Népszabadság, 1992. augusztus (50. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-01 / 181. szám

1992. augusztus 1., szombat________________NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT Szerbia is felismerte a jó viszony fontosságát Jeszenszky Géza külügyminiszter nyilatkozik lapunknak A szerb vezetés hosszú idő után magáévá tette azt az ál­láspontot, hogy Szerbiának is érdekében áll a Magyarország­gal fenntartott jó viszony - nyilatkozta a Népszabadság­nak Jeszenszky Géza külügy­miniszter. A magyar diplomá­cia irányítóját Panics szerb miniszterelnök és Jovanovics külügyminiszter csütörtöki lá­togatásáról kérdeztük. - Nem csupán az optimista amerikai üzletember Panics, de a fegyelmezett gondolkozású szerb külügyminiszter is béke­üzenetet hozott Budapestre. Boszniában a béke ugyan rend­kívül távolinak tűnik, de elfo­gadhatónak tartom a két szerb politikusnak azt az állítását, hogy jó szándékkal megteremt­hető a béke. Nagyon fontos, hogy a szerb politikusok im­már megosztott felelősségről beszélnek Bosznia ügyében. Nem Magyarország feladata el­dönteni, hogy kit milyen mér­tékű felelősség terhel, de ebben az álláspontban már megtalál­ható az önkritika. Panics és Jo­vanovics is elítéli azokat a vé­rengzéseket, amelyeket sokszor valóban nehezen azonosítható egyének, csoportok követnek el. Vannak olyan vélemények, miszerint Milan Panics és a ha­gyományos szerb­­vezetés kö­zött lényegi különbség van. Én ezt nemm tapasztaltam, és na­gyon örülök annak, hogy Jova­novics külügyminiszter is azt az álláspontot képviselte, mint miniszterelnöke. A szerb vezetés hosszú idő után magáévá tette azt az ál­láspontot, hogy Szerbiai érde­ke is a Magyarországgal folyta­tott jó viszony, így talán leke­rül a napirendről a magyar szándékok hosszú időn keresz­tül tapasztalt szándékos félre­magyarázása. Egyben lehetőség nyílhat ar­ra, hogy a szerb társadalom félrevezetett része is megértse a valódi magyar szándékokat. A politikusoknak mindent meg kell tenni azért, hogy az egy­más országaiból származó hite­les információk eljussanak a szélesebb közvéleményhez. Ha ugyanis kiengedjük a palack­ból a szomszédra való gyanak­vás szörnyét, akkor azt már nagyon nehéz visszazárni. Magyarországnak eddig is jó kapcsolata volt a szerb ellen­zékkel. Reményt keltő a kétol­dalú viszonyban, ha a szerb kormány is csatlakozik ehhez a törekvéshez. Természetesen je­leztük a tárgyalásokon, hogy egyeztetve más európai orszá­gokkal szigorúan betartjuk az embargót. Panics miniszterelnök felve­tését, hogy Budapesten tartsák meg a tervezett békekonferen­ciát igen érdekesnek találták. Sokan már eddig is furcsának találták azt, hogy a délszláv vezetők fél Európán átrepülve hol Hágában, hol Londonban tárgyaltak egymással. Ha vala­mennyi résztvevő elfogadja, Magyarország szívesen ad ott­hont bármilyen találkozónak, vagy akár egy Jugoszlávia­­konferenciának is. - Ön szerint van olyan valós ha­talom Panics kezében, amellyel meg tudja akadályozni a további véron­tást? - Nem vonom kétségbe Mi­lán Panics jó szándékát. Azt, hogy mennyiben képes az öl­döklés megállítására, az ese­mények fogják megmutatni. Száz nap türelmi időt minden­képpen lehet adni a belső szerb rendteremtésre, de a boszniai háború lezárásához, illetve mindazon tényezők megszünte­téséhez, amelyek oly mérték­ben nyugtalanítják a magyar