Népszabadság, 1993. augusztus (51. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-14 / 189. szám

?? NÉPSZABADSÁG Vizsgálatot rendelt el a Népjóléti Mi­nisztérium a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem gaz­dálkodásával, pénzeszközeinek fel­­használásával kapcsolatban. A Nép­­szabadságban is foglalkoztunk az úgynevezett Bors-palota ügyével, amelynek kapcsán Szegeden vissza­élésről suttogtak. Más sajtótudósítá­sok a rektor szemére vetették, hogy az orvosegyetem rossz anyagi helyze­te ellenére Cadillacet vásárolt az egyetem mindenkori vezetője haszná­latára. Ezek a vádaskodások - vélemé­nyem szerint - az egyetemen belüli, de a kormányzati és az önkormányza­ti körökbe is átgyűrűző hatalmi harc részei. A sajtóban megjelent gyanú­­sítgatások célja dr. Fráter Loránd ra­diológus rektor megbuktatása. Fráter professzort a rendszerválto­zás által keltett megújulási igény emelte a rektori székbe. Támogatói akkor főként az orvosok és kutatók középnemzedékéből kerültek ki, a professzorok többsége kezdettől ellen­szenvvel figyelte Fráter doktornak az egyetem egészét érintő tevékenységét. A népjóléti miniszter kezdetben támo­gatta Fráter doktort, ahogyan minden új embert, akivel sikerült lecserélni valamilyen régebbi vezetőt. Első két­éves megbízatási idejének lejárta után, az egyetemi tanács javaslatára rektori megbízatását néhány hónapja hosszabbították meg újabb négy évre. A vele kapcsolatos - a sajtóhoz név nélkül eljuttatott vádak­­ csak a jég­hegy csúcsát képezik. Ezúttal magára a jéghegyre voltunk kíváncsiak. □ A szegedi pletykázók tudni vélték, hogy a Bors-palota adásvételi szerző­dését dr. Szabó Dezső, az orvosegye­tem korábbi gazdasági főigazgatója adta ki a sajtónak, hogy bosszút áll­jon, amiért a rektor eltávolította őt az egyetemről, mégpedig úgy, hogy csak az újságból tudta meg: nem tartanak tovább igényt a munkájára. Dr. Szabó Dezső ma a Tisza túlsó oldalán, a Gabonatermesztési Kuta­tóintézet gazdasági igazgatója, és azt mondja, nem szokása iratokat ellopni és szellőztetni. A bizonyítéknak szánt szerződések különben sem bizonyíta­nak semmiféle törvényellenes cselek­ményt. A Bors-palota ügye szerinte teljesen szabályos volt, nem tartja va­lószínűnek, hogy ezzel meg lehetne buktatni a rektort. Ami pedig az ő ki­rúgását illeti, azt nem az újságból tudta meg, hanem magától a rektor­tól, akivel még novemberben megbe­szélték a dolgot. Közös megegyezéssel és nem haraggal váltak el. - A rektorral nem egyformán ítél­tük meg az egyetem gazdasági ügyeit - mondja Szabó Dezső. - Neki akkor az volt a kívánsága, hogy az egész gazdasági vezetőség álljon föl a szé­kéből, mert hozni akart egy új em­bert, aki a saját stábjával fog neki a munkának. A főkönyvelő már koráb­ban távozott, a főmérnök nagyjából akkor, amikor én. A rektor úr akara­tát tudomásul vettem, és noha az új­ságok akkor is botrányt szimatoltak, nem nyilatkoztam senkinek. Nem ki­abáltunk se kígyót, se békát egymás­ra, csak elváltak az útjaink. □ A Tisza-parti klinikák padlásteré­ben nővérszállásokat rendeztek be. A nővérek meglehetősen rossz körülmé­nyek között laknak ott. Ez a helyzet hosszú távon gondot jelentett az egyetemnek. Megoldásnak kínálko­zott a kiürített öthalmi szovjet lakta­nya, amit a Déli Hadseregcsoport ki­vonulása után fölajánlottak az egye­temeknek. - Hivatalba kerülésem idején rövid ideig hurráhangulat uralkodott, hogy majd a volt szovjet laktanyában lesz­nek a kollégiumok, a nővérszállások - mondja dr. Fráter Loránd. - Ez csak addig tartott, ameddig az érintett egyetemi vezetők ki nem mentek a helyszínre, és körül nem néztek, hogy mit hagytak maguk után a szovjetek. Az elsők között voltam, akik