Népszabadság, 1992. szeptember (50. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-11 / 215. szám

­ OTTHONI MOZI A sémák lázadása A Science fictiont az Isten is, az ember is a gátlástalan séma­gyártásra teremtette. Én bi­zony a műfajt nem, csakis a ki­vételeit becsülöm. Az egyik leg­szebb a Westworld, Michael Crichton (a Róma és a Gyilkos robotok rendezője) 1973-as szerzői filmje, magyar címén Feltámad a Vadnyugat. Yul Brynner, Richard Benjámin, James Brolin a főszereplői. Egy üdülőközpont a régi Ró­ma, a várkastélyos középkor s az 1980-as Vadnyugat díszletét kínálja a vastagpénzűeknek, az emberekhez megszólalásig ha­sonló „korabeli” robotokkal. A vendégek gátlástalanul kiélhe­tik ösztöneiket. Szex, romanti­ka, erőszak. Ráismerhetünk: ez voltaképpen a legközönsége­sebb hollywoodi átlagmozi szentségtelen háromsága. Csakhogy hibákat kezdenek észlelni a számítóközpontban, majd a robotok viselkedésében. S nem találják az okát a nagy­okos szakemberek. A vicc ko­molyra fordul. A robotok bosszút állnak megaláztatásai­kért. A robotlázadás vissza-vissza­­térő témája a sci-fiben szinte jelképes: a sémák lázadnak föl kiagyalóik ellen. De Crichton­­nak ebben a mesterművében - amely szerény kivitelével nyo­mába sem léphet a későbbi, új­hollywoodi szuperproduk­cióknak, gondolatiságával vi­szont fényévnyire jár előttük - többről van szó. Arról, hogy nem lehet büntetlenül mindent csinálnia az embernek. Még képzelnie sem. Azt például, hogy mindenható ura a techni­kának. Hogy szabad lehet akár csupán szabad idejében is a társadalmi kötelmektől. És persze, szőkébben szemlélve, lesújtó kritikája ez a hollywoo­di film Hollywood egész erköl­csi és művészi gátlástalanságá­nak. (InterCom.) Cs. K. 1992. szeptember 11., péntek NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA -—■■■! . I I I Kuroszava szava Kuroszava Akira - hadd em­lékeztessem olvasóinkat arra a folyton elfelejtett nyelvi tényre, hogy vannak népek, amelyek­nél a személyek vezetékneve elöl áll, ilyen például a japán, a volof vagy a magyar - neveze­tes önéletírásában szinte más­ról sem beszél történetek elbe­szélésével, emlékek fölidézésé­vel, mint arról, hogy mikor, hol, kitől, mely alkalomból mit tanult. Ha van jó pap, aki hős­tig tanul, az Kuroszava Akira, a nagy japán filmalkotó mű­vész. És éppen ezért, megérthe­­tőleg, nagyon vigyáz rá­ min­denkor, hogy ne legyen kiokta­tója közönségének. S lám, egy ízben, a Shakespeare-drámából japán történelmi parabolává átformált, Lear király­ból lett Ran (Káosz) című, 1985-ben bemutatott filmjének végén mégis valósággal szájbarágva mondatja ki egyik szereplőjével a fontosnak tartott tanulságot: „Nincs Isten, nincs Buddha, csak a puszta égbolt”. S szinte törvényszerűen várható visel­kedési fordulattal tagadja az­tán didaktikus „félrelépését” utólagos nyilatkozataiban. („Amikor filmet csinál az em­ber, gondolnia kell a közönség kielégítésére, s ez azt jelenti, hogy a saját maga kielégítésére is. Nem vonok le szándékoltan tanulságokat a filmjeiben. Sze­mélyiségem, gondolataim meg­nyilvánulnak bennük, de nem keverem össze a mozit meg a pedagógiát. A film az én szá­momra sokoldalú kristály. Néz­ze ki­ ki a maga szemszögéből, műveltségi színvonala, életko­ra, várakozása szerint.”) Kuroszavának hosszú ma­gánharca volt hosszú élete so­rán a zen-buddhizmussal. Az európai néző erre legföljebb a vállát vonogatja. Éppúgy, gon­dolom, ahogy a keleti emberek­­ nem feledendő: földtekénk la­kosságának nagy többsége ők­­, ha azt hallanák, hogy „nincs Krisztus, csak a puszta égbolt”. Szükségünk van egy-egy ilyen japán vagy egyéb meglepetésre ahhoz, hogy ráébredjünk néha­­nap: a helyi érték, az helyi ér­ték. Valami más az egyetemes, mint amire ráfogjuk. Kuroszava amúgy nem akar kioktatni bennünket, csak ok­tatni. Fölkapjuk