társadalmat és a vajdasági ma­gyarokat biztos, hogy nincs szükség tíz napra sem. Sokatmondó lesz, hogyan dönt a szerb parlament az am­nesztia ügyében. Ez ugyan ki­sebb jelentőségű kérdés, de nö­velné a bizalmat Szerbia iránt, ha kedvező határozat születne. - Milán Panics tegnapi sajtóér­tekezletén egyetlen magyar vezető sem volt ott... - Ennek oka az volt, hogy ezt a sajtóértekezletet Panics és kísérete rendezte. Egyébként maga a látogatás sem volt hi­vatalos jellegű, hiszen Panics miniszterelnök hazánkon át­utazóban szakított időt a tár­gyalásokra. Szalai Zoltán ja újLá-ma-jf'ődui | Národná Obroda Újrafogalmazni a magyar identitást Ha a magyar politikai befo­lyásolások gyöngíteni fogják a magyar kisebbségek azon álla­mok iránti lojalitását, mely ál­lamokban ezek a kisebbségek élnek, akkor aligha lehet majd csodálkozni azon, ha ezek az ál­lamok keresni fogják e folyamat visszafordíthatóságának módo­zatait - írja a pozsonyi Národná Obroda pénteki számában Sve­­toslav Bombík. Írásában a szerző azt fejtege­ti, hogyan és milyen mértékben határozza meg a magyar identi­tástudatot a „trianoni trauma”. Megállapítása szerint a magya­rok szeme előtt állandóan ott lebeg a kérdés: „elfogadni-e a Versailles utáni status quót, vagy megkockáztatni ez állapot revíziójának az európai béke kérdését is tartalmazó veszé­lyeit? ” Elismeri, hogy „Trianonnal megbékélni minden bizonnyal nem lehet könnyű és a mai Kö­­zép-Európa problémái közül sokat azok a győztes nagyhatal­mak teremtettek meg, melyek az első világháborút követően nem éppen jóindulattal viseltet­tek Magyarország iránt”. A szerző úgy ítéli meg, hogy a ma­gyar kérdés megoldása nem is annyira a politika, mint inkább a kultúra kérdése, hiszen a nemzeti identitástudatot egyfaj­ta „értékstruktúra” is képezi. Ezért, amikor értékekről beszé­lünk, akkor a kultúráról beszé­lünk - írja. Summázata szerint a „magyar kérdést elsősorban a magyar kultúra értékeit megte­remtő alkotóknak e kultúra közvetítésével és eszközeivel kell megoldaniok. Ez a meg­oldás de facto a magyar identi­tás újrafogalmazását, a trianoni döntéssel történő megbékélést jelenti. A magyar identitás fo­galmának újraértelmezése azt eredményezné, hogy megszaba­dulnának XX. századi történel­mük traumatudatától”. A szer­ző megállapítása szerint: „An­nak ellenére, hogy a magyar ki­sebbségek a lakosság legmaga­sabb életszínvonalát és kulturá­lis standardját élvező rétegéhez tartoznak, a magyar kormány kisebbségi politikája állandó idegességet teremt a közép-eu­rópai kapcsolatokban.” (MTI) *É­41 TÖRÖK RENDŐRFŐNÖK BUDAPESTEN Közösen a kábítószer-csempészet ellen A Belügyminisztérium meg­hívására az elmúlt hetet Ma­gyarországon töltötte Yilmaz Ergun Törökország rendőrfőka­pitánya. Pénteken, a dr. Pintér Sándor vezérőrnaggyal, Magyar­­ország rendőrfőnökével folyta­tott tanácskozás után mindkét főkapitány úgy nyilatkozott a Népszabadságnak, hogy bár a két rendőrség együttműködési megállapodását csak szeptem­berben írják alá Ankarában, a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása már a legköze­lebbi jövőben együttes munká­val folytatódik. Yilmaz Ergun a Népszabad­ság kérdésére válaszolva leszö­gezte: - Sokak hiedelmével el­lentétben Törökország is csak tranzit útvonala a Nyugat-Eu­­rópát ellátó kábítószercsempé­szeknek. Évente több mint egy tonna heroint