Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-22 / 248. szám
1994. október 22., szombat HÉTVÉGE. NÉPSZABADSÁG 3. A Cinecittán már csak a csoda segíthet Szakadt etiópok várnak statisztaszerepre az egykori római álomgyár előtt A Cinecitta M betűt formázó kapuja összetéveszthetetlen. Olyan szimbóluma az olasz filmgyártásnak, mint a Metro-Goldwyn-Mayer üvöltő oroszlánja vagy a 20th Century Fox reflektorokkal pásztázott betűmonstruma. A Tevere partján épült olasz Hollywood, mely 1936-ban a „Cines” filmvállalkozás haló poraiból született, most a létéért küzd. Fél évszázadon át mítoszt teremtett a filmvásznon, de a kilencvenes évek ritmusát, s főleg az amerikai filmipar által rákényszerített versenyt nehezen állja. A stúdiók és a Patyomkin-falvak ugyanazok, mint az aranykorban. Ám a kapu előtt már nem tolonganak a kikent-kifent vidéki amatőrök és az akadémiákról frissen kikerült színinövendékek, akik napokig álltak sorba, hogy egy-egy pillanatra felvillanhassanak a filmkockákon Liz Taylor, Richard Burton, Burt Lancaster vagy a hazai óriások, Giulietta Massina, Vittorio Gassman, Gina Lollobrigida, Sofia Lorén, Marcello Mastroianni mellett. Helyettük most munkát kereső szőke lengyelek, sötét bőrű észak-afrikaiak és sudár termetű etiópok várakoznak némi statisztapénzben reménykedve, kopott farmereikben és kitaposott cipőikben. Az első válogatás még itt a járdán, a Paradicsom kapujában zajlik, néhány lépésnyire a hatalmas forgalmú Tuscolana sugárúttól. A kívülálló számára is kínosnak és megalázónak tűnő „rabszolgapiaci” jelenet oka nem csupán a hatalmas kínálatban keresendő. A magyarázat prózaibb: néhány hónappal ezelőtt tolvajok kirámolták az itt forgató Sylvester Stallone stábjának raktárát. Azóta a Cinecittába bejutni nehezebb, mint interjút készíteni Sofia Lorennel. Ha valakinek munkanapon sikerül legyőznie az őrök szigorát, az a bejárat után rögtön balra, a Bar-ba tér be. A Cinecittá „pagodája” az örök aspiránsok találkozóhelye. Évtizedek óta itt hajtották fel a próbafelvétel előtt grappájukat a reménybeli sztárok, itt hódították el magukat kudarcuk keservén, s itt ünnepelték sikereiket is. Manapság azonban több a könyvelő, mint a színész, s reggelente - úgy tizenegy óra tájt - nem jelmezbe öltözött komikákat, hanem kezeslábasba bújt rakodómunkásokat látni a pulthoz támaszkodva. A Cinecitta örök, hűséges szerelmesei azonban mindig itt téblábolnak, öregen, emlékeikbe kapaszkodva, egyfolytában a nagy alkalomra várva. - Negyven éven át voltam itt táncos - mondja alig palástolt büszkeséggel Maurizio. A hetvenes éveiben járó, szikár, izmos férfi sötétre festett hajával és extravagáns zakójával is félreérthetetlenné akarja tenni: a film világában élte le életét. - Harminchatban kezdtem itt dolgozni, amikor a Cinecittában még negyven film készült évente. - És akkor mi van? - olvasom ki a körötte állók tekintetéből a lenéző közönyt. Maurizio már nem az ő világukban él, megmosolyogják az öregurat, amikor kifakad: - A nagyokkal együtt kezdtem, de már egy éve nem kaptam szerepet. Ma ez az egész egy maffia! Az amerikaiak bűne. Ők tették tönkre az olasz filmgyártást. A harmincas évek stílusában épült rózsaszín-narancs épületek között irreálisan nagy a nyugalom. Pedig odabent dolgoznak: elnyújtott csengőhang jelzi, hogy Európa legnagyobb stúdiójában, Fellini kedvencében, az 5-ösben forgatnak. - Csak a csoda segíthet a filmvároson - mondja