Népszabadság, 1989. december (47. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-20 / 301. szám
1989. december 20., szerda NÉPSZABADSÁG - VILÁGTÜKÖR Izrael-intifáda .Már csak egy-két év", avagy jöhet a vízözön? „Létezik a kavicsok és gyújtópalackok országa és létezik a tömött klubok, a dőzsölés Tel-Avivja. Van egy ország, mely lázad és sebeit ápolja és Tel-Aviv, ahol esznek-isznak, jól élnek. Nem, ne szólj most a kislányról, ki elvesztette szeme világát - az nagyon zavarna engem. Teszek arra, hogy mi van a „területeken”, gyere, örüljünk az életnek és szerelmeskedjünk, Tel-Aviv az élet. Nem, ne szólj a kislányról, ki elvesztette házát - az nagyon-nagyon zavarna engem. Gyere, használjuk ki a tel-avivi életet - aztán utánunk a vízözön." A héberül nyilván sokkal jobban hangzó slágerszöveget, a legnépszerűbb izraeli énekesnő, Nurit Galron nagy sikerű dalát az izraeli cenzúrahivatal betiltotta, miután „defetistának” bélyegezték. Az eleddig példátlan fejlemény bizonyosan erőpróba is lesz, hiszen e közkedvelt slágert — az Izraelben meglévő hangulatról tanúskodó „jelentést” — korábban Don Somron vezérkari főnök tiltotta le a katonai adók műsoráról, majd a hallgatók tömeges tiltakozására visszakozni kényszerült. Az intifáda, a palesztin polgári lázadás kirobbanásának második évfordulójára időzített betiltásból az öntudatos — és mellesleg igen csinos, jó hangú — Nurit Galon egyértelmű következtetést vont le: „Az intézkedés csak azt bizonyítja, hogy amit írtam — igaz. Eleddig az emberek szemét igyekeztek bezárni, most már a fülüket is...” A „hangulatjelentés” — és a hallgatók „visszaigazolásai” — fontos változásokra, a politikai vezetés által talán még fel sem mért mélységű módosulására utal, amely Izrael arculatában beállt az utóbbi két évben. A ködös decemberi hajnalon, amikor az izraeli kamion két — egyébként izraeli munkára igyekvő — palesztin munkásokat szállító kis autót utasaival együtt széttiport, még senki sem sejtette, hogy ez lesz az a csepp, amellyel már túlcsordul a pohár. A Gázában ösztönösen kirobbant tömegtiltakozásnak az izraeli politikusok napokat, legfeljebb egy-két hetet adtak. De a polgári engedetlenségi mozgalom, az intifáda valódi nemzetteremtő üggyé vált: most, két év után Jichak Rabin védelmi miniszter is úgy gondolja, eltart még egy jó ideig, „egy-két évig is, de az izraeli társadalom már alkalmazkodott a helyzethez”. „Kavicsháború" A tiltakozó tömegmozgalmaik, az általános sztrájkok, az adófizetés megtagadása, a tüntetések mind szervezettebbé váltak, a lakosság nagy többségének bizalmából a PFSZ-követők vették át a szervezést. Az ebből fakadó gazdasági károkon túl Izrael számára a legkellemetlenebb a „kavicsháború” lett: főként fiatalok naponta „támadják” a Ciszjordánián vagy Gázán átvezető főutakon áthaladó autóforgalmat. A fő célpont természetszerűen e (megszállt) terülteteket „történelmi és bibliai” alapon benépesítő 65 ezernyi izraeli telepes — igaz, legalább fele részük messze nem a hivatalosan hangoztatott „küldetéstudatból”, hanem sokkal inkább gazdasági kényszerből, az itt harmadába kerülő lakások miatt települt e térségbe. Óriási többségüknek Izraelben van a munkahelye: ez napi húszezer autó forgalmát jelenti a kőzáporos utakon. „Sziklalövedékek, petrolbombák — palesztin terrorizmus” — e panelek árnyékában a csendőrszerepre kárhoztatott izraeli hadsereg és a telepesek „önvédelmi osztagai” már régen felmentést kaptak az „életveszélyben való önvédelem” formulája alól. Lőhettek a kődobálásra készülőkre, a kendővel beburkolt fejű tüntetőkre a nemegyszer tudatosan provokált akciókban, véletlenszerűen kiválasztott falvak, menekülttáborok elleni büntető hadjáratban. E két év alatt izraeli fegyverektől legalább 640 palesztin halt meg, s ami külön tragédia: jó húsz százalékuk 14 év alatti gyerek. Ezt az a súlyos tény sem feledtetheti, hogy ez idő alatt maguk a palesztinok is legalább másfél száz társukkal végeztek, akiket az izraeli megszállókkal való „kollaborálással” vádoltak. Azért az