Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-10 / 187. szám
1989. augusztus 10., csütörtök NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA ValaírMm BEVERLY HILLS-I ZSARU „Mi jobb annál, mint hogy egy detroiti belvárosi vagány utcai hekust fogunk, és átteszszük a világ legprivilegizáltabb, védett részébe, Beverly Hillsbe?” — kérdezi egy nagyhatalmú hollywoodi producer. Mondatában ott rejlik a válasz. A filmhatalmasság természetesen az újszuperrendőrről beszél, aki máris elhomályosította szinte összes előző kollégája dicsőségét. Küldetésének lényegét is megfogalmazták a bombaüzlet — a modern zsaruszimfónia — szülei: ő lesz az elefánt a porcelánboltban. Maradjunk ennél a plasztikus hasonlatnál. Axel Foley detroiti detektív tényleg elefántként tör-zúz a káprázatos berendezésű Beverly Hills-i porcelánboltban, ugyanakkor — szakmája érdemes mestereként — szinte percenként bizonyítja különleges képességeit: tudását, erejét, furfangját, vakmerőségét. Elegánsan csinál rendet a számára idegen közegben. Útját a mostanában virágzó rendőrfilmek műfajának íratlan törvényei szerint véres csataterek szegélyezik. Axelnak mocskos a szája, vág az agya, és gyors a keze. Még a szerény kombinációs készséggel megáldott nézőik sem kételkedhetnek abban, hogy bűnüldöző küldetése teljes sikerrel jár s a forgatókönyvírók (ezúttal négyen találták ki a kalandokat, közöttük található Eddie Murphy is) már törhetik a fejüket a folytatás (ok) on. Egyébként már ezúttal sem szűz témát dolgoztak fel, hiszen az első rész sikerét fejelték meg. Soha rosszabb „utánlövést”! Ezek a nem túlságosan csillogó fantáziájával, ám kétségkívül óriási szakmai rutinnal összeütött történetek úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Nemcsak „elefánt” és „porcelánbolt” van bennük, hanem sok szabványkellék is: pompázatos luxusmiliő, több gyékényen áruló hekusok, furfangos gengszterek, csábos cicababák akciói, izgalmas fordulatok, váratlan meglepetések. Továbbá, főképpen és mindenekelőtt, óriási tétek, hiszen a Miszternek — képletesen szólva — hamiskártyások barlangjában kell bankot robbantania. Mi emeli a Paramount filmjét a hasonló jellegű vállalkozások fölé? Természetesen Eddie Murphy személyisége. Egy sztár markáns karakterrel és szikrázó humorral: nos, ennyi bőven elég ahhoz, hogy a krimi megteljen élettel. A rendező, Tony Scott érti a dolgát, de még így is csak másodhegedűs az együttesben az ászok ásza, a fekete gyöngyszem, a népszerűségi listavezető Iddie Murphy mellett. Eddie Murphy, az igazságosztó. A HERCEG 13. MENYASSZONYA Meghökkentő ötlet szolgált a mű elkészítésének alapjául: megmaradtak egy előző bolgár film díszletei és az élelmes vezetők lebontás helyett ismételt felhasználást javasoltak. Talán még prémiumot is kaptak elképzelésükért, mindez azonban gazdasági kérdés, nem tévesztendő össze az esztétikai értékekkel. Utóbbiak kétségkívül szerényebbek: kár, hogy az ismerős díszletek között senkinek sem jutott eszébe a forgatókönyv igényes átdolgoztatásának gondolata. Három gyerek űrrepülőgéppel a Föld közelében landol. Tanúi lesznek egy furcsa uralkodócsalád szeszélyeinek, s egy „házassági” viszontagságsorozatnak. A vértelen konfliktust az mélyíti el egy csöppet, hogy a kretén trónörökös és a kiszemelt királykisasszony ,„boldogságát” megzavarja Elena, a gyönyörű parasztlány felbukkanása. Tovább növeli a félreértéseket Elena udvarlójának, a daliás Bojánnak furfangos mentési kísérlete, majd a faramuci lényszöktetés. Megjelenik a túlbonyolított történetben egy birodalmi rabló, egy