Pasquino Risorto, a Cinecitta történetét a kezdetektől megéneklő költő. - Ha a csoda elmarad, a filmvárosra a biztos enyészet vár. Kár lenne érte. A Cinecitta - város a városban. Ötszázezer négyzetméter a valóság és az álom határán. Ez a szó urbanisztikai értelmében is így van. Az álomvárostól néhány lépésre épült fel a XX. század kézzelfogható valóságát megtestesítő Cinecitta Due, a lakónegyednyi bevásárlóközpont. A rómaiak most oda zarándokolnak autókaravánokkal. Az ittlakók számára ez a shopping city és nem az egykori filmfőváros a jelen és a jövő. Tudomást sem vesznek róla, hogy tőlük kéznyújtásnyira ott az egész (film)történelem: az egyiptomi papírpiramisoktól a műanyagba öntött antik Rómán át Hannibál gipszelefántjaiig. Szobrászcsaládoknak, bútorkészítő famíliáknak - De Angeliséknek, Risiéknek, Ciminóéknak hozták meg a hírnevet a bűvös filmkockák. Remekműveikkel a Keresztapa, A rózsa neve, a Ben Hur és Az Istenek bukása világsikeréhez járultak hozzá. Mostanában azonban a műhelyek is sorra bezárnak. Nincsenek monstre filmek, nem készül újabb Cleopatra, Quo Vadis, Rommel kincse vagy Atlantisz. Nincs szükség száz lakomaszékre, ötven mellszoborra és húsz ágyúra. Valaha, a virágkorban az olasz film az itáliai export motorja volt. Itt, ahol ma a gazzal felvert kerítésszéleken szétmállott görög templomok és római hintók darabjai hevernek, egykoron Jeruzsálem falait, Noé bárkáját, a Circus Maximust és Constantinus diadalívét építették meg. Nem papírból, hanem téglából és márványból. Manapság azonban a világítók, maszkmesterek és fodrászok is csak a japánokban bíznak. Nem a befektetőkben, hanem a turistákban, akik idén nyáron először léphették át a „tiltott város” kapuját. A Cinecittà minden pénteken és szombaton fél 9-től éjfélig átváltozik amolyan film Disneylanddé, turisztikai látványossággá. Fellini múzeummá alakított szobája pedig a film szerelmeseinek zarándokhelyévé vált. A hetedik művészet európai templomából kiállítási tárgy lett, de azért áhítattal is találkozni néha. Az eredetileg anyagi megfontolásokból született ötlet sikere minden várakozást felülmúlt. A tervezett 1000- 1500 látogató helyett a tízezer lírás (700 forintos) belépőjegy ellenére - naponta átlagban ötezren trappolják végig a neonfénnyel megvilágított, mediterrán zöldben pompázó ösvényeket. Moziemlékekért és filmes trükkökért immár nem kell az óceánon túlra utazni. Igaz, itt minden szerényebb, ezért emberibb. A varázslat átlátszóbb, a hatás kiszámíthatóbb. Mégis jólesik a szívnek, amikor az éveken át kihasználatlanul heverő kalózbárka ismét lelkesen szeli a műhabokat, s ágyúiból három egymást követő lövés csattan a fiatalok legnagyobb örömére. Az ég vörösre vált, kitör a vihar, miközben a tizenévesek - mint a vidámparkban - fagylaltot és pattogatott kukoricát majszolnak. A felnőttek a festett azúrkék ég előtt állnak meg: az 5-ös stúdióban ez szolgált díszletül Fellini ravatalához. A gyerekek eközben a hatalmas medúzafőt bámulják tátott szájjal Fellini Casanovájából, az óriás hegedűt a Münchausen báróból vagy a macska házát a Francesco Nuti rendezte Pinocchióból. Számukra a Cinecittá ezt jelenti. Rossellini zseniális filmkrónikái, De Sica elégiái, Visconti melodrámái, Zavattini magisztrális alkotásai - ismeretlen világ a számukra. Tudják ezt Gigi Proietti színiiskolájának növendékei, s az útikalauzok is udvariasan jelzik: „Hölgyeim és Uraim! A film a