Népszabadság, 1989. március (47. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
16 NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. március 25., szombat Magyar „kváziglasznoszty” Az alábbi kéziratot Aradi Mária, Tokaj városának párttitkára juttatta el szerkesztőségünkbe. A benne foglalt eseti háborgás részleteinek igazságtartalmát ezúttal azért nem tettük előzetes vizsgálódás tárgyává, mert úgy véljük: ez az írás megszületésének konkrét indítékain túl — sok mindent kifejez egy olyan létező érzületből, amely jogot formálhat arra, hogy kilépjen a zárt intimitásokból, s a nyilvánosságról szólva jelezze annak sokféle szavarát. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy szerkesztőségünk elzárkózik más érzületek, vélemények közlésétől, amelyek alakuló, táguló — tehát szükségképpen már ezért is tökéletlen — nyilvánosságunk morális kérdéseiben érdekeltnek tartják magukat. A Kapu 1989. februári száma látán ugyanúgy sóhajtana fel szociológus barátom, mint tette, miután elolvasta a Magyar Nemzet 1988. március 22-i számában megjelent Zárt alakzat című írást, melyben az újságírói fantázia és a megrendelők iránti alázat engem egy félelmetes, nagy hatalmú zsarnokká léptetett elő. A nagy meglepetést követően a Magyar Nemzet — óriási nyitottsággal—április 19-i számában olvasói leveleket közölt, egy teljes kolumnát áldozvaeme országos ügynek, majd május 3-án hozta az én írásomat. Az ügy ezzel a lovagiasság szabályai és a magyar sajtó felszíni tisztessége szerint le is zárult — vélhetné a jóhiszemű olvasó, még ha gyanítja is, hogy a tömegkommunikációban „jól helybenhagyottak” számára az ügyek elfelejthetetlenül lezáratlanok maradnak. Esetünkben azonban nemcsak a lelkekben hullámzanak tovább az események, hanem szinte feltartóztathatatlanul a sajtóban is. Egy év múltán újra az immár Soros-ösztöndíjjal megtámogatott volt tokaji vb-titkár, dr. Maczó Ágnes hozza lázba ezúttal a Magyar Hírlap, majd a Kapu olvasóit, ugyanazzal a történettel. S mert én már rég nem vagyok naiv, precízen tudom, hogy amíg csak egyetlen tömegkommunikációs eszköz akad ebben a parttalanná áradt magyar nyilvánosságban, melynek üzlet feltálalni eseteket a közélet angyalairól és ördögeiről, a könnyfakasztó tokaji história érini főig. Uramisten, hát mit tegyek? Ami mondanivalóm volt az ügyről, elmondtam. Ha a más és más lapokban újra és újra felbukkanó írásokra válaszolni akarnék, minduntalan a Magyar Nemzet-beli szövegemet kellene ismételnem, hogy az olvasók tájékozottak legyenek a volt tokaji vb-titkár felmentésének okairól és tényeiről, melyekről nemigen szólnak a gombamód szaporodó indulatos írások. De ez a szerep nevetséges. Neim vállalom. Meghagyom e csörgősipkás korszak ágenseinek. Egyébként is: egyre kevésbé van mire válaszolni. Amikor Mélykúti Attila a Magyar Nemzetben egy „eljárás koreográfiáját”, a „gépezet működését” vázolta fel a maga látószögéből, arra válaszolhattam a magam nézőpontjából. Megírhattam a gondosan konstruált és ráadásul az általános magyar állapotoktól nem is idegen modell ellenében a tényeket. Leírhattam, hogy Tokajban mindössze annyi történt, hogy egy új vb-titkárnak hét hónap alatt olyan mértékben megromlott a kapcsolata a tanácselnökkel és a tanácsi apparátus több dolgozójával, ami állandó feszült légkört teremtett, s lehetetlenné tette a munkát. A jóhiszemű együttműködésre sem a tanácselnök, sem a vb-titkár, sem a