Népszabadság, 1989. november (47. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
24 / EJTŐERNYŐSÖK „Politikai elhivatottsága csak annak van, aki biztosan tudja magáról: nem fog összeomlani, amikor ráébred arra, hogy a világ túl ostoba vagy túl közönséges ahhoz, amit ő nyújtani akar. Csak aki mindennek ellenére azt kiáltja: »Mégis!« - annak lesz hivatása a POlÍtÍk° " (Max Weber) „Reméljük, hogy az apparátusban töltött évekből jó emlékeket is viszel magaddal, és szívesen gondolsz vissza kollégáidra, a sikerrel megoldott feladatokra, kezdeményezéseid eredményeire. Hisszük, hogy részese akarsz lenni az új, az eddigieknél is nagyobb helytállást kívánó és érdekesebb, izgalmasabb politizálásnak is. Jó egészséget, kiegyensúlyozott, boldog családi életet, új munkahelyeden segítőkész kollégákat, jó barátokat, szakmai sikereket kívánunk. Azt szeretnénk, ha a régi munkahelytől való búcsú nem a végleges elválást jelentené, hanem egy új kapcsolat kezdetét, gyakori találkozásokat a lakóterület közéleti, politikai küzdelmeiben.” (Elbocsátó szép üzenet 1989. október 2-án.) A munkahelyek bezárultak — ennyit már sejtünk. A leépítés: objektív folyamat. De van a dolognak szubjektív oldala is. Oly sokat beszélünk Európáról, hogy a jogállam felé trappolásunkba talán belefér egy kis emberség is. Az apparátcsik sehová se menjen dolgozni — ez az út vezetne Európába? És hová vezet ez az össznemzeti „ejtőernyőzés”? Egy percig sem tagadom, hogy ne lettek volna az elmúlt években fölháborító esetek, de talán érdemes lennie megérteni ezt a problémát. A kulturális apparátus, a tanácsi apparátus, sőt, a pártapparátus dolgozóinak is alapvető emberi joguk, hogy képzettségüknek megfelelően elhelyezkedhessenek. Szintén oly sokat emlegetjük a fordulat éveit, amikor minisztériumokat, közhivatalokat állítottak a fejük tetejére, s tették az utcára az új hatalom letéteményesei az embereket, tömegestül. Most talán nem kellene megismételni, mint amit akkor tettek a KOMMUNISTÁK, hogy én is ezt a végtelenül leegyszerűsítő elnevezést használjam. A pártapparátusba évekkel ezelőtt nem csupán nagy hatalmú káderek, hanem perspektívákat kereső fiatal tehetségek is érkeztek. Most bennrekedtek. Az MSZMP politikailag sült fel. Aki erkölcsileg is felsült, arról egy szót sem ejtek, panamázó funkcionáriusokról eleget beszéltem, hallottam. A politikai ,,alsópapságról’’ azonban nem lehet ugyanúgy beszélni, mint a visszaélések főszereplőiről. Egy többcsaládos adminisztrátor vagy egy fiatal, tanult szociológus, mérnökember miért lenne ugyanaz, mint a kompromittálódott párttisztségviselő? A sors persze megint úgy hozta, hogy a volt MSZMP kiskatonái húzzák a rövidebbet. A felelős pártvezetők korkedvezményes nyugdíjba mehettek, kimerült a keret, mondják nekem sírós szemű, munkát kereső asszonyok. A korkedvezményt, lám, megint csak az élvezi, aki az előnyhöz évtizedeken át hozzászokott. Korkedvezmény és rendelkezési állomány nem jár a könyvelőnek és a gépírónőnek. Itt valóban sokféle keret kimerült. Ugrani muszáj Tóth Jenő 34 esztendős fiatalember, legújabban a zalaegerszegi Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda vezetője. Lapunkban is beszámoltunk arról, hogy idekerülése nem ment egyszerűen: érkezésekor a dolgozók közül öten felmondtak. Felmondásuk okául Tóth Jenő „ejtőernyőzését” nevezték meg. Tóth Jenő ugyanis ezt megelőzően a zalalövői pártbizottság függetlenített titkára volt.