Népszabadság, 1989. november (47. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-04 / 262. szám

24 / EJTŐERNYŐSÖK „Politikai elhivatottsága csak an­nak van, aki biztosan tudja magá­ról: nem fog összeomlani, amikor ráébred arra, hogy a világ túl os­toba vagy túl közönséges ahhoz, amit ő nyújtani akar. Csak aki mindennek ellenére azt kiáltja: »Mégis!« - annak lesz hivatása a POlÍtÍk° " (Max Weber) „Reméljük, hogy az apparátus­ban töltött évekből jó emlékeket is viszel magaddal, és szívesen gon­dolsz vissza kollégáidra, a sikerrel megoldott feladatokra, kezdeménye­zéseid eredményeire. Hisszük, hogy részese akarsz lenni az új, az ed­digieknél is nagyobb helytállást kí­vánó és érdekesebb, izgalmasabb politizálásnak is. Jó egészséget, kiegyensúlyozott, boldog családi életet, új munkahe­lyeden segítőkész kollégákat, jó ba­rátokat, szakmai sikereket kívánunk. Azt szeretnénk, ha a régi munka­helytől való búcsú nem a végleges elválást jelentené, hanem egy új kapcsolat kezdetét, gyakori találko­zásokat a lakóterület közéleti, po­litikai küzdelmeiben.” (Elbocsátó szép üzenet­­ 1989. október 2-án.) A munkahelyek bezárultak — ennyit már sejtünk. A le­építés: objektív folyamat. De van a dolognak szubjektív ol­dala is. Oly sokat beszélünk Európáról, hogy a jogállam fe­lé trappolásunkba talán bel­e­­fér egy kis emberség is. Az ap­­parátcsik sehová se menjen dolgozni — ez az út vezetne Európába? És ho­vá vezet ez az össznemzeti „ejtőer­nyőzés”? Egy percig sem tagadom, hogy ne lettek volna az elmúlt évek­ben fölháborító esetek, de talán ér­demes lennie megérteni ezt a problé­mát. A kulturális apparátus, a taná­csi apparátus, sőt, a pártapparátus dolgozóinak is alapvető emberi jo­guk, hogy képzettségüknek megfele­lően elhelyezkedhessenek. Szintén oly sokat emlegetjük a fordulat éveit, amikor minisztériumokat, közhivata­lokat állítottak a fejük tetejére, s tet­ték az utcára az új hatalom letéte­ményesei az embereket, tömegestül. Most talán nem kellene megismé­telni, mint amit akkor tettek a KOM­MUNISTÁK­­, hogy én is ezt a vég­telenül leegyszerűsítő elnevezést használjam. A pártapparátusba évekkel ezelőtt nem csupán nagy hatalmú káderek, hanem perspektívákat kereső fiatal tehetségek is érkeztek. Most bennre­kedtek. Az MSZMP politikailag sült fel. Aki erkölcsileg is felsü­lt, arról egy szót sem ejtek, panamázó funk­cionáriusokról eleget beszéltem, hal­lottam. A politikai ,,alsópapságról’’ azonban nem lehet ugyanúgy beszél­ni, mint a visszaélések főszereplői­ről. Egy többcsaládos adminisztrátor vagy egy fiatal, tanult szociológus, mérnökember miért lenne ugyanaz, mint a kompromittálódott párttiszt­ségviselő? A sors persze megint úgy hozta, hogy a volt MSZMP kiskatonái húz­zák a rövidebbet. A felelős pártve­zetők korkedvezményes nyugdíjba mehettek, kimerült a keret, mond­ják nekem sírós szemű, munkát ke­reső asszonyok. A korkedvezményt, lám, megint csak az élvezi, aki az előnyhöz évtizedeken át hozzászo­kott. Korkedvezmény és rendelkezé­si állomány­­ nem jár a könyvelő­nek és a gépírónőnek. Itt valóban sokféle keret kimerült. Ugrani muszáj Tóth Jenő 34 esztendős fiatalem­ber, legújabban a zalaegerszegi Ex­pressz Ifjúsági és Diák Utazá­si Iroda vezetője. Lapunkban is beszámoltunk arról, hogy ide­­kerülése nem ment egyszerűen: érkezésekor a dolgozók közül öten felmondtak. Felmondásuk okául Tóth Jenő „ejtőernyőzését” nevezték meg. Tóth Jenő ugyanis ezt megelőzően a zalalövői pártbizottság függetlenített titkára volt.