Népszabadság, 1992. május (50. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-26 / 123. szám
1992. május 26., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Századvégi könnyek Amikor a nyakkendős úr - a nyugdíjas bíró - szólásra emelkedett, még nem sejthettem, hogy személyében egy meggyőződéses fasiszta kezdi el a kohnozást meg a deutschozást. Aztán a jámbor csöndben minden világossá vált, mert az úr vázolta, mi lenne újra a teendő. Fiatal kolléganőm sírással küszködve vonult ki a teremből. Váratlanul érte, hogy a fasizmus birkatekintettel párosul. Ki kellett mennem megnyugtatni, ne vegye a szívére a dolgot, az úr valami háború előtti szélsőjobbos brosúra zagyvaságait szajkózza, nem veszélyes, bocsássuk meg neki, hogy nem tud olyan elegánsan durva lenni, mint némelyek. Amikor visszatértem a terembe, egy új szónok - kiváló irodalomtörténész, egykori lapszerkesztő - éppen a népi-urbánus vitákat elemezte. Körmönfontan haladt, látszólag naiv bizalommal ki szerette volna fogni a szelet a péntek délutáni fasizmus vitorlájából. Apró logikai lépések a fejben, művelt mondatok a szájban - annak a feltételezésnek jogosságát igazolandó, hogy a tisztelt úr eddigi életének java részét a múlt század irodalmi vitáinak és a harmincas évek népi írói mozgalmának tanulmányozásával töltötte. De - vagy éppen ennél fogva - képes követni az előtte szóló leheletfinom eufémizmusait, s hatvanas éveiben járva esetleg képes egy-egy kósza pillantást vetni a század legmocskosabb eszmeáramlatára. Emberünk már oly légies volt, mint egy balett-táncos, de észre kellett vennie, hogy Illyés Gyulával, Németh Lászlóval itt nem sokra megy. Visszatért hát egy érthetőbb tétel ismertetéséhez: ha a felemelkedő gazdagok között - ne adj isten - több lenne a „nem magyar”, akkor a szegények dühe hamarabb csap át idegengyűlöletbe, mintha csak egy szimpla „magyar” újgazdagot kellene gyűlölniük. Amikor kolléganőm visszatért, elült a kohnozás, minden zsidó és, minden cigány békében lett hagyva. A magyar világmegváltás újabb szakaszához értünk. Váltsák le ezt meg azt. Csak kolléganőm sziszegte rendületlenül, „rohadt fasiszta", s húszéves szemei csillogtak a tehetetlen századvégi könnyektől. Még annyit mondtam, nyugi, sosem hagyják abba, megrnkatnak még néhányszor, túléled őket, ez a dolgod. Köszönöm szépen, felelte, s papírja fölé hajolva elkezdte írni a politikai rendezvényről szóló objektív tudósítását. Rab László Eszesség és erőtudat Parlamenti hozzászólásaik, tévészerepléseik, rádiónyilatkozataik alkalmával megannyiszor csodálkozva figyelem némely olyan ellenzéki képviselő, parlamenti bizottsági tag vagy tisztségviselő, tanácsadó, szakértő szereplését, akik a két éve összeomlott rendszer ideje alatt miniszteri vagy egyéb magas közfunkcionáriusi tisztet töltöttek be. Ámuldozom a különbségen a szembeszökő színvonal-emelkedésen, az előadói és érvelési stílus korábban sosem észlelt egyéni színein és ízein. Hol voltak ugyanők annak előtte? És hogyan tudták év meg évtizedszámra a megkülönböztethetetlenség fakó egyenszürkéje mögé rejteni mindezeket a nyilván nem újonnan létrejött és kibontakoztatott képességeiket? “A változást természetesen érzékelik a kormánypárti padsorokban ülők is. És jobbára nem is mulasztják el az alkalmat, hogy