizetett bérét, hálapénz formájában. Ez megalázó mindkét fél számá­ra. Gondolkozni kellene azon, hogyan lehetne a betegbizto­sítási rendszert úgy tovább­fejleszteni, hogy a ma ellen­őrizhetetlen , ám az adózás­sal szentesített, legalizált­­ hálapénzadást egyszerű, vi­lágos „hozzájárulási rend­szer” váltsa fel. Emellett, persze, az egész­ségügyben sok-sok egyéb kérdést is meg kellene olda­ni. E levelek közlésével eh­hez szeretnénk hozzájárulni. Paládi József Nem az orvosokban van a hiba Az orvoskérdés nehéz ügy, mert itt mindenkinek igaza van. Igaza van az orvosnak, aki rengeteget tett azért, hogy or­vos lehessen, a kisnyugdíja­soknak is, akik nem óhajtanak meghalni... Minden marad a régiben. Akinek van pénze, továbbra is kiváltságot élvez. Akinek nincs, az szenved to­vább. Tudom magamról, két vagy három éve olyan bajaim támadtak, hogy a villamosra nem tudtam felszállni. Engem ezer forintért úgy rendbe hoz­tak, hogy elég jól mozgok, és fájdalmaim is megszűntek. Se­gédorvos, tanár, főorvos, do­cens — minden orvosnak ad­tam pénzt, egyetleneggyel sem találkoztam, aki visszautasí­totta volna, sőt néha bántó mohóságot is tapasztaltam. Én kidolgoztam egy mód­szert, amely nemcsak az orvo­sok jövedelmét javítaná. Nem tudom, hogy most hogy van Angliában, de valaha úgy volt, hogy minden betegnek a kar­tonja annál az orvosnál volt, akinek a beteg elvitte, így az orvosnak érdeke, hogy minél több kartonja legyen. Termé­szetesen valamennyit fizetni kell. Ez már a felsőbb szervek dolga, hogy kinek mennyit. Kisnyugdíjas kevesebbet, na­gyobb nyugdíjas többet, és ugyanolyan formában a „dol­gozók társadalma” is. Ott, ahol végképp nincs, a tanácsok­nak kell helytállniuk. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább. Voltam az urológián, gon­doltam, öten vannak előttem, nem olyan vészes, ott ültem másfél órát, a szégyen égette az arcomat, úgy éreztem ma­gam, mint egy koldus, láttam, hogy a betegek fészkelődnek, zúgolódnak, de szólni senki sem mert. Közben ugyanis senki sem ment be. Erre én felálltam, beszóltam az elosz­tóba, és nagy lármát csaptam, öt perc múlva megindult a bekérés, és bár a kinti létszám megint szaporodott, fél óra múlva szépen bejutottam én is. Ismétlem, az orvosokat nem tudom okolni, a hiba a rend­szerben van. Fazekas Jenő Budapest Vonják vissza! Piac vagy egészség? Ezt a kérdést valószínűleg feltette magának az egészségügyi mi­niszter asszony is. A szociális jelzőt szándékosan hagytam ki. Sok álmatlan éjszaka után mégis a piac mellett döntött. Figyelmen kívül hagyta az ér­tékrend felállítását, mely sze­rint legnagyobb érték az em­ber. Az ilyen és hasonló dön­tések után nehéz kitalálni, hogy hol tartunk, csak tippelni tudnék, de azt nem teszem meg. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy merészked­tek a gyógyszerellátást ilyen megalázóan mélyre süllyeszte­ni. Azokat az embereket, akik ezt a hazát 40—50 éven ke­resztül becsületesen szolgál­ták, most arra kényszeríteni, hogy ha netán betegek, ala­mizsnáért könyörögjenek, mert az alacsony nyugdíjból még megélni sem tudnak, nem pe­dig havi 400-500 forintot gyógyszerre költeni. Találkoztam olyan, nyugdí­jassal az egyik gyógyszertár­ban, aki, amikor közölték vele a gyógyszer árát, elállt a meg-, vételtől, hiábavaló volt a gyógyszerész lelki ráhatása, hogy a bácsinak erre nagy szüksége nem, feltétlenül be kell szednie ahhoz, hogy meg­gyógyuljon. „Nem bánom én, ha meghalok is, de akkor sem megyek könyöradományért, ha 46 éves becsületes munkavég­zés után ezt érdemeltem, hát inkább akkor minél előbb hal­jak meg” — ilyen keservesen fakadt ki. Én magam ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely élt a Horthy-rendszerben is, és még gondolni is rossz a sze­génységi bizonyítvány beszer­zésére, mert ugyanis abban az időben, ha valaki nem volt biztosítva és vagyontalan volt, csak ennek fejében kaphatott egészségügyi ellátást. Ez abban az időben olyan megalázó volt, hogy még emlékezni is rossz rá. Kérdezem: miért kellett