Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

1994. október 22., szombat HÉTVÉGE. NÉPSZABADSÁG 3. A Cinecittán már csak a csoda segíthet Szakadt etiópok várnak statisztaszerepre az egykori római álomgyár előtt A Cinecitta M betűt formázó kapuja összetéveszthetetlen. Olyan szimbólu­ma az olasz filmgyártásnak, mint a Metro-Goldwyn-Mayer üvöltő orosz­lánja vagy a 20th Century Fox reflek­torokkal pásztázott betűmonstruma. A Tevere partján épült olasz Holly­wood, mely 1936-ban a „Cines” film­vállalkozás haló poraiból született, most a létéért küzd. Fél évszázadon át mítoszt teremtett a filmvásznon, de a kilencvenes évek ritmusát, s főleg az amerikai filmipar által rákényszerí­­tett versenyt nehezen állja. A stúdiók és a Patyomkin-falvak ugyanazok, mint az aranykorban. Ám a kapu előtt már nem tolonganak a ki­­kent-kifent vidéki amatőrök és az aka­démiákról frissen kikerült színinöven­dékek, akik napokig álltak sorba, hogy egy-egy pillanatra felvillanhassanak a filmkockákon Liz Taylor, Richard Burton, Burt Lancaster vagy a hazai óriások, Giulietta Massina, Vittorio Gassman, Gina Lollobrigida, Sofia Lorén, Marcello Mastroianni mellett. Helyettük most munkát kereső sző­ke lengyelek, sötét bőrű észak-afrikai­ak és sudár termetű etiópok várakoz­nak némi statisztapénzben remény­kedve, kopott farmereikben és kitapo­sott cipőikben. Az első válogatás még itt a járdán, a Paradicsom kapujában zajlik, néhány lépésnyire a hatalmas forgalmú Tus­­colana sugárúttól. A kívülálló számá­ra is kínosnak és megalázónak tűnő „rabszolgapiaci” jelenet oka nem csu­pán a hatalmas kínálatban keresendő. A magyarázat prózaibb: néhány hó­nappal ezelőtt tolvajok kirámolták az itt forgató Sylvester Stallone stábjá­nak raktárát. Azóta a Cinecittába be­jutni nehezebb, mint interjút készíteni Sofia Lorennel. Ha valakinek munkanapon sikerül legyőznie az őrök szigorát, az a bejá­rat után rögtön balra, a Bar-ba tér be. A Cinecittá „pagodája” az örök aspi­ránsok találkozóhelye. Évtizedek óta itt hajtották fel a próbafelvétel előtt grappájukat a reménybeli sztárok, itt hódították el magukat kudarcuk ke­servén, s itt ünnepelték sikereiket is. Manapság azonban több a könyve­lő, mint a színész, s reggelente - úgy tizenegy óra tájt - nem jelmezbe öltö­zött komikákat, hanem kezeslábasba bújt rakodómunkásokat látni a pult­hoz támaszkodva. A Cinecitta örök, hűséges szerelmesei azonban mindig itt téblábolnak, öregen, emlékeikbe kapaszkodva, egyfolytában a nagy al­kalomra várva. - Negyven éven át voltam itt táncos - mondja alig palástolt büszkeséggel Maurizio. A hetvenes éveiben járó, szikár, izmos férfi sötétre festett hajá­val és extravagáns zakójával is félre­érthetetlenné akarja tenni: a film vilá­gában élte le életét. - Harminchatban kezdtem itt dol­gozni, amikor a Cinecittában még negyven film készült évente. - És akkor mi van? - olvasom ki a körötte állók tekintetéből a lenéző kö­zönyt. Maurizio már nem az ő világuk­ban él, megmosolyogják az öregurat, amikor kifakad: - A nagyokkal együtt kezdtem, de már egy éve nem kaptam szerepet. Ma ez az egész egy maffia! Az amerikaiak bűne. Ők tették tönkre az olasz filmgyártást. A harmincas évek stílusában épült rózsaszín-narancs épületek között ir­reálisan nagy a nyugalom. Pedig oda­bent dolgoznak: elnyújtott csengő­hang jelzi, hogy Európa legnagyobb stúdiójában, Fellini kedvencében, az 5-ösben forgatnak. - Csak a csoda segíthet a filmváro­son - mondja Pasquino