Népszabadság, 1991. február (49. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-12 / 36. szám
10 NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA 1991. február 12., kedd Kérdések a levegőben Önmagáról beszél Binder Károly zongoraművész-zeneszerző Akik ismerik a nevemet, lemezeimet, biztosan hiányolják bemutatásomkor a „dzsessz” jelzőt. Mivel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszakának tanára vagyok, nem is illene e szót elhagyni. De én valójában olyan zenésznek tartom magam, aki foglalkozik dzsesszel, népzenével, klasszikus zenével. Mint zeneszerzőt pedig az foglalkoztat, hogy hogyan tudom ezeket szintetizálni, hogyan tudok új hangzást létrehozni. Ezen az úton az első fordulópont a Kontinentspiel című kompozícióm volt. Itt tudtam először igazán bemutatni, hogy a dzsessz és egyéb zenék kapcsolata milyen szintézisben van nálam. A kompozíció ötlete Zalán Tibor költő barátom versének kapcsán merült fel bennem. A vers Stravinsky álma Bartók Béláról, aki megfáradt, megtört öregemberként ott ül a végtelen óceán partján, és kalapjával rendületlenül meri a vizet. Hogy miért ismeri? Azért, hogy a kontinensek öszszeússzanak, és kultúráik találkozzanak. Ez a kép nagyon megragadta a fantáziámat, és elkezdtem dolgozni egy olyan anyagon, amelyben különböző zenei világok találkoznak. A darabban a diatonikus, tehát az európai fül számára megszokott dallamvilágú „kötőszövetbe” különböző egzotikus népek zenéi — például jávai gamelán, tibeti lámaista szertartás és afrikai dobzene — valamint különböző hanghatások és effektusok keverednek. A műben a dzsessz is jelen van, de — bár az utóbbi időben igen intenzíven foglalkoztat — ebben a kompozícióban inkább csak egy akcentus, egyfajta „tájszólás”. Kreativitást, improvizációt, tökéletes szabadságot jelent, tehát a „hogyan”-t, nem pedig a „mi”-t. Ez az oka annak, hogy dzsesszzenészek azt mondják, ez nem dzsessz. Érthető is, hiszen a „preparált” zongorára írt „furcsa” szerzeményeim sorát a Sebestyén Márti által énekelt versek megzenésítésével folytattam, a január 30-án a Vigadóban megtartott koncertemen pedig vonószenekari darab is szerepelt. A preparált — vagyis a hangszer húrjai közé helyezett tárgyakkal teljesen megváltoztatott hangzású — zongora nagyon segített ennek a különleges zenei világnak a létrehozásában. Egy idő után úgy éreztem, hogy elégtelen számomra a hagyományos értelemben vett zongora hangzása. Ezért próbálgattam, kísérleteztem, s igyekeztem ezt a talán szokatlan, de elképzeléseimhez legközelebb álló hangszínt kialakítani. Természetesen mindig is a közönségnek komponáltam, játszottam, s e szón nem a dzsesszkoncertek kialakult, nagyjából mindig azonos hallgatóságát értem. Egy ilyen igazi közönségnek köszönhetem életem legszebb emlékét. Ez Őriszentpéteren volt, ahol előttem soha ilyen jellegű hangversenyt nem tartottak. Az általános iskola egyik termében játszottam. Előtte sétálgattam a folyosón, és azon gondolkodtam, vajon ki fog eljönni... Akkor még új volt a preparált zongorára írt művem, amelyik még szakemberek számára is nehezen emészthető. Kezdtem ideges lenni, hiszen akik ott voltak, talán egy-két ember kivételével, még sohasem hallottak ilyen zenét. Vajon jót teszek-e, hogy pont egy ilyen darabot játszom, nem pedig valami dallamosabbat? Végül úgy gondoltam, hogy ha én ennyire hiszek abban, amit csinálok, akkor ez minden gátat át kell hogy törjön. Elkezdtem a darabot, becsuktam a szemem, nem mertem még felnézni sem. Mikor befejeztem