lélek varázslata, anélkül mindez csak halott díszlet, kellék.” Rómában sokan úgy tartják: Fellini halálával megpecsételődött a Cinecitta sorsa. Vannak azonban, akik hisznek az álomgyár jövőjében. - Az idők változásával az olasz rendezők és a külföldiek is visszatérnek majd a Cinecittába - mondja kicsit önmagát is biztatva Massimo Martino, a filmváros produkciós igazgatója. - Spike Lee, a Malcolm X rendezője itt forgatja hamarosan a Negropolist, Francis Ford Coppola pedig jelezte: a modern idők Ciceró-történetét akarja filmre vinni Rómában. Kívülálló számára lehet, hogy káosznak tűnik, ami itt van, de idebenn azért mennek a dolgok. Annyi tapasztalat gyűlt össze ezek között a stúdiófalak között, hogy a válsághelyzetekből eddig még mindig kievickéltünk. A Cinecitta előtt óriási a kihívás. Az olasz rendezők ugyanis külföldre, főleg Kelet-Európába mennek forgatni, ahol olcsóbb kibérelni egy lakást, mint felépíteni egy szobabelsőt a stúdióban. Az itáliai filmművészet nagyjai is elhagyták Itáliát. Rossellini legalább annyira a németeké és a franciáké, mint az olaszoké. Antonioni immár amerikai rendezővé vált, Bertolucci, a buddhista pedig a Távol-Keletet járja. Zeffirelli a Forza Italia szenátoraként mozi helyett díszes rendszámtáblát tervez. Film azonban most is készül Itáliában, nem is kevés. Tavaly 127, az elmúlt tíz évben összesen több mint ezer. Elképesztő szám, különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy 1992-ben 27 filmrendező debütált, s a korábbi években is legalább ennyien. Igaz, az új filmek kevés szereplősek, a lehető legkisebb költséggel készülnek. S főleg nem a Cinecittában, ahol ugyan minden feltétel adott, ám minden perc súlyos milliókba kerül. Pénz ugyan nincs, de ötlet, rendező és színész van garmadával. Talán mégis az ő tehetségük menti meg a Cinecittát. Pedig Orson Welles annak idején epésen úgy fogalmazott: „Itáliának több mint 50 millió színésze van. Közülük a legrosszabbak kerülnek a filmvászonra”. Róma, 1994. október Nagy Csaba Giulietta Masina és Fellini az Országúton forgatásán a paris match fotója A Bolsoj, a bajok meg az ügyeletes megváltók Az embernek manapság nincs kedve a Bolsojba járni. És nem is csak azóta, hogy az ausztrál nagykövet Mercedesét nejének nercbundájával és a sofőrrel együtt elvitték a parkolóból. Igaz, a gyereknek kifejezetten tetszett a Diótörő újévi előadása (a jegyüzérektől a világpiaci árakhoz képest jutányosan, átszámítva mintegy ezerötszáz forintért lehetett rá belépőhöz jutni), de ő a maga hat évével sajnos nem tekinthető abszolút etalonnak. Mértékadó műítészek szerint a Nagyszínház némi fáziskéséssel ugyan, de követte a Szovjetunió sorsát: szétesett. Az orosz kultúra „szent tehenét” sokáig csak dicséret illethette, nem bírálat - ám a kritikusoknál úgy tavasz táján elszakadt a cérna, s azóta véget nem érő vita dúl akörül, hogy ki miatt romlott le a világhírű művészeti műhely színvonala, ki állíthatná helyre a múlt homályába vesző régi dicsőséget, s főként hogyan. Mivel a klasszikus balett és az orosz nemzeti opera itt nagyjából olyan, mint a foci (vagyis mindenki ért hozzá), mi sem természetesebb, mint hogy Jelcin államfő elnöki rendeletben tartotta szükségesnek bevezetni a Nagyszínházban a mindenkire vonatkozó szerződéses rendszert. A kormány sem akart lemaradni, és még az őszi szezonnyitás előtt tovább szabályozta a teendőket. Jevgenyij Szidorov kulturális