-----Történelem—orosz szakos tanárként dolgoztam a zala­lövői általános iskolában — mond­ja kérdésemre. — 1985-ben iratkoz­tam be az MSZMP Politikai Főisko­lájára, jártam rendesen, közben ta­nítottam. Az utolsó félévet bentla­kóként Budapesten töltöttem. Osz­tályfőnök voltam, az osztályomat a feleségem vette át. — Csakhogy, amikor végzett, nem ment vissza az iskolába ... — 1988. június 1-jén lettem a zala­lövői pártbizottság függetlenített tit­kára, így fejeztem be a főiskolát. Idén tavasszal mentem el az iskolá­ba, s szóltam, szeretnék újra taníta­ni. Miért akart visszamenni? — Mindenki látta, hogy leépítések lesznek a pártnál. Kinevezett tanár voltam, gondoltam,­­ visszavesznek. Nem ez történt. Nem volt státus, még óraadónak sem kellettem. Az iskolában jelenleg egyetlen történe­lem szakos tanár van, ő a feleségem. Két kolléga tanítóoklevéllel tanít történelmet. Jó, tudom, kell a hely, mert kevés a gyerek, sok a tanár. De én még napközis tanárként sem tud­tam elhelyezkedni, mert oda meg felvették egy 18 éves tanítványo­mat. Egy házban lakunk az igazgató­nőmmel. Nem szólt. Pedig kínomban már bármit elfogadtam volna. Köz­ben szeptember 4-e lett, s az iskola elkezdődött. Berohantam Jári Fe­renchez, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjéhez, kell-e Za­la megyében — bárhol — történe­lem szakos tanár. Jöjjek vissza októ­berben. Köszönöm szépen. Nekem akkor már tökmindegy volt, hogy a baromfi-feldolgozónál vagy a Zöld­értnél kopogtatok, nekem munka kellett. Bejöttem az Expresszhez, tudtam, hogy meghirdették az állást. Menjek fel Budapestre. Fölmentem úgy, hogy nem ismertem senkit. Részt vettem egy jó kétórás felvételi el­beszélgetésen. Van-e valami feltéte­lem? Nincs semmi. A fizetésem 12 ezer forint, a pártban 11 volt. Ha ki­lencet mondanak, azt is elfogadom. Nem válogattam. Az alkalmazottak úgy gondolták, nem adják meg a lehetőséget a párt­ból jövő embernek. Felmondtak. Pe­dig Zalaegerszegen idegenforgalmi „szakértelemmel” állást találni meg­lehetősen kínos dolog. A budapesti központ tudomásul vette a dolgozók döntését, menjenek isten hírével, ha ennyire nekibuzdultak, az iroda egyébként sem arról volt híres, hogy lesöpörte volna a pályáról a kon­kurenseket. Az iroda egykori alkal­mazottai közül egyébként a mai na­pig mindössze egy dolgozó ment el „igazából”. Koller Lászlóné (40 éves) pénzügyi vezető október 9-étől táp­pénzen van. Kontler Rita (33 éves) valutapénztáros október 6-tól táp­pénzen van. Szekeres Tünde (20 éves) október 16-ától betegállományban van, ő korábban is beteg volt. Né­­methné Bece Judit (34 éves): sza­badságon van.