Népszabadság, 1989. augusztus (47. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-28 / 202. szám
1989. augusztus 28., hétfő ____________________________NÉPSZABADSÁG — MAGYAR TÜKÖR EGY 1948-AS TÍPUSÚ PÁRT MA CSAK KONZERVATÍV LEHETNE Szociáldemokrácia jelen időben G. Márkus György végzettsége szerint angol—kínai szakos tanár, ötvenegy éves. Az MSZMP Társadalomtudományi Intézetének munkatársaként hosszabb ideje kutatja a szociáldemokrácia gazdaság- és szociálpolitikáját. Februárban csatlakozott a Szociáldemokrata Párthoz. Tagja a párt országos választmányának, részt vesz a programot előkészítő műhely munkájában. — Milyen elveket kínál a szociáldemokrácia hazai viszonyaink átalakítására? — A szociáldemokrácia — a liberális Ralf Dahrendorf véleménye szerint — „nem csupán egy párt nevét jelenti. Számos párt és csoport — liberálisok és demokraták, néppártok és republikánusok, centrumpártok és radikálisok, végül még konzervatívok is — közreműködött a mögöttünk levő szociáldemokrata évszázad alakításában. Mindazonáltal indokolt a szociáldemokrata kifejezés használata. Legjobb lehetőségeit tekintve az évszázad szociális és demokratikus volt.” Lehetségesnek tartom, hogy Kelet-Közép-Európában — legalábbis Magyarországon — a létező szocializmus névvel illetett bolsevik típusú diktatúra, illetve oligarchia csődjét is gazdaságunk és társadalmunk szociáldemokratizálása követi. Széles tömegek tudatában a szociáldemokrata kifejezéshez egy olyan, korántsem konkrét elképzelés fűződik, hogy ez a kommunizmusnak, a bolsevik diktatúrának az az alternatívája, amely társadalmi igazságosságot teremt, amely a nemzeti és egyéni szabadságot nem csupán jól működő gazdasággal, hanem méltányos elosztással, szociális biztonsággal, jövedelmi viszonyokkal, tehát egyenlőséggel kapcsolja össze. De hát felvetődik a kérdés, vajon nem illúzió-e ez, létezhet-e olyan társadalom, amely sikeresen ötvözi a szabadságot és az egyenlőséget, a piacot és a szükségletek szerinti elosztást? A XX. század második fele nyugat-európai történetének legszerencsésebb éveit az jellemezte, hogy ezek az elvek találkoztak egymással. Ez a „találkozás” egyszerre jelentett konfliktust, érdek-összeütközést és kiegyezést. E szerint egymásra találtak a liberalizmus eszméit, szellemi örökségét vállaló és a munkásmozgalom hagyományaira építő baloldaliak. Azaz a szabadságelvű szocializmus szervezetei és pártjai, továbbá egy, a vállalkozás, a verseny, a teljesítményelv, a nyereségesség elveire építő gazdasági berendezkedés — nevezzük nevén: a kapitalizmus — értékesítési és legitimációs szükségletei. Történelmi kompromisszum a tömegtermelés, a gazdasági dinamizmus, tehát a tőkeértékesítési és a tőkeakkumuláció tömegfogyasztást igényelt. Azok a követelések, amelyek addig a nemzetgazdaság stabilitását fenyegető szélsőségeknek tűntek, mint a nagyobb bérek, a rövidebb munkaidő, a teljes foglalkoztatottság, az átfogó szociálpolitikai juttatások — mindezek a társadalom egészének érdekévé váltak. Ehhez, persze, komoly reformokra volt szükség: az állami szerepvállalás erősítésére a gazdaságban és a szociálpolitikában. Sajátos helycserék, fordulatok történtek: a tőke és a menedzserek elfogadták a munkavállalók bér- és foglalkoztatási igényeit, a munkások pedig a nyereségesség szempontjait. A létrejött „történelmi kompromisszum” sajátos tartalma: a tőkelogika respektálása