tanács dolgozói, sem a megyei tanács illetékesei már nem láttak esélyt. Választani kellett és a város tanácsa egy tartózkodással annak a tanácselnöknek szavazott bizalmat, akit mintegy tíz hónappal korábban egy ugyancsak sok vihartól terhes időszak lezárása reményében nagy bizakodással megválasztott. Ezt a választását a tanács már csak azért is védte, mert régóta él a tokajiakban az a szándék, hogy tősgyökeres tokajit állítsanak a tanács élére. A probléma tehát munkahelyi, és megoldása a munkáltatói jogokat gyakorló megyei és városi tanács, illetve a szakigazgatási szervek dolga. Ebből a helyzetből vizionált az újságíró egy társadalmi-politikaikonfliktust. Nem Tokajról és nem az illusztrációként felhasznált személyekről szólt. Az írás a hatalomgyakorlás mechanizmusáról, s ezen belül is kitüntetetten a párthatalom gyakorlásáról, nyilvánosságról és demokráciáról méltatlankodott 1988 márciusában, egy olyan történelmi periódusban, amikor ezekről a változtatásra érett létkérdésekről felelősen gondolkodni, vitatkozni és dönteni kellett volna. Mégpedig a valóság tényeiből kibontva a következtetéseket, és nem fordítva, a koncepciót ráhúzva a valóságra. Az újságírónak válaszolva leírhattam, milyen fontosnak tartom, hogy politikumot hordozó valóságelemekből jussunk politikai konzekvenciához, s ne tulajdonítsunk politikai színezetet politikamentes döntéseknek. Kulcskérdés, hogy tisztán lássuk a valóban mintaértékű elemeket és minél kevesebbet fantáziáljunk. Mondom, mindezt leírhattam, mert volt mire válaszolni. De Maczó Ágnes terjedelmes kapu-beli írásában nincs mire válaszolni a sajtóban, mert ez megint csak méltatlan szerep lenne. Minden állítására egy becsületsértési perben kellene reagálnom, tanúkat és dokumentumokat felsorakoztatva, ha lenne időm és gyomrom ilyesmihez. Drága Arany János! Terád hallgatok: „Ha egy úri lócsiszárral találkoztam s bevert ,sárral: Nem pöröltem — Félreálltam, letöröltem.” Mit tegyen hát az az ember, akit a sajtónyilvánosság kipécézett és nem száll le róla? Monomániás szerencsétlenként forduljon ide-oda, meghallgatásért? Magyarázza úton,úttétten, hogyan is történtek azok a dolgok, amelyekről szemérmesen hallgatnak a krónikásaik? Nem csinálom, nem megy. „Mondd, miről írjak, hiszen a becsületemre kényes vagyok. De akárhányszor megkérdezem magamtól, hogy hol és mit vétettem és mi közöm ehhez az egész ügyhöz, amibe úgy cseppentettek bele, végeérhetetlenül elrágódhatok ezeken a kérdéseken s hiába. Éjjel, a sötét szobában fekve, legőszintébb önmagamba zárva se találom sehol azokat a gondolatokat és érzelmeket, szándékokat és tetteket, amelyeket ország-világ előtt a fejemre olvasnak. Biztos, hogy hibáztam, de hogy mit és miben, azt azóta sem írta meg senki az egyre dagadó írásfolyamban. Hogyan is tenné bárki : az írások nem a tények birodalmában mozognak.” „Ezt írd meg!” — mondja töprengéseim hallatán újságíró ismerősöm. Jó szándékát értem, de nem hiszem, hogy ma Magyarországon nagy keletje lenne egy olyan írásnak, amely arról szól, hogy a párttitkár is ember. Nem marad más hátra, mint új nyilvánosságunk természetén meditálni. Ha járt is az olvasó Tokajban, futó benyomásokat szerezhetett legfeljebb, pedig az adott mikrokörnyezet többé-kevésbé alapos ismerete nélkül nem értelmezhetők társadalmi érvénnyel semmiféle ügyek és jelenségek. Minden történésnek és minden döntésnek szövevényes háttere van, s az esemény