­ Itt most azért nem szólalnak meg a csoportos felmondók, mert nem venném a lelkemre, hogy beteg em­bereket szekáljak fölösleges kérdé­seimmel. Legyen elég annyi, hogy az otthagyott munkahelyekre októ­ber 18-ig éppen nyolcvanketten je­lentkeztek. Nem kell tehát attól fél­ni, hogy az állásokat Zalaegerszegen nem tudják betölteni. Az „ejtőer­nyős” vezető vonattal jár be Zalalö­­vőről. A II. osztályú vasúti jegyet megtéríti a cég. Keszthelyen, a fiók­irodánál senki sem mondott fel. Az élet megy tovább, csupán Tóth Jenő őrzi majd az európai jogállamból származó leveleket: „...olvastam elhelyezkedési nehézségeiről. Fogad­ja részvétemet, mert megértem, hogy ki akarják golyózni. Ha jobban ki­nyitja a szemét, láthatja, hogy a volt kommunista párttitkárt rendes he­lyen nem látják szívesen”. Ugor­jak? X«‘ ugorjak? Zsigmond Gizellát, a volt MSZMP Zalaegerszegi Városi Bizottságának titkárát 1989. szeptember 9-én újra megválasztotta a városi pártértekez­let. Három hét múlva a funkcioná­rius megpályázta a Családsegítő Központ vezetői beosztását. Zsig­mond Gizella azzal érvel, hogy itt is — mármint a pártban — embe­rekkel foglalkozott, nem történne ez másképpen a családsegítőknél sem. A városi tanács mindenesetre nem őt nevezte ki. Az MSZMP volt vá­rosi titkára kilenc jelentkező társa­ságában várta az eredményhirdetést. Zsigmond Gizella 10 évet töltött el általános iskolai pedagógusként. Ar­ra a kérdésemre, hogy miért vállalta a jelölést szeptember 9-én, ha el akart menni a párttól, azt mondja, a jelölést nagy megtiszteltetésnek tar­totta. És természetesen nagy megtisz­teltetésnek tartotta a július 29-i, me­gyei pártértekezleti titkári jelölését is, csakhogy akkor ő nem a reform­körök álláspontját képviselte. — Próbálkozott egyéb helyeken is? — Nem gondolkodom állásokban. A pártnál dolgozom, amíg lehet. Ha szükség lesz rám, maradok. Ha nem, keresem a további lehetőségeket. Lehetőség egyre kevesebb van. Ocskó Józseffel, a Zala Volán igaz­gatójával arról beszélgetünk, hogy a vállalatok a látszatát is el akarják kerülni annak, hogy „föntről” aján­lott alkalmazottakkal kompromittá­lódjanak. A helyzet naponként vál­tozik: ma már egy adminisztrátor­nak is nehéz elhelyezkedni. Ha föl­vesznek egy pártbéli embert, meg­van a veszélye annak, hogy másnap az illető cég az újságok címoldalaira kerül. Az igazgatóval végül meg­egyezünk abban, hogy a káderhatás­kör volt az ide-oda helyezgetések al­fája és ómegája. Amióta ez nincs, a pártemberek megméretnek, s bizony, több esetben könnyűnek találtatnak. Sokszor éri vád is az igazgató „elv­társakat” — újabban urakat—, hogy mostanában nem fordulnak meg olyan gyakran a megyei, illetve a városi pártbizottságon. — Nem voltam azelőtt sem dör­­gölődzős fajta — mondja az igazga­tó. — A pártbizottságra csak akkor mentem, ha hívattak. Egyébként két ember érkezett hozzánk az elmúlt években a pártból. Egyikük párt­munkás volt, 200-nál több MSZMP- tagunk mellé „kellett” a vezényelt párttitkár. De mára már megszűntek az üzemi bizottságok, nincs többé ilyen gondunk. Takáts Dénest, a Zalaegerszegi Ruhagyár személyzeti és oktatási osztályvezetőjét szintén arról fagga­tom, hogy hány hivatásos pártmun­kás érkezett a ZAKO-hoz az elmúlt időszakban. — Nincs ilyen emberünk. Nálunk csak szakmai végzettséggel lehet előrejutni. Külső vezetőt akkor al­kalmaznánk, ha belülről nem talál­nánk senkit. Különben megmondom én magának úgy, ahogy­ van. Mi olyan emberekkel szeretünk dolgoz­ni, akik tudják, mi a