belát­ták, hogy ez csak akkor működne, ha az egyetem mindenestől kivonulna arra a területre, ami azonban olyan horribilis összegbe kerülne, hogy az elkövetkező évtizedekben erre bizto­san nem lesz pénz. A szegedi polgár­­mester is ellenezte, hogy az egyetem kivonuljon a városból, hiszen a Bel­város hangulatát az itt tanuló renge­teg fiatal adja meg. Annak pedig nincs értelme, hogy egy-két tanszék kiköltözzék, a többi itt maradjon, hi­szen a városszéli laktanyához a közle­kedés sem megoldott, és nem is lehet­ne gazdaságosan megoldani. - Hogyan függ ez össze a Bors-ház ügyével? - Megoldást akartunk találni nem­csak a nővérszálló és a kollégium gondjára, hanem a posztgraduális képzésben részt vevők átmeneti lakás­igényére is. Látszott ugyanis, hogy a város nem tud segíteni. Elvileg szóba jöhetett volna, hogy fölhúzunk egy teljesen új épületet, ez olcsóbb is len­ne, mint egy meglévő ócska házat fel­újítani, de olyanok voltak a pénzügyi szabályok, hogy új beruházásra nem lehetett pénzt szerezni, felújításra azonban igen.­­ A vádak szerint a városi tanács egykori vezetői ingyen is odaadták volna a felsőoktatási intézményeknek a Bors-házat. Az orvosegyetem veze­tőségének azonban akkor nem kellett. - Igen, csakhogy az az előző veze­tőség volt. Engem 1991 nyarán nevez­tek ki, a Bors-házat pedig már 1990 végén eladta az új önkormányzat egy budapesti kft.-nek. Akkor, amikor még szó sem igen esett róla, hogy be­lőlem valaha rektor lesz. Hallani hal­lottam róla, hogy árulják ezt az in­gatlant 10 millióért, de hogy már el is adták, azt csak akkor tudtam meg, amikor elkezdtem érdeklődni iránta. Kiderült, hogy szállodát szerettek volna kialakítani belőle, de közbejött a jugoszláviai háború, és úgy gondol­ták, Szegeden egy ideig nem lesz elég vendég - túl akartak adni rajta. Mondtam, hogy 10 millió forint az egyetemnek sem olyan túl nagy összeg, de elém tettek egy papírt, amelyben az Igazságügyi Minisztéri­um hivatásos szakértője 65 millióra értékelte az ingatlant. Elkezdtünk al­kudni, végül 40 milliót fizettünk érte. A ház a vasútállomás környékén, olyan helyen van, amely beleillik az egyetemi negyed bővítésének tervébe. - Vagyis nem a városszéli volt szovjet laktanyával akarják bővíteni épületeik, intézményeik rendszerét - vetem közbe. - Irreálisnak tartom, hogy ott be­látható időn belül egyetemi campus legyen. - A névtelen gyanúsítók szerint in­dokolatlan volt a vásárlás, mert idáig sem tudták felújítani az épületet. Szerintük ebben ön egyedül, az egye­temi tanács hozzájárulása nélkül döntött. - Az egyetemi tanács többször is tárgyalta, végül pedig megszavazta a vásárlást. A 40 millió forintot az egyetem saját bevételeiből fizettük ki, nem pedig a költségvetési támogatás­ból. A vásárlás előtt konzultáltunk a Népjóléti Minisztérium és a Pénzügy­minisztérium illetékeseivel, akik az­zal a feltétellel támogatták a dolgot, ha az egyetem a saját bevételeiből fi­zeti a vételárat. Készült egy terv arra, hogy mennyibe kerülne a felújítás. A végösszeg 160-170 millió forint volt, és amikor az adásvételi szerződést aláírtuk, reális lehetőségnek látszott, hogy három év alatt, szintenként fel tudjuk újítani a házat. Időközben azonban a felújításra felhasználható pénz is kevesebb lett, de ha ennek tu­datában kellett volna meghozni a döntést, akkor is a megvásárlás mel­lett szavaztam volna.­­ Az önt gyanúsítók szerint az In­­noinvest Kft.