maga sokféle érdektől vezérelt törekvés és érzelmi indíttatású kiállás végösszege. Egy kisvárosban kiváltképpen mindennek gyökere van, ami akkorra nyúlik vissza, amikor a szereplő személyek még nem is léptek színbe. Döntéseikben mégsem hagyhatják figyelmen kívül a dolgok lényegét, azaz történetét. Nem teheti ezt a nyilvánosságot termelő publicista sem, ha azt akarja, hogy hitele legyen. Nem azt kérem számon a napra és sorra dolgozó újságírótól, hogy riportja mármár szociográfia legyen, hanem azt, hogy a helyi viszonyokról többoldalúan tájékozódjon, ha oknyomozó riportra tüzeli magát, s fejeket akar hullatni. Márpedig, aki tokaji esetet modellértékűen kíván megírni, annak elengedhetetlen, hogy tudjon a városról egyet s mást, mert ez a háttértudás nemcsak értékítéletét teszi biztosabbá, hanem átüt a szövegen is. Gazdagítja, érzékletesebbé teszi azt. Tudnia kell például, hogy hazai településfejlesztésünk kirívó kárvallottja világhírű városunk, ahol egy hosszan tartó gazdasági, szellemi és erkölcsi leépülés végpontján már alig van valami, ami az embereket megtartja; ahol a szocialista iparban foglalkoztatott fizikaiak átlagbére 1986-ban 4005 Ft, 1987-ben 3967 Ft, ahol a tényleges fogyás 1000 lakosra jutó száma 1986-ban 16,8, 1987-ben 35,5, ahol az infrastrukturális mutatók alig hihető elmaradottságot jeleznek. A beszorított tokaji nép tehetetlenségében önmagába mar. A tenni akarás és a bűnbakkeresés ugyan felfelbuzog, majd rendre elcsitul, s a hullámverések nyomán egy visszahúzó sorsából kitörni nem tudó kicsi, szegény város kisszerű csetepatéinak eltüntethető dokumentumai, és előbb-utóbb gyógyuló sebei maradnak vissza. Mindössze a névtelen feljelentő levelek és a botránycikkek szaporodnak, az életképes kezdeményezések és épülést hozó tettek nem. Ha Maczó Ágnes belefektet egy pici időt abba, hogy megismerje a város közelmúltját, bizonyára meglátja, hogy az milyen viharvert, tépett, és az emberek mennyire labilisak lépéseikben, hogy a változó viszonyoktól függően bármi bármikor visszavonható legyen. Talán meglátta volna azt is, hogy semmire nincs nagyobb szükségük a tokajiaknak, mint hogy vezetői egyetértésben dolgozva biztosítsanak számukra olyan nyugalmat, amelyben nemcsak az aznapi presztízscsatáikkal, hanem a város holnapjával is foglalkozhatnak. Gondolom, felmérte volna azt is, mit vált ki, ha vb-titkári pályafutásának harmadik hónapjában kinyírással fenyegeti a tanácselnököt, mondván, hogy ő a jogász, ő ért a tanácsi munkában mindenhez. A „kinyírásról” ugyanis esetek sora jut az emberek eszébe Tokajban, s ezért ez itt nem csupán gyerekes fenyegetőzés, hanem reális veszély, amit a megfenyegetettek igyekeznek megelőzni. Mondom, ha jobban ügyelt volna a városra és annak múltjára, ha tényleg érte akart volna tenni, akkor nem idéz elő feloldhatatlan konfliktust, nem kényszeríti gyötrelmes választásra környezetét, hogy aztán mártírként hurcoltassa magátkörbe-körbe.yilvánosságot firtatva nem a volt vbcititkár nyitottsága az érdekes, hanem a nyilvánosság letéteményeseié elsősorban. Lehetne halkan szólni elemi tisztességről is, de ne menjünk olyan messzire. Maradjunk az intellektuális kíváncsiságnál, mint szakmai követelménynél, ami nélkül az író ember csak megrendelőinek és saját rögeszméinek rabja, s amit ír, annak ködképekhez van köze, de a valósághoz soha. Történetünkben szerintem szembetűnő, hogy a vb-titkár leváltásának