botcsinálta varázsló, egy okos robotgép, s természetesen bekapcsolódnak az események szálainak alakításába az idegen bolygóról érkezettek is. Egészen addig, míg Alfonz királyfi nőül nem veszi az elvarázsolt királylánynak hitt szamarat, s az igazi szerelmesek révbe nem érnek. A díszletektől jó film is lehetne A herceg 13. menyaszszonya, Ivánka Grabcseva munkája ezzel szemben nehézkes és döcögős; éppen az a szellemesség és kalandosság hiányzik belőle, ami az efféle meséket fogyaszthatóvá teszi az ifjú nézők számára. Üdítő kivétel a film vége felé a futball-láz terjedésének ábrázolása. Ha ilyen kikacsintások lennének a cselekményben, bizonyára nem fanyalognánk. Sajnos az epizódok többsége unalmas és érdektelen. A scifi és a gyermekfilm háziasításának kísérlete ezúttal eredménytelen maradt. Veress József A SZOMBATHELYI BARTÓK FESZTIVÁL szervezői zenekultúránk becsületét megmentve választották központi témául a gall muzsikát, méltóképpen megemlékezvén a francia forradalom 200. évfordulójáról. Köszönet érte, ha nem teszik, e jeles dátumnak nyoma sem marad zenei naptárunkban. Persze nem az 1789 körüli esztendők művei szolgáltak fő témául, hanem — méltóan a zeneünnep névadójához — századunk, korunk alkotásai. És nemcsak francia zene szólalt meg, hanem más nemzetek forradalmi periódusainak a művészete is. A műsorba szervesen épült be Bartók, Kodály művészete csakúgy, mint a tízes és húszas évek szovjet zenéje, a XX. századi komponálást forradalmasító Debussy és Schönberg, vagy vallásos hitet sugárzó kórusaival Francis Poulenc, aki így írt egy 1936 augusztusában kelt levelében: „Azt hiszem, rég bebizonyítottam, mennyire becses számomra a népfront.” AZ ENSEMBLE INTERCONTEMPORAINE, az új zene tolmácsolásának abszolút nemzetközi élvonalába tartozó párizsi együttes nyitotta meg az idei Bartók fesztivált. 1976- ban alapította Pierre Boulez, e zeneszerzőnek-karmesternek egyaránt igen nagy jelentőségű muzsikus, aki az irányítást három év múlva Eötvös Péternek, Szabó Ferenc utolsó zeneszerzés-tanítványai egyikének engedte át. Eötvös vezényletével kiemelkedően értékes, érett, a hallgatót személyesen megszólító előadásban különös műsor kelt életre, érzékeltetve a francia zene vonzásait és taszításait. A bemutatott művek alkotójának gall mivoltát ugyanis egyetlen zeneszerző, a 42 éves Tristan Murail őrzi hiánytalanul: él, ahol született, Franciaországban. Desintegration című, roppant finoman megmunkált zenéje bensőséges költői világ hangzóképét adja, s a hangszalagról bejátszott „denaturált” hatások mintegy megerősítik a mű emberközpontú kifejezését. A görög Iannis Xenakisnak, választott hazája, a francia föld. Jalons (csylöpök?) feliratú kompozíciója kemény, konok hangzások paneljeiből épített meglehetősen száraz és fakó muzsika, állóképei iránt néhány percnyi hallgatás után, bizony, lankad a figyelem, még ha időnként meglep is A csodálatos mandarinból, s némely vad Sztravinszkij-opuszból származó effektusaival. Az olasz származású, Párizsban született, 1915-től az USA-ban élt Edgar Varése nyolc hangszerre 1923-ban írt Octandre-ja, miként egész életműve, igencsak megelőzte korát szigorúan megszerkesztett nyerseségével, a zörejek zenei kifejezésének bőséges alkalmazásával. Eötvös Péter 1975—1977 között írt, első változatában nálunk 1983-banelőadott darabja. A szél szekvenciái most átdolgozva hangzott el, színekben-fényekben — s persze árnyékos felületekben is — gazdag, cizellált muzsika. Egy szóval jellemezve: szép. Harmonikus, kiegyensúlyozott, nem támadja, jótékonyan körülveszi az emberi