szóvá tegyék. Természetesen, a parlamenti karéjban elfoglalt helyükhöz illő kommentárokkal és bekiabálásokkal fűszerezve: „Ha ezt most ilyen világosan látja, hol tartotta az eszét, a hozzáértését akkor, amikor még maga ült a bársonyszékben?” Tényleg: hol is? Aztán itt a másik oldal. A mostani „pozicionáltaké”. Köztük mindenekelőtt azoké, akik történelmi léptékkel mérve kevéssel ezelőtt imponálni tudtak közszerepléseik szenvedélyességével, a személyes hitelesség nehezékével és racionális érvelésükkel meggyőzővé tett kritikus hozzászólásaikkal, mondandóik összefogott előadásával. Elég, ha csak a választások utáni legerősebb párt mostani frakcióvezetőjének még frissen az emlékezetemben élő nyilvános megnyilatkozásaira gondolok vissza - abból az időből, amikor még mint a Független Jogászfórum meg az Ellenzéki Kerekasztal hangadójaként kapott elvétve lehetőséget a publikus szereplésre. Aligha egymagam voltam, akit - bár korábban a nevét se hallottam - magával ragadott a szokványos jogászi csűrés-csavarásokon is átsütő okossága, az az igyekezet, hogy ne engedje hallgatóságát belegabalyodni a szakszerűség álorcájába bújtatott cseles fiskális furfangokba, érvekkel akarta meggyőzni mindazokat, akiknek ezek vételéhez elégséges természetes részük volt. Most? Az arc, a magabiztosság, a hanghordozás, a fizimiska ugyanaz. „Csak” mintha mindennek mögöttese eresztett volna le. Szavaiból kiszikkadt a hitel - olyannyira, hogy már annak ellenkezőjét se hiszem, amit mond. Ennek helyébe valami más tolakodott. Annak az embernek a magabiztossága, aki tudatában van, akármit mond is, akárhogy mondja is, végső fokon mindenképp neki lesz igaza, mert mögötte van a nagyobb erő. Változatlan rutinnal tesz eleget a rituálé követelményeinek, mert tiszte kötelezi erre - de szinte tüntetőleg érzékelteti, hogy ennek a „nagytétes” játszmák végeredménye szempontjából nincs különösebb jelentősége: a varázskalapban már eleve ott lapul a produkció megkoronázásaként kiugrasztandó nyuszi. Dejá vu. Mintha ezzel már találkoztam volna. Évtizedekig folyt előttünk hasonlóképp cinkelt kártyákkal a szemfényvesztés, amelytől legfőképp azért émelyegtünk, mert kénytelenek voltunk úgy tenni, mintha nem tudnánk, kiknek a kabátujjában lapulnak a parti végkimenetelét már eleve kétségtelenné tevő tartalék adu ászok. Mi történt és mi változott? Az egykori hamiskártyások estek át erkölcsi katarzison és közeledtek hasonlatosságban ahhoz az eszességi szinthez, érvelési igényességhez, amelynek hajdanán kevés tanújelét adták? Vagy a kritikai argumentáció hajdani tartásos virtuózaiból bújt elő korábban láthatatlan rosszabbik énjük? Ez önmagában is elég nagy baj volna, korántsem elvont moralizáló szempontok miatt (bár időnként ezt se tartanám annyira megvetendőnek, mint újabban - megint - szokás). Egyebek között sok mindent megmagyaráz arról, miért is uralkodott el újfent emberek tömegén a közöny, a kiábrándultság, a fatalista, „minden mindegy” hangulat, a „mi” és az „ők” közötti egyre ingerültebb különbségtevés a politika egésze - és szűkebben annak megszemélyesítői iránt. De van ennél egy - sejtésem szerint - nagyobb baj is. A racionális érvelés és meggyőzés szükségletének és a vélt vagy valós erőtudatnak a történelmi libikókája van újólag