Risorto, a Ci­necitta történetét a kezdetektől meg­­éneklő költő. - Ha a csoda elmarad, a filmvárosra a biztos enyészet vár. Kár lenne érte. A Cinecitta - város a városban. Ötszázezer négyzetméter a valóság és az álom határán. Ez a szó urbanisztikai értelmében is így van. Az álomvárostól néhány lépésre épült fel a XX. század kézzelfogható való­ságát megtestesítő Cinecitta Due, a la­­kónegyednyi bevásárlóközpont. A ró­maiak most oda zarándokolnak autó­karavánokkal. Az ittlakók számára ez a shopping city és nem az egykori filmfőváros a jelen és a jövő. Tudomást sem vesznek róla, hogy tő­lük kéznyújtásnyira ott az egész (film)történelem: az egyiptomi papírpi­ramisoktól a műanyagba öntött antik Rómán át Hannibál gipszelefántjaiig. Szobrászcsaládoknak, bútorkészítő famíliáknak - De Angeliséknek, Risi­­éknek, Ciminóéknak­­ hozták meg a hírnevet a bűvös filmkockák. Remek­műveikkel a Keresztapa, A rózsa neve, a Ben Hur és Az Istenek bukása világ­sikeréhez járultak hozzá. Mostanában azonban a műhelyek is sorra bezár­nak. Nincsenek monstre filmek, nem készül újabb Cleopatra, Quo Vadis, Rommel kincse vagy Atlantisz. Nincs szükség száz lakomaszékre, ötven mellszoborra és húsz ágyúra. Valaha, a virágkorban az olasz film az itáliai export motorja volt. Itt, ahol ma a gazzal felvert kerítésszéleken szétmállott görög templomok és római hintók darabjai hevernek, egykoron Jeruzsálem falait, Noé bárkáját, a Cir­­cus Maximust és Constantinus diadal­ívét építették meg. Nem papírból, ha­nem téglából és márványból. Manapság azonban a világítók, maszkmesterek és fodrászok is csak a japánokban bíznak. Nem a befekte­tőkben, hanem a turistákban, akik idén nyáron először léphették át a „tiltott város” kapuját. A Cinecittà minden pénteken és szombaton fél 9-től éjfélig átváltozik amolyan film­ Disneylanddé, turiszti­kai látványossággá. Fellini múzeum­má alakított szobája pedig a film sze­relmeseinek zarándokhelyévé vált. A hetedik művészet európai templomá­ból kiállítási tárgy lett, de azért áhí­tattal is találkozni néha. Az eredetileg anyagi megfontolások­ból született ötlet sikere minden vára­kozást felülmúlt. A tervezett 1000- 1500 látogató helyett­­ a tízezer lírás (700 forintos) belépőjegy ellenére - na­ponta átlagban ötezren trappolják vé­gig a neonfénnyel megvilágított, medi­terrán zöldben pompázó ösvényeket. Moziemlékekért és filmes trükkö­kért immár nem kell az óceánon túlra utazni. Igaz, itt minden szerényebb, ezért emberibb. A varázslat átlát­szóbb, a hatás kiszámíthatóbb. Mégis jólesik a szívnek, amikor az éveken át kihasználatlanul heverő kalózbárka ismét lelkesen szeli a műhabokat, s ágyúiból három egymást követő lövés csattan­­ a fiatalok legnagyobb örö­mére. Az ég vörösre vált, kitör a vihar, miközben a tizenévesek - mint a vi­dámparkban - fagylaltot és pattoga­tott kukoricát majszolnak. A felnőttek a festett azúrkék ég előtt állnak meg: az 5-ös stúdióban ez szolgált díszletül Fellini ravatalához. A gyerekek eközben a hatalmas me­dúzafőt bámulják tátott szájjal Fellini Casanovájából, az óriás hegedűt a Mün­­chausen báróból vagy a macska házát a Francesco Nuti rendezte Pinocchióból. Számukra a Cinecittá ezt jelenti. Rossellini zseniális filmkrónikái, De Sica elégiái, Visconti melodrámái, Za­­vattini magisztrális alkotásai - isme­retlen világ a számukra. Tudják ezt Gigi Proietti színiiskolá­jának növendékei, s az útikalauzok is udvariasan jelzik: „Hölgyeim és Ura­im! A film a lélek