fület. Teszi nosztalgia nélkül, ez a muzsika nem keres támaszt elmúlt korok zenéjében, nem illenek hozzá a „retro”, a „neo”, a „poszt” jelzők, amelyek jegyében oly sok silányság született már. A zeneszerző a hangnak, mint meghatározott rezgésnek a sajátosságaiból merít ösztönzést, s a fizikai törvényeket alakítja át szubjektív közlések sorozatává, poétikus kifejezéssé. Joggal került a műsorba Kurtág György, akinek művészetére — 30 éve ennek — sorsfordító hatású volt egy hoszszabb párizsi tartózkodás. Négy capricciója más, a többi művel egyszerűen összemérhetetlen minőséget képviselt a nyitókoncerten, hiszen napjaink egyik legnagyobb zeneszerzője szólalt meg. Csengery Adrienné döbbenetes szuggesztivitással formálta meg a dalciklust, amelyet a hálás közönség azon nyomban megismételtetett. STEFAN SCHLEIERMACHER zongoraművész (NDK) szólóestjének a Zene és forradalom címet adta a forradalomba tartó orosz s a korai szovjet termés nálunk ismeretlen zeneirodalmát mutatván be. Mennyi felajzóan izgalmas, személyes kísérlet az egyenirányítótt zenepolitika előtt. S micsoda sorsok. A futurizmushoz közelálló Arthur Lurié, Lunacsarszkij népbiztosságának első zenei vezetője már 1922-ben emigrált s vált Párizsban Louriévé. A kiváló tehetségű Alekszandr Mopzolov, formák és kifejezések e jelentékeny újítója, akinek zongoramuzsikájába is beszüremlett a petrográdi utca harsány hangja. Az 1930-as években középázsiai népek folklórjának gyűjtésével, feldolgozásával, majd egy Molotov-oratóriummal gyakorolt önkritikát (hosszú életét éppoly legendák övezték, akárcsak a drámaíró Erdmannét). Nyikolaj Roszlavec, új utak legmerészebb keresője, a paraszti sorból autodidaktaként kiemelkedett zeneszerző (akit kezdettől támadtak a „proletárzenészek”) szerencsésen megúszta az „elvi tisztogatás” kemény zsdánovi időszakát, mert 1944-ben, teljesen elfeledve, meghalt. Nem így az 1948-ban formalistaként elmarasztalt Gavriil Ponov, aki hasztalan próbálta kompenzálni „ifjúkori kilengéseit” a Komszomol, a villamosítás vezére zenekari szvittel, kantátáival s oratóriumaival. Köszönet Schleiermachernak, hogy e fátylakkal borított termékeny korszak zeneszerzői törekvéseivel megismertetett, s felmutatta, hányféle irányzat fért meg az 1920-as évek szovjet zenéjében. Breuer János Háy-színmű Grúziában (Munkatársunktól.) Drámahiányról szokás panaszkodni. Háy Gyula 1955- ben írt és folyóiratban megjelent drámája, a Varró Gáspár igazsága mindmáig nem került magyar színpadra. 1956. október 24-én elmaradt Major Tamás rendezte bemutatója a Nemzeti Színházban. A Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében akkor már más színjáték zajlott. Most egy magyar rendező, Vas Zoltán Iván, a pécsi Nemzeti címzetes főrendezője mégis színpadra állította a művet. Igaz, Georgi Imerelli fordításában a grúziai mangánbányászati iparvárosban, Csiatura Ceretek Színházában. Megírásakor funkcionáriusellenes darabnak látszott a Varró Gáspár. Mivel azonban nem politikai heccmaiszter, hanem igazi drámaíró írta, nem bánt el a drámával a történelmi idő. Ellenkezőleg: kiemelte mélységeit. A csiaturai premier előtt két helyen játszották: az NSZK-ban és Csehszlovákiában. Hathetes próbafolyamat után július 15-én tartották meg a grúz premiert , ami egyben a magyar dráma első magyar bemutatása, először birkózott meg vele magyar rendező és a díszletek és jelmezek tervezője, Pilinyi Márta, az egri színház tagja. A Cereteli Színház sikeres produkciója ősztől ismét műsoron marad. Ezzel vesz részt a társulat a Szovjetunióban évente megrendezett