Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-20 / 67. szám
6 A gyengélkedő egészségügyről Ki fizesse a doktort? Az utóbbi időben egyre több szó esik az egészségügyről, annak ezernyi bajáról, melyeket mielőbb orvosolni kellene. Szerkesztőségünk postájában is megszaporodtak az egészségügy kérdéseivel foglalkozó levelek. Ezen nincs mit csodálkozni. Az emberek szeretik kibeszélni vélt vagy valódi sérelmeiket, s jobbító szándékkal javaslatokat tenni a megoldásra. Ezeket komolyan kell venni, akkor is, ha csak egyegy részletet érintenek. A Szociális és Egészségügyi Minisztériumban dolgoznak ugyan az egészségügy megreformálásán, ám — tudomásunk szerint — a reformokat nem akarják felülről ráerőszakolni az egyes intézményekre. Céljuk az, hogy nyílt társadalmi vitában fogalmazódjanak meg az egészségügy iránti elvárások, s orvosok és betegek egyaránt segítsék ötleteikkel, javaslataikkal a kibontakozást. Kétségtelen, legtöbb vita a hálapénz körül zajlik. Ez valóban sarkalatos pontja az ellátásnak. Miközben állami intézményekben, állami eszközökkel és gyógyszerekkel folyik a gyógyítás, az orvosok magánorvosként viselkednek, ha nem akarnak anyagilag az értelmiségi átlag színvonala alá jutni a 6-8-10 ezer forintos fizetésükkel. Egy kimutatás szerint az egyetemi végzettségűek közül ma az orvosok alapbére a legalacsonyabb. Márpedig ők nem is kereshetnek más területen munkát, csak a rosszul fizetett egészségügyben. A nagyrészt középfokú végzettségű egészségügyi szakdolgozók havonta hatszáz forinttal kapnak kevesebbet, mint a betanított munkások. Az egészségügyben 11 évvel ezelőtt volt központi béremelés, azóta csupán az évi 4-5 százalékos bérautomatizmus növelte az ott dolgozók bérét. Eközben az iparban a bérkiáramlás többlete elérte az évi 8-10 százalékot. Így most az egészségügyi dolgozók bérelmaradása a népgazdasági átlagról 30-35 százalékra tehető. Mindebből az következik, hogy az állam — gyakorlatilag — a betegekkel, illetve a hozzátartozókkal fizetteti meg az egészségügyiek elmaradt, ki nem fizetett bérét, hálapénz formájában. Ez megalázó mindkét fél számára. Gondolkozni kellene azon, hogyan lehetne a betegbiztosítási rendszert úgy továbbfejleszteni, hogy a ma ellenőrizhetetlen , ám az adózással szentesített, legalizált hálapénzadást egyszerű, világos „hozzájárulási rendszer” váltsa fel. Emellett, persze, az egészségügyben sok-sok egyéb kérdést is meg kellene oldani. E levelek közlésével ehhez szeretnénk hozzájárulni. Paládi József Nem az orvosokban van a hiba Az orvoskérdés nehéz ügy, mert itt mindenkinek igaza van. Igaza van az orvosnak, aki rengeteget tett azért, hogy orvos lehessen, a kisnyugdíjasoknak is, akik nem óhajtanak meghalni... Minden marad a régiben. Akinek van pénze, továbbra is kiváltságot élvez. Akinek nincs, az szenved tovább. Tudom magamról, két vagy három éve olyan bajaim támadtak, hogy a villamosra nem tudtam felszállni. Engem ezer forintért úgy rendbe hoztak, hogy elég jól mozgok, és fájdalmaim is megszűntek. Segédorvos, tanár, főorvos, docens — minden orvosnak adtam pénzt, egyetleneggyel sem találkoztam, aki visszautasította volna, sőt néha bántó mohóságot is tapasztaltam. Én kidolgoztam egy módszert, amely nemcsak az orvosok jövedelmét javítaná. Nem tudom, hogy most hogy van Angliában, de valaha úgy volt, hogy minden betegnek a kartonja annál az orvosnál volt, akinek a beteg elvitte, így az orvosnak érdeke, hogy minél több kartonja legyen. Természetesen valamennyit fizetni kell. Ez már a felsőbb szervek dolga, hogy kinek mennyit. Kisnyugdíjas kevesebbet, nagyobb nyugdíjas többet, és ugyanolyan formában a „dolgozók társadalma” is. Ott, ahol végképp nincs, a tanácsoknak kell helytállniuk. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább. Voltam az urológián, gondoltam, öten vannak előttem, nem olyan vészes, ott ültem másfél órát, a szégyen égette az arcomat, úgy éreztem magam, mint egy koldus, láttam, hogy a betegek fészkelődnek, zúgolódnak, de szólni senki sem mert. Közben ugyanis senki sem ment be. Erre én felálltam, beszóltam az elosztóba, és nagy lármát csaptam, öt perc múlva megindult a bekérés, és bár a kinti létszám megint szaporodott, fél óra múlva szépen bejutottam én is. Ismétlem, az orvosokat nem tudom okolni, a hiba a rendszerben van. Fazekas Jenő Budapest Vonják vissza! Piac vagy egészség? Ezt a kérdést valószínűleg feltette magának az egészségügyi miniszter asszony is. A szociális jelzőt szándékosan hagytam ki. Sok álmatlan éjszaka után mégis a piac mellett döntött. Figyelmen kívül hagyta az értékrend felállítását, mely szerint legnagyobb érték az ember. Az ilyen és hasonló döntések után nehéz kitalálni, hogy hol tartunk, csak tippelni tudnék, de azt nem teszem meg. Még csak elképzelésem sincs arról, hogy merészkedtek a gyógyszerellátást ilyen megalázóan mélyre süllyeszteni. Azokat az embereket, akik ezt a hazát 40—50 éven keresztül becsületesen szolgálták, most arra kényszeríteni, hogy ha netán betegek, alamizsnáért könyörögjenek, mert az alacsony nyugdíjból még megélni sem tudnak, nem pedig havi 400-500 forintot gyógyszerre költeni. Találkoztam olyan, nyugdíjassal az egyik gyógyszertárban, aki, amikor közölték vele a gyógyszer árát, elállt a meg-, vételtől, hiábavaló volt a gyógyszerész lelki ráhatása, hogy a bácsinak erre nagy szüksége nem, feltétlenül be kell szednie ahhoz, hogy meggyógyuljon. „Nem bánom én, ha meghalok is, de akkor sem megyek könyöradományért, ha 46 éves becsületes munkavégzés után ezt érdemeltem, hát inkább akkor minél előbb haljak meg” — ilyen keservesen fakadt ki. Én magam ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely élt a Horthy-rendszerben is, és még gondolni is rossz a szegénységi bizonyítvány beszerzésére, mert ugyanis abban az időben, ha valaki nem volt biztosítva és vagyontalan volt, csak ennek fejében kaphatott egészségügyi ellátást. Ez abban az időben olyan megalázó volt, hogy még emlékezni is rossz rá. Kérdezem: miért kellett ezt az intézkedést megtenni? Tudom, nagyon nehéz visszarendezni a meggondolatlan intézkedést, még akkor is, ha az egész ország szívből örülne a régi helyzetnek. Pedig véleményem szerint meg kell tenni, mert ezzel orvost, egész NÉPSZABADSÁG - OLVASÓINK ÍRJÁK 1989. március 20., hétfő ségest, beteget egyaránt kiszolgáltatottá tettek. Amely intézkedés ilyen közfelháborodást vált ki — nem alaptalanul —, azt meg kell változtatni. Véleményem szerint erkölcsi kár nem lesz, sőt erkölcsi sikert jelent az illetékeseknek, mert hibás döntéseik felismerése és helyrehozatala csak elismerést vált ki a közvéleményből. Dobrik László Borsodnádasd Megalázó Fel vagyok háborodva, hogy a kormányzatunk elrendelte a láthatatlan hálapénz megadóztatását. Na meg azért is fel vagyok háborodva, hogy nagyon kevés beteg tiltakozott ez ellen. Nekem orvosrokonom nincsen, de megalázónak tartom mind az orvosra, mind a betegre nézve. Az orvosokra szükség van. Ilyen