ugyan a fejün­ket filmjének föntebb idézett mondatán, de ha belegondo­lunk, rájövünk, hogy az alkotó számára ez bár fontos, de nem a legfontosabb közlendő, csak egy mellékállomás gondolatvo­nulatának magisztrálján. Nem is épp erre gondolt ő, amikor idézett nyilatkozatában elutasította magától a didakti­­kusság amúgy el sem hangzott vádját. Hanem így folytatta mondókáját: „Nem vagyok híve az »értők« számára készített filmeknek. Lehetőséget kell hagyni a választásra, a néző szabadon választott értelmezé­sére. De úgy gondolom, hogy a Ran-ból senki sem értette más­ként a mondottakat, még hogy­ha lehetnek is árnyalatnyi elté­rések a fölfogásukban. Amikor például Hidetora szavaira: »Utat tévesztettem*, Kyoami azt válaszolja: »Az emberek mindig utat tévesztenek*, a to­vábbiakban, azt hiszem, vilá­gos, hogy a film hősei »utat té­vesztenek”.” Hidetora nagyúr ,­ a japán „Lear király”­­ és a japán tör­ténelmi valóságban sosem léte­ző Bolondja (a Kuroszava-film­­ben egy híres nőimitátor-tán­­cos játszotta személyi szóra­koztató és kísérő) párbeszéde ez. Csakugyan félreérthetetlen szavak. Ám Kuroszava végső szava ebben a filmjében képpel mondott szó. A szakadék szélén tántorgó vak képével fejeződik be a japán történelmi káosz filmje. Japán? Csak? Ó, nem. Itt már messze túl vagyunk a helyi ér­tékeken. Ahogy Shakespeare sem csak angol, úgy Kuroszava sem csak japán. Micsoda osto­baság volna Shakespeare-ben legfőbb értéknek vélni az an­golságot. Micsoda dőreség Ku­­roszavában a japánságát he­lyezni minden erénye fölé. Ku­roszava szava japánul szól, de az egész emberiséget oktatja. S tőle elviseljük. Minthogy magas művészetről van szó, nem csodálkozhatunk rajta, hogy kaotikus jelenünk­ben csak egy moziban játsszák ezt a remekművet kétmilliós, Európának számító, világkiál­lításról és magyarságról fecse­gő fővárosunkban, a Filminté­zet Örökmozgójában. Csala Károly Mocsár A napokban olvashattunk ar­ról a tervről, hogy fiatalok lel­kes csoportja vissza kíván mo­­csarasítani földeket a korábban lecsapoltakból, hogy azokon az ősmagyarok településének má­sát fölépítse. A hír szerint e ro­mantikus elképzelést máris tá­mogatja egy jó nevű alapít­vány. Meglehet, a dolognak olyannyira híre megy, hogy bi­zonyos politikai áramlatok is fölkapják, s néhány kalandvá­gyó ifjú ötletéből akár ifjúsági mozgalommá is duzzadhat. A régi magyar táj és az ősi ma­gyar szokások értékeit zászlóra tűzve visszamocsarasítási tábo­rokban gyülekeznek majd az if­jak, s munkabrigádokban ver­senyeznek, ki hány négyzetmé­tert hódított vissza a termő­földtől a lápnak, a lidércfény­­nek, s - remélhetően - a lápi manók, tündérek világának, no meg az ősmagyar mítoszoknak. Hiába, történelmi forduló ta­núi vagyunk, s ilyenkor miná­­lunk már szinte törvényszerűen vagy modernizációs, vagy ellen­modernizációs hullámok lepik el a partot - az uralomra törő, vagy a hatalmat már birtokló ideológia természete szerint. Elképzelhető, hogy a visszamo­­csarasítást és az ősmagyar ro­mantikát manapság a becsvá­gyó konzervativizmus ellenmo­dernizációs dagálya kapja vál­lára, ahogy évtizedekkel ezelőtt hasonlót tett egy másik nagyra­vágyó ideológia, amely azonban - a mostanival ellentétben - a modernizáció jegyében szerve­zett országos mozgalmat a Hanság lecsapolására. Szeretném rögtön tisztázni, hogy mindaddig, amíg a mosta­ni visszamocsarasítási ötlet va­lóban csupán fiatalok egy cso­portjának terve, s nem kapcso­lódik politikai célokhoz, ideo­lógiákhoz, számomra rokon­szenves és megvalósításához csak sikereket kívánhatok. Ab­ban a pillanatban azonban, ha már ennél többről lenne szó, belépne nálam a Hanság-effek­­tus és aggódni kezdenék. A rádió Kossuth-klub­­ Fülta­nú című keddi műsorában Mar­­kovits Ferenc és Mélykúti Ilona a Hanság lecsapolásáról készí­tett