a termelésben, a társadalmasítás jelentékeny érvényesülése az elosztásban és a fogyasztásban. — Ezzel új szakasz kezdődött a mozgalom történetében. Jellemezhető-e ez a demokratikus szocializmus jelszavával? — A modernizáció adott szakasza, amelyben az állam osztályállamból az érdekegyeztetés és az intézményesített kompromisszum államává válhatott, politikailag hegemón szerepet kínált a szociáldemokráciának. Ehhez e pártoknak alkalmazkodniuk kellett. A szociáldemokrácia mindaddig nem válhatott kormányképessé, többségképessé, amíg nem tudott meghaladni egy sajátos ellentmondást. Azt, amely reformista, a demokratikus játékszabályokhoz alkalmazkodó gyakorlata, és radikális, az átfogó államosítást és tervgazdálkodást követelő, a marxizmushoz kötődő ideológiája között feszült. A szociáldemokrata orientációváltást legjellemzőbben a nyugatnémet SPD 1959-es godesbergi programja fejezte ki. A demokratikus szocializmust — a marxista hagyomány terhével szakítva — az ideológiáktól független, liberális és szocialista eredetű alapértékek, a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás szerint szerveződő társadalmi irányként határozták meg. Ennek gyökerei az európai humanizmusban, a klasszikus filozófiában, a keresztény etikában lelhetők fel. Elfogadták a vegyes gazdaságot — tiszteletben tartva a magántulajdonhoz való jogot. Kimondták a piac elsőbbségét: annyi versenyt, amennyi lehetséges, annyi államot, amennyi szükséges. Munkáspártból a középrétegek felé nyitó néppárttá válva, politikájuk egyik döntő elemévé a szociális biztonságot garantáló jóléti államot tették. Újfajta reagálás A szociáldemokrata jellegű jóléti állam szolidáris jövedelempolitikával, teljes foglalkoztatással mérsékelte a munkaerő árujellegét. Az elemi szükségleteket — mint a létminimum, az egészségügy, az oktatás s részben a lakás — jelentékeny mértékben kivonta a piaci elosztás szférájából. Mérsékelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. Javarészt az újraelosztás, illetve a kormányszintű ellenőrzés révén, kisebb mértékben a vállalati szférában a közös döntési formák kialakítása révén korlátozta a tőke társadalmi hatalmát. Évtizede azonban gyengülni látszik a szociáldemokrácia vonzereje. A hetvenes évek végétől a fejlett világban olyan gazdasági, sőt civilizációs korszakváltás van kialakulóban, amely politikailag is általában ciklusváltással járt. Így gyengültek a szociáldemokrácia, a munkavállalók, a baloldal pozíciói. A növekedési ütem lassulása és a felhalmozási igény növekedése visszaszorította az elosztáscentrikus politikákat. A tömegtermelés mellé vagy helyére lépő rugalmas automatizálás eredményeképpen mind a termelésben és a fogyasztásban, mind a társadalmi viszonyokban a hagyományos, a kollektív, uniformizált minták rovására előretört az individualizálódás, a differenciálódás. A tág értelemben vett szolgáltató, tercier ágazat térnyerése mellett csökkent a hagyományos fizikai munka aránya, egyáltalán az élőmunka mennyisége és addigi jelentősége. Ez gazdaságilag és politikailag is a munkaközpontúsággal szembeni kihívásként jelentkezik. Átmenetileg mindenképpen gyengíti, de mindenesetre új reagálási módokra kényszeríti a munkásmozgalmi eredetű baloldali pártokat és még inkább a szakszervezeteket. A hagyományos polgári individualizmus, az egyéni és csoportos egoizmus, a konzervatív elemekkel is átszőtt jobboldal