fognak el a török bűnüldözők, többnyire a Távol- Keletről, illetve Törökország déli szomszédaiban termelt árut. A főkapitány elismerte, hogy minden próbálkozásuk ellenére sok török kamionos vállal jár­művével kábítószer-csempésze­tet. Ahhoz azonban, hogy fel­térképezhessék azokat a - sejté­seik szerint - kelet-törökországi raktárakat, ahonnan a „fehér por”, a heroin útnak indul a hírhedt balkáni úton, szüksé­gük van minden információra, amivel csak a szóban forgó út­vonalon fekvő országok szol­gálni tudnak. A Magyarországra nagy számban érkező illegális beván­dorlókról szólva a török rendőr­­főkapitány elmondta, hogy saj­nos sok szegény embert megté­vesztenek az embercsempészetre szakosodott bűnbandák. Kérdé­sünkre, miszerint igaz-e, hogy Isztambulban több tucat „uta­zási iroda” csak az illegális ki­vándorlók utaztatásának szer­vezésével foglalkozik Yilmaz Ergun azt felelte: - Pontosan nem tudjuk hány utazási irodá­nak álcázott embercsempész­központ működik Isztambulban. Az elmúlt évben több iroda is gyanúba keveredett, négyről si­került a bíróság előtt bebizonyí­tani, hogy valójában ember­­csempészetből élnek. Azoknak a bíróság azonnali hatállyal be is vonta a működési engedélyét. A főkapitány Kerepestarcsán szer­zett személyes tapasztalataira utalva kérte magyar kollégáit, hogy a jövőben még több infor­mációt adjanak munkatársainak a Magyarországon elfogott ille­gális bevándorlókról, a török ál­lampolgárságú embercsempé­szekről, hogy Törökország minél hatékonyabban léphessen fel a „kiutaztató bűnszövetkezetek­kel” szemben. F. Gy. A. BOROS JENŐ FELVÉTELE A kutya kábítószer után kutat Csehszlovákia: röghöz kötött kuponok (Prágai tudósítónktól) Az úgynevezett „kuponos” privatizáció második forduló­jában a vagyonjegy tulajdono­sok nemzeti hovatartozásuktól függően szerezhetnek tulajdont Csehországban vagy Szlovákiá­ban - erről állapodott meg a két köztársasági kormány pri­vatizációs minisztere. A miniszterek pozsonyi talál­kozójuk után bejelentették: ja­vasolják kormányaiknak, hogy a kuponos privatizáció követ­kező fordulójának szabályait változtassák meg. Azt tervezik, hogy a Cseh Köztársaságban élők csak Cseh­országban, míg a Szlovákiában honos vagyonjegybirtokosok kizárólag a keleti országrész­ben juthassanak vagyonrész­hez. Eddig a privatizálandó válla­latok részvényeinek megszerzé­sére Szlovákiából és Csehor­szágból jelentkező kupontulaj­donosok egyaránt jelentkezhet­tek, függetlenül attól, hogy a privatizálandó vállalat melyik országrészben található. Összesen több mint nyolcmil­lió állampolgár váltotta ki Cseh­szlovákiában a „kuponköny­vét”, amelynek segítségével ál­lampolgári jogon juthat részvé­nyekhez olyan állami vállala­toknál, amelyeket részben, vagy egészben privatizálnak. Az ellenzéki pártok pénteken változatlan hevességgel bírál­ták a Demokratikus Szlová­kiáért Mozgalom és a Polgári Demokratikus Párt megállapo­dását a föderáció megszünteté­sére. A Szlovák Szociáldemokrata Párt alelnöke pozsonyi sajtóér­tekezletén amellett érvelt, hogy több területen meg kellene őrizni az ügyek közös vitelét. Bejelentették egyúttal, hogy a Szocialista Internacionálé ber­lini kongresszusán Alexander Dubceket a Szocintern elnök­­helyettesévé jelölik. Prágában tartott sajtóérte­kezletén Duray Miklós, az Együttélés elnöke gyakorlatilag kész ténynek minősítette, a