idézőjel, mert ebbe nyilván személyes bosszúk is belejátszhattak. Az agyonlőttek-megöltek mellett negyvenezres a sebesültek — közöttük ezrével az örökre megnyomorodottak — száma, s a hivatalos tel-avivi adatok szerint ötvenezren járták meg a börtönöket, akik közül 13—15 ezren ma is ott — vagy a még rosszabb sivatagi börtöntáborokban — vannak. Nyolcvan százalékuk úgynevezett adminisztratív őrizetben — azaz egy katonatiszt utasítására, minden bírósági ceremónia mellőzésével, immár egy évig is. (Csupán az érzékeltetés okán: mindez egy másfél milliós népességből — tehát például a magyarországi viszonyokra vetítendő, e száraz számokat héttel kellene megszorozni.) Egy másik, de legalább enynyiire beszédes adat: az ENSZ segélyszervezete szerint e két év alatt az egy főre jutó jövedelem Ciszjordániában 1700 amerikai dollárról 700 alá, Gázában pedig 1000-ről 300-ra esett vissza — és ebben már benne van a PFSZ által kívülről, így-úgy bejuttatott támogatás is. De az intifáda, a jelek szerint, ezzel együtt — vagy épp ezért — folytatódik. Ki a Dávid és ki a Góliát? Izrael úgyszintén jelentős árat fizet az intifádáért. Rabin adatai negyvenötre teszik a kioltott izraeli életeket, míg az anyagi veszteségek , az áruvásárlási bojkott (az Egyesült Államok után a palesztin területek voltak Izrael második legfontosabb piaca), az elmaradt adóbevételek, a visszaesett turizmus veszteségei és a megnövekedett katonai kiadások — elérik a kétmilliárd dollárt. Nyugati és több izraeli politikus szerint is egyértelmű azonban, hogy a legnagyobb — valójában nem is számszerűsíthető — kárt az intifáda Izraelnek erkölcsi, politikai és diplomáciai téren okozta. Bár a világ lassan belefárad a legtragikusabb hírekbe-tévéfelvételekbe, de a négy évtizedes „Dávid kontra Góliát képlet” jócskán módosult: a negyven éven át hirdetett erkölcsi értékek szembesültek mind az egyéni, mind az állami magatartással. Sajátos következmény, hogy amíg Izraelben a területek bekebelezését hirdető nacionalista jobboldal válik hangadóvá a passzív, beletörődő, elforduló tömegekkel szemben (lásd Nurit Galon fenti dalát), addig a befolyásos zsidó diaszpóra, s különösképpen immár az Egyesült Államokban élők is, híveivé váltak a „területért békét” realisztikus elképzelésnek. A jeruzsálemi lapok szerint ma már csak az olcsó demagógiának bedőlök hiszik el, hogy Ariél Sáron „csodagyógyszere”, a három-négy határozott hadosztály egy-két heti kemény fellépésével bármin is segíthetne. És az érem másik oldala: a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint az izraeliek 52 százaléka tartja elképzelhető megoldásnak a palesztin lakosság „transzferjét”, azaz deportálását külföldre. Ez utóbbi nacionalista, érzelmeket igyekszik a Likud-párt és a szélsőjobb is meglovagolni. A „status quo embere”, Jichak Samir kormányfő, de kabinetjének jó része is ősz óta újabb érvet — igen nyomós érvet — talált ehhez. A tömeges, több százezres bevándorlás esélyét. E szerint „hely kell” az Izraelbe kívánkozó, az argentin gazdasági összeomlás és az etiópiai éhínség elől menekülő zsidó-falasa tömegeknek, és mindenekelőtt a szovjet peresztrojka nyomán („az antiszemita üldöztetések elől” és a liberalizált kivándorlási törvény alapján) kivándorló zsidóknak. Az izraeli lapok szerint a kétmilliós szovjetunióbeli zsidó közösségből egymillióan választják at külföldet, és miután az Egyesült Államok 35 ezerben szabta meg a számukra adható évi beutazási kvótát, legalább százezren Izraelben fognak letelepedni. (Eddig a rekordközeli szovjet kivándorlók hat százaléka döntött Izrael mellett.) Már körvonalazódik a nagyszabású lakásépítési, letelepedési program, amelynek költségeit — elsősorban az észak-amerikai diaszpórát kérve fel adakozásra — kétmilliárd dollárra teszik, a lakások többsége „Júdea-Szamariában”, azaz Ciszjordániában létesülne. Esély a párbeszédre Jichak Samir a napokban igen őszintén kijelentette: ő akár a sátánnal is szóba állna, csak a PFSZ-szel nem. Nem azért, mert terrorszervezetnek