Népszabadság, 1993. április (51. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-28 / 98. szám
16 NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA 1993. április 28., szerda Dzsesszfestők a pincében Kristóf, a Kánaánból származó, akit Szentnek is neveznek, még pogánynak született, és Repreusnak szólították őt a hozzá közel állók. Christophorus, vagyis Krisztushordozó csak később lett, miként vértanú is csupán a legvégén, de előbb még királyt szolgált, majd ördögöt, mert ő, mint afféle nagy erejű óriás, mindig a leghatalmasabbaknak szegődött szolgálatába. Igazi hírét a már említett Krisztus-hordozás alapozta meg, amikor is karjában vitte át egy folyón a gyermek megváltót, így aztán nem lehet véletlen, hogy hosszú évszázadokon keresztül a vízen járók és az úton lévők vetették minden reményüket Kristófba. Az sem tekinthető csupán a gyarló emberi elme önkényének, hogy a többek közt a budafoki Kossuth Lajos utcából is nyíló pincerendszert, amelynek labirintjain át egyenest a dunai rakodópart kövei közé juthat az ember, éppen Szent Kristóf Pincének keresztelték - anno ugyebár, és mindezek után már semmi különös nincs abban, ha a pincében működő Dzsessz Galéria is erre a névre hallgat. * A mester ihlette, a többség sörre vár, lábával veri a ritmust, vagy feleségét, ezt a kissé hangosra sikeredett és enyhén szalonspicces, mégis bájos asszonyt csitítgatja, netán pezsgőt rendel, esetleg kéjesen hátradől, nadrágszíját kieresztve lazít egyet a lelkén, míg a színpadon zenészek dolgoznak napi bérükért, jó mesteremberhez illő átéléssel és az illúzió szentségére gondosan ügyelve, mert performance-ot csak komolyan és szépen, és ugyan hol vannak már a hatvanas évek vadon termő kísérletei, az egyidejűség és a jelenvalóság utolsó nagy happeningjei, bizony rég elfújta őket a szél, ami maradt, alig kendermagnyi álom csupán vagy üres ollócsattogtatás legfeljebb, mert ez már munka, sőt kereső foglalkozás, a valami valahol elveszett modernnek!?) - álcázott maszatolása, színekké oldott formátlanság és sörhabbal oltott egykedvűség, a mindegy csak Budweiser legyen hangulatának mindennapi megnyilvánulása. * Mégis bátor, legalább kiállás, ha nem is kiállítás értékű a nyílt színi festés, a kétségkívül míves, bár kottából játszott „jazz”, s itt a zenészek felsorolása is illendő, szóval a Deseő Csaba hegedűs, Kőszegi Imre dobos, Berkes Balázs bőgős és György Ákos zongorista alkotta együttes által előadottakra elővezetett improvizáció: Urbán György és Gyémánt László keze nyoma. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy mikoron újmódi kolduló rendek - másként alapítványok - veszik át a régiek helyét és szerepét, a kocsmába költöző galéria, a folyékony kenyér és képlékeny cirkusz eme terrénuma a túlélés és művészetpártolás egyik - eddig nálunk kevéssé taposott - útja lehet. F. J. Gyémánt László „improvizál” RÉDEI FERENC FELVÉTELE A HATÁROKON KÍVÜLRŐL Az asszimiláció útjai Itt, Európa középső és keleti felén, a természetes asszimiláció kérdése évszázadok óta aktuális. (Sajnos, időszerű még manapság is, sőt szomorúan tapasztalhatjuk, hogy egyre égetőbb probléma az erőszakos elnemzetlenítés különféle álcákban vagy nyíltan jelentkező tendenciája, de az más téma...) Ugyanakkor a folyamatot vagy túlságosan személyes vetületben, máskor pedig inkább általánosság szintjén ismerhetjük. Ezért érdekes minden olyan tanúságtétel, amely bármely változatban rávilágít az indítékokra és a folyamatra. Külön izgalmas annak a megismerése, hogy az eredeti nemzeti hovatartozásból mily hagyományok őrződtek meg, miként egyesültek ezek a vállalt új közösség kultúrájával. Persze, a természetes asszimiláció alanyait lehet „nemzetárulóként” megbélyegezni, a másik oldalon pedig szüntelenül éreztetni velük „idegenségüket”, netán azt, hogy „befurakodtak”, tehát „nemzetidegen elemek” - a két megközelítés között lényegileg semmilyen különbség nincsen ám ez csupán a nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus, hanem ennél is rosszabb politikai mozgalmak erősödéséhez vezet, és mindenkor másfajta, eredendően szociális kérdések elleplezését szolgálja. Sebestyén Mihály példázata A marosvásárhelyi Látó márciusi számában jelent meg Sebestyén Mihály „történelmi beszélye 1865-ből”. A szerző az irodalomban mindenképpen ifjúnak számít, történészként azonban jelentős teljesítményt mutathat fel, mintegy folytatva édesapja, Spielmann József, a neves orvostörténész örökségét. A Kiddúsín - ez a beszély címe - voltaképpen esszébe foglalt családi krónika. (Különben nyilván szerkesztői felkérésre születhetett, mivel a Látónak ez a száma tizennyolc író - idősebb és ifjabb egyaránt található közöttük - vallomását közli a családi hagyományokról.) A családi krónika pedig éppen az asszimiláció pillanatát rögzíti (mellőzve a múlt tragikus fordulatait, például a deportálást), úgymond, „a napfényes vonulatot”. Egy esküvő története ez, a kioldásíné, amely a jelzett esztendőben Marosvásárhelyt történt meg. A család már beilleszkedett a környezetbe, tartós társadalmi helyzetet vívott ki magának. Az örömapa 1848- ban huszár is volt, és csupán furfangjának köszönhette, hogy ennek következményeit elkerülhette, merthogy a következmények többfélék voltak, és bizony a békés és jóságos Ferenc József uralma is úgy kezdődött - mint ismeretes -, hogy előbb a lehető legnagyobb kegyetlenséggel számolt le igazi és vélt ellenfeleivel. A másféle következmény viszont éppen a természetes asszimiláció felé mutatott, hiszen Czudik Sándor huszársága egyszersmind azt jelentette, hogy a magyarság ügyét érezte magáénak. Most pedig az esküvőre, amelyen kínosan betartja vallása (és már nem nemzete!) szokásait, vendéget vár. Még ősei szigorúan meghatározott pózába merevedve, de már igazodva egy másik hagyomány értékrendjéhez. Metovich professzor úr hivatalos az esküvőre. Egy magyarrá lett zsidó család már nemcsak a saját körében ünnepel, hanem együtt mindazokkal, akiket fontosnak tart, tisztel a másik vallások vallói közül. Tudjuk: a szokások hatalma még öröklött reflexként tovább él. De a választás megtörtént. A születendő gyermekek már a magyarság kultúrájában, viselkedésében, sőt temperamentumában növekednek fel. Belgrádtól Vilniusig A pozsonyi Kalligram márciusi száma előzetest közöl a Kalligram Kiadónál előkészületben lévő Kételyek kora című Danilo Kis-kötetből. Éppen egy interjút, amelyben Danilo Kis - a sajnos, korán elhunyt szerb írástudó - származásáról, környezetéről beszél. „Édesapám Nyugat-Magyarországon született, amely abban az időben a kettős monarchia kötelékében volt. Talán a beolvadás vágyától ösztönözve 13 éves korában magyarosított. A kereskedelmi akadémiát Szombathelyen, annak a Virág úrnak a szülővárosában végezte el, aki Joyce úr kegyelméből később Blum néven válik ismertté. Egynéhány sikertelen üzleti vállalkozás után apám a vasútügyi minisztériumban helyezkedik el, ahol a a főfelügyelőségig viszi.’* Édesanyja montenegrói volt, aki „miután Magyarországra, idegen környezetbe szakadt, amelynek nyelvét sohasem sajátította el teljesen, elsősorban azért verselt és mesélt, hogy mérhetetlen magányát enyhítse. Meg aztán azért is, gondolom, hogy megőrizzen bennem valamennyit a maga hagyományaiból, nehogy elidegenedvén anyanyelvemtől elidegenedtem tőle is.” Odahaza kizárólag szerbül beszéltek, a szülők felváltva használták a társas érintkezésben a magyart és németet, Kis azonban szerb iskolába kezdett járni a végzetes „hideg napok” esztendejében, és éppen Újvidéken. Aztán szerb író lett, és francia nyelvű egyetemi tanár, magyar költők, többek között Radnóti szerb tolmácsa. Életében többször