csehszlovák föderáció felszá­molását. Bejelentette, hogy a hét első felében tárgyal Václav Klaus cseh kormányfővel, fő­ként kisebbségi ügyekről. K. T. Elévülés Egy nagy falu, valahol Magyarországon. Olyan átlagos fajta. Egyelőre túl nagy bajok nem sújtják, az országosnál jobb itt a helyzet, az épkézláb emberek állják a nehéz idők gazdasági viharait. A helyi politika, amelynek viharai már jóval nagyobbak, a népet nemigen érdeklik, nem is sokat tud róluk. Ő a gazdasági túléléssel bíbelődik, s nem eredmény­telenül. Van azonban ebben a nagyközségben egy számottevő réteg, amely úgy látja, az átalakulás nem megfelelő ütemben és nem megfelelő módon megy végbe. A falu vezetésében ugyanis személyes torzsalkodások, rágalmazások, immár csillapít­hatatlan dühök, visszavonhatatlan sértések, orvosolhatatlan sérelmek hátráltatják, torzítják a munkát. Az említett réteg­hez tartozók összedugják a­ fejüket, valamit kéne csinálni. Valamiféle társulást, amelyben minden jót akaró embernek helye lenne, pártállásra való tekintet nélkül. Egy társulást: a faluért. Igen egészséges reakció ez a helyi politika visszatetsző meg­nyilvánulásaira. Gondolom, a világ minden demokráciájában valahogy ilyenformán születtek a különféle szerveződések, egyesületek, s mint tudjuk, mi ezeknek még nagyon híján vagyunk. Egyebek között ez is okozója, hogy a helyi és nem helyi politika - ellensúlyozó és ellenőrző partnerek híján - egyaránt szerepzavarban szenved. Szóval születőben az egyesület, sőt már itt is áll előttünk tervekkel, programokkal. Most már csak elnök kéne. Valami komoly, okos, az egész község által ismert és tisztelt ember. Van ilyen. Nemrégiben települt haza Nyugatról. Egy férfi, akit még emigrációban élt, csak áldó szóval emlegettek itthon. Mert annyi jót tett a községért. Csakhogy olyan gazdálkodási formákat ötölt ki, amelyek, ha akarom, törvényesek, ha aka­rom, nem. Már hogy abban az időben, két évtizeddel ezelőtt. S amikor 1972-ben jött a reformellenes támadás, a megyei elv­társak úgy akarták, hogy a mi emberünk tevékenysége tör­vénytelen legyen. Ahogy a faluban mondják, már fertőtlenítve volt a börtöncellája, amikor az utolsó pillanatban „disszi­dált”. Nyugaton ötvenévesen fényes karriert futott be, s most hazatért gazdagon. Hát volna-e tőle alkalmasabb ember a tisztségre? Ám némelyek mégis fészkelődnek. S valaki, egyáltalán nem támadóan, sőt óvóan, némiképp félszegen is megjegyzi: De hát P. bácsi a múlt rendszerben egy ideig párt­titkár volt a munkahelyén. Dermedt csend, utána vita. Végül a józan ész kerekedik felül. Valahogy így, azért az a húsz év emigráció mégis csak ellensúlyozza a párttitkárságot. Én meg elgondolkodom: mennyi idő kell ahhoz, hogy el­évüljenek a... Nem bűnök, mert P. bácsi soha semmiféle bűnt nem követett el. Nem a bűnök tehát, hanem a bélyegek. S aztán azon is tűnődöm, hogy nincs még három éve, amikor szó sem volt erről a bélyegesdiről. S hogy milyen hamar gyökeret vert értelmes fejekben. Aztán azon töprengek, hogy milyen rövid idő kell hozzá, hogy régebbi „fortélyos félelmek” helyett újabbak igazgassák az embereket. Hovanyecz László Topless A londoni hetilap azt írja, hogy Kanadában alkotmányjogi válság fenyeget. Az észak-amerikai országban a közelmúltban többször tüntetett több száz nő amiatt, hogy egy bizonyos miss Jacobot 75 kanadai dollárra büntették