-----Történelem—orosz szakos tanárként dolgoztam a zalalövői általános iskolában — mondja kérdésemre. — 1985-ben iratkoztam be az MSZMP Politikai Főiskolájára, jártam rendesen, közben tanítottam. Az utolsó félévet bentlakóként Budapesten töltöttem. Osztályfőnök voltam, az osztályomat a feleségem vette át. — Csakhogy, amikor végzett, nem ment vissza az iskolába ... — 1988. június 1-jén lettem a zalalövői pártbizottság függetlenített titkára, így fejeztem be a főiskolát. Idén tavasszal mentem el az iskolába, s szóltam, szeretnék újra tanítani. Miért akart visszamenni? — Mindenki látta, hogy leépítések lesznek a pártnál. Kinevezett tanár voltam, gondoltam, visszavesznek. Nem ez történt. Nem volt státus, még óraadónak sem kellettem. Az iskolában jelenleg egyetlen történelem szakos tanár van, ő a feleségem. Két kolléga tanítóoklevéllel tanít történelmet. Jó, tudom, kell a hely, mert kevés a gyerek, sok a tanár. De én még napközis tanárként sem tudtam elhelyezkedni, mert oda meg felvették egy 18 éves tanítványomat. Egy házban lakunk az igazgatónőmmel. Nem szólt. Pedig kínomban már bármit elfogadtam volna. Közben szeptember 4-e lett, s az iskola elkezdődött. Berohantam Jári Ferenchez, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjéhez, kell-e Zala megyében — bárhol — történelem szakos tanár. Jöjjek vissza októberben. Köszönöm szépen. Nekem akkor már tökmindegy volt, hogy a baromfi-feldolgozónál vagy a Zöldértnél kopogtatok, nekem munka kellett. Bejöttem az Expresszhez, tudtam, hogy meghirdették az állást. Menjek fel Budapestre. Fölmentem úgy, hogy nem ismertem senkit. Részt vettem egy jó kétórás felvételi elbeszélgetésen. Van-e valami feltételem? Nincs semmi. A fizetésem 12 ezer forint, a pártban 11 volt. Ha kilencet mondanak, azt is elfogadom. Nem válogattam. Az alkalmazottak úgy gondolták, nem adják meg a lehetőséget a pártból jövő embernek. Felmondtak. Pedig Zalaegerszegen idegenforgalmi „szakértelemmel” állást találni meglehetősen kínos dolog. A budapesti központ tudomásul vette a dolgozók döntését, menjenek isten hírével, ha ennyire nekibuzdultak, az iroda egyébként sem arról volt híres, hogy lesöpörte volna a pályáról a konkurenseket. Az iroda egykori alkalmazottai közül egyébként a mai napig mindössze egy dolgozó ment el „igazából”. Koller Lászlóné (40 éves) pénzügyi vezető október 9-étől táppénzen van. Kontler Rita (33 éves) valutapénztáros október 6-tól táppénzen van. Szekeres Tünde (20 éves) október 16-ától betegállományban van, ő korábban is beteg volt. Némethné Bece Judit (34 éves): szabadságon van. Itt most azért nem szólalnak meg a csoportos felmondók, mert nem venném a lelkemre, hogy beteg embereket szekáljak fölösleges kérdéseimmel. Legyen elég annyi, hogy az otthagyott munkahelyekre október 18-ig éppen nyolcvanketten jelentkeztek. Nem kell tehát attól félni, hogy az állásokat Zalaegerszegen nem tudják betölteni. Az „ejtőernyős” vezető vonattal jár be Zalalövőről. A II. osztályú vasúti jegyet megtéríti a cég. Keszthelyen, a fiókirodánál senki sem mondott fel. Az élet megy tovább, csupán Tóth Jenő őrzi majd az európai jogállamból származó leveleket: „...olvastam elhelyezkedési nehézségeiről. Fogadja részvétemet, mert megértem, hogy ki akarják golyózni. Ha jobban kinyitja a szemét, láthatja, hogy a volt kommunista párttitkárt rendes helyen nem látják szívesen”. Ugorjak? X«‘ ugorjak? Zsigmond Gizellát, a volt MSZMP Zalaegerszegi Városi Bizottságának titkárát 1989. szeptember 9-én újra megválasztotta a városi pártértekezlet. Három hét múlva a funkcionárius megpályázta a Családsegítő Központ vezetői beosztását. Zsigmond Gizella azzal érvel, hogy itt is — mármint a pártban — emberekkel foglalkozott, nem történne ez másképpen a családsegítőknél sem. A városi tanács mindenesetre nem őt nevezte ki. Az MSZMP volt városi titkára kilenc jelentkező társaságában várta az eredményhirdetést. Zsigmond Gizella 10 évet töltött el általános iskolai pedagógusként. Arra a kérdésemre, hogy miért vállalta a jelölést szeptember 9-én, ha el akart menni a párttól, azt mondja, a jelölést nagy megtiszteltetésnek tartotta. És természetesen