-vel összejátszva ön ré­szesült a Bors­ház régi és új árának 30 millió forintnyi különbözetéből. - Nekem csak aláírási jogom van, a részletekkel a gazdasági igazgató fog­lalkozott, aki átutalta a pénzt a Bors­ház korábbi tulajdonosainak. Hogy az Innoinvest Kft. mit csinált a pénzzel, azt tőlük kellene megkérdezni, de föl­tételezem, hogy valamilyen számvitel ott is létezik. Még egy magánember részéről is nehezen tartanám elkép­zelhetőnek, hogy csak úgy elkezdi osztogatni a pénzét. Zárójelben jegy­­zem meg, hogy én itt az egyetemen a mosdóba sem tudok úgy elmenni, hogy legalább hárman ne néznék, mit csinálok. Ha semmi más nem, ez a szituáció akkor is visszatartott volna. Egyébként én korábban 30 évig egy helyen dolgoztam az egyetemen, és arról voltam híres, hogy nemcsak nem kérek, de nem is fogadok el pénzt. Er­re ön mondhatja, hogy biztosan na­gyon ravasz voltam, és 30 évig vártam a nagy alkalomra, hogy majd egyszer­re szakajtsak tízmilliót. Nekem vi­szont az a válaszom, hogy ha én há­rom évtized alatt naponta elteszem azt a pénzt, amit eltehettem volna, akkor most megvolnának ezek a mil­lióim, de más ember lennék. □ A Csongrád Megyei Rendőr-főkapi­tányság gazdaságvédelmi osztálya megvizsgálta a hozzájuk eljuttatott dokumentumokat, és nem indított nyomozást, mivel bűncselekmény gyanúja nem merült fel. □ Dr. Fráter Lorándot egyfolytában támadják, amióta csak mozgalmat in­dított az orvosegyetemi viszonyok megreformálására. A vádaskodók mindig a nevük elhallgatását kérik, nyíltan nem nyilatkoznak a sajtónak. - Kisgyermekkorom óta szélsősé­ges reakciókat váltok ki az emberek­ből - mondja a rektor. - Vagy nagyon ellenszenvesnek, vagy nagyon rokon­szenvesnek találnak. A rektorral kapcsolatban többen emlegetni szokták azokat, akik azóta mentek el az egyetemről, mióta dr. Fráter Loránd az első számú vezető. Az informátorok azt sugallják, hogy a rektor elűzi a kiváló szakembereket az intézetek éléről. Csakhogy akiket példaként fel szoktak sorolni, sokkal árnyaltabb okokból távoztak. Dr. Va­don Gábor, a Radiológiai Klinika egykori igazgatója, Fráter doktor egykori főnöke például önként ment el, s az érdemeit felsorakoztató köny­vet, amelyet búcsúzó sajtótájékozta­tóján kaptak az újságírók, az egyetem költségén adták ki. Dr. Süveges Ildi­kó, a nagyszerű szemsebész kivárta, amíg megszáradt a tinta a budapesti szemklinika igazgató professzori ki­nevezésén, csak utána tartott sajtótá­jékoztatót. Ott a professzornő el­mondta, hogy mindig a pesti klinikán szeretett volna dolgozni, akkor is el­ment volna, ha hívják, ha Fráter rek­tor előzőleg nem adott volna neki fe­gyelmit. A fegyelmit pedig azért kap­ta, mondja a rektor, mert szándéko­san túllépte a klinikája költségkere­tét. Ha valamire szükség volt, meg­vette, nem foglalkozott azzal, hogy a mulvább intézetvezetők emiatt az év vége felé esetleg azt sem kapják meg, amit a különféle pénzodaítélő testüle­tek megszavaztak a számukra, így Süveges professzornő azt bizonyítot­ta, hogy szemesnek áll a világ, és mindig az jár jól, aki fölrúgja a pénz­osztási alkukat. Dr. Fráter rektorválasztási ellenfe­lét, dr. Karácsonyi Sándor sebészpro­fesszort a saját beosztottai is lesza­vazták a klinikai igazgatóválasztá­son. Dr. Dobozy Attila, a népszerű bőrgyógyászprofesszor úgy jelent meg a sajtóban, mint akinek remeg a kezé­ben a kávéspohár a rektor terrorja miatt - ehhez képest nemrégiben ne­vezték ki általános rektorhelyettessé. A rendszerváltozás előtt állandó volt a panasz az egyetemeken, hogy a tanszékvezetői állás életfogytig szól, túlkoros professzorok keresztbe fek­szenek a fejlődés útjában, és senki nem meri fölvállalni a frissítéshez szükséges személyi döntéseket. A sze­gedi orvosegyetemen nemrégiben hoztak döntést arról, hogy a pro­fesszorok nyugdíjkorhatára 65 év, amit csak az egyetemi tanács döntése alapján lehet meghosszabbítani, és csak két ízben, maximum 7­0 éves ko­rig. Amikor a döntés megszületett, föl­erősödött a kórus, hogy itt