históriáját írogatok ás a nyilvánosságot biztosító szerkesztők egyike sem volt kíváncsi Tokaj városéra. Miért is lettek volna? A történelmi hitel mai magyar nyilvánosságunkban- -avíttas limlom. Zavaró kölönc egy olyan kommunikációban, mely amúgy sem a nyilvánosságnak szól. Az egyik írás heccel, a másik védekezik. Az egyik riport vádol, ítél, felvonultatva mindazt a közhelyet, amitől fülhasogató már tömegkommunikációnk, a másik a valóságra süketen ideologizál. Születnek a „koncepciós perek” a nyilvánosság zászlaja alatt, minden oldalról. Akit kikezdenek, annak nincs emberi vonása. Hurrá, felszabadultunk a sztálinizmus embernyomorító rendszere alól! Tokajról persze tényleg kellene írni, hiszen a város állapotában fejbeverően és szívettépőem felmutathatók az elmúlt négy évtized hibáinak következményei. Ezt kellene egy igazi nyilvánosságnak felvállalnia. Csakhogya valóságfeltárás strapás, és az ilyen írás nem is kurrens cikk az információk piacán. Úgyhogy, kedves olvasó, ha a sok harcos leleplező cikk után igazán kíváncsi lesz Tokajra, el kell odamennie. A Való világ felismerésében nemsegít honi nyilvánosságunk — törődjön bele, hogy csak saját józan ítélőképességére számíthat. (Azt már csak halkan merem ellebegni, hogy milyen jó is lenne, ha az újságírók maguk teremtenének egy olyan fórumot, ahová fellebbezhetne a tömegkommunikációban megtámadott személy, vagy közösség, s bírói hercehurca és önigazoló riogatás helyett a nyilvánosság biztosítaná a rehabilitációt. Javára válna a szakmának is, ha ki tudná alakítani öntisztulását segítő szervezeteit.) Koestlertől lopom, s ahogyan leírom, máris megrettenek tőle, pedig stimmel a jellemzés: „Köldökzsinór nélkül jöttek a világra — játékosság és mélabú nélkül”. A történeti hitel után talán, ez hiányzik nekem leginkább a nyilvánosság reflektorfényében ágálok egynémelyikéből: az árnyalatokkal teli, érzékeny hang, a finomság kultúrája. Ha már nem kívánhatom a tudósítóktól, hogy mind megannyi Kapuscinskiként vagy Chrudinák Alajosként karnyújtásnyira szemléljék a valóságot, azt azért talán elvárhatom, hogy ne száműzzék írásaikból az intellektust és az érzékenységet. S egy veszedelmesen hosszan tartó, csak az agitációra ügyelő direkt sajtóirányítás után ne engedjék szabadjára a gátlástalan szájtépést, amivel egymásnak üzengetnek, miközben korábbi sérelmeikért vesznek elégtételt és politikai megbízóik sáncait erősítik. Egyre többen felejtik ugyanis a világmegváltónak hitt zűrzavarban, hogy az emberek tájékozódását, véleményalkotását kellene biztosítaniuk az őket érintő kérdésekben. "Tájékoztatás? Lássuk, hogyan tájékozódik manapság Tokaj felnőtt lakossága egy olyan, ügyről, mint a vb-titkár felmentése! Csaknem kizárólag személyes kommunikáció révén, amikor is a be lötyögős szubjektív köntösben elvesz a valóság piciny darabja. Van még némi szervezeti információ, de ez szűk réteget érint. Marad amegyei vagy a központi sajtó. A kettő közül a központi sajtó az igazi Mátyáskirály a magyar vidéknek. Esetünkben tehát az igazság rettenthetetlen bajnokai, a központi lapok vették szárnyaik alá védencüket.Az eset bátor, demokratikus és nyitott tömegkommunikációs rendszert sejtet, ami azonban korántsem így van. A közéleti eligazodást segítő fontos és aktuális ügy ezúttal is hozzáférhetetlen, különösen az érintetteknek, hiszen lényeges mozzanatok egyáltalán nem kapnak publicitást. Nem szól egyetlen írás sem