helyzet, mióta én emlékszem, sohasem volt. Mi, vasutasok, azt hiszem, több mint 30 éve felajánlottuk a fizetésünk fél százalékát, hogy nekünk hálapénzt soha ne kelljen adni. Ha valaki ad, az az ő dolga, ha nagyon szereti az orvosát. Mi nem adtunk, nem mondom, hogy nem kíséreltem meg, de szigorúan visszautasították. Tudnék sok nevet felsorolni, akik segítettek jó szívvel, és nem fogadtak el pénzt. Most szívesen meglátogatnám mint nyugdíjast, de még a címét sem adták meg. Én május óta nem mentem az orvoshoz, illetve a MÁV rendelőintézetébe, csak egyszer, amikor megtudtam, hogy nekik is kell hálapénzadót fizetniük. Ez rettenetes, mert most nem tudjuk, adjunk-e, de miből és mennyit? Mennyit kell adni egy főorvosnak, amiért ránéz a lábamra, esetleg elrendel egy kezelést? Mennyit kell adni a nővérnek, aki behív? Mennyit kell adni annak, aki kezel? Mennyit a röntgenesnek, aki eddig sohasem kapott? A Zalakaros MÁV Gyógykórházban ki volt írva, hogy szigorúan tilos hálapénzt adni és elfogadni. Én megkíséreltem 1964-ben, Zsuzsanna és Mária nővér szigorúan megrótt érte; azt mondták, ez többé elő ne forduljon, mert hazaküldenek. Azóta is szeretettel gondolok rájuk, és néha levelezünk. Valószínű, most már ott is levették a táblát. Fogarasi Józsefné Inárcs A hálapénz nem minden Nagyon aktuális az orvosok helyzetét nagyító alá venni. A cikkírónak sok szempontból igaza van, de sajnos az egész cikk nagyon egysíkú, rányomja a kor bélyegét, csak anyagi átnézetben tárgyalja az egész problémát. (Dr. Pusztai Erzsébet, január 26.) Többek közt azt írja, hogy nem teszi érdekeltté az orvost, hogy jó munkát végezzen és képezze is magát, mert alacsony az anyagi érdekeltség, továbbá, hogy azt írja: „talán nincs még egy réteg, melynek tudását és munkaerejét, idejét ilyen mértékben kizsákmányolná a társadalom.” Itt megint kicseng az egyetlen, az anyagi „pénz”szempont. Tévedés, a társadalom nem zsákmányolja ki az orvost, inkább a beteg társadalom van kizsákmányolva a fennálló egészségügyi rendszer tarthatatlansága miatt. Ugyanis a társadalom elszenvedi a rossz gyógyítás következményeit és bele is pusztul. Én magam ez évben majdnem meghaltam egy elkésett műtét miatt, és csak a véletlen mentett meg, nem utaltak kórházba. Nem utaltak be az ORFI- ba sem. Egy elesés következményeként 1 év plusz 1 hónapja ma is járóképtelen vagyok, fekvő beteg, az ORFI-ba most sem tudok bejutni. Oda előbb bejut egy külföldi, egy vidéki. Vidéki kórházba kényszerültem menni. Dolgozó nyugdíjas külföldi levelező vagyok egy külkereskedelmi vállalatnál. 62 éves korom dacára nagyon kis pénzért rengeteget dolgozom, és dolgoznék most is, ha lábra akarnának állítani. A körzet túlterheltsége látszólagos, ismerek olyat, aki még csak nem is ismeri a körzeti orvosát, mert idegen orvoshoz jár és fizet. Egyes szakorvosok valóban sokat dolgoznak, például labor-, röntgenorvosok. Az ő fizetésüket kellene legelőször megemelni. A gazdasági süllyedés nemcsak az orvosokat érinti, hanem az egész társadalmat. Végül is az orvos nem természetfeletti lény, aki rendkívüli, egyedülálló dotációt érdemelne. Vegyük összehasonlításul egy mérnök anyagi helyzetét, ő sem kap több fizetést, de ennek fejében 100 százalékos felelőssége van pl. egy megtervezett hídért. Ha a híd összeomlik, technikai hiba miatt, a mérnököt becsukják. Ha a beteg meghal, az orvost senki sem csukja be. Helytelen a problémát csak anyagi szempont szerint nézni. A háború után romokban