korántsem sikertelenül támadott. Emellett a hagyományos szociáldemokrácia pozícióit és ideológiáját kikezdte az új társadalmi mozgalmak — a zöldek, környezetvédők, alternatívok — civilizáció- és növekedéskritikája. A kilencvenes évek mégis egy ismét megújult szociáldemokrácia visszatérését, erősödését és offenzíváját teszik lehetővé. Egy olyan szociáldemokráciáét, amely egyrészt kritikusan viszonyul saját korábbi államcentrikus és piackorlátozó hagyományaihoz, másrészt „zöldülni” képes. Vállalja a környezetvédelem, a kisközösségek és általában a decentralizáció szempontjait. Olyan szociáldemokráciáé lehet a jövő, amely megtartja, de bővíti és árnyalja alapértékeit, erősíti szabadságelvűségét, és új viszonyt alakít ki individualizmus és szolidaritás között. A mai alternatíva — Hogyan, milyen elvitörténelmi alapokon épülhet újjá a magyar szociáldemokrata mozgalom? — Köztudomású, hogy 1948-ban Rákosiék, beépített embereik segítségével, likvidálták a szociáldemokrata pártot. De ma, 1989-ben egy 1948-as — tehát marxista, bázisában és stílusában osztályjellegű, tervgazdálkodást, államosítást hirdető — szocdempárt olyan lenne, mint egy közel félszázada hibernált személy spontán ébredése. Akiben időközben leálltak a testi és gondolati folyamatok, aki nem sejti, hogy közvetlen és tágabb környezete mekkorát változott. Egy 1948-as típusú szocdempárt 1989-ben csakis konzervatív, vagyis visszahúzó erő lehet. Egy mai szociáldemokrata párt tiszteli hagyományait és múltját, de tudatában kell lennie: nem folytathatja ott, ahol abbahagyta. Az SZDP a szociáldemokrata mozgalom nemzetközi vérkeringésébe csakis a jelen Magyarországának a XXI. század felé tartó Európába való átvezetésével kerülhet be. A mai magyar szociáldemokrácia eszmei és társadalmi bázisát tekintve — hacsak akaratlanul is nem egy sajátos fundamentalizmus és konzervativizmus irányába vesz irányt — akkor a hazai viszonyok sajátosságai mellett a modern nyugati mintát kell kövesse. A szociáldemokrata alternatíva az európai mintájú modernizálás útja, egy demokratikus és szociális modernizációé. A szociáldemokraták számára megengedhetetlen, hogy akár a gazdasági, akár a politikai elit — a természetesen elkerülhetetlen társadalmi áldozatokra hivatkozva — országunk anyagi-szellemibiológiai pauperizálását emelje középtávú programja szintjére. Ez végül magát a modernizációt ásná alá. A túlállamosított, túlpolitizált magyar társadalomban a működőképes piac valódi tulajdonosokkal, a felemelkedés elengedhetetlen feltétele. Ebből az a paradox, de megkerülhetetlen követelmény adódik, hogy a magyar társadalom szociáldemokratizálásának a gazdaság kapitalizálása a feltétele. Nálunk tehát egy szociáldemokrata stratégiában sokkal markánsabban lesz jelen a liberális-szociálliberális összetevő, mint a nyugati testvérpártokéban. Itt egy időben kell piacot és erős magánszektort magában foglaló vegyes gazdaságot teremteni, és ugyanakkor megakadályozni, hogy egy, a társadalom egészére kellő előkészület nélkül „rászabadított” szabadpiac magát a társadalmat önmaga alá temesse, saját működőképességét is illuzórikussá tegye. Mindebben a gazdaság feletti demokratikus kontroll bevezetésén túl s egy skandináv mintájú, aktív munkaerőpiaci politikán kívül a szociálpolitikának döntő szerepe van. A társadalom egészében integráló elvként a piac, a pénz mellett — ha úgy