munka. Ezek a pártemberek, nemigen tudják... Meg ne próbálja! „Nem értek egyet azokkal az in­tézkedésekkel, amelyek volt MSZMP- funkcionáriusokat a BM hivatásos állományába, vezetői beosztásba he­lyeznek. Ez a kontraszelektív döntés a megújuló rendőrség, a depolitizá­­lási folyamat, a belügyi dolgozók perspektíváját rontja, és a szakmai képzettséget, hozzáértést felesleges­sé teszi”. Ezt a felhívást 365 zalai rendőr írta alá. Itt, Zalában is formálódik a rendőrszakszervezet. A felhívás közzététele után Kirschner Béla a rendőrök nevében a Zalai Hírlapnak elmondta, hogy nem konkrét sze­mély ellen szervezték akciójukat, hanem az „ejtőernyős” gyakorlat el­len. Vajon miért voltak a zalai rend­őrök ennyire szemérmesek? Dr. Karvalits Ferenc nevét ugyan­is véletlenül sem említették, hol­ott mindenki arról beszélt a város­ban, hogy a volt MSZMP megyei el­ső titkár a Zala Megyei Rendőr-fő­kapitányság személyzeti osztályára készül. A rendőröket a későbbiekben sem tudtam rávenni, hogy nevüket vállalva mondják el véleményüket Karvalitsról. Bár a rendőrszakszer­vezet már megalakult, a rend­őrök még félnek az esetleges re­torziótól. Bizakodnak viszont a 365 aláírásban, ennyi rendőrt még­sem lehet elbocsátani. A jogi követ­kezményektől is tartanak. Nem akar­ták hátrányos helyzetbe hozni Kar­valits Ferencet, mert ha nem sike­rül elhelyezkednie — hangzik az érv —, a volt MSZMP-politikus a meg­­nevesítés miatt pert indíthatna el­lenük. Ezt el akarták kerülni. Mind­ezzel együtt nem értenek egyet ve­lem ak­kor, amikor a fantomokat em­legetem. Fölháborodásuknak egyéb­ként a­z a lényege, hogy „ezek” az urak a munkáról azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák. A káderpolitika révén oda kerültek, ahová akartak. Ha­ nem felelt meg valaki a pártbizott­ságon, akkor kitették egy nagyvállalathoz, pusztít­son ott, az senkit sem za­vart. Nem kell leírni, de a rendőröket nagy ív­ben ... Egy pártvezető sem gondolt akkor arra, hogy elmenjen „nyomingernek” vagy közrendőrnek. Jogi egyetemmel, közgázzal vagy hasonló végzettséggel jöhetnének, akkor senki sem szólna. De a pártfőiskolai papírral akarnak el­helyezkedni. Szépet és jót alkot­ni nem csupán vezetőként lehet. Eszük ágában sincs, hogy veze­tői álláson kívül mást is elvál­lalnának. Személyiségzavaruk van, de erről ők maguk valóban nem te­hetnek, a rendszer tette őket szüle­tett vezetővé. Minden pártmunkás­nak van lehetősége a rendőrséghez kerülni, de kezdje előadóként, az­után lépjen előre, ha alkalmasnak bizonyul. Az utóbbi két évben ki­derült, hogy az elit lopott, csalt, ha­zudott, korrumpálódott. Teli van ve­lük az újság. Ezek a vezetők meg­méretve sohasem voltak. KISZ, párt — kinőtték magukat. Ez most nem fe­lelősségre vonás. Egészséges reakció, önvédelem a hibás gyakorlat ellen. A politikum megelőzte a rátermett­séget — ennek véget kell vetni. MSZMP-vezetőnek lenni — nem szakma. Szakmát kellett volna ta­nulni. Amit a „polfon” tanultak, nem igaz. A rendőröknek, mielőtt belépnek, alkalmassági vizsgálaton kell keresztül esniük. Aki ezt kita­lálta, fordítsa egyszer önmaga ellen fegyvert. I ha ez nem nyílik... — Általános elutasítással találtam magam szembe — ecseteli dr. Kar­valits