kinyírják a nemzetközi tekintélyeket, lám, mi történt, Csillik Bertalan anatómia­professzorral is. - Nagyon nehéz nekem Csillik pro­fesszorról konkrétan beszélni - mond­ja dr. Fráter Loránd. - Én akkor vol­tam hallgató, amikor ő hazajött Ame­rikából. Mindannyiunkat lenyűgözött a tudósi és előadói teljesítménye. De én hallottam őt nemrégiben is előadni - igen nagy távolságra egykori önma­gától. Azt mondják nekem, antihumá­­nus dolog volt őt elmozdítani a kated­ráról, hiszen micsoda múltja és micso­da érdemei vannak. De ha egy hajlott korú emberrel ilyen módon vagyok humánus, az egyben azt is jelenti, hogy több száz hallgatóval antihumá­­nus vagyok, hiszen nem tanulják meg jól az anatómiát, és ennek esetleg a maj­dani betegek látják a kárát.­­ A korábbi rend­szer gazdasági ésszerűtlenségeinek fölszámolása jelszó­nak igen népszerű, de érdekeket is sért­het. Mi van olyan­kor, ha ez bekövet­kezik? - Kimegy az em­ber, mint rektor va­lamelyik klinikára és talál ezer WC-ke­­fét egy szobában. Kérdi, mire kell mindez. Azt felelik, hátha eltörik éjsza­ka. No jó, mind­annyian tudjuk, mennyire lelkesen cserélik a kefét, ha eltörik éjszaka. Nem is lenne gond, ha nem volna minden kanyarban egy ilyen raktár, talán óva­tosságból, talán nemtörődömségből. Ezek a raktárak tele vannak fölösleggel. Nemcsak kefével, hanem vattával, kötszerrel. Itt egy csomó ember él évtizedek óta bej­ára­­­tódott szokások között. A szívsebé­szet egyik raktárában csaknem 70 milliónyi anyag van. A fele lejárt, a másik feléről nincs nyilvántartás. Le van benne kötve az egyetem pénze. Amikor a műveseosztályt meg­próbáltuk kihozni abból a szörnyű alagsori helyiségből, amelyikben ko­rábban volt, szétnéztünk az új klini­kán. Találtunk az ötödik emeleten egy teljes folyosónyi osztályt, ahol a klimatizált kórtermekben húszéves kórlapok, székek és ágyvégek voltak bezárva. Ez egy kis birodalom, és amikor ide beköltöztetjük a művese­osztályt, akkor ez egy más nézőpont­ból nem egyéb, mint hogy valakinek a birodalmából egy darabot lehasítot­tunk.­­ Azt is gyakran felhozzák ön el­len, hogy lábbal tiporja az intézmé­nyek autonómiáját. Nem tartozik-e az intézményi autonómia körébe, hogy ha egy intézményvezető úgy akarja, ott a plafonig érhessenek a WC-kefék? - Ez az autonómia ebben a formá­jában nem autonómia, hanem kiski­­rályság. Azt jelenti, hogy engem csak a birodalmacskám határáig érdekel­nek a dolgok. A Price Waterhouse végzett egy vizsgálatot nálunk, és - egyebek mellett - megállapította, hogy a klinikák és az elméleti intéze­tek közt gyakorlatilag semmiféle kommunikáció nincs. A klinika elkez­di a saját laboratóriumát építeni, ho­lott 50 méterre ott a másik. - Mégis, úgy tűnik, hogy ön min­dent szívesebben dönt el egy személy­ben, mint hogy az­ intézetvezetők vé­leményét figyelembe venné.­­ Elképzelhetetlen, hogy úgy os­szuk el a pénzt, hogy mindenki egyenlően kapjon, mert azt lehet a legrosszabbul felhasználni. De ami­kor megkértem a klinika- és intézeti igazgatókat, hogy állítsák össze ők a listát, hogy a kevés pénzből kinek mennyi jusson, akkor nem voltak haj­landók egymással veszekedni, és föl­vállalni a közös döntés felelősségét. Az lett a vége, hogy ők nem szólnak bele, döntsön a rektor, akkor legalább van kit szidni. □­ ­ Van egy mozzanat, amely nem il­leszkedik az eddig elmondottakhoz. Miért vesz a rektor a maga használa­tára Cadillacet, amikor a klinikákon már gyógyszerre sem jut pénz? - Ez két különböző kérdés. A Ca­dillac az egyetem stratégiai fejleszté­sének a része, a gyógyszerből pedig éppen azért lett ügy, mert megszigorí­tottuk az eddigi ellenőrizetlen és pa­zarló felhasználást, ami sokakat érzé­kenyen érintett. - Hogyan