Népszabadság, 1993. április (51. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-28 / 98. szám

16 NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA 1993. április 28., szerda Dzsesszfestők a pincében Kristóf, a Kánaánból szár­mazó, akit Szentnek is nevez­nek, még pogánynak született, és Repreusnak szólították őt a hozzá közel állók. Christopho­­rus, vagyis Krisztushordozó csak később lett, miként vérta­nú is csupán a legvégén, de előbb még királyt szolgált, majd ördögöt, mert ő, mint af­féle nagy erejű óriás, mindig a leghatalmasabbaknak szegő­dött szolgálatába. Igazi hírét a már említett Krisztus-hordozás alapozta meg, amikor is karjá­ban vitte át egy folyón a gyer­mek megváltót, így aztán nem lehet véletlen, hogy hosszú év­századokon keresztül a vízen járók és az úton lévők vetették minden reményüket Kristófba. Az sem tekinthető csupán a gyarló emberi elme önkényé­nek, hogy a többek közt a bu­dafoki Kossuth Lajos utcából is nyíló pincerendszert, amelynek labirintjain át egyenest a dunai rakodópart kövei közé juthat az ember, éppen Szent Kristóf Pincének keresztelték - anno ugyebár, és mindezek után már semmi különös nincs abban, ha a pincében működő Dzsessz Galéria is erre a névre hallgat. * A mester ihlette, a többség sörre vár, lábával veri a rit­must, vagy feleségét, ezt a kissé hangosra sikeredett és enyhén szalonspicces, mégis bájos asszonyt csitítgatja, netán pezsgőt rendel, esetleg kéjesen hátradől, nadrágszíját kiereszt­ve lazít egyet a lelkén, míg a színpadon zenészek dolgoznak napi bérükért, jó mesterember­hez illő átéléssel és az illúzió szentségére gondosan ügyelve, mert performance-ot csak ko­molyan és szépen, és ugyan hol vannak már a hatvanas évek vadon termő kísérletei, az egy­idejűség és a jelenvalóság utol­só nagy happeningjei, bizony rég elfújta őket a szél, ami ma­radt, alig kendermagnyi álom csupán vagy üres ollócsattogta­­tás legfeljebb, mert ez már munka, sőt kereső foglalkozás, a valami valahol elveszett­­ mo­dernnek!?) - álcázott maszato­lása, színekké oldott formátlan­­ság és sörhabbal oltott egyked­vűség, a mindegy csak Budwei­­ser legyen hangulatának min­dennapi megnyilvánulása. * Mégis bátor, legalább kiállás, ha nem is kiállítás értékű a nyílt színi festés, a kétségkívül míves, bár kottából játszott „jazz”, s itt a zenészek felsoro­lása is illendő, szóval a Deseő Csaba hegedűs, Kőszegi Imre dobos, Berkes Balázs bőgős és György Ákos zongorista alkot­ta együttes által előadottakra elővezetett improvizáció: Ur­­bán György és Gyémánt László keze nyoma. Arról az apróság­ról már nem is beszélve, hogy mikoron újmódi kolduló ren­dek - másként alapítványok - veszik át a régiek helyét és sze­repét, a kocsmába költöző ga­léria, a folyékony kenyér és képlékeny cirkusz eme terrénu­ma a túlélés és művészetpárto­lás egyik - eddig nálunk kevés­sé taposott - útja lehet. F. J. Gyémánt László „improvizál” RÉDEI FERENC FELVÉTELE A HATÁROKON KÍVÜLRŐL Az asszimiláció útjai Itt, Európa középső és keleti felén, a természetes asszimilá­ció kérdése évszázadok óta ak­tuális. (Sajnos, időszerű még manapság is, sőt szomorúan ta­pasztalhatjuk, hogy egyre ége­tőbb probléma az erőszakos el­­nemzetlenítés különféle álcák­ban vagy nyíltan jelentkező tendenciája, de az más téma...) Ugyanakkor a folyamatot vagy túlságosan személyes vetület­­ben, máskor pedig inkább álta­lánosság szintjén ismerhetjük. Ezért érdekes minden olyan ta­núságtétel, amely bármely vál­tozatban rávilágít az indíté­kokra és a folyamatra. Külön izgalmas annak a megismerése, hogy az eredeti nemzeti hova­tartozásból mily hagyományok őrződtek meg, miként egyesül­tek ezek a vállalt új közösség kultúrájával. Persze, a természetes asszi­miláció alanyait lehet „nemze­tárulóként” megbélyegezni, a másik oldalon pedig szüntele­nül éreztetni velük „idegensé­­güket”, netán azt, hogy „befu­rakodtak”, tehát „nemzetide­gen elemek” - a két megközelí­tés között lényegileg semmilyen különbség nincsen ám ez csupán a nemzeti türelmetlen­ség, a nacionalizmus, ha­nem ennél is rosszabb politikai mozgalmak erősödéséhez vezet, és mindenkor másfajta, ereden­dően szociális kérdések elleple­­zését szolgálja. Sebestyén Mihály példázata A marosvásárhelyi Látó már­ciusi számában jelent meg Se­bestyén Mihály „történelmi be­­szélye 1865-ből”. A szerző az irodalomban mindenképpen if­júnak számít, történészként azonban jelentős teljesítményt mutathat fel, mintegy folytatva édesapja, Spielmann József, a neves orvostörténész örökségét. A Kiddúsín - ez a beszély cí­me - voltaképpen esszébe fog­lalt családi krónika. (Különben nyilván szerkesztői felkérésre születhetett, mivel a Látónak ez a száma tizennyolc író - idő­sebb és ifjabb egyaránt találha­tó közöttük - vallomását közli a családi hagyományokról.) A családi krónika pedig éppen az asszimiláció pillanatát rögzíti (mellőzve a múlt tragikus for­dulatait, például a deportálást), úgymond, „a napfényes vonula­tot”. Egy esküvő története ez, a kioldásíné, amely a jelzett esz­tendőben Marosvásárhelyt tör­tént meg. A család már beillesz­kedett a környezetbe, tartós társadalmi helyzetet vívott ki magának. Az örömapa 1848- ban huszár is volt, és csupán furfangjának köszönhette, hogy ennek következményeit elke­rülhette, merthogy a következ­mények többfélék voltak, és bi­zony a békés és jóságos Ferenc József uralma is úgy kezdődött - mint ismeretes -, hogy előbb a lehető legnagyobb kegyetlen­séggel számolt le igazi és vélt ellenfeleivel. A másféle követ­kezmény viszont éppen a ter­mészetes asszimiláció felé mu­tatott, hiszen Czudik Sándor huszársága egyszersmind azt jelentette, hogy a magyarság ügyét érezte magáénak. Most pedig az esküvőre, amelyen kí­nosan betartja vallása (és már nem nemzete!) szokásait, ven­déget vár. Még ősei szigorúan meghatározott pózába mere­vedve, de már igazodva egy má­sik hagyomány értékrendjéhez. Metovich professzor úr hivata­los az esküvőre. Egy magyarrá lett zsidó család már nemcsak a saját körében ünn­epel, hanem együtt mindazokkal, akiket fontosnak tart, tisztel a másik vallások vallói közül. Tudjuk: a szokások hatalma még öröklött reflexként tovább él. De a választás megtörtént. A születendő gyermekek már a magyarság kultúrájában, visel­kedésében, sőt temperamentu­mában növekednek fel. Belgrádtól Viln­iusig A pozsonyi Kalligram márci­usi száma előzetest közöl a Kalligram Kiadónál előkészü­letben lévő Kételyek kora című Danilo Kis-kötetből. Éppen egy interjút, amelyben Danilo Kis - a sajnos, korán elhunyt szerb írástudó - származásáról, kör­nyezetéről beszél. „Édesapám Nyugat-Magyarországon szüle­tett, amely abban az időben a kettős monarchia kötelékében volt. Talán a beolvadás vágyá­tól ösztönözve 13 éves korában magyarosított. A kereskedelmi akadémiát Szombathelyen, an­nak a Virág úrnak a szülőváro­sában végezte el, aki Joyce úr kegyelméből később Blum né­ven válik ismertté. Egynéhány sikertelen üzleti vállalkozás után apám a vasútügyi minisz­tériumban helyezkedik el, ahol a a főfelügyelőségig viszi.’* Édesanyja montenegrói volt, aki „miután Magyarországra, idegen környezetbe szakadt, amelynek nyelvét sohasem sa­játította el teljesen, elsősorban azért verselt és mesélt, hogy mérhetetlen magányát enyhít­se. Meg aztán azért is, gondo­lom, hogy megőrizzen bennem valamennyit a maga hagyomá­nyaiból, nehogy elidegenedvén anyanyelvemtől elidegenedtem tőle is.” Odahaza kizárólag szerbül beszéltek, a szülők fel­váltva­ használták a társas érintkezésben a magyart és né­metet, Kis azonban szerb isko­lába kezdett járni a végzetes „hideg napok” esztendejében, és éppen Újvidéken. Aztán szerb író lett, és fran­cia nyelvű egyetemi tanár, ma­gyar költők, többek között Radnóti szerb tolmácsa. Életé­ben többször kétségbe