ezt az intézkedést megtenni? Tudom, nagyon nehéz vissza­rendezni a meggondolatlan in­tézkedést, még akkor is, ha az egész ország szívből örülne a régi helyzetnek. Pedig vé­leményem szerint meg kell tenni, mert ezzel orvost, egész­ NÉPSZABADSÁG - OLVASÓINK ÍRJÁK 1989. március 20., hétfő ségest, beteget egyaránt ki­szolgáltatottá tettek. Amely intézkedés ilyen közfelhábo­rodást vált ki — nem alapta­lanul —, azt meg kell változ­tatni. Véleményem szerint erkölcsi kár nem lesz, sőt erkölcsi si­kert jelent az illetékeseknek, mert hibás döntéseik felisme­rése és helyrehozatala csak el­ismerést vált ki a közvéle­ményből. Dobrik László Borsodnádasd Megalázó Fel vagyok háborodva, hogy a kormányzatunk elrendelte a láthatatlan hálapénz megadóz­tatását. Na meg azért is fel vagyok háborodva, hogy na­gyon kevés beteg tiltakozott ez ellen. Nekem orvosrokonom nincsen, de megalázónak tar­tom mind az orvosra, mind a betegre nézve. Az orvosokra szükség van. Ilyen helyzet, mi­óta én emlékszem, sohasem volt. Mi, vasutasok, azt hiszem, több mint 30 éve felajánlottuk a fizetésünk fél százalékát, hogy nekünk hálapénzt soha ne kelljen adni. Ha valaki ad, az az ő dolga, ha nagyon sze­reti az orvosát. Mi nem ad­tunk, nem mondom, hogy nem kíséreltem meg, de szigorúan visszautasították. Tudnék sok nevet felsorolni, akik segítet­tek jó szívvel, és nem fogadtak el pénzt. Most szívesen meglá­togatnám mint nyugdíjast, de még a címét sem adták meg. Én május óta nem mentem az orvoshoz, illetve a MÁV ren­delőintézetébe, csak egyszer, amikor megtudtam, hogy ne­kik is kell hálapénzadót fizet­niük. Ez rettenetes, mert most nem tudjuk, adjunk-e, de mi­ből és mennyit? Mennyit kell adni egy főorvosnak, amiért ránéz a lábamra, esetleg el­rendel egy kezelést? Mennyit kell adni a nővérnek, aki be­hív? Mennyit kell adni annak, aki kezel? Mennyit a röntge­nesnek, aki eddig sohasem ka­pott? A Zalakaros MÁV Gyógy­­kórházban ki volt írva, hogy szigorúan tilos hálapénzt adni és elfogadni. Én megkíséreltem 1964-ben, Zsuzsanna és Mária nővér szigorúan megrótt érte; azt mondták, ez többé elő ne forduljon, mert hazaküldenek. Azóta is szeretettel gondolok rájuk, és néha levelezünk. Va­lószínű, most már ott is levet­ték a táblát. Fogarasi Józsefné Inárcs A hálapénz nem minden Nagyon aktuális az orvosok helyzetét nagyító alá venni. A cikkírónak sok szempontból igaza van, de sajnos az egész cikk nagyon egysíkú, rányom­ja a kor bélyegét, csak anya­gi átnézetben tárgyalja az egész problémát. (Dr. Pusztai Erzsébet, január 26.) Többek közt azt írja, hogy nem teszi érdekeltté az orvost, hogy jó munkát végezzen és képezze is magát, mert alacsony az anya­gi érdekeltség, továbbá, hogy azt írja: „talán nincs még egy réteg, melynek tudását és mun­kaerejét, idejét ilyen mérték­ben kizsákmányolná a társa­dalom.” Itt megint kicseng az egyetlen, az anyagi „pénz”­­szempont. Tévedés, a társada­lom nem zsákmányolja ki az orvost, inkább a beteg társa­dalom van kizsákmányolva a fennálló egészségügyi rendszer tarthatatlansága miatt. Ugyan­is a társadalom elszenvedi a rossz gyógyítás következmé­nyeit és bele is pusztul. Én magam ez évben majdnem meghaltam egy elkésett műtét miatt, és csak a véletlen men­tett meg, nem utaltak kórház­ba. Nem utaltak be az ORFI- ba sem. Egy elesés következ­ményeként 1 év plusz 1 hó­napja ma is járóképtelen va­gyok, fekvő beteg, az ORFI-ba most sem tudok bejutni. Oda előbb bejut egy külföldi, egy vidéki. Vidéki kórházba kényszerül­tem menni. Dolgozó nyugdíjas külföldi levelező vagyok egy külkereskedelmi vállalatnál. 