miniszter is leszögezte, hogy az általa vezetett intézmény nem akarja ugyan irányítani a Bolsojt, de mindenképpen részt kíván venni a megújítás nehéz munkájában. A szépszámú bába között a gyerek - ahogy az lenni szokott - elveszett: két hetet késett az 1994-1995-ös évad megnyitása, mivel „késve érkeztek meg az Angliából rendelt új világítótestek, és a műszaki személyzetnek nem volt ideje kiismerni az új technikát”. Ez meglehetősen vérszegény magyarázat ahhoz képest, hogy egész Moszkva a Vlagyimir Kokonyin főigazgató és Jurij Grigorovics balettigazgató között dúló háborúról pletykál, de a Nagyszínház vezetőinek fantáziájából újabban nemcsak a belső problémák álcázására, hanem új produkciókra sem igen futja. Grigorovics 1964 decemberében jött át a leningrádi Kirov Balettől, s azóta vezeti a Bolsoj táncosait. Az azonban kérdéses, hogy megünnepelheti-e fővárosi balettigazgatói működésének harmincadik évfordulóját. Bírálói ugyanis szemére vetik, hogy diktátori módszerekkel zsarnokoskodik, a klasszikus balett híveként elvből ellenez minden művészeti újítást, nincsenek hosszú távú elképzelései, évek óta nem készít koreográfiákat, és az év nagy részét vendégszerepléseken tölti. Februárban nagy port vert föl, amikor egy szóváltást követően kirúgta az együttes legjobbnak tartott fiatal szólistáját, Gediminasz Tarandát. A táncos barátai valóságos közelharcot vívtak a biztonsági őrökkel, amíg Taranda az egyik előadás kezdetén a függöny előtt elmondta a megdöbbent közönségnek, milyen körülmények között távozik. Szeptemberben a balettkar ausztráliai turnéjáról küldött nyílt levél keltett indulatokat. Ebben az együttes - minden tekintetben Grigorovicstól függő - tagjai védelmükbe vették főnöküket, és minden bajért Kokonyin főigazgatót hibáztatták. Utóbbi egyik interjújában epésen jegyezte meg, hogy Grigorovicsot korábban a pártbizottság akadályozta tehetsége kibontakoztatásában, most ő, ám a jól jövedelmező külföldi turnékra közben mindig maradt elég ideje és energiája. A hatvannégy esztendős mester viszont az elmúlt hetekben legalább öt jelentős társulattól kapott balettigazgatói felkérést, s azt még a Bolsoj ura sem zárta ki, hogy - természetesen nyílt pályázat útján - ismét a régi művészeti vezető kap lehetőséget. Nem sokkal jobb a helyzet a Nagyszínház zenekaránál sem, amelynek karnagya, Alekszandr Lazarev „kimazsolázta” a legjobb muzsikusokat, és a belőlük alakult együttessel járja a világot. A tavalyi szezon tíz hónapjából kereken hetet töltött külföldön, s többek között Duisburg városához és a BBC-hez is szerződés köti. Csoda, ha közben nem jut ideje a Nagyszínház zenei színvonalának megőrzésével bíbelődni? Másrészt, Kokonyin legnagyobb bánatára, jelenleg lehetetlen eldönteni, hogy a művészeti vezetők mikor szegik meg kötelezettségeiket, hiszen a balett vagy a zene meglehetősen szubjektív dolog, egy bizonyos nívó fölött már nehéz megmondani hogy mi a hagyományokat progresszívan őrző helyes felfogás és mi a vaskalapos, elmaradott nézet. Jelcin rendelete most egy csapásra bevezeti a szerződéses rendszert - ám azt nem szabályozza, hogy kivel milyen feltételek mellett köthető megállapodás. A magát emelt fővel csinovnyiknak tartó főigazgató joggal érzi úgy: most eljött az ő ideje, elkaphatja a sok csepűrágó grabancát. Többek között három évre előre ki akarja kötni, hogy milyen darabokat kell színpadra állítani, kinek hányszor és pontosan