Ferenc. — Nem kétséges, hogy hátrány éri azokat, akik az MSZMP szolgálatában álltak. A közvélemény nem tesz különbséget ember és em­ber között, senki sem nézi, hogy ki hogyan „szolgált”, összemosódik most minden. Az idegenkedő légkörben jó néhányan jóval a képzettségük és végzettségük alatt fognak elhelyez­kedni. Nem akarok messzire elka­nyarodni, de amikor a belügyminisz­ter a parlament elé terjesztette az egykori kitelepítéseket, rehabilitáci­ót, egyebeket, eszembe jutott, nehogy 15—20 év múlva hasonló „csomag­gal” kelljen megbirkózni. — A rendőrséget ön kereste meg? — Magam kerestem a belüggyel a kapcsolatot. Úgy véltem, hogy sze­mélyzeti területen el tudom látni a feladatokat. A diplomáim mellé tanfolyamot is hajlandó lettem vol­na elvégezni. — Milyen diplomái vannak? — Tanítóképzőt végeztem, majd történelem szakos főiskolai diplomát szereztem. A politikai főiskolai dip­lomám az akkori felfogás szerint egyetemi végzettségnek számított. Merthogy állítólag a politika is tu­domány. Ezenkívül van egy dokto­­ri­ szociológiából, filozófiából és pártelméleti kérdésekből. Nem vá­ratlan, hogy a mostani helyzetben sokan megkérdőjelezik a Politikai Főiskolán szerzett képzettséget. En­gem sem lep meg. Nekem egyébként igen nehéz lenne visszamennem az eredeti szakmámba. 1962-től 1965-ig tanítóskodtam a zalaszentmihályi is­kolában, s az valóban nem nagy idő. Úttörőelnökség, több mint 10 évig KISZ-munka, majd vezető funkciók a pártban: ez a pályám, s nem a pe­dagógia. Ezért is nehezebb elhelyez­kednem, mint másoknak. A BM-beli személyzeti munkára azért gondol­tam, mert nem jelentkezett senki az állásra, nem foglaltam volna el más­nak a helyét. — Hogyan fogadta a rendőrök til­takozását? — Nem volt vitás számomra, hogy rólam van szó. A parlament legutób­bi ülésszakán közöltem Horváth Ist­ván belügyminiszterrel, hogy nem akarok politikailag kiaknázható szi­tuációt teremteni, jelentkezésemet visszavontam. Szeretnék azonban szembesülni a tiltakozó rendőrökkel. Hogy megtudjam végre, milyen ki­fogásaik vannak a­ személyemet ille­tően. Nem vallana nagy bölcsesség­re, ha az állomány többségének til­takozása ellenére ragaszkodnék a kinevezéshez. Tudtam, hogy az el­helyezkedésem nem lesz meg szö­veg és megjegyzések nélkül. Kissé meglepett, hogy a tiltakozás éppen a rendőri szervezetben született meg. Abban a szervezetben, ahol mindig is sok MSZMP-tagunk volt. A szo­lidaritásnak tehát semmi nyoma. Úgy érzem, hogy politikai diszkrimi­náció áldozata vagyok. Mindaddig így fogom érezni, amíg meg nem győznek róla, hogy ennek a funkció­nak a betöltésére alkalmatlannak bi­zonyultam. — Elképzelhető, hogy Karvalits Ferenc a parlament egyetlen mun­ka­nélküli képviselője? — A választójogi törvény nem ren­delkezik úgy, hogy a munkanélküli nem lehet képviselő. Zavar ez, per­sze, hogy zavar. Lelkileg nem köny­­nyű elviselni, amikor megkérdezik tőlem, hogy mi is történt nálatok, Zalában. Mégsem fordult meg a fe­jemben, hogy vissza kellene adnom a mandátumomat. Nagy veszteség ért volna, ha kimaradtam volna a korszakos törvények megalkotásából. Egyébként is kiszámítható, hogy en­nek a képviselőháznak meddig tart a mandátuma*. Ebben a szituációban