Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-20 / 301. szám

1989. december 20., szerda NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR Izrael-intifáda .Már csak egy-két év", avagy jöhet a vízözön? „Létezik a kavicsok és gyújtópalackok országa és létezik a tömött klubok, a dőzsölés Tel-Avivja. Van egy ország, mely lázad és sebeit ápolja­­ és Tel-Aviv, ahol esznek-isznak, jól élnek. Nem, ne szólj most a kislányról, ki elvesztette szeme világát - az nagyon zavarna engem. Teszek arra, hogy mi van a „területeken”, gyere, örüljünk az életnek és szerelmeskedjünk, Tel-Aviv az élet. Nem, ne szólj a kislányról, ki elvesztette házát - az nagyon-nagyon zavarna engem. Gyere, használjuk ki a tel-avivi életet - aztán utánunk a vízözön." A héberül nyilván sokkal jobban hangzó slágerszöveget, a legnépszerűbb izraeli éne­kesnő, Nurit Galron nagy sike­rű dalát az izraeli cenzú­rahivatal betiltotta, miután „defetistának” bélyegezték. Az eleddig példátlan fejlemény bizonyosan erőpróba is lesz, hiszen e közkedvelt slágert — az Izraelben meglévő hangulatról tanúskodó „jelen­tést” — korábban Don Somron vezérkari főnök tiltotta le a ka­tonai adók műsoráról­, majd a hallgatók tömeges tiltakozásá­ra visszakozni kényszerült. Az intifáda, a palesztin pol­gári lázadás kirobbanásának második évfordulójára időzített betiltásból az öntudatos — és mellesleg igen csinos, jó han­gú — Nurit Gal­on egyértelmű következtetést vont le: „Az in­tézkedés csak azt bizonyítja, hogy amit írtam — igaz. Eled­dig az emberek szemét igye­keztek bezárni, most már a fü­lüket is...” A „hangulatjelentés” — és a hallgatók „visszaigazolásai” — fontos változásokra, a politikai vezetés által talán még fel sem mért mélységű módosulására utal, amely Izrael arculatában beállt az utóbbi két évben. A ködös decemberi hajnalon, amikor az izraeli kamion két — egyébként izraeli munkára igyekvő — palesztin munkáso­kat szállító kis autót utasaival együtt széttiport, még senki sem sejtette, hogy ez lesz az a csepp, amellyel már túlcsordul a pohár. A Gázában ösztönö­sen kirobbant tömegtiltakozás­­nak az izraeli politikusok na­pokat, legfeljebb egy-két hetet adtak. De a polgári engedet­lenségi mozgalom, az intifáda valódi nemzetteremtő üggyé vált: most, két év után Jichak Rabin védelmi miniszter is úgy gondolja, eltart még egy jó ideig, „egy-két évig is, de az izraeli társadalom már alkal­mazkodott a helyzethez”. „Kavicsháború" A tiltakozó tömegmozgalmaik, az általános sztrájkok, az adó­fizetés megtagadása, a tünteté­sek mind szervezettebbé vál­tak, a lakosság nagy többségé­nek bizalmából a PFSZ-köve­­tők vették át a szervezést. Az ebből fakadó gazdasági káro­kon túl Izrael számára a leg­kellemetlenebb a „kavicshábo­rú” lett: főként fiatalok na­ponta „támadják” a Ciszjordá­­nián vagy Gázán átvezető fő­utakon áthaladó autóforgalmat. A fő célpont természetszerűen e (megszállt) terülteteket „tör­ténelmi és bibliai” alapon be­népesítő 65 ezernyi izraeli tele­pes — igaz, legalább fele ré­szük messze nem a hivatalosan hangoztatott „küldetéstudat­ból”, hanem sokkal inkább gaz­dasági kényszerből, az itt har­madába kerülő lakások miatt települt e térségbe. Óriási többségüknek Izraelben van a munkahelye: ez napi húszezer autó forgalmát jelenti a kőzá­­poros