varázslata, anélkül mindez csak halott díszlet, kellék.” Rómában sokan úgy tartják: Fellini halálával megpecsételődött a Cine­citta sorsa. Vannak azonban, akik hisznek az álomgyár jövőjében. - Az idők változásával az olasz ren­dezők és a külföldiek is visszatérnek majd a Cinecittába - mondja kicsit önmagát is biztatva Massimo Martino, a filmváros produkciós igazgatója. - Spike Lee, a Malcolm X rendezője itt forgatja hamarosan a Negropolist, Francis Ford Coppola pedig jelezte: a modern idők Ciceró-történetét akarja filmre vinni Rómában. Kívülálló szá­mára lehet, hogy káosznak tűnik, ami itt van, de idebenn azért mennek a dolgok. Annyi tapasztalat gyűlt össze ezek között a stúdiófalak között, hogy a válsághelyzetekből eddig még min­dig kievickéltünk. A Cinecitta előtt óriási a kihívás. Az olasz rendezők ugyanis külföldre, fő­leg Kelet-Európába mennek forgatni, ahol olcsóbb kibérelni egy lakást, mint felépíteni egy szobabelsőt a stú­dióban. Az itáliai filmművészet nagy­jai is elhagyták Itáliát. Rossellini leg­alább annyira a németeké és a fran­ciáké, mint az olaszoké. Antonioni im­már amerikai rendezővé vált, Berto­­lucci, a buddhista pedig a Távol-Kele­tet járja. Zeffirelli a Forza Italia sze­nátoraként mozi helyett díszes rend­számtáblát tervez. Film azonban most is készül Itáliá­ban, nem is kevés. Tavaly 127, az el­múlt tíz évben összesen több mint ezer. Elképesztő szám, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy 1992-ben 27 filmrendező debütált, s a korábbi években is legalább ennyien. Igaz, az új filmek kevés szereplősek, a lehető legkisebb költséggel készülnek. S fő­leg nem a Cinecittában, ahol ugyan minden feltétel adott, ám minden perc súlyos milliókba kerül. Pénz ugyan nincs, de ötlet, rendező és színész van garmadával. Talán mégis az ő tehetségük menti meg a Ci­­necittát. Pedig Orson Welles annak idején epésen úgy fogalmazott: „Itá­liának több mint 50 millió színésze van. Közülük a legrosszabbak kerül­nek a filmvászonra”. Róma, 1994. október Nagy Csaba Giulietta Masina és Fellini az Országúton forgatásán a paris match fotója A Bolsoj, a bajok meg az ügyeletes megváltók Az embernek manapság nincs kedve a Bolsojba járni. És nem is csak azóta, hogy az ausztrál nagykövet Mercede­sét nejének nercbundájával és a sofőr­rel együtt elvitték a parkolóból. Igaz, a gyereknek kifejezetten tetszett a Dió­törő újévi előadása (a jegyüzérektől a világpiaci árakhoz képest jutányosan, átszámítva mintegy ezerötszáz forin­tért lehetett rá belépőhöz jutni), de ő a maga hat évével sajnos nem tekinthető abszolút etalonnak. Mértékadó műíté­szek szerint a Nagyszínház némi fázis­késéssel ugyan, de követte a Szovjet­unió sorsát: szétesett. Az orosz kultúra „szent tehenét” so­káig csak dicséret illethette, nem bírá­lat - ám a kritikusoknál úgy tavasz tá­ján elszakadt a cérna, s azóta véget nem érő vita dúl akörül, hogy ki miatt romlott le a világhírű művészeti mű­hely színvonala, ki állíthatná helyre a múlt homályába vesző régi dicsőséget, s főként hogyan. Mivel a klasszikus balett és az orosz nemzeti opera itt nagyjából olyan, mint a foci (vagyis mindenki ért hozzá), mi sem természe­tesebb, mint hogy Jelcin államfő elnö­ki rendeletben tartotta szükségesnek bevezetni a Nagyszínházban a min­denkire vonatkozó szerződéses rend­szert. A kormány sem akart lemarad­ni, és még az őszi szezonnyitás előtt tovább szabályozta a teendőket. Jev­­genyij Szidorov kulturális miniszter is