már nem lenne értelme lemondani. Végső natív Kollektív Ugrás Sokféle eset van, sokféle szerep­lővel, sorolhatnánk napestig. Vannak persze kivételes esetek is, ilyenek­ről azonban nemigen szoktunk be­számolni, mert senkit sem érdekel, ha a volt „funkci” szép csöndben el tud helyezkedni. Ilyen Vas Gyuláé, aki a mérsékelt reformok idején, 1988. szeptemberében érkezett a volt Zala megyei pártbizottságra, s Ba­lázs Bélát váltotta fel az ideológiai titkári székben. Balázs Béla a me­gyei könyvtár igazgatója lett, s élénk pletykák keringtek a megyei tanács művelődési osztálya által kiírt sie­tős pályázatról. Balázs Bélát nem fo­gadták a könyvtárosok kitörő öröm­mel, de azóta eltelt egy év, a volt ideológiai titkár megszokott, nem szökött meg. Még idegileg sem ké­szítették kii az „ejtőernyőst”. Balázs Béla megúszta, a rossz nyelvek sze­rint „röhög a markába”, és Savanyú Jóskáról szóló betyártörténeteket írogat a Zalai Hírlapba. Mindemel­lett nem esik kétségbe, ha külföldön kell népszerűsíteni a könyvtárat, s ott angolul kell megszólalnia. A könyvtárosok békét kötöttek új igaz­gatójukkal, valószínűleg bölcsen tették, dolgozni is csak kell valami­kor, nem lehet mindig tiltakozni. De vissza Vas Gyulához. A hajda­ni iskolaigazgató zalaegerszegi ta­nácselnök-helyettesi posztját hagyta ott az ideológiai titkári állásért. Egy év sem telt el, amikor a megyei párt­értekezleten a küldöttek menesztet­ték az egész vezérkart, illetve a funkcionáriusok maguktól is men­tek, mert nem ízlett nekik a „re­formkörös kenyér”. Kétségtelen, hogy volt valami naiv hősiesség a leg­újabb pártvezetők bukásában. Kar­valits Ferenc és Vas Gyula egy percig sem hezitáltak, azonnal bejelentet­ték, nem vállalják a közösséget az új békétlenekkel. És Vas Gyula nem kevert-ikavart, hogy ide mennék ve­zetőnek, meg oda, hanem egyszerű­en visszament régi munkahelyére tanítani. Szakmáját tekintve mate­matika—fizika szakos középiskolai tanár, gond tehát egy szál se. A volt apparátusi embernek van munkája, nem helyeztette magát sehová. Ez is valami. Vas Gyula persze nem ússza meg ennyivel. Olvasom a teljesen füg­getlen vidéki újságban, hogy Vas galád módon elfoglalta más szegény pedagógusok helyét. Azzal, hogy vissza mert menni a szakmájába! Az már mellékes, hogy a cikkíró kolléga, amikor a városba érkezett, férjét Vas Gyula közbenjárásával helyeztette el. Vas Gyula segített a mostani kolléga (volt) férjének. Most persze a fejére olvastatik, hogy el­foglalja más kiérdemesültek helyét. Istenem, így megy ez, mégiscsak magyarok volnánk, vagy mi a szösz! Rossz álmaimban látom, hogy vala­­hányunk hátára csinos pakkot köt­nek a Nagy Ejtőernyőztetők, s a gép belsejének halk morajából kilépünk a szivárványszínű Magyar Levegő­­égbe, s utána csak azon kell szur­kolnunk, kinyílt-e az ernyő, vagy sem. Alattunk persze egy szétvitá­zott, agyonperelt, karikás szemű, gyomorideg-gyulladásos ország he­ver. Többek szerint romokban. Az embernek — persze csak álmában — az az érzése, jó lenne itt marad­ni, fönn az égben, lebegve gép és föld között. De valahová csak le kell esni. Rab László BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG - HÉTVÉGE 1989. november 4., szombat

Next