Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-22 / 248. szám

36 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 1994. október 22., szombat 0 K­I NYOMULÁSOS VILÁG Kunbaján történt, 1944-ben. Oda­lépett egy öreg bunyevác Tamás Hen­rikhez, a sváb gazdához, s riadtan új­ságolta: - Te, Henrik, jönnek az oroszok, el­viszik tőlünk a földet. Henrik azt felelte, hadd vigyék. Hagynak majd a helyén egy nagy lyu­kat, a kunbajaiak oda leszállnak, s a lyuk alján művelik tovább a maradék földjeiket. - Ne félj, az összeset úgyse vihetik el, Petró. Tamás Jeromos - Henrik fia - a tör­ténettel arra célzott a Zala megyei Sa­­lomváron, hogy a föld a helyén marad, a kukoricát sem viszi el a külföldi a hóna alatt. A volt téeszmajorban nagy építke­zés kezdődött. Tehenészeti telep ké­szül, már állnak a levegős karámok, egy átépített istállóban pedig javában falatoznak a Dániából hozatott tejelő tehenek. Tamás Jeromos Bajáról érke­zett, az állatokra pedig egy szeremlei agrármérnök házaspár vigyáz. A régi és az új még együtt látható. Omladozó, tetőtlen pajta az egyik oldalon, biofű­téssel tervezett lakóépületek a mási­kon. A vendégház, a lovasiskola, a va­dásztaté turizmus a jövőt, a gaz a múltat reprezentálja. - Mi lenne itt, ha Blaskóék nem ve­szik meg a telepet? - kérdem, s meg­kóstolom a Jeromos-napi marhapör­költöt. - Semmi - feleli a bogrács mellett a bajai ember. - Nyakig érne a gaz. - Blaskóék magyarok is meg külföldi­ek is. Állampolgárságukat tekintve svájciak, de Ausztriában élnek, s hús­ipari üzemük van a Mur melletti Bruckban. Az évek óta használaton kívüli Kurta-majort nem hitelből vet­ték, készpénzzel fizettek a tehenekért és a környék földjeiért. Négyszáz­nyolcvan részarány-tulajdonos dön­tött úgy, hogy megszabadul a földjé­től. Egyikük epésen jegyezte meg: lám, még ebből is a téesz húzta a hasznot. Hogyan lehetséges ez? - A téesz búcsúzóul felmarkolta a föld összetereléséért járó közvetítői díjat. Kupecek lettek a mi okos veze­tőink, így hozta a világ sora. A válaszoló öregembernek nincs tel­jesen igaza, mert a H. A. O.-Blaskó Kft. igényt tart a Salomvár-Zalahás­­hágy Mezőgazdasági Szövetkezet munkájára. Téeszgépek végzik a siló­zást, téesztraktorosok hordják a telep­re a kukoricát, s munkája is lesz né­hány embernek az épülő komplexum­ban. - Az az érdekünk - szögezte le Ta­más Jeromos -, hogy a szövetkezet megmaradjon. A faluval is jó kapcso­latokra törekszünk. Blaskóék nem azért vették meg Kurta-majort, hogy hazavigyék az épületekből a téglát. Az ő vagyoni helyzetükben ez a major kis tételnek számít. A céget egyébként Blaskó Oszkár a feleségével, Johannával alapította, s a kezdeti időszakban tagja volt a kft.­­nek Tamás úr is. Később kiszállt. A te­henészeti telep tehát százszázalékos külföldi tulajdonban van. Hasonló a helyzet mintegy háromszáz hektár földdel is. Tamás Jeromos azt mondja: nincs jelentősége annak, hogy kima­radt, az ő tőkerésze a család befekte­tett vagyonához képest elenyésző volt. A külföldiek egyébként úgy alakí­tottak mezőgazdasági cégeket Ma­gyarországon, hogy az egymilliós alaptőkéjű társaságokba százezer fo­rinttal bevették a gründoló magyaro­kat. Később a társaság tőkéjét kész­pénzzel vagy apporttal - gépekkel - felemelték, s az anyagi változásokat követően áttették honfitársainkat a felügyelőbizottságokba. A kapocs megmarad, de az üzletmenetbe ne szóljanak bele azok, akiknek nincsen pénzük - vélik a külföldiek. Tamás Jeromosnak nem szokatlan az, hogy külföldi tulajdonost képvisel magyar beruházásokban. Sok­áig dol­gozott a Bácshús Rt.