nagy megtiszteltetésnek tartotta a július 29-i, megyei pártértekezleti titkári jelölését is, csakhogy akkor ő nem a reformkörök álláspontját képviselte. — Próbálkozott egyéb helyeken is? — Nem gondolkodom állásokban. A pártnál dolgozom, amíg lehet. Ha szükség lesz rám, maradok. Ha nem, keresem a további lehetőségeket. Lehetőség egyre kevesebb van. Ocskó Józseffel, a Zala Volán igazgatójával arról beszélgetünk, hogy a vállalatok a látszatát is el akarják kerülni annak, hogy „föntről” ajánlott alkalmazottakkal kompromittálódjanak. A helyzet naponként változik: ma már egy adminisztrátornak is nehéz elhelyezkedni. Ha fölvesznek egy pártbéli embert, megvan a veszélye annak, hogy másnap az illető cég az újságok címoldalaira kerül. Az igazgatóval végül megegyezünk abban, hogy a káderhatáskör volt az ide-oda helyezgetések alfája és ómegája. Amióta ez nincs, a pártemberek megméretnek, s bizony, több esetben könnyűnek találtatnak. Sokszor éri vád is az igazgató „elvtársakat” — újabban urakat—, hogy mostanában nem fordulnak meg olyan gyakran a megyei, illetve a városi pártbizottságon. — Nem voltam azelőtt sem dörgölődzős fajta — mondja az igazgató. — A pártbizottságra csak akkor mentem, ha hívattak. Egyébként két ember érkezett hozzánk az elmúlt években a pártból. Egyikük pártmunkás volt, 200-nál több MSZMP- tagunk mellé „kellett” a vezényelt párttitkár. De mára már megszűntek az üzemi bizottságok, nincs többé ilyen gondunk. Takáts Dénest, a Zalaegerszegi Ruhagyár személyzeti és oktatási osztályvezetőjét szintén arról faggatom, hogy hány hivatásos pártmunkás érkezett a ZAKO-hoz az elmúlt időszakban. — Nincs ilyen emberünk. Nálunk csak szakmai végzettséggel lehet előrejutni. Külső vezetőt akkor alkalmaznánk, ha belülről nem találnánk senkit. Különben megmondom én magának úgy, ahogy van. Mi olyan emberekkel szeretünk dolgozni, akik tudják, mi a munka. Ezek a pártemberek, nemigen tudják... Meg ne próbálja! „Nem értek egyet azokkal az intézkedésekkel, amelyek volt MSZMP- funkcionáriusokat a BM hivatásos állományába, vezetői beosztásba helyeznek. Ez a kontraszelektív döntés a megújuló rendőrség, a depolitizálási folyamat, a belügyi dolgozók perspektíváját rontja, és a szakmai képzettséget, hozzáértést feleslegessé teszi”. Ezt a felhívást 365 zalai rendőr írta alá. Itt, Zalában is formálódik a rendőrszakszervezet. A felhívás közzététele után Kirschner Béla a rendőrök nevében a Zalai Hírlapnak elmondta, hogy nem konkrét személy ellen szervezték akciójukat, hanem az „ejtőernyős” gyakorlat ellen. Vajon miért voltak a zalai rendőrök ennyire szemérmesek? Dr. Karvalits Ferenc nevét ugyanis véletlenül sem említették, holott mindenki arról beszélt a városban, hogy a volt MSZMP megyei első titkár a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság személyzeti osztályára készül. A rendőröket a későbbiekben sem tudtam rávenni, hogy nevüket vállalva mondják el véleményüket Karvalitsról. Bár a rendőrszakszervezet már megalakult, a rendőrök még félnek az esetleges retorziótól. Bizakodnak viszont a 365 aláírásban, ennyi rendőrt mégsem lehet elbocsátani. A jogi következményektől is tartanak. Nem akarták hátrányos helyzetbe hozni Karvalits Ferencet, mert ha nem sikerül elhelyezkednie — hangzik az érv —, a volt MSZMP-politikus a megnevesítés miatt pert indíthatna ellenük. Ezt el akarták kerülni. Mindezzel együtt nem értenek egyet velem akkor, amikor a fantomokat emlegetem. Fölháborodásuknak egyébként az a lényege, hogy „ezek” az urak a munkáról azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. A káderpolitika révén oda kerültek, ahová akartak. Ha nem felelt meg valaki a pártbizottságon, akkor kitették egy nagyvállalathoz, pusztítson ott, az senkit sem zavart. Nem kell leírni, de a rendőröket nagy