kétségbe vonták a szerb nemzethez való tartozását, franciaországi vendégprofesszorsága amolyan előkelő száműzetésként is érthető. A természetes asszimiláció jellegzetes példája az ő életműve, amely - természetesen - minden kétséget kizáróan a szerb irodalomtörténet része, viszont a magyar indíttatások, a származás emlékei kitörölhetetlenül benne vannak. A jelen törése Ahogyan orosz író az a Vilniusban élő Grigorij Kanovics is, akinek egy cseh fordításban frissen megjelent regényéről tudósít a pozsonyi Irodalmi Szemle áprilisi száma. „Többszörösen kisebbségi sorsot él meg: a litvánok szemében zsidó, az oroszok szemében litván, a zsidókéban orosz.” Ez a regénye, amelyről szó van (A rabszolgák nem léphetnek be a paradicsomba) éppen arról szól, hogy az ember a természetes asszimiláció során beilleszkedik az új közegbe, sőt sikereket ér el, de azért a hagyományok kísértenek. Ezt letagadni értelmetlen, sőt tudati károsodást eredményez: a jellem törését. (Nem elfelejtendő, mert bizony annak idején elfelejtettük, hogy Grigorij Kanovicsnak, Árvay János kiváló fordításában két könyve is megjelent magyarul Gyertyák a szélben és A bolondok könnyei és imái címekkel, amelyeknek tematikája hasonló.) E. Fehér Pál A demokrácia - a bűn melegágya? A Magyar Szemle című társadalomelméleti folyóirat eredetileg a két világháború között alakult, igen színvonalas, jobbára konzervatív beállítottságú szerzőgárdával. Alapítója és egyben a szerkesztőbizottság elnöke gróf Bethlen István volt. Akkori működésének a világháború vetett véget. Új folyama - lényegében az MDF társadalomtudományi folyóirataként (bár ez impresszumában nincsen föltüntetve) - tavaly indult meg. Irányzatosságát a külön jelzés nélkül is mutatja, hogy főszerkesztője Kodolányi Gyula, a miniszterelnök személyes tanácsadója, szerkesztője Czakó Gábor író-politikus. Legutóbbi, márciusi számában jelent meg a Magyar gond és remény címmel tavaly közzétett szerkesztőségi körkérdésre adottt válaszok negyedik része. Bár a tartalmában is, küllemében is igényességre törekvő folyóirat éppúgy, mint a körkérdésre adott több válasz, megérdemelne tüzetesebb elemzést, ez nem egy napilap feladata - és talán még korai is. Mindössze egyetlen olyan írásra, annak is főleg egy nekem enyhén kifejezve is többértelmű passzusára térek ki, amelyről nagyon szeretném hinni, hogy rosszul értem-értelmezem. A körkérdésre adott eme válasz szerzője Hamza Gábor egyetemi tanár. A folyóirat ennél bővebbet róla nem közöl, de egyéb forrásokból személyéről tudható: 1949-ben született, 1972-ben végzett az ELTE jogi karán, de eközben, és itteni tanulmányai végeztével is több nyugat-európai egyetemen képezte tovább magát, 1984 óta egyetemi tanár, 1985 óta tanszékvezető, Írása „a hatalom és erkölcs közötti egység kialakulásának, pontosabban ellentétük felszámolódásának” legalább fél évezredes klasszikus témájával foglalkozik. Pontosabban azzal, mik ennek az esélyei „a rendszerváltozást követő átmeneti korszakban”, amikor (újólag) ez vált az egyik „legégetőbb problémává”. Még pontosabban, a „hatalom” és az „erkölcs” közötti, „egyébként nagyon nehezen meghatározható egyensúly hiánya”. Ebben önmagában nincsen semmi „problematikus”. Annál inkább zavarba ejtett viszont Hamza Gábor végkövetkeztetése. Mielőtt megindokolnám miért, idézem: „Mi teszi, vagy inkább teheti lehetővé ennek az ellentétnek (ti. a hataloménak és az erkölcsének a feloldását? Mindenekelőtt a politikában részt vevők morálja, erkölcsének kifogástalansága. Ennek nyilvánvalóan akadályát jelenti az, hogy sok esetben csupán elvben ismerik el a politikai »elit« tagjai az erkölcsi értékek abszolút prioritását. Igen problematikus ebben az összefüggésben az, hogy nincs semmi garancia, éppen a politikai demokráciából adódóan, arra, miszerint huzamosabb időn át