tartja, hanem mert „Izrael területén akar államot létesíteni”. Ekként több mint kétséges, hogy mi célt szolgálhat a — szintén Samir nevével fémjelzett — „választás” a megszállt területeken, ha a mindenáron való megtartás célja ilyen nyilvánvaló. Pedig az annyira hirdetett békevágy kielégítése talán még soha nem volt ily közel, hiszen az oly nagy utat megtett, Izrael állami létét, biztonságát szavatoló ENSZ- határozatokat elismerő PFSZ, a megannyi buktató ellenére, pozitív választ adott a Baker-tervre, azaz az izraelipalesztin párbeszédre, a negyven év tragédiáit lezárandó. Az alapkérdés mind egyértelműbb: vagy „nagy Izrael álmára”, vagy a valódi békeesélyt nyújtó, a PFSZ részvételével tartandó, tárgyalásos rendezésre kell szavazni — a kettő kizárja egymást. Egyébként a cionista mozgalom eredeti célja szerint két állam — Izrael és egy arab — egymás melletti létét hirdette meg Palesztinában. Kairó, 1989. december. Eszes Tibor Z ÚJ ÉVBEN MÁR MINDEN PÉNTEKEN! 24 OLDAL, ELŐFIZETŐINK INGYEN KAPJÁK! PEKINGI TUDÓSÍTÓNK JEGYZETE Vihar utáni csend Fél évvel a Tienanmen téri sortűz után feszült nyugalom honol a hetven pekingi egyetemen és főiskolán. Eltűntek a lázbó szellemű plakátok, faliújságcikkek, börtönbe kerültek vagy külföldre szöktek a népszerű diákvezérek, megszűntek a harcias hangulatú diákgyűlések. Teljes erővel folytatódik a „megtévesztett” fiatalok ideológiai-politikai átnevelése. Isiven az ismert kínai mondáshoz, amely szerint akkor sem késő kijavítani a karámot, amikor néhány juh már elbitangolt a nyájból. Zsen Jen-sen, a pekingi pártbizottság felsőoktatási osztályvezetője úgy vélekedik, hogy az egyetemisták és a főiskolások nyolcvan százaléka már lecsillapodott, éskezdi belátni hibáit. A tüntetések és az „ellenforradalmi lázadás” egyes aktív részvevői azonban képtelenek megnyugodni és felülvizsgálni a magatartásukat. Másoknak egyszerűen elment a kedvük a politizálástól. A diákmegmozdulásokban élenjáró Peking Egyetem sereghajtóként, október közepén kezdte az új tanévet, de a hallgatók tíz százaléka még hetekkel későbbis hiányzott. Meglepő újítás: a nagy múltú egyetem csaknem nyolcszáz elsőéves diákja nem itt, hanem a sicsiacsuangi katonai akadémián kezdte meg tanulmányait: egyéves politikai és katonai képzésben vesznek részt, s majd csak azt követően léphetnek be az egyetem kapuján. Ho Tung-csang oktatási miniszterhelyettes azzal indokolta az úttörő kezdeményezést, hogy az utóbbi években a szakmai oktatáshozképest elhanyagolták a diákok politikai, ideológiai, erkölcsi nevelését. Az egy évig tartó kiképzés hozzásegíti az angyalbőrbe bújtatott fiúkat és lányokat az ország helyzetének jobb megértéséhez — fűzte hozzá. Az állami oktatási bizottság képviselője nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az egyéves katonai és politikai kiképzés semmi esetre sem tekinthető büntetésnek. Miként az sem, hogy a fiatal diplomásokat egy-két éves gyakorlati munkára küldik gyárakba, szénbányákba, mezőgazdasági üzemekbe, -kereskedelmi központokba. Az intézkedés mindazokra vonatkozik, akik 1985 ótakerültek ki az egyetemekről. Az új tanév egyik jellegzetessége, hogy az eredeti tervekhez képest harmincezerrel csökkentették az egyetemekre és főiskolákra beiskolázott diákok számát. A létszámkorlátozás sajátságos módon főként a legrangosabb és egyben leglázongóbb pekingi egyetemieket érinti. Az indok egyfelől a felsőoktatási intézmények túlterheltsége, másfelől a diplomások iránti csökkenő kereslet. A hosszúra nyúlt nyári szünet után lényegesen módosult az oktatás menete az egyetemeken. Ezt azonban nem anynyira a több hónapos kiesés pótlása, mint inkább a gondolkodás egységesítése tette szükségessé. A tanév minden felsőoktatási intézményben a tavaszi-nyári tanulságok „feldolgozásával” kezdődött. A diákok hetek ótatanulmányozzák a zavargások ésaz ellenforradalmi lázadás hátterét, összefüggéseit megvilágító dokumentumokat, Teng Hsziaoping és Csiang Cö-min beszédeit, a parlament elé terjesztett jelentést. A hivatalos elemzéseket