tetszik, ellenében, ellenhatalomként — ott kell lennie a szolidaritásnak. A szolidaritást mint értéket természetesen hordozó baloldali erőknek, amelyek azért küzdenek, hogy a szociális jogokat az emberi jogok szerves tartozékaiként, alkotmányosan garantálják — mondta befejezésül G. Márkus György, Kékesi Katalin Válaszlépések nélkül — Nem nyilatkozom! — közli indulatosan a világhírű Herendi Porcelángyár párttitkára. — Dolgozni akarunk végre, nem nyilatkozgatni. Amikor ennyi a becsületük a munkahelyi pártszerveknek, akkor különben sem lehet sokat mondani... A gyárban nagy volt a felháborodás a kifizetett vezetői prémiumok miatt; az eseményekről lapunkban is beszámoltunk. A dolgozók tömegesen léptek ki a szakszervezetből, több mint 1200-an adták vissza tagkönyvüket. Herenden munkástanács alakult. Az ötletet átvették a felszámolásra ítélt Péti Nitrogénművekben is. A remekül prosperáló herendi üzemben és a csődbe jutott vegyipari vállalatnál összehívott munkásgyűlések egyaránt azt tapasztalták: miközben az összes létező alternatív szervezet képviselői ott tolongtak, az MSZMP képviselőinek, üzemi szervezeteinek színét sem láttuk a helyszínen. Kár, hogy így történt, mert véleményükre sokan kiváncsiak lettek volna. A helyi sajtóban mégiscsak elmondta véleményét a porcelángyár párttitkára. Szavaiból kiderült: a pártszervezet úgy érzi, teljesen kiütötték a kezéből a fegyvert. Azt mondták ugyebár, hogy a párt vonuljon ki a gazdaságból, s ezzel oda a tekintély. A vállalat irányítóival korábban mindent meg tudott beszélni az üzemi pártszervezet, de mostanában kutyába sem veszik, a vezetők egy része ki is lépett. Mit lehet tenni? Tényleg, mit is? Nekem volna egy ötletem! Ha a vezetők felmondták a párttal a „komaságot", akkor a tagsághoz kellene fordulni. A dolgozókhoz, akiket eddig is képviseltek. Köztük lenni, élükre állni, s nem az iroda ablakából figyelni, hogyan szólnak hozzájuk más szervezetek. Élni az évtizedek alatt összegyűlt politikai tapasztalattal, de tudatosan szakítani azzal a beidegződéssel, hogy majd az irodában, kellemes kávézgatás közben elintézzük az ügyes-bajos dolgokat. Ideje lenne felismerni: a munkások csakis arra hallgatnak, aki értelmesen beszél velük, s a jelenlegi, bonyolult helyzetben egyértelműen képviseli az érdekeiket. Nem is titkolja senki, hogy a munkástanács alapításának ötletét a Magyar Demokrata Fórum jogászai adták a herendieknek, ők segítették az alapszabály kidolgozásában, értelmezésében is. Ez a szervezet adott tanácsot, ugyanakkor sajnálatos, hogy az üzemi párt- és szakszervezeti szervek a szó szoros értelmében tanácstalanok voltak. Arra azonban ügyeltek, hogy tekintélyükön neessék felt. Amikor az MSZMP Veszprém VárosiBizottsága állásfoglalásában a vállalati szakszervezetet is elmarasztalta — tegyük hozzá: teljesen jogosam! — a Herenden kialakult helyzet miatt, az üzemi pártbizottság igen gyors nyilatkozatban , tiltakozott, önkényesnek nyilvánította a veszprémi véleményt, mivel annak megfogalmazói nem konzultáltak a gyári pártszervezettel. Furcsa gondolkodásmód: az üzemben áll a bál, de a reputációt megóvó konzultációra lett volna idő. Vagy most már úgy is mindegy, miután a munkástanács szerveződik? Az üzemi pártszervezetnek — minek tagadjuk: soksok ellenérzés közepette — azon kellene törtnie a fejét, hogy mi lenne a legjobb a dolgozóknak? Aligha csak herendi, péti aktualitása van