remek dokumentum-össze­állítása rendkívül időszerűen idézte fel, amikor egy hegemó­niára törő ideológia jegyében fellépő politika nagyszabású környezet-átalakító programot hirdet, s ahhoz mozgalmat to­boroz, kihasználva a gyanútlan közösségi lelkesedést, de nem számolva a politikai akció gaz­dasági, ökológiai és társadalmi következményeivel. Mint az a műsorból is kiderült, a szovjet „szűzföld-program” honi átül­tetése sok gazdasági eredményt nem hozott, annál több problé­mát okozott, s a hajdanán napi három köbméter föld kiásását vállaló egykori diákok ma már csak abban reménykednek, hogy jóvátehetetlen hibát akkor nem követtek el. Valamennyien reményked­jünk, hogy most legalább mi nem követünk el, vagy helyet­tünk mások nem követnek el jóvátehetetlen hibákat. S ehhez - ha nem is elegendő sok ilyen józan emlékeztető műsor­ra szükség lesz még. Varsányi Gyula Lelki egészségvédelem Honffy Pál - a Tankönyvki­adó egykori irodalmi-anya­nyelvi szerkesztője, főszerkesz­tője - másfél éve alakította ma­gán-tankönyvkiadóját, a Honffy Kiadót, amely erkölcstansoro­zatával valósággal berobbant az iskolákba. A Lelki egészség­tan négy kötetét, A szeretetről, Én és a világ, A jellem értékei és hibái, valamint a közelmúlt­ban megjelent Értelmes élet cí­mű kiadványokat a 3. és a 4., illetve az 5. és a 6. osztályosok­nak szánta. - Hogyan született ez a könyvso­rozat? - Olyan témakört kerestem, amely voltaképpen hiányzik a tankönyvkiadásból, de közben egyre nagyobb az igény rá, így jutottam el az erkölcstanhoz. Tudtam arról, hogy a főváros XI. kerületében, a Kecskeméti József úti iskolában Zsíros La­­josné vezetésével évek óta egy sajátos pedagógiai program alapján folyik a gyerekek er­kölcsi­ nevelése. Házilag gyár­tottak maguknak tankönyvet hozzá, ami nagyon megtetszett, de a köz számára is fogyaszt­hatóvá kellett tenni. Megálla­podtunk, hogy néhány vá­ltoz­­tatással, bővítéssel és jeles em­berektől vett idézetekkel színe­sebbé, érdekesebbé tesszük a füzeteket, így készültek el a Lelki egészségtan kötetei, írói az iskola tanárai, akik az előz­ményfüzeteket készítették és jómagam. - Erkölcsi szabályok gyűjtemé­nyéről van szó? - Szó sincs róla! A legfőbb jellegzetessége éppen az, hogy nem szabálygyűjtemény. A jó erkölcsi alapgondolatokat úgy próbáltuk összerakni, hogy a könyvben fölbukkanó kérdé­sekre ne lehessen egyértelmű, parancsszerű válaszokat adni. Azt szeretnénk, ha a gyerek gondolkodva, választásra kész­tetve, önmaga jutna el a felis­merésig, az ítéletalkotásig. Ké­rem is mindig a tanítókat, ta­nárokat, ne akarják minden­áron a saját álláspontjukat ér­vényesíteni. S ne várjanak gyors, azonnali eredményt, hi­szen ez nem számtanpélda. A lélek reagálása a külvilágra hosszú, bonyolult, ellentmon­dásos folyamat. Az erkölcsi ne­velés sajátossága pedig éppen abban van, hogy akkor lesz maradandó, ha a tanuló nem szentenciákat kap, nem biflá­zandó törvényeket, hanem ön­maga jön rá a helyes válaszra.­­ Ma sokan úgy gondolják, ha er­kölcsről beszélünk, az csak vallás­erkölcs lehet, hiszen kizárólag az segítheti a meghasonlott ember megújhodását. E sorozat is erre épít? - Nem vagyunk sem vallás­barátok, sem vallásellenesek, sem ateisták, sem istenhívők. Nem beszélünk a vallás ellen, de mellette sem. Persze, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hi­szen az egész európai kultúra ebben gyökerezik. Mind az Ószövetség, mind az Újszövet­ség gondolatvilágát a kisdiá­kok elé tárjuk, a kötetek szelle­misége mégis inkább világi, mint vallási. Az európai kultú­ra három alappillérére építünk, a zsidó, a keresztény és az an­tik hagyományokra, és termé­szetesen a mai világ gondolati áramlataira. - Mit tanítanak például a hitről? - Megmagyarázzuk a gyere­keknek, hogy a hiten koránt­sem csupán a vallási hitet kell