leszögezte, hogy az általa vezetett in­tézmény nem akarja ugyan irányítani a Bolsojt, de mindenképpen részt kí­ván venni a megújítás nehéz munkájá­ban. A szépszámú bába között a gyerek - ahogy az lenni szokott - elveszett: két hetet késett az 1994-1995-ös évad megnyitása, mivel „­késve érkeztek meg az Angliából rendelt új világító­­testek, és a műszaki személyzetnek nem volt ideje kiismerni az új techni­kát”. Ez meglehetősen vérszegény ma­gyarázat ahhoz képest, hogy egész Moszkva a Vlagyimir Kokonyin fő­igazgató és Jurij Grigorovics balett­igazgató között dúló háborúról plety­kál, de a Nagyszínház vezetőinek fan­táziájából újabban nemcsak a belső problémák álcázására, hanem új pro­dukciókra sem igen futja. Grigorovics 1964 decemberében jött át a leningrádi Kirov Balettől, s azóta vezeti a Bolsoj táncosait. Az azonban kérdéses, hogy megünnepelheti-e fő­városi balettigazgatói működésének harmincadik évfordulóját. Bírálói ugyanis szemére vetik, hogy diktátori módszerekkel zsarnokoskodik, a klasszikus balett híveként elvből elle­nez minden művészeti újítást, nincse­nek hosszú távú elképzelései, évek óta nem készít koreográfiákat, és az év nagy részét vendégszerepléseken tölti. Februárban nagy port vert föl, amikor egy szóváltást követően kirúgta az együttes legjobbnak tartott fiatal szó­listáját, Gediminasz Tarandát. A tán­cos barátai valóságos közelharcot vív­tak a biztonsági őrökkel, amíg Taran­­da az egyik előadás kezdetén a füg­göny előtt elmondta a megdöbbent közönségnek, milyen körülmények között távozik. Szeptemberben a balettkar ausztrá­liai turnéjáról küldött nyílt levél kel­tett indulatokat. Ebben az együttes - minden tekintetben Grigorovicstól függő - tagjai védelmükbe vették fő­nöküket, és minden bajért Kokonyin főigazgatót hibáztatták. Utóbbi egyik interjújában epésen jegyezte meg, hogy Grigorovicsot korábban a párt­­bizottság akadályozta tehetsége ki­bontakoztatásában, most ő, ám a jól jövedelmező külföldi turnékra közben mindig maradt elég ideje és energiája. A hatvannégy esztendős mester vi­szont az elmúlt hetekben legalább öt jelentős társulattól kapott balettigaz­gatói felkérést, s azt még a Bolsoj ura sem zárta ki, hogy - természetesen nyílt pályázat útján - ismét a régi mű­vészeti vezető kap lehetőséget. Nem sokkal jobb a helyzet a Nagy­színház zenekaránál sem, amelynek karnagya, Alekszandr Lazarev „kima­zsolázta” a legjobb muzsikusokat, és a belőlük alakult együttessel járja a vi­lágot. A tavalyi szezon tíz hónapjából kereken hetet töltött külföldön, s töb­bek között Duisburg városához és a BBC-hez is szerződés köti. Csoda, ha közben nem jut ideje a Nagyszínház zenei színvonalának megőrzésével bí­belődni? Másrészt, Kokonyin legnagyobb bá­natára, jelenleg lehetetlen eldönteni, hogy a művészeti vezetők mikor sze­gik meg kötelezettségeiket, hiszen a balett vagy a zene meglehetősen szub­jektív dolog, egy bizonyos nívó fölött már nehéz megmondani hogy mi a ha­gyományokat progresszívan őrző he­lyes felfogás és mi a vaskalapos, elma­radott nézet. Jelcin rendelete most egy csapásra bevezeti a szerződéses rend­szert - ám azt nem szabályozza, hogy kivel milyen feltételek mellett köthető megállapodás. A magát emelt fővel csinovnyiknak tartó főigazgató joggal érzi úgy: most eljött az ő ideje, elkap­hatja a sok csepűrágó grabancát. Töb­bek között három évre előre ki akarja kötni, hogy milyen darabokat kell színpadra állítani, kinek hányszor és pontosan mikor