a „kormányellenes ellenforradalmi lázadás” borzalmairól készített videofilmekkel illusztrálják. Ezek szerint a katonai beavatkozás kizárólagos áldozata maga a hadsereg volt. Ennél is lényegesebb azonban, hogy a diákok afféle önvizsgálati szemináriumokon vesznek részt, szóbeli és írásbeli vallomásokattesznek a diákmozgalomban játszott szerepükről, önkritikusan feltárják a gondolkodásukban, magatartásukban megnyilvánuló hibákat, tévedéseket. A „javíthatatlanokat” éppúgy eltávolítják, mint azokat a tanárokat, akik támogatták a politikai reformokat követelő diákmegmozdulásokat, és a tüntetések időszakában létrejött független diákszervezeteket. — „A diákok zöme cinikusan fújja, amit hallani akarnak tőle, de ez korántsem jelenti azt, hogy sikeres volt az agymosás — mondja egy harmadéves fiú a Peking Egyetemről. — A hallgatást, a beszédet még csak lehet úgy-ahogy egységesíteni, de a gondolkodást aligha. Vu Su-csing, a Peking Egyetem újonnan kinevezett rektora a helyes politikai orientációt tekinti az oktatás elsődleges feladatának. A pártkét korábbi főtitkárát, Hu Jaopangot és Csao Ce-jangothibáztatja azért, hogy nemkapott megfelelő hangsúlyt a politikai és ideológiai nevelés, behatolt az egyetemekre a burzsoá liberalizmus szelleme. A Lancsou Egyetem párttitkára, Liu Csung-jü szerint hosszú ideje az ideológiai és a politikai nevelés volt az oktatás leggyengébb láncszeme az egyetemeken. A diákok válogatás nélkül olvasták a könyveket, mindenféle burzsoá eszme hatása alá kerültek. Divatba jöttek köztük az olyan politikai kifejezések, mint a demokrácia, a szabadság, az emberi jogok. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen volt a diáklázadások kitörése, csupán az kellett hozzá, hogy néhány ember és szervezet hátsó szándékokkal zavart keltsen. Előtérbe kell állítani az ideológiai oktatást, a burzsoáliberalizmus elleni harcot — mondja. — Ennek kell alárendelni az oktatási elveket, a tanítási módszereket. Az intenzív ideológiai oktatás uján Marx művei mellett Sztálin és Mao Ce-tung tanításai is kiemelkedő szerepet kapnak. Miként a politikai életben, az egyetemieken is újjáéled a hosszabb ideje háttérbe szorult Mao-kultusz. Csiang Cö-min pártfőtitkár személyesen erősítette meg, hogy a folytatódó reform és nyitás szellemében Kína továbbra is kiilti ösztöndíjas diákokat külföldre. A felszabadulás óta több mint hetvenezer kínai diák tanult hetvenhat ország egyetemein, de közülük csak negyvenkétezren tértek vissza hazájukba. A Tienanmen téri vérfürdő hatására erősen megcsappant az Egyesült Államokban és más nyugati országokban tanuló diákok hazatérési kedve, noha a megnyugtató pekingi üzenetek nem győzik hangoztatni, hogy elnézően fogják megítélni a pekingi társaikkal vállalt nyilvános szolidaritást, a hadsereg bevetését elítélő tüntetéseiket, állásfoglalásaikat. Az illetékesek azonban azt a következtetést is levonták a külföldön tanuló diákok ellenzéki magatartásából, a visszatérés tömeges megtagadásából, hogy a jövőben jobban meg kell válogatni az ösztöndíjasokat, magasabbra kell állítani a politikai megbízhatóság mércéjét. A már említett Ho Tung-csang oktatási miniszterhelyettes félreérthetetlenül fogalmazott: „Sűrű dróthálót kell tenni akülvilágra nyitott ablakra, hogy ne juthassanak be szabadon a legyek és más férgek”. A politikai nevelést azonban nem lehet elég korán kezdeni. Csiang Cö-min úttörők csoportjával találkozva fejtette ki: Meg kell erősíteni a proletárforradalom eszméinek tanítását, hogy a gyerekek immúnisak legyenek a kapitalizmus bomlasztó hatásával szemben. Egy fiatal tanár fölöttébb sértőnek találja, hogy a diákmegmozdulások részvevőit is olyan gyerekeknek tekintik, akik nyájként követtek egy „maroknyi összeesküvőt”, akiknek nincs önálló véleményük és akaratuk. Holott a többszázezres-milliós tömegtüntetéseket nagyon is valóságos társadalmi okok, feszültségek, igények „szervezték”. Ezekről azonban alig esik szó a gondolkodást egységesítő szemináriumokon. Peking, 1989. december. Becz Sándor 7