arról például, hogy a vb-titkár felmentésével kapcsolatba hozott irodalmi társasággal esetleg nem az volt probléma, hogy tagjai — Ratkó Józsefet kivéve — talán nem is olyan izmos tehetségek. Ilyesmiről nem illő beszélni, no meg hatásosabb is amisztikus ellenzékiséget emlegetni. Én egyébként nagyobbra tartom azokat a költőket, akik több tehetséggel és kevesebb cirkusszal kapaszkodnak a Parnasszusra. De számot kell vetnem azzal, hogy nyilvánosságunk már csak olyan, hogy harcosan kiáll azok mellett, akik a hatalom üldözésének tudják be sikertelenségüket. Az elhallgatásnak és a csúsztatásnak a példáit vég nélkül lehetne sorolni a megjelent írásokban. A lényeg az, hogy ez a manipuláció csaknem kontrollálhatatlanul folytatható, mert a nyilvánosság szintje helyi tömegkommunikáció híján nagyon alacsony a vidéki városokban, így Tokajban is, s az igazság letéteményesei a teljhatalmú központi lapok. Máshol történnek az események, ahol az információk teljességükben megközelíthetők, kontrollálhatók, de eszközök híján nem artikulálhatók, és máshol vannak a kommunikációs eszközök, ahol a tényeketmár az adott közeg sajátos szempontjai alapján kezelik, leírják vagy elhallgatják, mindenesetre átrendezik, s rendkívül ritka, hogy akár csak egyetlen konkrét ügyben megvalósuljon a nyilvánosság teljessége. Elvétve szól azoknak az írás, akikről szól. Meghatározott személyeiknek és csoportoknak, aktuális belterjes konfliktusokban, a gyakorlott újságolvasó előtt leplezhetetlen célzatossággal íródnak a sajtóremekek, de a nyomdából kikerülve már általánosan hozzáférhetőek, azoknak is, akik a kódkulcsokat nem ismerik, ezért ártatlanul a szöveget a valósággal azonosítják, s nem annak fogják fel, ami: nem nekik szóló üzenetnek. Ha ezt a gépezetet neandervölgyiek kezelik, hosszú-hoszszú ideig fű nem nő utánuk. Nyilvánosságunk olyannyira egyirányú, hogy az már szerkezeti sajátosságnak is tekinthető. Az új, túlcsorduló nyilvánosság ebből a szempontból is vészes hasonlóságot mutat a régivel, a sztálinistával. A mechanizmusok és eszközök ugyanazok, csak éppen több a szereplő és harsányabbak a nagyáriák. De ettől ez a nyilvánosság még csak reprezentatív marad, amolyan nyilvános közzététel. Melyek is azok a mozzanatok, amelyek az én történetemben ebből a szempontból figyelmet érdemelnek, mégse szól róluk, sehol semmiféle fáma? Nem ott kezdem a mozaikok öszszerakását, ahonnan kellene, hogy tudniillik, miként és miért pörög fel egy-egy „leleplező” sajtókampány. Pedig ez egy olyan rajtja az ügyeknek, ahonnan kezdve a teljes nyilvánosság már csak rózsaszínű leányálom. De külön esettanulmány témája lehetne, hogyan kapcsolódnak egymásba a politikai és a tömegkommunikációs rendszerek. Engem pedig ezúttal csak a nyilvánosság csatornái érdekelnek. A lényeg mindössze annyi, hogy ha egy információ arról szól, hogy „van itt egy piszkos ügy”, ezáltal a közlendő eset koordinátái és a szereplő személyek fizimiskája eléggé behatárolt, s az újságíró kezében van minden eszköz ahhoz, hogy az információkban szelektálva megalkossa a valóságtükröt. Újra csak a Magyar Nemzet technikáját vizsgálatom, mert a Kapu eljárása érthetetlen számomra. A lap esetünkben igyekezett a valóságos nyilvánosság látszatát kelteni, hiszen olvasói leveleket várt és közölt, és lehetővé tette számomra a válaszadást is. Csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Az újságíróval való beszélgetés