vonták a szerb nemzethez való tartozá­sát, franciaországi vendégpro­­fesszorsága amolyan előkelő száműzetésként is érthető. A természetes asszimiláció jelleg­zetes példája az ő életműve, amely - természetesen - min­den kétséget kizáróan a szerb irodalomtörténet része, viszont a magyar indíttatások, a szár­mazás emlékei kitörölhetetle­nül benne vannak. A jelen törése Ahogyan orosz író az a Vil­niusban élő Grigorij Kanovics is, akinek egy cseh fordításban frissen megjelent regényéről tudósít a pozsonyi Irodalmi Szemle áprilisi száma. „Több­szörösen kisebbségi sorsot él meg: a litvánok szemében zsi­dó, az oroszok szemében litván, a zsidókéban orosz.” Ez a regé­nye, amelyről szó van (A rab­szolgák nem léphetnek be a pa­radicsomba) éppen arról szól, hogy az ember a természetes asszimiláció során beilleszke­dik az új közegbe, sőt sikereket ér el, de azért a hagyományok kísértenek. Ezt letagadni értel­metlen, sőt tudati károsodást eredményez: a jellem törését. (Nem elfelejtendő, mert bizony annak idején elfelejtettük, hogy Grigorij Kanovicsnak, Árvay János kiváló fordításában két könyve is megjelent magyarul Gyertyák a szélben és A bolon­dok könnyei és imái címekkel, amelyeknek tematikája hasonló.) E. Fehér Pál A demokrácia - a bűn melegágya? A Magyar Szemle című tár­sadalomelméleti folyóirat ere­detileg a két világháború kö­zött alakult, igen színvonalas, jobbára konzervatív beállított­ságú szerzőgárdával. Alapítója és egyben a szerkesztőbizottság elnöke gróf Bethlen István volt. Akkori működésének a világ­háború vetett véget. Új folya­ma - lényegében az MDF társa­dalomtudományi folyóirata­ként (bár ez impresszumában nincsen föltüntetve) - tavaly indult meg. Irányzatosságát a külön jelzés nélkül is mutatja, hogy főszerkesztője Kodolányi Gyula, a miniszterelnök szemé­lyes tanácsadója, szerkesztője Czakó Gábor író-politikus. Legutóbbi, márciusi számában jelent meg a Magyar gond és remény címmel tavaly közzé­tett szerkesztőségi körkérdésre adottt válaszok negyedik része. Bár a tartalmában is, küllemé­ben is igényességre törekvő fo­lyóirat éppúgy, mint a körkér­désre adott több válasz, megér­demelne tüzetesebb elemzést, ez nem egy napilap feladata - és talán még korai is. Mind­­össze egyetlen olyan írásra, an­nak is főleg egy nekem enyhén kifejezve is többértelmű passzusára térek ki, amelyről nagyon szeretném hinni, hogy rosszul értem-értelmezem. A körkérdésre adott eme vá­lasz szerzője Hamza Gábor egyetemi tanár. A folyóirat en­nél bővebbet róla nem közöl, de egyéb forrásokból személyéről tudható: 1949-ben született, 1972-ben végzett az ELTE jogi karán, de eközben, és itteni ta­nulmányai végeztével is több nyugat-európai egyetemen ké­pezte tovább magát, 1984 óta egyetemi tanár, 1985 óta tan­székvezető, Írása „a hatalom és erkölcs közötti egység kialakulásának, pontosabban ellentétük felszá­molódásának” legalább fél évezredes klasszikus témájával foglalkozik. Pontosabban az­zal, mik ennek az esélyei „a rendszerváltozást követő átme­neti korszakban”, amikor (újó­lag) ez vált az egyik „legége­tőbb problémává”. Még pontosabban, a „hata­lom” és az „erkölcs” közötti, „egyébként nagyon nehezen meghatározható egyensúly hiá­nya”. Ebben önmagában nin­csen semmi „problematikus”. Annál inkább zavarba ejtett vi­szont Hamza Gábor végkövet­keztetése. Mielőtt megindokol­nám miért, idézem: „Mi teszi, vagy inkább teheti lehetővé ennek az ellentétnek (ti. a hataloménak és az erköl­csének­ a feloldását? Minde­nekelőtt a politikában részt ve­vők morálja, erkölcsének kifo­gástalansága. Ennek nyilván­valóan akadályát jelenti az, hogy sok esetben csupán elvben ismerik el a politikai »elit« tag­jai az erkölcsi értékek abszolút prioritását. Igen problematikus ebben az összefüggésben az, hogy nincs semmi garancia, ép­pen a politikai demokráciából adódóan, arra, miszerint huza­mosabb időn át lesz