színházi versenyen. l . Élt-e Josef Svejk? Látszólag teljesen értelmetlen így föltenni a kérdést, hiszen Jaroslav Hasek világhírű hőse, társaival, Till Eulenspiegellel, Naszreddin Hodzsával és Sancho Panzával együtt halhatatlan. Az irodalomtörténészek és más szakemberek azonban a kiemelkedő művek elemzése, születésük körülményeinek tisztázása során arra is kíváncsiak, hogy az író élő személy vagy személyek alapján alkotta-e meg hőseit. E kérdések foglalkoztatták Hayek életrajzíróit és más kutatóit is. A neves hazai és külföldi szakemberek — közülük Szergej Nyikolszkij, a kiváló szovjet bohemista munkássága érdemel megkülönböztetett figyelmet — több évtizedes kutatómunkája számos érdekességgel szolgál. Ezekről ír a Rudé Pravo mellékletében, a Hajó Sobotában Karél Hermán. Ma már minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a derék katona néhány társa élő személy volt. Riegler kadét például Drezdában született, és sokáig szülővárosában élt. Vanek számvivő őrmester a Moldva parti Kralupyból származott, s hozzájuk hasonlóan a valóságban is élt Lukás főhadnagy és Ságner kapitány. Évtizedeken át folyt a vita azonban arról, hogy a derék katona figuráját ki vagy kik alapján mintázta meg Hašek, avagy ez a hős az író képzeletének szülöttje volt-e? Hasek már az első világháború kitörése előtt több olyan elbeszélést írt, amelynek Josef Svejk volt a hőse. Ezek az elbeszélések többnyire az akkori cseh közéletet, az óvatos lépések politikáját pellengérezték ki. Sokan úgy vélték, hogy e művek központi figuráját Hasek a korabeli cseh agrárpolitikus, Josef Svejk neve és személyisége alapján keltette életre. Ez a magyarázat azonban mára már nem helytálló, hiszen ő nem szolgált a 91-es gyalogezredben, sőt nem is harcolt a háborúban. A valóság ennél bonyolultabb. Sokkal hihetőbb az a fejtegetés, amely szerint Hasek hőseinek cselekedeteit, jellemrajzát sok kor- és sorstársának vonásai alapján rajzolta meg. Közéjük tartozott Frantisek Straslipek is, aki Hasek barátja volt, együtt vezényelték őket az orosz frontra, ahol 1915 szeptemberében hagyták magukat elfogatni. A továbbiakban ketté vált az életútjuk. Hasek belépett a cseh légióba, majd átállt a vörös hadsereghez, Straslipek viszont orosz fogságban maradt, kényszermunkát végzett, majd a bresztlitovszki békekötést követően visszatoloncolták hazájába, ahol újra behívták, és az olasz frontra küldték. Fivérével együtt kalandos körülmények között megszöktek, és eljutottak az orosz határövezetig, ahol újra fogságba estek. Az első világháború végét követően Stra Slipek hazatért, és a Prága melletti Hostivicében élt egészen haláláig. A hozzátartozói szerint lakóhelyén többször találkozott Haáekkal, de ezt a közlést a szakembereknek nem sikerült semmilyen hiteles bizonyítékkal semigazolniuk. Straubpek személye egyébként azért érdekes, mert a férfi nagyon szeretett történeteket mesélni, majdnem mindenről valamilyen anekdota jutott az eszébe, és beszélt, beszélt órákon át. A történetek nem lehettek túlságosan érdekesek, mert Hayek egyik gunyoros kétsoros versében megírta, hogy a háborúnál is van szörnyűbb dolog a világon: Straslipek unalomig ismételt anekdotái... Ám nem elképzelhetetlen az, hogy Hasek az anekdotázó típust éppen Straslipek alapján keltette életre, igaz, nagy különbséggel: Svejk történetei szellemesek, s főleg tudatosak. A derék katona „notórius hülyesége” egyfajta védekezés a háború, a gyilkolás bestiális hülyesége ellen. Ma már tudjuk azt is, hogy még egy Josef Svejk nevű ember létezett a valóságban, sőt Hasek jól