utakon. „Sziklalövedé­­kek, petrolbombák — palesztin terrorizmus” — e panelek ár­nyékában a csendőrszerepre kárhoztatott izraeli hadsereg és a telepesek „önvédelmi oszta­gai” már régen felmentést kap­tak az „életveszélyben való ön­védelem” formulája alól. Lő­hettek a kődobálásra készülők­re, a kendővel beburkolt fejű tüntetőkre a nemegyszer tuda­tosan provokált akciókban, vé­letlenszerűen kiválasztott fal­vak, menekülttáborok elleni büntető hadjáratban. E két év alatt izraeli fegyve­rektől legalább 640 palesztin halt meg, s ami külön tragé­dia: jó húsz százalékuk 14 év alatti gyerek. Ezt az a súlyos tény sem feledtetheti, hogy ez idő alatt maguk a palesztinok is legalább másfél száz társuk­kal végeztek, akiket az izraeli megszállókkal való „kollaborá­­lással” vádoltak. Azért az idé­zőjel, mert ebbe nyilván sze­mélyes bosszúk is belejátszhat­tak. Az agyonlőttek-megöltek mel­lett negyvenezres a sebesültek — közöttük ezrével az örökre megnyomorodottak — száma, s a hivatalos tel-avivi adatok szerint ötvenezren járták meg a börtönöket, akik közül 13—15 ezren ma is ott — vagy a még rosszabb­­ sivatagi börtöntábo­rokban — vannak. Nyolcvan százalékuk úgynevezett admi­­nisztratív őrizetben — azaz egy katonatiszt utasítására, minden bírósági ceremónia mellőzésé­vel, immár egy évig is. (Csu­pán az érzékeltetés okán: mindez egy másfél milliós né­pességből — tehát például a magyarországi viszonyokra ve­títendő, e száraz számokat hét­tel kellene megszorozni.) Egy másik, de legalább eny­­nyiire beszédes adat: az ENSZ segélyszervezete szerint e két év alatt az egy főre jutó jöve­delem Ciszjordániában 1700 amerikai dollárról 700 alá, Gá­zában pedig 1000-ről 300-ra esett vissza — és ebben már benne van a PFSZ által kívül­ről, így-úgy bejuttatott támoga­tás is. De az intifáda, a jelek szerint, ezzel együtt — vagy épp ezért — folytatódik. Ki a Dávid és ki a Góliát? Izrael úgyszintén jelentős árat fizet az intifádáért. Rabin adatai negyvenötre teszik a ki­oltott izraeli életeket, míg az anyagi veszteségek , az áru­vásárlási bojkott (az Egyesült Államok után a palesztin terü­letek voltak Izrael második legfontosabb piaca), az elma­radt adóbevételek, a vissza­esett turizmus veszteségei és a megnövekedett katonai kiadá­sok — elérik a kétmilliárd dol­lárt. Nyugati és több izraeli poli­tikus szerint is egyértelmű azonban, hogy a legnagyobb — valójában nem is számszerűsít­hető — kárt az intifáda Izrael­nek erkölcsi, politikai és diplo­máciai téren okozta. Bár a vi­lág lassan belefárad a legtra­gikusabb hírekbe-tévéfelvéte­­­l­ekbe, de a négy évtizedes „Dá­vid kontra Góliát képlet” jócs­kán módosult: a negyven éven át hirdetett erkölcsi értékek szembesültek mind az egyéni, mind az állami magatartással. Sajátos következmény, hogy amíg Izraelben a területek be­kebelezését hirdető naciona­lista jobboldal válik hangadó­vá a passzív, beletörődő, elfor­duló tömegekkel szemben (lásd Nurit Gal­on fenti dalát), ad­dig a befolyásos zsidó diaszpó­ra, s különösképpen immár az Egyesült Államokban élők is, híveivé váltak a „területért bé­két” realisztikus elképzelésnek. A jeruzsálemi lapok szerint ma már csak az olcsó demagógiá­nak bedőlök hiszik el, hogy Ariél Sáron „csodagyógyszere”, a három-négy határozott had­osztály egy-két