állott Budapest, rengeteg beteg volt, igen kicsi fizetésért dolgoztak az orvosok, hálapénz alig volt, mégis helytálltak. Apropó, hálapénz! Lehetetlen helyzet! Ezt a legkisebb kisnyugdíjastól is elfogadják általában, sokszor még akkor is, ha semmit nem nyújtanak érte. Véleményem az, hogy ha az orvost a tudomány és az emberiség szeretete nem inspirálja, nem ér semmit a munkája. A tanyasi orvos lehet az igazi orvos, mert az hóban, sárban gyalog megy ki a beteghez. A háború után a professzorok gyalog jártak, nem volt autójuk. De tudok most is olyan kutatóorvosról, aki az USA- ban van, bizonyára jól keres, és mégis haza akar térni pár év után. Javaslatom tehát a következő: — fel kellene emelni az orvosok fizetését, — be kellene vezetni a beteglétszám utáni fizetést, vagyis forgalmi jutalékot kellene megállapítani, — be kellene vezetni az orvosi vizit után járó taksa megállapítását, pl.: professzori vizitdíj 2000 forint, adjunktusi vizitdíj 1500 forint. Ugyanis az már nem hálapénz, ha valaki egy adott orvoshoz megy el. Azt díjazni kell. Meg kellene állapítani a maszek orvosok vizitdíját. Azoknak az orvosoknak nem kellene felemelni a fizetését, akiknek az effektív beteglétszáma túl alacsony. Ezt kontrollálni kell. Véleményem szerint tehát a jó orvosi dotáció megvalósításához szükséges az elkötelezettség, az erkölcs és legutoljára jönne a pénz. Így elérhető, hogy jobb lesz a gyógyítás színvonala, s ez magával hozza a pénzt is. Hettesheimer Berta Budapest RÉDEI FERENC FELVÉTELEI Tudjuk meg, mi mennyibe kerül? Végre bátor, a társadalom érdekében szókimondó orvosok hangját hallhatjuk a Népszabadságban a hálapénz és az orvosi munka anyagi ellenszolgáltatása kérdésében (dr. Jánosi Gábor, 1989. jan. 12., dr. Pusztai Erzsébet és dr. Kriston Borbála, 1989. jan. 26.). Ehhez a kérdéskörhöz a betegek oldaláról szeretnék egy olyan gondolat kifejtésével hozzászólni, amely ugyan lappang a megjelent levelekben, engem és családomat is régen foglalkoztat, de eddig sehol sem találtam meg világosan leírva. A beteg és az orvos kapcsolata ugyanis éppen a közéjük ékelődő „körülhatárolatlan anyagi érdekeltség” (idézet dr. Pusztai Erzsébettől) miatt lelki bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot ébreszt a legtöbb betegben, főleg a szegényebbekben és súlyosabb, kórházi ápolásra szorulókban. A gyógyulás érdekében szükséges lelki-testi összeszedettség, erő és bizalom helyett a már kötelezőnek számító, de nem ismert mértékű hálapénz előteremtése — sőt, esetleg az orvos kegyeiért folytatott versengés miatt —, erejükön felüli felsrófolása veszi igénybe idegrendszerüket, foglalkoztatja gondolataikat, és ha úgy érzik, hogy versenyképtelenek, töri le a gyógyulásukba vetett hitüket. Fel kell ismernünk, hogy ez az állapot a legtöbb betegnél a gyógyulás esélyeit rontja, és így mind az egyén, mind a társadalom szempontjából káros, sőt veszélyes. Legyen tehát inkább nyíltság, mondják meg, hogy hol, milyen szintű betegellátás mennyibe kerül, ehhez milyen biztosítási rendszer mennyivel tud hozzájárulni, hogy a betegek és családjuk mérlegelhessék lehetőségeiket, felkészülhessenek előre a jelenleginél körülhatároltabb kiadásokra. A gyógyítás időszakában pedig ne árnyékolja be a betegnek orvosával való kapcsolatát a „körülhatárolatlan anyagi érdekeltség”, és ne hátráltassa gyógyulását a bizonytalanság. Dr. Barabás Pál Budapest Egészségügyi beruházások folyó áron, millió Ft Néhány adat az orvosellátottságról