kerül a Cadillac a straté­giába? - Fel kellett ismernem, hogy sem az állami költségvetés, sem a társada­lombiztosítás nem lesz belátható időn belül olyan helyzetben, hogy finanszí­rozza mindazt, amit az orvosegyete­men égetően szükséges volna megva­lósítani. Rájöttem, hogy a beruházá­sok ügyében csak a magángazdaságra támaszkodhatom, mert egy privati­zált szféra számára az egészségügy és a felsőoktatás nagy és biztos fogyasz­tónak számít. Olyannak, amelynek a fejlesztésébe megéri 100 milliókat be­fektetni - hogy aztán majd ki lehes­sen szedni belőle. Eddig csaknem egymilliárd forinthoz jutottunk hozzá az egyetem céljaira. A hét végén uta­zom Ausztriába. Körvonalazódik egy olyan, 15 milliárdos nagyságrendű hi­telkonstrukció, amelynél az egyetem is, a tőkések is jól járnak. De ezekben a menedzser körökben nem mindegy, hogyan jelenik meg az ember. Ehhez „öltözködtem hozzá” a Cadillac-kel, mert egy pillanatra megfeledkeztem az itthoni légkörről és gondolkodási módról. Hozzátartozik, hogy a Cadil­lac már másfél hónapja megvolt, de csak akkor csináltak ügyet belőle, amikor ellenőrizhetővé tettük a gyógyszerfelhasználást. - Erre miért volt szükség? - Korábban raktároztak gyógysze­reket az egyetemi gyógyszertárban, a klinikán és az osztályokon. Ott volt szabadon a szekrényekben, amelyekbe az nyúlt bele, aki akart. Vitték az or­vosok a magánrendelésükre, a nővé­rek, takarítók a családnak, rokonság­nak. Csak annyi változás történt, hogy most a klinikai gyógyszerész adja ki minden beteg szükségletére, névre szólóan a gyógyszereket, és utóbb meg lehet kérdezni a betegtől, hogy meg­kapta-e azokat. Az első hónapok után egyetemi átlagban mintegy 30 száza­lék a megtakarítás, ami évente több tízmillió forintot jelent, s ez az összeg bizonyára hiányzik valakiknek. - Ön nemrég egy szülés után, szep­­szisben elhunyt fiatalasszony ügyé­ben nyilvánosan kijelentette: nem kí­vánja eltussolni az orvosok által elkö­vetett hibákat. Nem lehet, hogy ez is erősítette ön ellen a támadásokat? - A hibát elkövető beosztott pro­fesszor tulajdonképpen enyhe megro­vást kapott. De az, hogy nem álltunk mellé, ahogyan az Magyarországon eddig gyakorlatnak számított, jelzés volt. A sajtó akkor éppen azt kifogá­solta, miért nem súlyosabb a bünte­tés. Meg lehetett volna abban az ügy­ben büntetni a professzor egyik be­osztottját is, de neki egy másik eset miatt akkorra már távoznia kellett a klinikáról. - Önt sokan Surján László emberé­nek tartják, a személye körüli botrá­nyokkal a KDNP elnökén is akarnak ütni egyet. Azt hallottam, a miniszter úr most sorsára hagyta önt. - Kezdetben sem voltam a minisz­ter úr embere. Azóta lényeges szak­mai kérdésekben, például a társada­lombiztosítási reform eredményessé­gét illetően eltér a véleményünk. De még ha úgy lenne is, ahogyan terjesz­tik: választások előtt egy pártelnök, miniszterelnök-jelölt kiállhat-e egy ilyen „botrányhős rektor” személye és reformelképzelései mellett? □ A riporter a rektor nézőpontját sze­rette volna szembesíteni az ellenfelei érveivel - de nem talált egyetlen em­bert sem, aki hajlandó lett volna nyil­vánosan kifejteni az ellenérveit. Dr. Fráter Loránddal korábban már két hasonló beszélgetés készült - a másik oldal hallgatása miatt nem jelentek meg. Ezúttal azért történik másként, mert úgy látom, a rektor ellenfelei a sajtót eszközként próbálják felhasz­nálni a hatalmi és egzisztenciális küz­delmeikhez. Olyan gépezetként, ami­be fölül beledobnak néhány fénymá­solt dokumentumot, alul pedig sarat kezd fröcskölni a megcélzott irányba. Márpedig a gépezet így nem akar működni. Tanács István Egy rektor össztűzben Átvilágítás 1897-ben HÉTVÉGE 1993. augusztus 14., szombat

Next