megbillenőben. Egyre több jel árulkodik arról, hogy akik a nagyobb erőt vélik maguk mögött, azok mintegy önként vagy helyzetük nyomatékának engedelmeskedve, lejjebb szállítják gondolkodási, érvelési és meggyőzési igényességüket. A többséget ettől függetlenül is maguk mögött tudva, kevesebbet törődnek azzal vagy egyenest fölösleges és lerázandó nyűgnek érzik, hogy holmi elvont logikus érvelési és értelmi normákhoz tartsák magukat. Minek, ha a majoritás indulatai enélkül is szavatolják akaratuk érvényesülését? Ha az eszesség - ami persze időnként szintén szóhoz juthat - immár legföljebb dekoratív díszítőelem, amely alkalomszerűen mutatós benyomást kelthet, de a végkimenetelt a hiánya sem befolyásolja? Az igényesen érvelő szavak, mondatja velem históriai borúlátásom, talán nem is voltak soha többek, mint az éppen alul levők erőtlenségtudatának önkéntelen kifejezői. (Nem túl vonzó perspektíva a hozzám hasonlóknak, ha egy választási „helycsere” ki nem zárható lehetőségére gondolok...) S ha balsejtésemben csak szemernyi históriai igazság is van, ennek fordítottja szintén nem kizárható. És akkor már nem is vagyok igazán biztos abban, vajon egyénileg, értelmiségiként olyan nagyon akarom-e, amit egy ellenzéki párt meggyőződéses híveként akarok. Könczöl Csaba veszélyes hulladékok ártalmatlanítása SAI A /TÜT X AZ IDEÁLIS CSALÁDI AUTÓ IMMUNI MSH-un, -rll IOUDIOni LANCER hbi.sglxi-12v ,a.,,,, - szelvény átadása • GARANCIA: - 8 év átrozsdásodás elleni garancia egy i • mond in A gépkocsi eladása esetén a garanciális . 3 év vagy IUL.00 km (!) garancia a . . . a AIAMDFk .. Q a logok átszállnak az új tulajdonosra. MJMtVUCIV M' - 3 év cseregarancia (visszavásároljuk és a DAmrSc Jt/IAr'M/'S - t beszámítjuk egy új gépkocsi árába) KAUlUb MAVvM-rollünP****' - 3 év fogyasztási norma garancia Bruttó vételár: 1.398.000 Ft. * - Új vonal - Mit?- nyögöm ki félálomban és fél sóhajjal, hogy mégsem történt sehol semmi baj. - Hát a ketreceket. Leteszem. Visszafekszem. Elbóbiskolok. Csengetés. - Na mi legyen? Mennyit küldjék? - Mit? - Nyúlketrecet, mi a fenét küldenék mást. Leteszem. Félálom. Siva istennő millió karjában millió telefont tart. Csengetés. - Kétszázat küldök. - Kevés. Legyen kétezer. - Megőrültél? Meg. Visszafekszem. Alszom. Siva minden karjával telefonál. Csengetés. - Megérkezett az igazgató úr? - Melyik? Hová? Honnan? Reggel van. Percek óta csenghet a telefon, mikor felveszem. Ismerős hang. - Mit hülyéskedsz?... A Bakony Művek számát adod meg, így téged hiába hívunk. Sz. A. 7 * Betelt a pohár Szekszárdon A harcias hangú fiatalasszony azt mondja: ha le merem írni a nevét, akkor megnézhetem magam, kikaparja a szemem. Erre mondja Túras Gábor, a munkástanács elnöke, hogy az emberek - az MMG-Automatikai Művek szekszárdi gyárának dolgozói - félnek. Mások is mondják: kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint minden leányvállalat vagy, ahogy itt mondják, „gyarmat”. Fent Budapesten úgy dönthetnek ahogy akarnak, az itteni vezetők nem tehetnek mást, mindent tudomásul vesznek és végrehajtanak. - Ilyen ma a hangulat - mondja Túras Gábor -, az elbocsátott vagy önként távozott dolgozók nem tudják, hogy mikor fanyalodnak ismét a műszergyárra, így aztán nem beszélnek. A szekszárdi vállalat létszáma 1991 januárja