ismerte őt. Erről a Kvéty című cseh képes hetilap hasábjain 1968-ban egy olvasó számolt be, sőt fényképpel is igazolta állítását. Az olvasó szerint Haáek 1911-ben ismerkedett meg Josef Svejkkel, akit éppen akkor rossz magaviselete miatt elküldtek a hadseregtől. Az olvasó állítása szerint Haáek tőle hallotta először azt a filozófiát, hogy a császári hadseregben való szolgálat ellen a hülyeség színlelésével lehet a leghatásosabban védekezni. Haáek és Svejk állítólag a háború után is rendszeresen találkozott, sőt a férfi — személyét eltitkolva — részt vett az író temetésen is. Svejk 1965-ben halt meg, s élete végéig érthetetlenül eltitkolta, hogy ismerte az írót. Az egészben az is rejtélyes, hogy vajon Hasek miért nem tett erről említést. A cseh képes hetilapban megjelent cikk először szenzációhajhászásnak tűnt fel, ám rövidesen kiderült, hogy Josef Svejk valóban élt abban az időben Prágában, a Nabolistí utcában, sőt egy ideig abban a házban lakott, ahol a Kehely volt. Ez tudvalévően az a kocsma, ahova Svejk Vodickát, az öreg árkászt a háború után este hatra velkopopovicei sörre hívta. Az irodalomtörténészek — köztük a már említett szovjet szakember is — alapos kutatómunkába kezdtek, hogy dokumentumok alapján dönthessék el: a szóbeszédekből és a legendákból mennyi a valóság? Szergej Nyikolszkij az egyik cseh levéltárban rátalált Josef Svejk nevére, aki 1892- ben született Kladnomellett, majd Prágában kitanulta a pékmesterséget, őt is az orosz frontra vezényelték, ahol az ismert 36. ezred katonájaként esett fogságba, majd a csehszlovák légió kötelékébe került. A szovjet szakember a Ceská, Literatura tavalyi negyedik számában publikált tanulmányában feltételezi, hogy Hasek és Svejk az orosz fronton ismerkedett meg, amit az is valószínűsít, hogy egy helyen, ugyanabban az időben estek fogságba. Nem érdektelen az sem, hogy Hasek 1917- ben kezdte el írni Svejk, a derék katona fogságban című elbeszélését. A Kréty olvasója is leírta azt a történetet, amelyet Nyikolszkij is hallott több embertől. E legenda szerint az orosz fronton Svejk egy alkalommal megmentette Hasek életét. Ez akkor történt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Hasek átállt a vörös hadsereghez, amely — éppen a csehszlovák légiók támadása miatt — kénytelen volt feladni Szamarát. A légió vezetőségének tudomására jutott, hogy Haáek nem tudott idejében elmenekülni a körülzárt városból, s ezért több katonát azzal bíztak meg, hogy derítsék föl, hol rejtőzik Haáek, és tartóztassák le. Svejk talált rá Haáekra, aki pisztolyt szegezett a járőrre, majd amikor ráismertek egymásra, Svejk szökni hagyta ismerősét. A történet fantasztikusnak tetszik, de azért annyi valóságalapja azért van, hogy a korabeli dokumentumok szerint Josef Svejk egy ideig a légió felderítő különítményében szolgált, tehát megbízhatták a szökevények felkutatásával. Ismerősei szerint Svejk jópofa ember volt, aki találékonyságát és az eszét is használta ahhoz, hogy élve hazajusson a háború vérzivatarából. Szergej Nyikolszkij és Karél Herman megegyeznek abban, hogy a kutatást tovább kell folytatni, mert a dokumentumok valószínűsítik a feltevést. Josef Svejk, a prágai pékmester egy azok közül, akikről Haáek a derék katona világhírű alakját formálta. Szilvássy József MMS KlUk UVM 15 rai D638036& (3HRD jón OTQLié PVh 3PViaOC?Oív.V5 ías^»-nME 3ia-vrcaúG0 aocoEn »4*B"Ma»oc»-VK*iG anansn ataö9»«-^awiW3»a(«--3nao ‘coawando Ajaobníob aU*O36oa*o--3űtf)60 R0K)63C0. 606(1 «6430S0<Ö tóalewca’ JüC06?Jd0. A3U*06 JJtOtfOda Az előadás plakátjának részlete.