után én pontosan tudtam, hogy miről fog szólni a cikk. Ezért kértem a Magyar Nemzet vezetőit, hogy hallgassanak meg a közlés előtt. A főszerkesztő és helyettese ezt meg is tette. Két dolgot kértem: kérdezzenek meg további érintett embereket, hogy árnyaltan, többoldalúan, s így reálisabban mutassák meg a vb-titkár felmentésének történetét, s hogy egy összetett tokaji valóságba ágyazva mutassák be az eseményeket. Mindkét kérésemre megnyugtató ígéretet kaptam, hisz ők maguk is egyoldalúan elfogultnak mondták az írást. Úgy érezhettem hát, hogy partner vagyok a nyilvánosság-társas játékban. Aztán megjelent a cikk minden további gondozás, igazítás, finomítás nélkül. Kérdésemre, hogy milyen lépés is lehet ezek után számomra, s ő ugyancsak jóindulatúan közölte, hogy ha válaszom megüti a kívánt mércét, közölni fogják. Megütötte. De ha nem így van? Akkor nincs igazam? Akkor nem hallgattatik meg a nyilvánosság színe előtt a másik fél? Tudj Isten, milyen, nyilvánosság ez!? Közöltek aztán egy levél-összeállítást is. Ez a legrafináltabb társasjátékok egyike, a látszatnyilvánosság legdühítőbb műfaja. Mert azt minden szerkesztő tudja, hogy a beérkező nagyszámú levélből legalább négyféle üzenetet hordozó összeállítást lehet csinálni, s a választás csakis a lap kezében van, hiszen az olvasók nem ismerik a leveleket teljességükben. A nyilvánosság, egyirányúsága szempontjából nem hagyható figyelmen kívül esetünkben még a publikációk rádiós felvezetése sem. Mélykúti Attila cikkének megjelenése reggelén a lapszemle legrikítóbb információja erről az írásról szólt, nem csoda hát, hogy a hírlapárus barátaim tanúsíthatják — 50 Ft-ot is ígértek aznap egy Magyar Nemzetért Miskolcon. Ugyancsak meglehetősen figyelemfelhívó beharangozása volt a levél-összeállításnak. Arról azonban szó nem esett, hogyan válaszolt az inkriminált párttitkár. Meglehetősen elgondolkodtató értelmezése ez a nyilvánosság teljességének. Arról aztán már morfondírozni is balgaság, hogy mennyire nem egy súlycsoport az olykor hisztérikussá heccelt társadalmi-politikai közegben a sajtó, s ellenükben én, egy lerobbant kisváros pb-titkára. lifit mondhatok ezek után, a mai XTJ gyár nyilvánosságról 1988— 1989-es személyes tapasztalataim alapján? Mondhatnám talán önérzetesen azt, hogy tiltakozom. (Bár ez most túl sűrűn előfordul ahhoz, hogy igazán hírértékű legyen.) Tiltakozom az ellen, hogy ürügy legyek egy műbalhéban. De hol tiltakozzak és minek? Hiszen tudom, hogy háborgásomnak csak akkor lenne értelme, ha a küzdőtéren megjelenő ellenfeleim fellázadnának eszközszerepük ellen. Amíg ők ezt nem teszik, addig folytatódnak a „kirakatperek” tömegkommunikációnkban, 1988 és 1989 után is. • Dan ***** "szvp z??"* UaTcZ'”*2** nyZ' taBk4v ***". t* *°rx»dlfu,,£'vn« t* Hid.TT.'*- hiu~. % át?Z alaksat ___ Mindenkivel egyez Ce..el- fik" »«■ (55,^8, m m - ,i -rí;■s.-gsf? gxgsrst I — - , i t«A\ , 7 Ar\ 313^° ...-**** hlyttottan 3 Segítsen —rrsí; 'k£2 ‘ y^nek végei « belgák - Igazságtalannak I FN , - -aagrsev 5TM.... I f ! X- I - bW ellix wertntem i*^ ** TM^ „£*lu*n k!via«41« dr. Maleirmlit*** u ,enDO i/c ^ -y „ '■sja-ssuss r.M 53?*IU$ 8 /prrt I !?•' * VX!? ««». _ ui\Zr)r-n-\^ »u... .„ilp=3pl«* ajpgsgKS S%s- nM»v*W "S3Sy JlraSpisf „|§ je&SSri- SS Sfij^o " ilTJ1 Aláírásgyűjtéssel politizálni kelle, £.?££ S SlssSgO SfPiCSiSs^ m afraS sa&Jsgaig £afiSiS.H S£S! I, rUcT.Y'.1*- hnJT Sir. viutervmibin mcije'«n-