és felálltam, olyan tapsvihar fogadott, hogy nem tudtam szóhoz jutni a meghatottságtól. Odajöttek hozzám, és elmondták, hogy nem tudják, mi volt ez, de fantasztikus élményt jelentett számukra. Felléptem sok nevezetes helyen Európában, de ezek össze sem hasonlíthatóak ezzel az élményemmel. Általában előre végiggondolom a műsor felépítését. Vannak bizonyos rutinok is — legyen szép, romantikus szám, legyen virtuóz is, és persze egy hatásos szám befejezésnek —, de mi van akkor, ha aznap este éppen mindenki andalodni szeretne? Ezt a reagálásból könnyen megértem. Ha egy ilyen számot hosszan, kitartóan megtapsolnak, akkor nyilván ilyet szeretnének hallani. Ezért nem is szoktam mindenáron ragaszkodni az előre eltervezett sorrendhez. Nagyon fontos, hogy ki milyen igénnyel megy el egy koncertre, és mit szeretne hallani. Kikapcsolódni, lazítani szeretne az egész napi hajsza után, vagy ki van éhezve egyfajta magasabb szellemi kultúrára. Én általában olyat szeretnék kapni, amit addig még soha. Persze az emberek általában azért mennek el, mert tudják, hogy például egy Mozart-hangversenytől mit várhatnak. Ismerik a harmóniafordulatokat, figurákat, ritmusokat, és az emberek nagy részének az ad örömet, ha ezeket felismerheti és felfedezheti újból és újból. De másokat — szerencsére — ez nem elégít ki, és azt kérdezik: nincs valami új? Persze a zenét szerető embereknek csak nagyon kis része hallgat ilyen analitikusan zenét. Adhatna igazi élményt a kortárs zene, de azt hiszem, hogy a „klasszikus” zenei komponisták íróasztal mellett, ceruzával, radírral írt zenéje meglehetősen lejáratta magát, egyszerűen azzal, hogy az egyébként zenét szerető hallgatóság számára megemészthetetlen. Azt hiszem, a kortárs zene azon ágáé a jövő, amelyik megengedi magának azt a luxust, hogy az improvizációt pódiumképes megnyilatkozásnak ismerje el. Szerencsére ezt már kezdik felismerni más zeneszerzők is. Zenei képzésünk előadóművészeket „hoz létre”, akiknek az a feladatuk, hogy a lehető legpontosabban visszaadják, amit a kottában látnak. De ha én megkérnék egy zongoraművészt, hogy improvizáljon D-dúrban, nem tudom, tudná-e teljesíteni. Pedig eredetileg a kottában lerögzített anyaghoz sokkal szabadabban nyúltak, s ezzel vált igazán mindig megújulóvá a zene. Én is használtam mindenféle elektronikus herkentyűt bizonyos darabjaimhoz. De azt hiszem, ezek több kárt okozhatnak, mint amennyit nyerünk velük. Nem tartom ezeket az önálló zenei megnyilvánulás eszközeinek, hiszen a legfontosabb dolog hiányzik, az ember jelenléte. Egy chipekkel teli, előre tökéletesen beprogramozott bakelitlap nem érhet fel egy Steinway zongorán játszó ember sugárzó varázsával. Lejegyezte: Fürth Lívia SZÉKELY PÉTER FELVÉTELE ÖTÖS TALÁLAT! ,,,,,, ■••'•— SRS* W | | Az új évben méginkább megéri! ^ JgSKttHUUM CÉL RészvénytársaságnáL *' induló részlet 200 ezer fordítóL ^jf Számol 1;': f -; Sóf í l QA2DASÁU1 rSÉSZVÉNYTÁFtóAáA^^^^B^^W? 1121 ii^iap£»i. Eotvo« ot 13-15. lallaaBr Tatofc.i; i«-i7», 156^T31 T*Wofi*ik: 156-301* Nem kötelező a köteles példány? Talán, még soha nem látott mennyiségben és változatbankínálják szellemi portékáikat a standok, könyvesboltok. De vajon mi marad mindezekből az utókorra? Elvesznek, elsodródnak, elkallódnak — talán örökre? Nemzeti könyvtárunk szép hivatása: menteni a menthetőt, átörökíteni mindazt, amiből húsz-harminc vagy akár ötven-száz esztendő múlva a kutató történész vagy a laikus állampolgár egy valóban izgalmas korszak mozaikkockáit rakhatja