62 éves korom dacára nagyon kis pénzért rengeteget dolgo­zom, és dolgoznék most is, ha lábra akarnának állítani. A körzet túlterheltsége látszóla­gos, ismerek olyat, aki még csak nem is ismeri a körzeti orvosát, mert idegen orvoshoz jár és fizet. Egyes szakorvo­sok valóban sokat dolgoznak, például labor-, röntgenorvo­sok. Az ő fizetésüket kellene legelőször megemelni. A gaz­dasági süllyedés nemcsak az orvosokat érinti, hanem az egész társadalmat. Végül is az orvos nem természetfeletti lény, aki rendkívüli, egyedül­álló dotációt érdemelne. Ve­gyük összehasonlításul egy mérnök anyagi helyzetét, ő sem kap több fizetést, de en­nek fejében 100 százalékos fe­lelőssége van pl. egy megter­vezett hídért. Ha a híd össze­omlik, technikai hiba miatt, a mérnököt becsukják. Ha a be­teg meghal, az orvost senki sem csukja be. Helytelen a problémát csak anyagi szempont szerint nézni. A háború után romokban ál­lott Budapest, rengeteg beteg volt, igen kicsi fizetésért dol­goztak az orvosok, hálapénz alig volt, mégis helytálltak. Ap­ropó, hálapénz! Lehetetlen helyzet! Ezt a legkisebb kis­nyugdíjastól is elfogadják ál­talában, sokszor még akkor is, ha semmit nem nyújtanak ér­te. Véleményem az, hogy ha az orvost a tudomány és az em­beriség szeretete nem inspirál­ja, nem ér semmit a munkája. A tanyasi orvos lehet az igazi orvos, mert az hóban, sárban gyalog megy ki a beteghez. A háború után a professzorok gyalog jártak, nem volt autó­juk. De tudok most is olyan kutatóorvosról, aki az USA- ban van, bizonyára jól keres, és mégis haza akar térni pár év után. Javaslatom tehát a következő: — fel kellene emelni az or­vosok fizetését, — be kellene vezetni a be­teglétszám utáni fizetést, vagy­is forgalmi jutalékot kellene megállapítani, — be kellene vezetni az or­vosi vizit után járó taksa meg­állapítását, pl.: professzori vi­zitdíj 2000 forint, adjunktusi vizitdíj 1500 forint. Ugyanis az már nem hála­pénz, ha valaki egy adott or­voshoz megy el. Azt díjazni kell. Meg kellene állapítani a maszek orvosok vizitdíját. Azoknak az orvosoknak nem kellene felemelni a fizetését, akiknek az effektív beteglét­száma túl alacsony. Ezt kont­rollálni kell. Véleményem szerint tehát a jó orvosi dotáció megvalósítá­sához szükséges az elkötele­zettség, az erkölcs és legutol­jára jönne a pénz. Így elérhe­tő, hogy jobb lesz a gyógyítás színvonala, s ez magával hoz­za a pénzt is. Hettesheimer Berta Budapest RÉDEI FERENC FELVÉTELEI Tudjuk meg, mi mennyibe kerül? Végre bátor, a társadalom érdekében szókimondó orvo­sok hangját hallhatjuk a Nép­­szabadságban a hálapénz és az orvosi munka anyagi ellenszol­gáltatása kérdésében (dr. Já­nosi Gábor, 1989. jan. 12., dr. Pusztai Erzsébet és dr. Kris­­ton Borbála, 1989. jan. 26.). Ehhez a kérdéskörhöz a be­tegek oldaláról szeretnék egy olyan gondolat kifejtésével hozzászólni, amely ugyan lap­pang a megjelent levelekben, engem és családomat is ré­gen foglalkoztat, de eddig se­hol sem találtam meg világo­san leírva. A beteg és az orvos kapcso­lata ugyanis éppen a közéjük ékelődő „körülhatárolatlan anyagi érdekeltség” (idézet dr. Pusztai Erzsébettől) miatt lel­ki bizonytalanságot és ki­szolgáltatottságot ébreszt a leg­több betegben, főleg a szegé­nyebbekben és súlyosabb, kór­házi ápolásra szorulókban. A gyógyulás érdekében szüksé­ges lelki-testi összeszedettség, erő és bizalom helyett a már kötelezőnek számító, de nem ismert mértékű hálapénz elő­teremtése — sőt, esetleg az or­vos kegyeiért folytatott ver­sengés miatt —, erejükön felü­li felsrófolása veszi igénybe idegrendszerüket, foglalkoz­tatja gondolataikat, és ha úgy érzik, hogy versenyképtelenek, töri le a gyógyulásukba vetett hitüket. Fel kell ismernünk, hogy ez az állapot a legtöbb betegnél a gyógyulás esélyeit rontja, és így mind az egyén, mind a tár­sadalom szempontjából káros, sőt veszélyes. Legyen tehát inkább nyílt­ság, mondják meg, hogy hol, milyen szintű betegellátás mennyibe kerül, ehhez milyen biztosítási rendszer mennyivel tud hozzájárulni, hogy a bete­gek és családjuk mérlegelhes­sék lehetőségeiket, felkészül­hessenek előre a jelenleginél körülhatároltabb kiadásokra. A gyógyítás időszakában pedig ne árnyékolja be a betegnek orvosával való kapcsolatát a „körülhatárolatlan anyagi ér­dekeltség”, és ne hátráltassa gyógyulását a bizonytalanság. Dr. Barabás Pál Budapest Egészségügyi beruházások folyó áron, millió Ft Néhány adat az orvosellátottságról

Next