és decembere között 202 fővel csökkent. A fele magától, a többi meg felmondás útján távozott. Volt olyan is, aki élt az előnyugdíjazás lehetőségével. Az elbocsátottak között ötvenötnek nyolc általánosa volt, harmincöt szakmunkás került a távozók csoportjába. * Az 1992-es év a körülményekhez képest biztatóan indult. A negyedév vége felé derült ki, hogy a következő hónapokra 13 millió forinttal nagyobb a megrendelés, mint amennyire számítottak. Vezetők és dolgozók egyaránt csodálkoztak azon, hogy a Hajdúsági Iparművek az első fél évre többet rendelt, mint hajdan, amikor mindkét gyár a fénykorát élte. Igen ám, de az is világos volt, hogy az év eleji létszámmal lehetetlen lesz eleget tenni a megrendelők igényének. Át kellett hát nézni az eltávozottak listáját és kiválasztani azokat, akiket szívesen látnának ismét a műszergyárban. Írtak is 20 levelet az egykori elbocsátottaknak, hogy a második negyedévre nagyon szívesen adnának nekik munkát. Nagy volt a meglepetés: a 20 levélre csak néhány választ kaptak. A többség még arra sem méltatta elbocsátóit, hogy jelezze: köszönöm a lehetőséget, de már van munkám. Sőt akadt olyan is, aki meglehetős gorombaságokat üzent vissza. Az első körben mindössze kilenc volt dolgozót tudtak újból munkába állítani. Később még öt embert beszéltek rá, hogy a megfelelő létszám még így sem jött össze. Kölcsönmunkaerőre kellett fanyalodnia a mindig kényes szekszárdi műszergyárnak. Erre volt is lehetőség: a BHG szekszárdi üzemének sok dolgozója otthon ült, 80 százalékos bérrel. Természetes volt az egyezség: a BHG átad dolgozókat, és így mindkét gyár gondján segíteni lehet. Ettől kezdve hét BHG-s dal-A konyhát kérném - közli egy határozott férfihang a telefonon. - A konyhát? - kérdezem hangosan tűnődve. És már azon gondolkodom, hogy az APEH valami teljesen új módszert eszelt ki a költségvetési hiány enyhítésére, s visszaváltja sörösüvegeimet. - Nem a Bakony Művek? - Nem annyira. Hajnali fél három. Újra csöng. Ki telefonálhat ilyenkor? Valami baj lehet a családdal vagy valamelyik baráttal. - Akkor küldhetem? - kérdezi érzékelhető várakozással valaki valahonnan. gozó lett a műszergyár alkalmazottja. Az azonban, hogy többen visszautasították az állásajánlatot, kissé meglepő dolog. Magyarországon egyesek szerint ötszázezer, mások szerint ennél is több munkanélküli van. Szekszárdon is „sétálnak” pár ezren. És mégsem akarnak elhelyezkedni? Szívesebben vannak segélyen? * Gecse Lajosné, az MMG-AM szekszárdi gyárának főkönyvelője: - Ha én lennék hasonló helyzetben, akkor nemet mondtam volna magam is. Olyan kevés a különbség a fizetés és a járadék között, hogy azért nem érdemes bejárni dolgozni. Egy előnyugdíjba ment aszszony a következőket mondta: - Ha nem járok dolgozni, nem kell fizetnem a 400 forintos helyijárati bérletet, hiszen a gyár a város szélén van. De nyilván más költségek is lehetnek. Nyugdíjam - amit 8600 forintos béremre állapítottak meg - és a várható bér között nagyon kevés a különbség. Tehát nem vállalom negyedévig a munkát. Egyébként, annak, aki ezért engem megvet, azt üzenem, próbáljon megélni 8600 bruttóból. Egy másik asszony, akinek iskolás gyermekei vannak. - Tavasztól két malaccal többet állítottunk be. Ötven csirkével többet nevelek. Mindennap főzök a