heti kemény fellépésével bármin is segíthet­ne. És az érem másik oldala: a legutóbbi közvél­emény-kutatás szerint az izraeliek 52 százalé­ka tartja elképzelhető megol­dásnak a palesztin lakosság „transzferjét”, azaz deportálá­sát külföldre. Ez utóbbi nacionalista, érzel­meket igyekszik a Likud-párt és a szélsőjobb is meglovagol­ni. A „status quo embere”, Ji­chak Samir kormányfő, de ka­binetjének jó része is ősz óta újabb érvet — igen nyomós ér­vet — talált ehhez. A tömeges, több százezres bevándorlás esé­lyét. E szerint „hely kell” az Izraelbe kívánkozó, az argen­tin gazdasági összeomlás és az etiópiai éhínség elől menekülő zsidó-falasa tömegeknek, és mindenekelőtt a szovjet pe­resztrojka nyomán („az anti­szemita üldöztetések elől” és a liberalizált kivándorlási tör­vény alapján) kivándorló zsi­dóknak. Az izraeli lapok szerint a kétmilliós szovjetunióbeli zsidó közösségből egymillióan vá­lasztják at külföldet, és miután az Egyesült Államok 35 ezer­ben szabta meg a számukra ad­ható évi beutazási kvótát, leg­alább százezren Izraelben fog­nak letelepedni. (Eddig a re­kordközeli szovjet kivándorlók hat százaléka döntött Izrael mellett.) Már körvonalazódik a nagyszabású lakásépítési, lete­lepedési program, amelynek költségeit — elsősorban­­ az észak-amerikai diaszpórát kér­ve fel­ adakozásra — kétmil­liárd dollárra teszik, a lakások többsége „Júdea-Szamariá­­ban”, azaz Ciszjordániában lé­tesülne. Esély a párbeszédre Jichak Samir a napokban igen őszintén kijelentette: ő akár a sátánnal is szóba állna, csak a PFSZ-szel nem. Nem azért, mert terrorszervezetnek tartja, hanem mert „Izrael te­rületén akar államot létesíte­ni”. Ekként több mint kétséges, hogy mi célt szolgálhat a — szintén Samir nevével fémjel­zett — „választás” a megszállt területeken, ha a mindenáron való megtartás célja ilyen nyil­vánvaló. Pedig az annyira hir­detett békevágy kielégítése ta­lán még soha nem volt ily kö­zel, hiszen az oly nagy utat megtett, Izrael állami létét, biztonságát szavatoló ENSZ- határozatokat elismerő PFSZ, a megannyi buktató elle­nére, pozitív választ adott a Baker-tervre, azaz az izraeli­­palesztin párbeszédre, a negy­ven év tragédiáit lezárandó. Az alapkérdés mind egyértelműbb: vagy „nagy Izrael álmára”, vagy a valódi békeesélyt nyúj­tó, a PFSZ részvételével tar­tandó, tárgyalásos rendezésre kell szavazni — a kettő kizár­ja egymást. Egyébként a cio­nista mozgalom eredeti célja szerint két állam — Izrael és egy arab — egymás melletti lé­tét hirdette meg Palesztinában. Kairó, 1989. december. Eszes Tibor Z ÚJ ÉVBEN MÁR MINDEN PÉNTEKEN! 24 OLDAL, ELŐFIZETŐINK INGYEN KAPJÁK! PEKINGI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Vihar utáni csend Fél évvel a Tienanmen téri sortűz után feszült nyugalom ho­nol a hetven pekingi egyetemen és főiskolán. Eltűntek a lázbó szellemű plakátok, faliújságcikkek, börtönbe kerültek vagy kül­földre szöktek a népszerű diákvezérek, megszűntek a harcias hangulatú diákgyűlések. Teljes erővel folytatódik a „megtévesz­tett” fiatalok ideológiai-politikai átnevelése. Isiven az ismert kí­nai mondáshoz, amely szerint akkor sem késő kijavítani a kará­mot, amikor néhány juh már elbitangolt a nyájból. Zsen Jen-sen, a pekingi pártbizottság felsőoktatási osz­tályvezetője úgy