érteni, hiszen az sokkal tágabb fogalom. A hit elsősorban a ne­mes emberi dolgokba vetett meggyőződés. Személyes bizo­nyosság arról, amire nincs kéz­zelfogható bizonyíték. Lehet hinni Istenben, egy eszmében, egy ember szavában, a magunk képességeiben, mások jószán­dékában, a boldogabb jövőben. A példatár kimeríthetetlen. Bibliai, történelmi, irodalmi példázatokkal igyekszünk faj­­súlyosabbá tenni a megállapí­tásokat, amelyekhez természe­tesen szükség van a gyerekek tapasztalatára is. - Hogyan fogadták a pedagógu­sok a könyveket? - Örömmel, egyetértőn. A megrendelések rohamos növe­kedése is bizonyítja, hogy szük­ség van rá. Az első kiadás öt­ezres példányszáma mára tizenötezerre nőtt. Ma már ezernyolcszáz intézménnyel, az általános iskolák felével állok üzleti kapcsolatban. Ami a leg­nagyobb elismerés a kiadónak, hogy a pedagógusok egymás­nak ajánlják a könyveket, gyorsan terjed a sorozat híre. - Megjegyzések, bírálatok ? - Természetesen ezekből is akad bőven, s ennek örülök. Mert aki bírál, az jobbítani akar. Éppen ezért nem is elég­szem meg a levelekkel, járom az ország iskoláit, hogy részle­tesen megismerhessem a kifo­gásokat, az igényeket, s azokat az újabb kiadásokban kama­toztathassam. Győri György 11 Tinédzserek a történelemben (Munkatársunktól) Ha megkérdeznék önöktől, miféle táncokat ropnak a mai tizenévesek, nyilván sok min­den eszükbe jutna, de száz az egyhez fogadnám, hogy a pa­­vane-t, a branle-t, vagy a me­nüettet egyikük sem említené. Pedig akad egy budapesti tiné­dzsercsoport, amely immár öt esztendeje ezeket a táncokat, meg a gagliarde-ot, a francia négyest és a palotást járja, mi­vel az 1988-ban alakult Gara­bonciás Együttes történelmi já­tékaiban az előbb felsoroltak rendre megelevenednek.­­ Ne haragudjon, ha elsőre nem „művészkedem”, de nyil­ván nem olcsó mulatság törté­nelmi dalokat és táncokat elő­adni, korabeli jelmezekben. Ilyen jól állnak? - kérdeztem Váradi Istvánt, az együttes (már nem tinédzser korú) veze­tőjét. - Ne higgyen a látszatnak - válaszolta. - Egyetlen jelmez­készletünk van, ez azonban fregoli, azaz többféle ruhává alakítható. Ugyanazzal a gar­nitúrával tudunk középkoriak és múlt századiak is lenni... Másrészt innen, a Ferencvárosi Művelődési Központból, amely otthont adott ennek a gyer­mektársulatnak, örökösen pá­lyázatokat, írok, hol a Művelő­dési Minisztériumnak, hol az önkormányzatoknak, hol a bankoknak. Hogy ne legyek hálátlan, azt mondom: némi sikerrel. - És mennyire si­keres az együttes? - A gyerekek ál­talában szeretik a történelmet, hát még akkor, ha játé­kos formában idé­zik fel nekik, így aztán egyszerre hasznos és szóra­koztató, amit csiná­lunk, ezért har­minctagú csopor­tunk rendszeres vendég az ország művelődési házai­ban. De volt már egész estét betöltő műsorunk a Pesti Vigadóban, vala­mint Bécsben, vagy a németországi Im­­menstadtban is. - Honnan tanul­ták a gyerekek, mondjuk, a branle-t? - Profi tánc-, illetve panto­mimtanárunktól, Aranyos Ágo­tától és Tarcsa Zoltántól. - Zenekaruk is van? - Az még nincs, de remélem, néhány év múlva lesz, mert má­sodik esztendeje működik a ré­­gizene-stúdiónk, amelyben a korabeli hangszerekkel ismer­kednek a gyerekek. Menüett KISS JÚLIA FELVÉTELE - Milyen korú gyerekekről van szó? - Együttesünk nyolc-tizenn­égy éves diákokból áll, de a csoport összetétele folytonosan változik, hiszen az általános iskolát ki­já­rók elköszönnek tőlünk. Várjuk viszont az újabb jelentkezőket, mert nem szeretnénk, ha egyszer magáról a Garabonciás Együt­tesről is azt mondanák: ma már csak történelem... DUNA INTERSERVICE A CÉL VÁLASZTJA AZ ESZKÖZT: MITSUBISHI 1+4 személyes, platós terepjáró áruszállító. 3 év vagy 100 000 km garancia. Budapest III., Zay u. 24. Telefon/fax: 188-9175A MITSUBISHI MOTORS nsSSigBStiH ■ miH*5*^^

Next