meg illetlen ma­gaviselet, illetve viselethiány miatt. A hölgy ugyanis pucér felsőtesttel jelent meg a nyilvánosság előtt. A jogvédők szerint ez a büntetés sérti a férfiak és nők törvény előtti egyenjogúsá­gát, mert hiszen a szőrös kanadai hímmellek nyilvános bemu­tatását semmiféle szabály nem akadályozza. Lehetne most persze­­ amúgy nyáriasan, uborkaszezonilag - élcelődni ezen felsóhajtva: lám nekik nincs más bajuk, bár a miénk lenne ez a probléma. A kanadai társadalmi mozgalom persze nem csu­pán ilyen nyári politika. Úgy érzem, hogy éppen a normális társadalmak sajátja a hasonló jogvita, ahol az embernek a sa­ját teste feletti rendelkezése társadalmi kérdéssé válik. A toplesshez való jog nem tartozik az élethez elengedhetet­lenül szükséges dolgok közé, s hiba lenne összehasonlítani például az abortuszüggyel. Pedig némi hasonlóság van benne. A felelősség és az egyéni boldogulás kérdései keverednek itt vallási és etikai parancsolatokkal. Egyénnek és családnak kell döntenie - például Magyarországon - néha kilátástalan sors­helyzetekben arról, hogy hová neveli fel gyermekét. De erről már nagyon sokat beszéltek, vitatkoztak és hamarosan újból beindul a vita, mert az Országgyűlést sürgeti a feladat: tör­vényt kell hoznia! 1992 egyébként is világszerte az „abortusz éve”. Németor­szágban liberalizálták, az Egyesült Államokban hevesen vi­tatkoznak róla a választási kampányban, Lengyelországban pedig­­ erős egyházi nyomásra - lényegében betiltották. Min­denütt - úgy tűnik - két fő felfogás viaskodik egymással. Az egyik magát életpártinak nevezi, az abortuszt gyilkosságnak tartja, és tagadja az anya jogát, hogy a magzat sorsáról dönt­sön. A másik valahogy úgy vélekedik, hogy a magzat a „nő testének része” ezért dönthet róla, egyébként is a nő élethely­zete szabja meg a gyermeknevelés lehetőségét. A minapi Nép­szavában nyilatkozott dr. Pusztai Erzsébet népjóléti miniszté­riumi államtitkár. Elmondta, hogy ő olyan tervezetet ajánl a parlamentnek, ami lehetővé tenné a nőnek, hogy válsághely­zetben elvetesse magzatát. Az orvos-politikus azt is mondta, hogy minden erejét beveti, hogy javaslatának megnyerje a képviselőket. Vajon sikeres lesz-e? Bizonyos, hogy a nyár folyamán még nagy viták lesznek er­ről, s ha ez komolyan, civilizáltan történik, akkor bízhatunk benne, hogy a magyar politika normálisabb mederbe kerül. Mert emberi és közösségi jogokról, a nő személyiségéről, az élet filozófiájáról lesz szó, s ezt kell majd valahogy össze­egyeztetni a törvénnyel. Ám könnyen vehet a vita más irányt s ideológiai kérdéssé válhat. A gyermekszülés akkor a nemzet­tel kapcsolatos női kötelességként jelenik meg, a szabályozás etikai követelményei tételes vallások dogmáival keverednek, s az emberi sorsok sikoltása nem hallatszik majd a sámándobok zajától. Manapság befolyásos politikusok olyan deklarációkat írnak alá, amelyekben az egyéni szabadságjogok túlzott elszabadu­lásának veszélyeire figyelmeztetnek, a nemzetgyilkos kozmo­­politizmus rémével riogatnak. Ezt teszik itt különböző címké­jű politikusok legalább hetven éve. Pedig boldog nemzet csak olyan polgárokból alakulhat, akiknek a lehető legtöbb a sza­badságuk és a lehető legnagyobb belátásuk van. Hogy a mell­tartó nem viselése ide tartozik-e? Nem tudom, ez egyelőre még csak a kanadai honleányok problémája. Miklós Gábor 3

Next