ívben ... Egy pártvezető sem gondolt akkor arra, hogy elmenjen „nyomingernek” vagy közrendőrnek. Jogi egyetemmel, közgázzal vagy hasonló végzettséggel jöhetnének, akkor senki sem szólna. De a pártfőiskolai papírral akarnak elhelyezkedni. Szépet és jót alkotni nem csupán vezetőként lehet. Eszük ágában sincs, hogy vezetői álláson kívül mást is elvállalnának. Személyiségzavaruk van, de erről ők maguk valóban nem tehetnek, a rendszer tette őket született vezetővé. Minden pártmunkásnak van lehetősége a rendőrséghez kerülni, de kezdje előadóként, azután lépjen előre, ha alkalmasnak bizonyul. Az utóbbi két évben kiderült, hogy az elit lopott, csalt, hazudott, korrumpálódott. Teli van velük az újság. Ezek a vezetők megméretve sohasem voltak. KISZ, párt — kinőtték magukat. Ez most nem felelősségre vonás. Egészséges reakció, önvédelem a hibás gyakorlat ellen. A politikum megelőzte a rátermettséget — ennek véget kell vetni. MSZMP-vezetőnek lenni — nem szakma. Szakmát kellett volna tanulni. Amit a „polfon” tanultak, nem igaz. A rendőröknek, mielőtt belépnek, alkalmassági vizsgálaton kell keresztül esniük. Aki ezt kitalálta, fordítsa egyszer önmaga ellen fegyvert. I ha ez nem nyílik... — Általános elutasítással találtam magam szembe — ecseteli dr. Karvalits Ferenc. — Nem kétséges, hogy hátrány éri azokat, akik az MSZMP szolgálatában álltak. A közvélemény nem tesz különbséget ember és ember között, senki sem nézi, hogy ki hogyan „szolgált”, összemosódik most minden. Az idegenkedő légkörben jó néhányan jóval a képzettségük és végzettségük alatt fognak elhelyezkedni. Nem akarok messzire elkanyarodni, de amikor a belügyminiszter a parlament elé terjesztette az egykori kitelepítéseket, rehabilitációt, egyebeket, eszembe jutott, nehogy 15—20 év múlva hasonló „csomaggal” kelljen megbirkózni. — A rendőrséget ön kereste meg? — Magam kerestem a belüggyel a kapcsolatot. Úgy véltem, hogy személyzeti területen el tudom látni a feladatokat. A diplomáim mellé tanfolyamot is hajlandó lettem volna elvégezni. — Milyen diplomái vannak? — Tanítóképzőt végeztem, majd történelem szakos főiskolai diplomát szereztem. A politikai főiskolai diplomám az akkori felfogás szerint egyetemi végzettségnek számított. Merthogy állítólag a politika is tudomány. Ezenkívül van egy doktori szociológiából, filozófiából és pártelméleti kérdésekből. Nem váratlan, hogy a mostani helyzetben sokan megkérdőjelezik a Politikai Főiskolán szerzett képzettséget. Engem sem lep meg. Nekem egyébként igen nehéz lenne visszamennem az eredeti szakmámba. 1962-től 1965-ig tanítóskodtam a zalaszentmihályi iskolában, s az valóban nem nagy idő. Úttörőelnökség, több mint 10 évig KISZ-munka, majd vezető funkciók a pártban: ez a pályám, s nem a pedagógia. Ezért is nehezebb elhelyezkednem, mint másoknak. A BM-beli személyzeti munkára azért gondoltam, mert nem jelentkezett senki az állásra, nem foglaltam volna el másnak a helyét. — Hogyan fogadta a rendőrök tiltakozását? — Nem volt vitás számomra, hogy rólam van szó. A parlament legutóbbi ülésszakán közöltem Horváth István belügyminiszterrel, hogy nem akarok politikailag kiaknázható szituációt teremteni, jelentkezésemet visszavontam. Szeretnék azonban szembesülni a tiltakozó rendőrökkel. Hogy megtudjam végre, milyen kifogásaik vannak a személyemet illetően. Nem vallana nagy bölcsességre, ha az állomány többségének tiltakozása ellenére ragaszkodnék a kinevezéshez. Tudtam, hogy az elhelyezkedésem nem lesz meg szöveg és megjegyzések nélkül. Kissé meglepett, hogy a tiltakozás éppen a rendőri szervezetben született meg. Abban a szervezetben, ahol mindig is sok MSZMP-tagunk volt. A szolidaritásnak tehát semmi nyoma. Úgy érzem, hogy politikai diszkrimináció áldozata vagyok. Mindaddig így fogom érezni, amíg meg nem