Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-08 / 236. szám
1994. október 8., szombat NÉPSZABADSÁG 52. évfolyam, 236. szám A KONZERVATIVIZMUS ESÉLYEI Hankiss Elemér írása arról, hogy van-e helye egy harmadiknak a politikai táncparketten Aggódunk az ellenzékért. Komoly, erős ellenzék nélkül, úgymond, sántít, s végül orra bukik majd a parlamenti demokrácia. Még a kormánypártok is gondterhelten ráncolják a homlokukat, gyógyulást kívánnak - bizonyára komolyan gondolják, amit gondolnak —, de persze azért nem lennének kétségbe esve 1998-ban, ha addig se sikerülne feltápászkodnia, önmagát megformálnia egy igazi ellenzéknek. A társadalom konzervatív beállítottságú harmadának nincs megfelelő politikai-parlamenti képviselete — mondják az ugyancsak aggódó politológusok —, következésképpen bizonyára lesznek majd kísérletek egy konzervatív jobbközép pártnak vagy tömörülésnek a kialakítására, és már figyelik, fürkészik, összehajol-e, összesúg-e egy-két magyar az ellenzéki pártok padsoraiban. Akárhogy is forgatjuk a dolgot, egy európai típusú konzervatív párt felállásának esélyei nem különösebben jók ma Magyarországon. Sok minden szól ellene a sikernek. Ami azonban nem azt jelenti, hogy a lehetetlenre vállalkoznának azok, akik tisztességgel és komoly szándékkal hozzálátnának a dologhoz. Érdemes hát közelebbről megvizsgálnunk a teendőket és az esélyeket. Variációk a konzervativizmusra Nincs könnyű dolga annak, aki manapság konzervatív politikusként akarja meghatározni magát. Se nálunk, se máshol a világon. A konzervativizmus annyi mindent jelentett már a különböző korokban és társadalmakban, hogy ember legyen a talpán, aki kiismeri magát ebben a nagy sokféleségben. El kell döntenie, hogy a késő tizennyolcadik századi, tizenkilencedik századi klasszikus angolszász konzervativizmus örökösének tartja-e magát, ahogy azt elsőként Edmund Bürke fogalmazta meg. Ennek legfőbb vonulata később, a tizenkilencedik században liberálkonzervativizmusként, a parlamenti demokrácia alapelveit már elfogadó szabadelvű konzervativizmusként fogalmazta újra magát. Magyarországon elsősorban a tizenkilencedik században voltak kiváló reprezentánsai, Széchenyitől és Dessewffy Auréltól Kemény Zsigmondon át Asbóth Jánosig (lásd Schlett István, Szabó Miklós és Tamás Gáspár Miklós tanulmányait). Vagy inkább de Maistre legitimista konzervativizmusa felé hajlik, amely az elmúlt években - elsősorban a francia újkonzervativizmus hatására - ismét népszerűvé vált azzal, amit a forradalmak és forradalmi eszmék társadalmat és civilizációt romboló hatásáról írt. Hogy időrendben haladjak, kínálkozik Novalis és Friedrich Schlegel, Chateaubriand, Coleridge és Wordsworth romantikus konzervativizmusa is, a maga természetkultuszával, a középkor, a nép, a népköltészet és a nemzeti múlt iránti nosztalgiájával, amely - tudjuk - nagy hatással volt a XIX. században és a XX. század első felében a közép- és kelet-európai nemzeti és népi, nép-nemzeti mozgalmak kialakulására. A Bismarck-féle szociálkonzervativizmus, a maga államkorporativizmusával, felülről szervezett reformjaival, tekintélyelvű államhatalmával, de egyben erős szociálpolitikájával újra és újra felmerül manapság is mint lehetséges megoldás. Óvatosan kell bánnia a részben Nietzsche hatása alatt kialakult úgynevezett „fiatal konzervatívok” eszméivel is, akik szemben elődeik hagyománytiszteletével és forradalomellenességével a konzervatív forradalmat hirdették meg, radikális antiliberalizmussal, antiparlamentarizmussal, rend- és elitmítosszal, az újrendiség meghirdetésével. Komoly gondot okozhat a választás a mai konzervativizmus angol-amerikai változata, az úgynevezett neokonzervativizmus és az európai