mód a ha­talom akár a kormány, akár pedig az ellenzék oldalán való gyakorlására. Ez óhatatlanul - legalábbis tendenciaszerűen - az erkölcs háttérbe szorulásá­hoz vezet. (...) Reményt az ad­hat, hogy most már van, illetve lesz mód azok hatalmi pozíció­ba juttatására, akik (...) a hata­lom és az erkölcs feltétlen szükségességét vallják. ” Eleddig avíttas társadalom­bölcseleti közhelynek véltem, hogy a politika minden idők­ben valamilyen érdekek érvé­nyesítésének (egyénieknek, cso­portosaknak, közösségieknek) a szférája. Még akkor is, ha ezek nem, vagy nem közvetlenül anyagiak, illetőleg ha azok ugyan, de felszíni megjelenési módozataik „spirituálisak” (vallásiak, intellektuálisak, művésziek-kulturálisak, erköl­csiek). A félreértések elkerülése végett, ez nem holmi marxi le­lemény, a gondolat lényegét ő is „készen kapta”, legföljebb új (XIX. századi) módon értel­mezte. Másfelől, olyan, e száza­di nem marxista gondolkodók is evidenciaként kezelték, mint Max Weber, Georg Simmel és szinte megszámlálhatatlan tár­suk. Ilyen bölcseleti-politikatu­­dományi-szociológiai előzmé­nyek után, és minden bővebb kifejtés nélkül miként kell érte­nünk Hamza professzornak azt az ex cathedra kitételét, hogy „az erkölcsi értékek abszolút prioritásának” a politikai elit részéről való gyakorlati elisme­rése az előfeltétele minden hi­teles, vagyis a hatalom és az er­kölcs közötti konfliktus meg­szüntetésére képes politikának? Azonban még ennél is „prob­lematikusabb” e tétel napja­inkra való aktualizálása. Az (általam kiemelt) további citá­tumot én úgy értettem (úgy is értelmezhetőnek tartom), hogy „az erkölcsi értékek abszolút prioritását” Hamza Gábor sze­rint egy olyan politikai sziszté­ma szavatolná hathatósabban, amelyben ezeknek az „abszolút értékeknek” a letéteményesei (az „elit”) huzamosabban tart­hatják kezükben a hatalmat, mint a demokráciában. Amely­nek, az elmúlt évszázadok tör­ténelmi tapasztalatai szerint, az egyik lényegi ismérve, hogy a hatalom birtokosai meghatá­rozott ciklusokként váltogatják egymást. „Huzamosabban” kormányok, pártok, „politikai elitek” egyike-másika csak ak­kor gyakorolhatja a hatalmat, ha ennek lehetőségétől antide­mokratikus eszközökkel meg­foszt másokat. Vagyis csak ak­kor, ha bármi néven nevezendő diktatórikus állapotokat vezet be. Úgy kellene tehát értelmez­nünk Hamza Gábor szavait, hogy az „erkölcsi értékek ab­szolút prioritásának” a gyakor­lati érvényesüléséhez a legked­vezőbb terep valaminő monolit hatalmi elit „huzamos” időn keresztüli uralma a társadalom egyéb csoportjai és rétegei fö­lött? Amivel e szövegrészletben végképp nem tudtam mit kez­deni, az ennek utolsó mondata. Hogyan kell értenünk, hogy „most már van, illetve lesz mód azok hatalmi pozícióba juttatá­sára, akik (...) a hatalom és az erkölcs feltétlen szükségességét vallják”? Kik-mik ők? Hamza válasza nem elvont és időtlen bölcselkedés, hanem a mi mai politikai dilemmáinkat firtató körkérdésre adott válasz. így nem jogosulatlan nyíltan rá­kérdezni: szerinte erre az er­kölcs és hatalom közötti idilli kapcsolatra melyik párt (pár­tok) „adhatnak reményt” nap­jainkban­­ egy évvel az újabb választások előtt? Persze, Hamza Gábor, a ró­mai jog professzora a szakem­ber, én csupán laikus publicista vagyok. De tanulékony, így tű­kön ülve, izgatottan várom esetleges félreolvasatom szak­szerű kiigazítását. Könczöl Csaba Várunk minden kedves látogatót a 2. Nemzetközi Fegyver-, Horgász-, Vadászkiállításon és Vásáron 1993. április 28.-május 2. 10°0-1900-ig a BNV KIV, K20 pavilonjaiban. A kiállítás ideje alatt az alábbi programok kerülnek megrendezésre: - íjász és terepjáró bemutató naponta kétszer, - futóvadlövészet minden nap folyamatosan, - horgászverseny május 2-án szombaton. Vidéki látogatóink részére 50%-os MÁV utazási kedvezményt biztosítunk a helyszínen! Szeretettel várja az érdeklődőket a

Next