össze. E témáról kérdeztem Tóth Lajost, az Országos Széchényi Könyvtár kötelespéldány-szolgálatának osztályvezetőjét. — A rendelkezések szerint a nyomdáknak tizenhat kötetes példányt kell elküldeniük az Országos Széchényi Könyvtárba — az az ügy „gazdájaként” ebből megküldi a többi nagy könyvtárnak a gyűjtőkörébe illő példányt. Mindössze kettő marad a „gazdának”: egyet helyben olvasói használatra adnak ki, egyet pedig tovább őriznek. A nagy nyomdák általában tudják is a dolgukat , ám bőven akadnak kisebb, alkalmi nyomdák, sokszorosítóműhelyek, amelyeknek egyszerűen lehetetlen a nyomukra bukkanni, az illetékeseiknek pedig gyakorta fogalmuk sincs arról, hogy köteles példány dolgában mi is a rendelet szabta teendőjük. Ezeknek a mulasztásoknak nemcsak hazai, hanem nemzetközi kihatásai is vannak. Abe nem küldött példányok nem kerülnek bele a nemzeti bibliográfiákba, így a külföld tudomást sem szerez egész seregnyi fontos tudományos, kulturális érték, dokumentum létezéséről. Örök dilemma, persze, hogy szélesebben vagy szűkebben határozzák-e meg a gyűjtés körét. A nemzetközi gyakorlathoz képest nálunk ez a kör meglehetősen tág. Beletartoznak a térképek, atlaszok, föld- és éggömbök, a szabadalmi leírások, a mikrofilmek és a mikrolemezek. Sőt még az olyan„aprónyomtatvány” is, mint a képes levelezőlap, az ex libris, a hirdetmény, a falragasz, a röplap, a dísztávirat, az alkalmi étlap, a kártyanaptár, a gyászjelentés is ebbe a kategóriába sorolandó. A „sajtótermék” fogalmába beletartozik a grafika, a haniglemez, a hangszalag, a videokazetta is (a legutóbbiból még a kötelező egyetlen példányt sem szokták beküldeni!). Igaz, persze, hogy minél szélesebb a gyűjtés köre annál kevesebben törődnek vele — így talán megfontolás tárgyává lehetne tenni a kör bizonyos mérvű szűkítését is. Említésre érdemes, hogy az Egyesült Államokban a nyilvántartásba vétel egyúttal a szerzői jogi védelmet (az úgynevezett „copyright”-ot) is szavatolja. Ott így teszik érdekeltté az embereket a példányok beküldésében. Nálunk jelenleg az a szabály, hogy arra az intézményre, amely nem küld köteles példányt, 3000 forintig terjedhető bírságot kell kiróni — és a hivatalos hercehurca után ebből gyakorta még 300 forint sem lesz (ám az eredeti összeg is olyan csekély, hogy egy vállalatnak meg sem kottyan, észre sem veszi, gyakorlatilag semmiféle ösztönző vagy akár visszatartó ereje sincsen. Új törvényeink talán erre is találnak majd megoldást. Jó volna, ha a köteles példányok beküldését nem bírsággal, büntetéssel, megtorlással kellene kivívni, hanem kulturáltabb és — nem utolsósorban — ösztönzőbb módon! Turcsányi Tibor Az Északi Magyar Archívumban Stockholmban található a nyugat-európai, de az is lehet, hogy a teljes magyar emigráció legnagyobb ebbéli dokumentumgyűjteménye, az Északi Magyar Archívum. Vezetője, gondozója és tulajdonosa Szöllősi Antal. Három másik, Svédországba szakadt hazánkfiával együtt 1973-ban alapította a mára mind a hat szobáját megtöltő könyvtárat. Húszezer kötet, negyvenezer magyar nyelvű újság, plakát, levél és a nyugati magyar emigrációhoz fűződő számos egyéb dokumentum roskasztja a polcait, fiókjait. A munkában az idők során egyedül maradt. Olyannyira, hogy a szervezéstől, levelezéstől kezdve a gyűjtésig és az anyagok rendezéséig mindent maga csinál — és „természetesen” a gazdasági ügyeket is ő intézi a saját kasszájából. Mindez itthon a hatalom képviselőinek gyanúsnak tetszhetett, hiszen több mint húsz éven át — „politikai okok” miatt — nem tehette be a lábát Magyarországra. Először 1989-ben járt itthon. Ezúttal stockholmi otthonában beszélgettünk. — Mi késztette arra, hogy huszonévesen elhagyja a hazáját? — Sok mindennel elégedetlen voltam. Nem tudtam feledni anyám ötvenes évekbeli meghurcoltatását, mint ahogy azt sem, hogy olyan társadalmi korlátok között éltem, amelyeket nem lehet áttörni. A változtatás vágya hajtott, amelyhez talán a csehszlovákiai magyar beavatkozás adta meg a végső lökést 1968-ban. Bécsbe mentem, hogy az egyik legnagyobb magyar emigrációs központba, Münchenbe kerülhessek. De ez a tervem nem sikerült. Utána, mert Svédország befogadott bennünket, magyar fiatalokat — voltunk jó néhányan —, oda mentem. — Hogyan lesz egy mezőberényi volt úszóedző fiatalemberből archívumtulajdonos, történész, aki professzorokat megszégyenítő biztonsággal tart előadásokat, noha nem végzett egyetemet? S mindezeken túl még lapkiadó is. — Az én életemet az érdeklődés és a véletlenek sora határozta meg. Amikor Svédországba kerültem, azonnal magyar kapcsolatok — egyesületek, folyóiratok — után kezdtem kutatni. Hamar megtaláltam, amit kerestem. Szinte önkéntelenül jött az ötlet, hogy én is segítsem a kapcsolattartást az óhazával meg a nyugati országokban élő magyarokkal. Természeteseül lappal, a Bujdosóval, amely később — a Stockholmban járt Tollas Tibor javaslatára — Bujdosókra változott. Ez az újság a Magyar fiatalok lapja alcímmel jelent meg. Ebből nőtt ki az Ungrare i Nóráén, azaz a Magyarok Északon című lap. Ez már kétnyelvű, és éppen húszéves. Emellett egy másik újságot is gondozok, a címe: Magyar Archívum. Négy-öt évvel ezelőtt indítottam, hogy a nyugati magyarságnak segítséget adjak az archiválási munkához. — Mit gyűjt, mi az, ami az archívumába kerülhet? — Mindazt, ami a nyugati magyarságról vagy magyarságról megjelent. Kinti magyar egyesületek, egyházak, intézmények, fórumok, cserkészek mindennemű kiadványait, a Nyugaton élő neves magyar személyek anyagait. És a Magyarországról, a történelmi Magyarországról kikerült magyar könyveket, dokumentumokat is, hogy ne kallódjanak el. Könyveket, újságokat, röpcédulákat, aprónyomtatványokat, például körleveleket, meghívókat, üzleti reklámokat, gyászjelentéseket. — Noha még fiatal, a negyvenes éveit tapossa, gondolt-e arra, hogy mi lesz az archívummal ön után? — Gondoltam erre is. A tervem az, hogy ha megfelelőek — kedvezőek lesznek és tartósnak ígérkeznek — a társadalmi körülmények, egy idő után a teljes anyagot Magyarország kapja meg.Ha ezt én valami váratlan esemény miatt nem tudnám magam elintézni, akkor az archívum a svéd Riksarchívumba kerül, és az a feltételeimnek megfelelően juttatja majd hazai az anyagot. De hát ez még — remélem — nagyon messze van. — Ön főként az utóbbi évtizedben mind gyakrabban jelentkezik íróként is. — Hosszú évek óta a svédországi magyar bevándorlókat kutatom. 1000-től az 1800-as évekig jutottam el. Lassan haladok, mert alig maradt fenn írásos anyag. Meglepetéssel fedeztem fel munkám során magyar tárgyi emlékeket, például korabeli süvegeket, kardokat. Talán ezek a két nép közötti kapcsolat legelső emlékei abból az időből, amikor a Svédországból Ázsiába tartó kereskedőknek Levédián keresztül kellett áthaladniuk. De nem ez a főtémám, hanem a Svédországban élő magyarok története. Az első magyar, akinek ittlétéről „bizonyítékok” maradtak fenn, egy erdélyi ezredes volt, Orbay András, aki 1640 körül élt ebben az északi országban. Csisztay Gizella Megyeren#' 91/1 KRITIKA