annak, hogy a gazdasági vezetésről leváló politikai szervezeteknek egyetlen esetben van esélyük — s persze jogcímük — a fennmaradásra: ha azokkal vállalnak közösséget, akikért vélhetően eddig is dolgozni igyekeztek — más módszerekkel. A siker esélyeit rontja, hogy sok helyütt bizalmatlanság fogadja a közeledést, hiányzik az egymás iránti tolerancia, hogy olykor kölcsönösen rosszak a reflexek, hogy a politikai vezetők egy részétől még mindig idegen a szó szoros értelmében vett szolgálat. Mégis, meg kellene próbálni. Czingráber János DEKLARÁLT ÖNÁLLÓSÁG, KORLÁTOZOTT JOGOK Lakásvagyon — egy tál lencséért Kortessegédnek hív a tanácselnök? — fordult meg a fejemben, amikor dr. Dollenstein István megkeresett, hogy beszélni kívánna kerülete lakáspolitikájáról. Jól jön egy kis népszerűsítő sajtóhírverés egy tanácselnöknek ilyenkor, választások közeledtével — gondoltam —, hiszen lehet-e nagyobb lakossági érdeklődést kiváltó témát találni a lakásügynél? Nagyobbat kiváltót még csak-csak, de ellentmondásosabbat aligha. Következésképpen, ha a XI. kerület tanácselnöke megpróbálna választói előtt a jelenlegi lakáskoncepció mellett érvelni, nemhogy voksokat nem szerezne vele, de bizonyára ki is fütyülnék. Dollenstein István szerint ugyanis a tanács egy tál lencséért elherdálja a vagyonát. — A farizeus rendelkezések miatt — adja meg az indulati töltést mondanivalójának. Miközben mindenki a nagyobb tanácsi önállóságot hirdeti, a régi és új jogszabályok egy része az önállóság gazdasági alapját akarja felszámolni. A földtörvénytervezet például a kezelőből tulajdonost kíván csinálni. A tanácsi alapítású vállalatok tervezett privatizálására jellemző, hogy a Kereskedelmi Minisztérium az alapítók, vagyis ami megkérdezésünk nélkül már tárgyalt is a vállalatok vezetőivel. Módfelett disszonáns a lakossági érdekeket közvetlenül érintő üzlethelyiségek használati jogának adásvétele — és most a tanácsi lakások eladása is. Az állam a költségvetésből a lakosság ellátását szolgáló létesítményeket épített, ezek kezelésével megbízta valamelyik vállalatot. És mi történik? Ha valamelyik cég a rossz gazdálkodása vagy egyéb ok miatt megszorul, pénzzé teszi a használatra kapott üzletét. Pontosabban: eladja a kezelői jogot. Így lett butik élelmiszerüzlet a Patyolat helyén, a kelenföldi Topáz étteremből máig sem használt Főfotó-helyiség, még a Budai Lottó Áruházat is dobra kívánták verni, hogy nagyker-raktárt csináljanak belőle. Közben az ellátásért — bármit mondanak is a paragrafusok — miniket, a tanácsot tart felelősnek a lakosság. De amíg az állami költségvetésre mind kevésbé számíthatunk, a kezelői jogadom-veszem hasznának százezrei, milliói a rossz hatékonysággal működő vállalatok lyukas nadrágjainak befoltozását szolgálják — miből, hogyan legyen így gazdaságilag önálló a tanács? Azt már csak mellesleg kérdezem: hol van a fennen hirdetett versenysemlegesség? Miközben a gyenge vállalatok pénzzé teszik az ingyen kapott állóeszközöket, a vállalkozni akarók borsos árat fizetnek érte. Mi a helyzet a lakáseladással? Ez más típusú probléma. Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a tanácsi lakások eladásával egyetértek, sőt, feltétlenül szükségesnek tartom, hiszen a szociális szempontokkal sokkal többet törődő, nálunk gazdagabb országokban sincs ennyi bérlakás. Amit viszont elfogadhatatlannak tartok, hogy ezt a sok százezer embert érintő kérdést átgondolatlanul, minden társadalmi és közgazdasági racionalitást nélkülözve „éljük” meg. Egy szempontot látok: megszabadulni kívánnak a negyven év alatt összegyűlt felújítási adósság terhétől, ezt áttenni az állampolgár vállára. Mézesmadzag nélkül persze ez nem megy. Csak az a baj, hogy van, aki a mézet kapja, másoknak meg a madzagot is meg kell fizetni. Véleményem szerint a lakások eladását csak akkor lehet és szabad végrehajtani, ha ez része egy elfogadott szociál- és lakáspolitikai koncepciónak. Amíg nem veszik tudomásul a rendelethozók, hogy a fővárosban százezres nagyságú szociális lakáshiány van, addig ezek a „koncepciók” csak a hiány újraosztásának szabályai lehetnek. Az a fő problémám, hogy a lakáseladás szabályozása bürokratikus, toldozott-foldozott, agyonmódosított és mindent egy kaptafára akar megoldani. Így fordulhat elő, hogy ugyanazon feltételekkel lehetne eladni egy villalakást a Gellért-hegyen, mint a kelenföldi pályaudvar környékén egy panelt. Az élő jogszabályok szerint — amelyeket köteles betartani a tanács — az is lehetséges, hogy egy16 éve épült, tehát viszonylag új lakást a forgalmi érték 15 százalékáért adjunk el, míg egy öreg házban levőt, amit 14 éve újítottak fel, 30 százalékért. Nem csodálkozhatunk azon, hogy sokakat irritál, hogy egy kétmillió forintot érő lakást a bennlakó 300 ezer forintért — 30 ezer forint készpénz lefizetése mellett — vehet meg. Vagyis a forgalmi érték mindössze 1,5 százalékának lefizetése mellett — ami jóformán az ügylet lebonyolítási költségeit sem fedezi. Az alapgondokon nem változtat a Fővárosi Tanács új rendelete sem. Vissza kell vonni a kormányrendeletet, és az állami lakásvagyon eladási feltételeit az önkormányzatokra bízni. El kellene végre fogadni, hogy nem feltétlenül a rendeletalkotók tudnak minden esetre előre felkészülni; saját ügyeinek kezelésére felnőtt már a társadalom.Miiben látjuk a megoldást a kerületeinkben? A meglevő 30 ezer bérlakásból 20 ezer eladását tervezzük. A megmaradó 10 ezer felújítását, korszerűsítését az eladandók árából szeretnénk elvégezni. Így ezek valódi szociális bérlakások lehetnének, s a lakbérüket sem kellene két-háromszorosra emelni. Számításaink szerint a megmaradó 10 ezer lakás felújításához szükséges 2,1 milliárd forintot a 20 ezer lakás eladásából fedezhetnénk — ha nem a jelenlegi feltételek között árusítanánkki őket. Állapodjanak meg a vételárban a tanácsok és az állampolgárok, érdekeik kétoldalú érvényesítésével! Ez jobban megfelelne azok igazságérzetének is, akik — muszájból — eddig is csak vásárlás, súlyos anyagi terhek vállalása árán jutottak otthonhoz. Akkor nem mondhatná senki, hogy egy tál lencséért megszabadultunk a kerületi lakásvagyon kétharmadától. Változtatni kell a jogszabályokon, mert így csak eladunk — de nem adunk a rászorulóknak. Nem elég a statisztikákban lakásnak előléptetett helyiséget kiutalni a lakásigénylőnek, letudva ezzel a lakáshoz juttatás gondját. Valódi otthont kell adni, korszerűt, megfelelő méretűt — de ezt csak akkor képes a kerületünk teljesíteni, ha tényleges értékén adhatja el a tanácsi lakásokat. * A július 5-én megjelent „Botcsináltaháziurak" című cikkünkhözkívánt a területgazda nézőpontjából hozzászólni !Dollenstein I István, Budapest XI. kerületének tanácselnöke. Gondolatait kommentár nélkülközöltük — ha úgy tetszik, Vitára bocsátjuk. Antal Anikó