kontinensen elterjedt kereszténydemokrata konzervativizmus (Németország, Ausztria, Olaszország, Hollandia, vagy a skandináv liberálkonzervativizmus, illetve parasztpárti konzervativizmus között. Az amerikai újkonzervativizmus még az európai liberálisoknál is erősebben hangsúlyozza az egyén jogait, a szabadpiaci verseny elvét és a terjeszkedő állam veszélyeit, és mindezt ügyesen ötvözi a hagyományos amerikai konzervativizmus romantikus nagyváros-ellenességével, rend és törvényesség elvével, a hajdani szigorú protestáns etika visszasírásával, nemzeti öntudattal. Az európai kereszténydemokrácia a késő huszadik századi szociálliberalizmus irányába mozdult el; az emberi személyiséget és az emberi jogokat szentnek és sérthetetlennek tekinti, de érzékeny a társadalmi igazságosság problémáira, társadalmi szerződést és egyetértést szorgalmaz, a laissez-faire és a szabad piacgazdaság elvével szemben a társadalom érdekében bizonyos fokig korlátozott piac elvét és gyakorlatát követi. Kínálkozik számára mint lehetőség, ámbár a mai nyugati konzervativizmus fővonulatán kívül esik és sok tekintetben anakronisztikus, a keleteurópai konzervativizmus is. A romantikába és a XIX-XX. századi nemzeti mozgalmakba visszanyúló népi-nemzeti konzervativizmus, demokratikus vagy tekintélyelvű, keresztény vagy szekuláris változatban, agrárius és/vagy populista, Duna-völgyi vagy irredenta, antikommunista vagy épp ellenkezőleg: népi-szocialista színezettel. Meg kellene még említenem az ugyancsak kelet-európai honosságú késő államszocialista konzervativizmust, a maga brezsnyevi ókonzervatív vagy kádárista újkonzervatív változatában. Túl jón és rosszon, forradalmi héven és utópián, a konzervativizmus több jegyét magán viselte mindkettő. De a forradalmi átalakulások és az erőltetett modernizáció közelmúltja miatt, s a lovas barbárokból oligarchákká vedlett új uralkodóosztály jöttmentsége miatt elhamarkodott volna minden további nélkül konzervatívnak nevezni őket. És így tovább. A választék, íme, széles. A választás azonban nehéz, mert egymástól gyökeresen különböző irányzatok nevezték magukat konzervatívnak az elmúlt kétszáz évben. Két út kínálkozik tehát. Egyfelől az, hogy a konzervativizmus valamelyik létező vagy létezett változatát alkalmazza valaki a mai magyar viszonyokra. Erre voltak - egyébként nem túlságosan sikeres - kísérletek az elmúlt években. Egy másik lehetséges út annak vizsgálata, hogy szükség van-e egyáltalán a mai magyar társadalomban konzervativizmusra. Ha igen, mik ennek az alapvető hozzáállásnak a legfőbb jegyei? Figyelembe véve a konzervatív hagyományok sokféleségét és ellentmondásosságát, kockázatos vállalkozás közös nevezőket keresni. Az alábbiakban, futólag, mégis erre vállalkozom, mert úgy vélem, itt az ideje annak, hogy politikai életünk alapfogalmait világosabban meghatározzuk és elkezdjünk gondolkozni azon, hogy a liberális, a szociáldemokrata és a konzervatív világszemlélet és politika külön-külön és együttesen milyen szerepet játszhat az épülő magyar demokráciában. Folytonosság és szerves fejlődés A konzervativizmus mint önálló világszemlélet és mint politikai mozgalom először a francia forradalommal szemben fogalmazta meg önmagát. A folytonosság, a fokozatos és szerves fejlődés gyakorlatát szegezte szembe a társadalom kialakult szöveteit, intézményeit, emberi életformáit s értékeit durván elpusztító radikális változásokkal. Fő vonulatainak máig is ez - a meglevőnek, a történelmi gyakorlat által már szentesítettnek, a hagyományosnak, a fokozatosan kialakulónak, a szervesen fejlődőnek az előtérbe helyezése - az egyik legfőbb meghatározó jegye. Ez a forrása társadalmi-politikai szerepének is. Mert az európai