mikor kell fellépnie. Ez egyrészt munkára vagy távozásra kényszerítené Grigorovicsot, másrészt megfosztaná a jövedelmük nagy részét kitevő külföldi honoráriumoktól a táncosokat és a zenészeket. Mivel a Bolsoj már korábban elveszítette legtekintélyesebb művészeinek zömét, nem nehéz megjósolni, hogy most a második, sőt a harmadik vonal is távozna. Hiába Oroszország elnökének személyes figyelme, védnöksége, Moszkvában nem képesek annyit fizetni egy közepes tenornak, mint amennyit az átlagos nyugati operákban haknizva össze tud kaparni magának. Ráadásul az sem marad, akinél pedig nem a pénz a perdöntő. Tavaly a talán legígéretesebb énekesnek tartott Vlagyimir Scserbakov hagyta ott a Nagyszínházat. Mint mondta, inkább Szaratovban énekel, de ezt a légkört nem képes tovább elviselni. Meglehet, nem is lesz rá szükség. Ugyanis, miközben a főnökök vitatkoznak és kölcsönösen igyekeznek manipulálni a nekik kiszolgáltatott művészeket, a Bolsoj épülete szép lassan a fejükre omlik. Legkevesebb két évre be kellene zárni ahhoz, hogy legalább a legszükségesebb felújítási munkálatokat elvégezzék. Például levegyék a homlokzatról a Szovjetunió némiképp elavultnak tűnő címerét, és visszaállítsák a mostanság rendkívül haladónak számító kétfejű cári sast. Közben valamit kezdeni kellene a mocsaras talaj miatt hajdan cölöpökre épített és most süllyedésnek indult falakkal is. A Bolsoj ebben is,osztja az ország sorsát: az még hagyján, hogy elveszítette régi dicsőségét, de még azt is végveszély fenyegeti, ami megmaradt belőle. Szerencsére, akárcsak a nagypolitikában, a Nagyszínházban is vannak ügyeletes „megváltók”. A főigazgatói szék várományosa állítólag maga Msztyiszlav Rosztropovics, akinek amellett, hogy zseniális csellista, nem rossz karmester, valamint a csodálatos énekesnő, Galina Visnyevszkaja férje, még egy pótolhatatlan jó tulajdonsága van: Jelcin elnök közeli barátja. 1991 augusztusában géppisztolyt szorongatva ücsörgött a fehér ház védői között, tavaly ősszel pedig a legnagyobb szembenállás idején adott parádés koncertet a Vörös téren. Az 1812 dallamába szőtt ágyúlövések néhány nap múlva átadták helyüket a nem Csajkovszkij által írt, valóságos eseményeknek. Jelcin a zenebarátok sokezres tömegét és a Rosztropovics jelképezte értelmiséget is maga mögött tudva, tüzet vezényelt (hogy azután augusztusban az orosz csapatok ünnepélyes búcsúztatásán Berlinben végre karmesterként is bemutatkozzon). A balettkar következő főigazgatójaként a fáma Maja Pliszeckaját emlegeti, aki két szempontból is megfelel Kokonyinnak: legendás táncos és Grigorovics régi haragosa. (Azt nem tudni, hogy kapcsolatban áll-e az államfővel, és ha igen, milyenben.) A Nagyszínházban az idei a nagy változások évadjának ígérkezik. Egyelőre azonban még azt sem tudni, lesz-e operabál, amely pedig tavaly - legalábbis a jegyárakat és a flancot illetően - a hasonló bécsi eseménnyel vetekedett. Szidorov kulturális miniszter szerint az új rendszernek „friss szellőként kell megélénkítenie a színház kissé áporodott atmoszféráját”. A moszkvaiak reménykednek benne, hogy így is lesz. Annál is inkább, mivel az exleningrádi, ma szentpétervári illetőségű ex-Kirov, ma régi nevén ismét Marijinszkij Balett csillaga meredeken emelkedőben van. A Bolsoj már nemcsak a világ művészeti életében betöltött előkelő helyét féltheti teljes joggal, hanem hazai elsőségét is. Moszkva, 1994. október Horváth Gábor