vélekedik, hogy az egyetemisták és a fő­iskolások nyolcvan százaléka már lecsillapodott, és­­kezdi be­látni hibáit. A tüntetések és az „ellenforradalmi lázadás” egyes aktív részvevői azonban képtelenek megnyugodni és fe­lülvizsgálni a magatartásukat. Másoknak egyszerűen elment­­ a kedvük a politizálástól. A diákmegmozdulásokban élenjáró Peking Egyetem se­reghajtóként, október közepén kezdte az új tanévet, de a hallgatók tíz százaléka még hetekkel később­­is hiányzott. Meglepő újítás: a nagy múltú egyetem csaknem nyolcszáz el­sőéves diákja nem itt, hanem a sicsiacsuangi katonai akadé­mián kezdte meg tanulmá­nyait: egyéves politikai és ka­tonai képzésben vesznek részt, s majd csak azt követően lép­hetnek be az egyetem kapuján. Ho Tung-csang oktatási mi­niszterhelyettes azzal indokol­ta az úttörő kezdeményezést, hogy az utóbbi években a szakmai oktatáshoz­­képest el­hanyagolták a diákok politi­kai, ideológiai, erkölcsi neve­lését. Az egy évig tartó kikép­zés hozzásegíti az angyalbőrbe bújtatott fiúkat és lányokat az ország helyzetének jobb meg­értéséhez — fűzte hozzá. Az állami oktatási bizottság kép­viselője nyomatékosa­n hangsú­lyozta, hogy az egyéves kato­nai és politikai kiképzés sem­mi esetre sem tekinthető bün­tetésnek. Miként az sem, hogy a fia­tal diplomásokat egy-két éves gyakorlati munkára küldik gyárakba, szénbányákba, me­zőgazdasági üzemekbe, -­keres­kedelmi központokba. Az in­tézkedés mindazokra vonatko­zik, akik 1985 óta­­kerültek ki az egyetemekről. Az új tanév egyik jellegze­tessége, hogy az eredeti ter­vekhez képest harmincezerrel csökkentették az egyetemekre és főiskolákra beiskolázott diákok számát. A létszámkor­látozás sajátságos módon fő­ként a legrangosabb és egyben leglázongóbb pekingi egyete­mieket érinti. Az indok egyfe­lől a felsőoktatási intézmények túlterheltsége, másfelől a dip­lomások iránti csökkenő keres­let. A hosszúra nyúlt nyári szü­net után­ lényegesen módosult az oktatás menete az egyete­meken. Ezt azonban nem any­­nyira a több hónapos kiesés pótlása, mint inkább a gondol­kodás egységesítése tette szükségessé. A tanév minden felsőoktatási intézményben a tavaszi-nyári tanulságok „fel­dolgozásával”­­ kezdődött. A diákok hetek óta­­tanulmá­nyozzák a zavargások és­­az el­lenforradalmi lázadás hátterét, összefüggéseit megvilágító do­kumentumokat, Teng Hsziao­­ping és Csiang Cö-min beszé­deit, a parlament elé terjesz­tett jelentést. A hivatalos elemzéseket a „kormányelle­nes ellenforradalmi lázadás” borzalmairól készített videofil­mekkel illusztrálják. Ezek sze­rint a katonai beavatkozás ki­zárólagos áldozata­ maga a hadsereg volt. Ennél is lényegesebb azon­ban, hogy a diákok afféle ön­vizsgálati szemináriumokon vesznek részt, szóbeli és írás­beli vallomásokat­­tesznek a diákmozgalomban játszott sze­repükről, önkritikusan feltár­ják a gondolkodásukban, ma­gatartásukban megnyilvánuló hibákat, tévedéseket. A „javít­hatatlanokat” éppúgy eltávo­lítják, mint azokat a tanáro­kat, akik támogatták a politi­­kai reformokat követelő diák­­megmozdulásokat, és a tünte­tések időszakában létrejött független diákszervezeteket. — „A diákok zöme cinikusan fúj­ja, amit hallani akarnak tőle, de ez korántsem jelenti azt, hogy sikeres volt az agymosás — mondja egy harmadéves fiú a Peking