típusú társadalmak életében a folytonosság éppolyan fontos és nélkülözhetetlen elv, mint a változás szükségessége. A radikális, túl gyors, minden múltbelit lerombolni akaró reformista vagy forradalmi hév önmagában éppoly veszélyes, mint az adottat, a meglevőt változatlanul megőrizni, megmerevíteni akaró reakciós görcs. A konzervativizmus tehát, a maga burke-i tocqueville-i vagy hayeki megfogalmazásában fontos egyensúlyozó szerepet játszikjátszhat különösen olyan korszakokban, amelyekben felerősödött vagy akár radikalizálódott a múlttal való szakításnak, minden megújításának reformista vagy forradalmi átalakításának a szelleme. Ha ez igaz, akkor első pillantásra úgy látszik, hogy a konzervativizmusnak ma Magyarországon rendkívül fontos szerepe van vagy lehetne. Hiszen a történelmi folytonosság (értékes és társadalmat nyomorító vonulataiban egyaránt) többszörösen és élesen megszakadt az elmúlt fél évszázad folyamán. A történeti folytonosságnak ez a többszörös megszakadása azonban nemcsak lehetőséget és feladatot kínál a konzervativizmusnak, hanem egyben meg is nehezíti feladatát. Angolszász szerzők fejtegetik, hogy olyan országokban, ahol többször és hosszan megszakadt a társadalmi berendezkedés és lét folytonossága, mint például Franciaországban, ott a konzervativizmusnak csak karikatúrája jelenhet meg. A konzervativizmus magyarországi kísérletei az elmúlt négy évben - a maguk gyakran valóban karikaturisztikus és torz formáival - alátámasztják e nézetet. Bármennyire is szükség volna a folytonosságra, nincs olyan folytonosság, amihez kapcsolódni lehetne, így a konzervativizmus partra vetett halként tátog, nem tud mit kezdeni magával, nem tud mibe kapaszkodni, nem tud mit képviselni egy történeti folytonosság nélküli országban. Tapasztalatiság és konkrétság A történeti folytonosság hangsúlyozása mellett az is alapvető mozzanat volt a konzervativizmus kialakulásában, hogy már indulásakor a felvilágosodás radikális racionalizmusával szemben határozta meg magát. Később a XIX. és XX. század történeti és technikai racionalitásával, illetve a totalitarianizmusok világmegváltó, utópisztikus hiperracionalizmusával fordult szembe. A ráció elvont teóriáival a „történelem bölcsességét”, a világot mindenáron átalakítani akaró racionalitással az életet megérteni s pallérozni akaró gyakorlatot, a mesterségesen és mindenáron létrehozandóval az önmagától s önmagában növekvőt állította szembe. Burke „komplexitástézise” szerint, amelyet később sokan továbbfejlesztettek (többek között Hayek és Popper), az emberi lény - akárcsak a társadalom és a történelem - túlontúl bonyolult ahhoz, hogy az értelem, a maga egyszerű eszközeivel és képleteivel, csak úgy, minden további nélkül megragadja és a maga racionalitásának elvei alapján tetszése szerint alakítsa jövendőjét, megtervezze, ésszerű modellekbe szorítsa. Ezek a kísérletek újabb és újabb nagy válságokhoz, fölöslegesen sok emberi szenvedéshez, legutóbb Auschwitz és a Gulag gyilkos racionalitásához, az államszocialista kísérletek társadalmakat elpusztító utópiáihoz vezettek el. Az emberiség nem ezeknek a nagy terveknek köszönheti előrehaladását, hanem a szerény mindennapi munkának, a történelmi és társadalmi tapasztalatok fokozatos felhalmozódásának, a konkrét problémák és feladatok türelmes megoldási kísérleteinek, a sikerek, tévedések és önkorrekciók évszázados folyamatának. Hogyisne volna szükség ma Magyarországon egy ilyen józan intésre, a nagy tervek, programok veszélyeire való figyelmeztetésre, a tapasztalatok és állandó önkorrekciók fontosságának hangsúlyozására! Ma, amikor még épp hogy csak kiláboltunk a nagy és gyilkos utópiák romjai közül és most, amikor történetileg másutt