lesz mód a hatalom akár a kormány, akár pedig az ellenzék oldalán való gyakorlására. Ez óhatatlanul - legalábbis tendenciaszerűen - az erkölcs háttérbe szorulásához vezet. (...) Reményt az adhat, hogy most már van, illetve lesz mód azok hatalmi pozícióba juttatására, akik (...) a hatalom és az erkölcs feltétlen szükségességét vallják. ” Eleddig avíttas társadalombölcseleti közhelynek véltem, hogy a politika minden időkben valamilyen érdekek érvényesítésének (egyénieknek, csoportosaknak, közösségieknek) a szférája. Még akkor is, ha ezek nem, vagy nem közvetlenül anyagiak, illetőleg ha azok ugyan, de felszíni megjelenési módozataik „spirituálisak” (vallásiak, intellektuálisak, művésziek-kulturálisak, erkölcsiek). A félreértések elkerülése végett, ez nem holmi marxi lelemény, a gondolat lényegét ő is „készen kapta”, legföljebb új (XIX. századi) módon értelmezte. Másfelől, olyan, e századi nem marxista gondolkodók is evidenciaként kezelték, mint Max Weber, Georg Simmel és szinte megszámlálhatatlan társuk. Ilyen bölcseleti-politikatudományi-szociológiai előzmények után, és minden bővebb kifejtés nélkül miként kell értenünk Hamza professzornak azt az ex cathedra kitételét, hogy „az erkölcsi értékek abszolút prioritásának” a politikai elit részéről való gyakorlati elismerése az előfeltétele minden hiteles, vagyis a hatalom és az erkölcs közötti konfliktus megszüntetésére képes politikának? Azonban még ennél is „problematikusabb” e tétel napjainkra való aktualizálása. Az (általam kiemelt) további citátumot én úgy értettem (úgy is értelmezhetőnek tartom), hogy „az erkölcsi értékek abszolút prioritását” Hamza Gábor szerint egy olyan politikai szisztéma szavatolná hathatósabban, amelyben ezeknek az „abszolút értékeknek” a letéteményesei (az „elit”) huzamosabban tarthatják kezükben a hatalmat, mint a demokráciában. Amelynek, az elmúlt évszázadok történelmi tapasztalatai szerint, az egyik lényegi ismérve, hogy a hatalom birtokosai meghatározott ciklusokként váltogatják egymást. „Huzamosabban” kormányok, pártok, „politikai elitek” egyike-másika csak akkor gyakorolhatja a hatalmat, ha ennek lehetőségétől antidemokratikus eszközökkel megfoszt másokat. Vagyis csak akkor, ha bármi néven nevezendő diktatórikus állapotokat vezet be. Úgy kellene tehát értelmeznünk Hamza Gábor szavait, hogy az „erkölcsi értékek abszolút prioritásának” a gyakorlati érvényesüléséhez a legkedvezőbb terep valaminő monolit hatalmi elit „huzamos” időn keresztüli uralma a társadalom egyéb csoportjai és rétegei fölött? Amivel e szövegrészletben végképp nem tudtam mit kezdeni, az ennek utolsó mondata. Hogyan kell értenünk, hogy „most már van, illetve lesz mód azok hatalmi pozícióba juttatására, akik (...) a hatalom és az erkölcs feltétlen szükségességét vallják”? Kik-mik ők? Hamza válasza nem elvont és időtlen bölcselkedés, hanem a mi mai politikai dilemmáinkat firtató körkérdésre adott válasz. így nem jogosulatlan nyíltan rákérdezni: szerinte erre az erkölcs és hatalom közötti idilli kapcsolatra melyik párt (pártok) „adhatnak reményt” napjainkban egy évvel az újabb választások előtt? Persze, Hamza Gábor, a római jog professzora a szakember, én csupán laikus publicista vagyok. De tanulékony, így tűkön ülve, izgatottan várom esetleges félreolvasatom szakszerű kiigazítását. Könczöl Csaba Várunk minden kedves látogatót a 2. Nemzetközi Fegyver-, Horgász-, Vadászkiállításon és Vásáron 1993. április 28.-május 2. 10°0-1900-ig a BNV KIV, K20 pavilonjaiban. A kiállítás ideje alatt az alábbi programok kerülnek megrendezésre: - íjász és terepjáró bemutató naponta kétszer, - futóvadlövészet minden nap folyamatosan, - horgászverseny május 2-án szombaton. Vidéki látogatóink részére 50%-os MÁV utazási kedvezményt biztosítunk a helyszínen! Szeretettel várja az érdeklődőket a