gyerekeimnek és a páromnak. Itthon vagyok és élvezem a házimunkát. * Volt egy elvetélt figyelmeztető sztrájkkísérlet is a gyárban, amelyet azért napoltak el, mert a vezérigazgató arra a napra hívta meg Budapestre a sztrájkbizottságot tárgyalni, amikor a munkabeszüntetés lett volna. - Nem volt összefüggés a visszahívások és a sztrájkkészültség között? - érdeklődöm Angyal Sándortól, a sztrájkbizottság tagjától, aki egyben az érzékelőgyártóban megbízott művezető. Sőt - gondolom tovább a kérdést - talán éppenazért nem csinálták többen a munkát, nehogy „sztrájktörőknek” tartsák őket. A művezető azonban eloszlatta ezeket a feltételezéseket. - Semmilyen összefüggés nincs a dolgok között - mondta. A mostani sok munka és a vállalatvezetőkkel való vitánk két dolog. De a jelenlegi érdekütközésekről s egyeztetésekről nem nyilatkozom, mert az akkori tanácskozáson abban állapodtunk meg, hogy egy hónapnyi türelmi idő következik. Visszaterelem a szót az újra munkába álltakra. Tudom, negyedéves szerződéseket kaptak. - Önökhöz jöttek asszonyok, azzal a kérdéssel, hogy mi lesz velük, ha lejár a szerződés? - A mai ismereteim szerint a harmadik negyedévben is lesz munkájuk, s így nincs különösebb probléma. Bár nem mondanám, hogy ez a helyzet a létbiztonság teteje. Horváth Endre igazgató is úgy érzi, hogy elég nagy a bizonytalanság az emberekben. Ráadásul, a visszahívottak bére 8700-9570 forint között van. Többet nem adhatnak nekik, mert, akik maradtak, azoknak is ennyi a járandóságuk. És ennél bizony a munkanélküli-segély nem sokkal kevesebb. Az igazgató szerint azonban hozzá kell szokni: nem végleges a munkahely és bizony még negyedéves szerződést is alá kell írniuk az embereknek. A munkástanács elnöke, Túras Gábor, más nézőpontból mérlegel: - Szerintünk rossz a gyárban a dolgozói létszámarány. Nemcsak az irodisták vannak többen, mint kellene, hanem a fizikai létszámon belül is vannak aránytalanságok. Ha meggondoltabban küldtek volna el embereket, akkor most nem lennének bajban. Felvetődött közöttünk, hogy vajon előrelátók voltak-e főnökeink? Csik Attilánét, a szekszárdi munkaügyi hivatal vezetőjét azért kérdeztem meg, mert egy „körön kívüli”, de mégis beavatott ember véleményét szerettem volna hallani. Amikor decemberben megláttam, hogy 20-25 éves munkaviszony után is csak 8-9 ezer forintot keresnek az asszonyok, akkor elképedtem - mondta. Sokuknál lehet is érzékelni, hogy felsóhajtanak, amikor negyedszázados munkaviszony után - igaz kissé kevesebb pénzzel - munkanélkülivé válnak, legalább otthon lehetnek. Természetesen erre nincs pontos adat, ilyen lelki állapotot nem lehet mérni, csak átérezni. Az önök által felkínált állást kötelező elfogadni? - Kötelezni erre senkit sem lehet, de ha valaki nem fogad el állást, akkor kizárjuk a járadékból. - Én tehát most feljelentettem a műszergyári asszonyokat? - Hát... Határozott időre szóló munkaszerződés esetén nem vagyunk annyira szigorúak, főleg, ha ez az idő csak három hónapra szól. - Megnyugodtam. * Amikor Túras Gábort arra kérem, hogy ő is adjon magyarázatot arra, hogy miért nem kapnak a munkanélküliek az állás után, így foglalja össze a véleményét: - Fásultak az emberek, egyszerűen otthon jobban érzik magukat. Azt hiszem, hogy náluk betelt a pohár. Hazafi József