kell fellépnie. Ez egy­részt munkára vagy távozásra kény­szerítené Grigorovicsot, másrészt megfosztaná a jövedelmük nagy részét kitevő külföldi honoráriumoktól a táncosokat és a zenészeket. Mivel a Bolsoj már korábban elveszítette leg­tekintélyesebb művészeinek zömét, nem nehéz megjósolni, hogy most a második, sőt a harmadik vonal is tá­vozna. Hiába Oroszország elnökének személyes figyelme, védnöksége, Moszkvában nem képesek annyit fi­zetni egy közepes tenornak, mint amennyit az átlagos nyugati operák­ban haknizva össze tud kaparni magá­nak. Ráadásul az sem marad, akinél pe­dig nem a pénz a perdöntő. Tavaly a talán legígéretesebb énekesnek tartott Vlagyimir Scserbakov hagyta ott a Nagyszínházat. Mint mondta, inkább Szaratovban énekel, de ezt a légkört nem képes tovább elviselni. Meglehet, nem is lesz rá szükség. Ugyanis, miközben a főnökök vitat­koznak és kölcsönösen igyekeznek manipulálni a nekik kiszolgáltatott művészeket, a Bolsoj épülete szép las­san a fejükre omlik. Legkevesebb két évre be kellene zárni ahhoz, hogy leg­alább a legszükségesebb felújítási munkálatokat elvégezzék. Például le­vegyék a homlokzatról a Szovjetunió némiképp elavultnak tűnő címerét, és visszaállítsák a mostanság rendkívül haladónak számító kétfejű cári sast. Közben valamit kezdeni kellene a mo­csaras talaj miatt hajdan cölöpökre épített és most süllyedésnek indult fa­lakkal is. A Bolsoj ebben is,osztja az ország sorsát: az még hagyján, hogy elveszí­tette régi dicsőségét, de még azt is vég­veszély fenyegeti, ami megmaradt be­lőle. Szerencsére, akárcsak a nagypo­litikában, a Nagyszínházban is van­nak ügyeletes „megváltók”. A főigaz­gatói szék várományosa állítólag ma­ga Msztyiszlav Rosztropovics, akinek amellett, hogy zseniális csellista, nem rossz karmester, valamint a csodála­tos énekesnő, Galina Visnyevszkaja férje, még egy pótolhatatlan jó tulaj­donsága van: Jelcin elnök közeli ba­rátja. 1991 augusztusában géppisz­tolyt szorongatva ücsörgött a fehér ház védői között, tavaly ősszel pedig a legnagyobb szembenállás idején adott parádés koncertet a Vörös téren. Az 1812 dallamába szőtt ágyúlövések né­hány nap múlva átadták helyüket a nem Csajkovszkij által írt, valóságos eseményeknek. Jelcin a zenebarátok sokezres tömegét és a Rosztropovics jelképezte értelmiséget is maga mö­gött tudva, tüzet vezényelt (hogy az­után augusztusban az orosz csapatok ünnepélyes búcsúztatásán Berlinben végre karmesterként is bemutatkoz­zon). A balettkar következő főigazgatója­ként a fáma Maja Pliszeckaját emlege­ti, aki két szempontból is megfelel Ko­­konyinnak: legendás táncos és Grigo­rovics régi haragosa. (Azt nem tudni, hogy kapcsolatban áll-e az államfő­vel, és ha igen, milyenben.) A Nagyszínházban az idei a nagy változások évadjának ígérkezik. Egyelőre azonban még azt sem tudni, lesz-e operabál, amely pedig tavaly - legalábbis a jegyárakat és a flancot il­letően - a hasonló bécsi eseménnyel vetekedett. Szidorov kulturális mi­niszter szerint az új rendszernek „friss szellőként kell megélénkítenie a szín­ház kissé áporodott atmoszféráját”. A moszkvaiak reménykednek benne, hogy így is lesz. Annál is inkább, mivel az exleningrádi, ma szentpétervári il­letőségű ex-Kirov, ma régi nevén is­mét Marijinszkij Balett csillaga mere­deken emelkedőben van. A Bolsoj már nemcsak a világ művészeti életében betöltött előkelő helyét féltheti teljes joggal, hanem hazai elsőségét is. Moszkva, 1994. október Horváth Gábor

Next