kialakult politikai, társadalmi és gazdasági modellek, intézmények, formák sietős adaptálása folyik. Van, volna tere tehát itt is a konzervativizmusnak. A nehézségeknek azonban, amelyekbe beleütköznek, se szeri, se száma. Kelet-Európában oly nagy és veszélyes hagyománya van az antiracionalizmusnak és irracionalizmusnak, hogy még a racionalizmus túlkapásainak higgadt kritikája is veszélyes indulatokat kavarhat és vakvágányra futtathatja az országot. Másfelől, az évszázados késlekedés után nagy szükségünk van a viszonylag gyors megújulásra és Európához idomulásra, ezért a józan körültekintésre irányuló konzervatív intésnek nem föltétlen volna társadalmi foganatja. Illetve a társadalomban meglevő, haladásellenes és akár Európa-ellenes indulatokat erősíthetne föl. Rendkívül nehéz volna tehát a konzervativizmusnak ezt az üzenetét a megfelelő formában átadnia a társadalomnak. Ellentétben a liberálisokkal, nem hisz az emberek eredendő jóságában és józanságában, nem hiszi, hogy a társadalmi létnek az egyén és az egyének szabad küzdelme az alapja. Nem hisz abban, hogy a szabad individuumok szabad szerződésére épülhet föl a legjobb társadalom és állam. A történetileg kialakult, szerves közösségek - a család, a foglalkozási csoportok, rendek, felekezetek - és a hagyományos intézmények fontosságát hangsúlyozza. Ezekben találhatja meg az ember a helyét s önnön azonosságát, ezek a hagyományos értékek őrzői, ezek az esendő ember támaszai, a társadalom tartópillérei. Az elvont SZABADSÁG- nál fontosabbnak tartja a történetileg kialakult szabadságjogok sokféleségét. A szabadság és a szabadságjogok mellett a kötelességek és a kötelességtudat fontosságát is hangsúlyozza. Magyarországon ma meglehetősen zavaros a helyzet e téren. A törvénytisztelő, kötelességeit teljesítő és jogainak tudatában levő, az ország intézményeihez ragaszkodó, önmaga azonosságát és méltóságát a hagyományok alakította közösségekben megtaláló polgár gyakori jelenség volt a századfordulón. Ritkábban találkozhattunk vele a két háború közt. 1948 után pedig légüres térbe (ha ugyan nem internálótáborba, börtönbe) került, mert a kommunista diktatúra elpusztította körülötte a tradíciókat és az intézményeket, a közösségeket és a törvényes rendet. Ma pedig úgy érezheti, hogy egy hagyományok nélküli és eltömegesedő társadalomban, a jöttment újgazdagok és az elnyomorodó szegények társadalmában, a jogaikat, vágyaikat lobogtató s kötelességeikről megfeledkező barbárok társadalmában, sebtiben összetákolt, frissen mázolt intézmények között kell, kellene élnie. E mai társadalomnak persze éppen ezért volna szüksége polgári higgadtságra és méltóságra, az intézmények tiszteletre méltóvá válására és tiszteletére, az emberi közösségek kibontakozására, értékes hagyományok kialakulására. Ámde azt, hogy ezt a fontos és jó ügyet hogyan szolgálhatná egy konzervatív párt, ha egyáltalában szolgálhatná, még ki kellene találni. Közösségek és intézmények Szemben a liberalizmussal, a klasszikus konzervativizmus nem az egyénre, hanem a hagyományos közösségekre és intézményekre épít. Szkeptikus az emberrel szemben, esendőnek, kiszámíthatatlannak, önzőnek tartja (gyakran emlegeti vele kapcsolatban még az eredendő bűn doktrínáját is). «Hierarchia, autoritás A konzervativizmus elveti mind a szocializmus, mind a liberalizmus egyenlőségelvét. Nem tekinti az embereket egyformának és egyenlőnek. Különböző képességekkel, különböző családi és társadalmi környezetbe s hagyományokba születtünk bele - hirdeti -, következésképpen különböző társadalmi szerepek betöltésére vagyunk igazán alkalmasak, különböző szerepekben találhatjuk meg igazi önmagunkat és lehetőségeinket. (Folytatás a 21. oldalon)