győznek róla, hogy ennek a funkciónak a betöltésére alkalmatlannak bizonyultam. — Elképzelhető, hogy Karvalits Ferenc a parlament egyetlen munkanélküli képviselője? — A választójogi törvény nem rendelkezik úgy, hogy a munkanélküli nem lehet képviselő. Zavar ez, persze, hogy zavar. Lelkileg nem könynyű elviselni, amikor megkérdezik tőlem, hogy mi is történt nálatok, Zalában. Mégsem fordult meg a fejemben, hogy vissza kellene adnom a mandátumomat. Nagy veszteség ért volna, ha kimaradtam volna a korszakos törvények megalkotásából. Egyébként is kiszámítható, hogy ennek a képviselőháznak meddig tart a mandátuma*. Ebben a szituációban már nem lenne értelme lemondani. Végső natív Kollektív Ugrás Sokféle eset van, sokféle szereplővel, sorolhatnánk napestig. Vannak persze kivételes esetek is, ilyenekről azonban nemigen szoktunk beszámolni, mert senkit sem érdekel, ha a volt „funkci” szép csöndben el tud helyezkedni. Ilyen Vas Gyuláé, aki a mérsékelt reformok idején, 1988. szeptemberében érkezett a volt Zala megyei pártbizottságra, s Balázs Bélát váltotta fel az ideológiai titkári székben. Balázs Béla a megyei könyvtár igazgatója lett, s élénk pletykák keringtek a megyei tanács művelődési osztálya által kiírt sietős pályázatról. Balázs Bélát nem fogadták a könyvtárosok kitörő örömmel, de azóta eltelt egy év, a volt ideológiai titkár megszokott, nem szökött meg. Még idegileg sem készítették kii az „ejtőernyőst”. Balázs Béla megúszta, a rossz nyelvek szerint „röhög a markába”, és Savanyú Jóskáról szóló betyártörténeteket írogat a Zalai Hírlapba. Mindemellett nem esik kétségbe, ha külföldön kell népszerűsíteni a könyvtárat, s ott angolul kell megszólalnia. A könyvtárosok békét kötöttek új igazgatójukkal, valószínűleg bölcsen tették, dolgozni is csak kell valamikor, nem lehet mindig tiltakozni. De vissza Vas Gyulához. A hajdani iskolaigazgató zalaegerszegi tanácselnök-helyettesi posztját hagyta ott az ideológiai titkári állásért. Egy év sem telt el, amikor a megyei pártértekezleten a küldöttek menesztették az egész vezérkart, illetve a funkcionáriusok maguktól is mentek, mert nem ízlett nekik a „reformkörös kenyér”. Kétségtelen, hogy volt valami naiv hősiesség a legújabb pártvezetők bukásában. Karvalits Ferenc és Vas Gyula egy percig sem hezitáltak, azonnal bejelentették, nem vállalják a közösséget az új békétlenekkel. És Vas Gyula nem kevert-ikavart, hogy ide mennék vezetőnek, meg oda, hanem egyszerűen visszament régi munkahelyére tanítani. Szakmáját tekintve matematika—fizika szakos középiskolai tanár, gond tehát egy szál se. A volt apparátusi embernek van munkája, nem helyeztette magát sehová. Ez is valami. Vas Gyula persze nem ússza meg ennyivel. Olvasom a teljesen független vidéki újságban, hogy Vas galád módon elfoglalta más szegény pedagógusok helyét. Azzal, hogy vissza mert menni a szakmájába! Az már mellékes, hogy a cikkíró kolléga, amikor a városba érkezett, férjét Vas Gyula közbenjárásával helyeztette el. Vas Gyula segített a mostani kolléga (volt) férjének. Most persze a fejére olvastatik, hogy elfoglalja más kiérdemesültek helyét. Istenem, így megy ez, mégiscsak magyarok volnánk, vagy mi a szösz! Rossz álmaimban látom, hogy valahányunk hátára csinos pakkot kötnek a Nagy Ejtőernyőztetők, s a gép belsejének halk morajából kilépünk a szivárványszínű Magyar Levegőégbe, s utána csak azon kell szurkolnunk, kinyílt-e az ernyő, vagy sem. Alattunk persze egy szétvitázott, agyonperelt, karikás szemű, gyomorideg-gyulladásos ország hever. Többek szerint romokban. Az embernek — persze csak álmában — az az érzése, jó lenne itt maradni, fönn az égben, lebegve gép és föld között. De valahová csak le kell esni. Rab László BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. november 4., szombat