Egyetemről. — A hallgatást, a beszédet még csak lehet úgy-ahogy egysége­síteni, de a gondolkodást alig­ha. Vu Su-csing, a Peking Egye­tem újonnan kinevezett rekto­ra a helyes politikai orientá­ciót tekinti az oktatás elsődle­ges feladatának. A párt­­két korábbi főtitkárát, Hu Jao­­pangot és Csao Ce-jangot­­hi­báztatja azért, hogy nem­­ka­pott megfelelő hangsúlyt a po­litikai és ideológiai nevelés, behatolt az egyetemekre a burzsoá liberalizmus szelleme. A Lancsou Egyetem párttit­kára, Liu­ Csung-jü szerint hosszú ideje az ideológiai és a politikai nevelés volt az okta­tás leggyengébb láncszeme az egyetemeken. A diákok válo­gatás nélkül olvasták a köny­veket, mindenféle burzsoá eszme hatása alá kerültek. Di­vatba jöttek köztük az olyan politikai kifejezések, mint a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok. Ilyen körülmé­nyek között elkerülhetetlen volt a diáklázadások kitörése, csupán az kellett hozzá, hogy néhány ember és szervezet hátsó szándékokkal zavart keltsen. Előtérbe kell állítani az ideológiai oktatást, a bur­­zsoá­­liberalizmus elleni harcot — mondja. — Ennek kell alá­rendelni az oktatási elveket, a tanítási módszereket. Az intenzív ideológiai okta­tás uján Marx művei mellett Sztálin és Mao Ce-tung tanítá­sai is kiemelkedő szerepet kap­nak. Miként a politikai élet­ben, az egyetemieken is újjá­éled­ a hosszabb ideje háttérbe szorult Mao-kultusz. Csiang Cö-min pártfőtitkár személyesen erősítette meg, hogy a folytatódó reform és nyitás szellemében Kína to­vábbra is kiilti ösztöndíjas diá­kokat külföldre. A felszaba­dulás óta­ több mint hetven­ezer kínai diák tanult hetven­hat ország egyetemein, de kö­zülük csak negyvenkétezren tértek vissza hazájukba. A Tienanmen téri vérfürdő hatá­sára erősen megcsappant az Egyesült Államokban és más nyugati országokban tanuló diákok hazatérési kedve, noha a megnyugtató pekingi üzene­tek nem győzik hangoztatni, hogy elnézően fogják megítél­ni a pekingi társaikkal vállalt nyilvános szolidaritást, a had­sereg bevetését elítélő tünteté­seiket, állásfoglalásaikat. Az illetékesek azonban azt a kö­vetkeztetést is levonták a kül­földön tanuló diákok ellenzé­ki magatartásából, a visszaté­rés tömeges megtagadásából, hogy a jövőben jobban meg kell válogatni az ösztöndíjaso­kat, magasabbra kell állítani a politikai megbízhatóság mér­céjét. A már említett Ho Tung-csang oktatási miniszter­­helyettes félreérthetetlenül fo­galmazott: „Sűrű dróthálót kell tenni a­­külvilágra nyitott ablakra, hogy ne juthassanak be szabadon a legyek és más férgek”. A politikai nevelést azonban nem lehet elég korán kezdeni. Csiang Cö-min úttörők cso­portjával találkozva fejtette ki: Meg kell erősíteni a pro­letárforradalom eszméinek ta­nítását, hogy a gyerekek im­múnisak legyenek a kapitaliz­mus bomlasztó hatásával szemben. Egy fiatal tanár fölöttébb sértőnek találja, hogy a diák­megmozdulások részvevőit is olyan gyerekeknek tekintik, akik nyájként követtek egy „maroknyi összeesküvőt”, akiknek nincs önálló vélemé­nyük és akaratuk. Holott a több­­százezres-milliós tömeg­­tüntetéseket nagyon is valósá­gos társadalmi okok, feszültsé­gek, igények „szervezték”. Ezekről azonban alig esik szó a gondolkodást egységesítő sze­mináriumokon. Peking, 1989. december. Becz Sándor 7

Next