-nél, ő képviselte az osztrák érdekeket. A Bácshús - és a pécsi Möbius - részvényeinek egy ré­sze egy időben szintén Blaskó kezében volt, de aztán a brucki üzletember ki­vonult a magyar húspiacról. Tamás úr nem tett mást, mint követte a tőkést a salomvári tejes „kirándulásra”.­­ Egy év múlva úgyis nyugdíjba vo­nulok. Az a feladatom, hogy decem­berre elkészüljön a telep. A külföldiek mezőgazdasági befektetései fontosak az ország számára. Aki nyerészkedni akar, nem tejtermelésbe fektet. Főleg akkor nem, ha nem érvényes az, ami a Magyar Közlönyben megjelenik. Ta­vasszal bejelentették, állami támoga­tás jár minden beállított szarvasmar­háért. Menjen be az FM-hivatalba, s majd megtudja, mi jár annak, aki marhával foglalatoskodik. Bementem, s megtudtam. Kiss Bó­dog Zoltán hivatalvezetőt arról kér­deztem: mi a helyzet a tehenekért járó húszezer forintokkal. - A szívem fáj azokért, akik megfe­lelnek a szigorú feltételeknek, mégsem kapták meg a támogatást - felelte a Földművelésügyi Minisztérium me­gyei hivatalának vezetője. - Nyolc­­százmillió jutott az egész országnak, pályázni kellett, s mi a pályázatokat a beérkezési sorrend szerint rangsorol­tuk. Akik nem kapták meg, várniuk kell. - Meddig? - Rövid időn belül sor kerül a me­zőgazdasági alapok átszervezésére. Zalában több mint ötven gazdálkodó várja a megígért, de egyelőre elmaradt állami támogatást. □ Zalalövőn az időközben osztrák kézbe került tehenészetben láttam egy olyan, téeszből származó búzaosztá­lyozó gépet, amelyről hiányzott a mo­tor és az ékszíj. *- Lelopták - mondta a fiatal telep­vezető, s arra célzott, hogy a téesz utolsó éveiben a lopás volt az egyik legjellemzőbb kollektív tevékenységi forma. Minden eltűnt, ami mozdítható volt. Vállalkozni? Az nem ment. Ta­valy januártól csődbiztos rendelkezett a téesz fölött, a tehenek csak néha kaptak enni. Mivel a csődbiztos un­szolására eladogatták a téesz gépeit, kilencvenkettőben már elvetni sem tudták a takarmánynak való gabonát - éhen maradtak az állatok. - Ideszóltak telefonon, hogy elvisz­nek tíz marhát, szedjük ki őket -mondta Németh Zoltán, a Mandl Kft. telepvezetője. - Az ötszáz tehénből így lett egyre kevesebb. Az állomány fele „elapadt”. Az ékszíjat ellopták, a te­henet levágták. A téesz egy fiatal agrárnérnök irá­nyításával hullott szét. Érdekes mó­don az idősebbek voltak azok, akik hajlandók lettek volna további áldo­zatokat vállalni a közösért, de a fiata­lok már a „maszekot”, a saját hasznu­kat hajtották. □ Meséltek Zalalövőn az egykori elle­­tős főnökről, Horváth Lászlóról. Asz­talos volt eredetileg ez az ember, s a nagy felfordulásban megszerezte ma­gának a téesz szippantós autóját, ké­sőbb más gépeket is „kiigényelt”, így lett magángazdálkodó. Tavaly elhatá­rozta, hogy a barátjával, egy autósze­relővel megpályázzák a tehéntelepet. Huszonhétmillióért - reorganizációs hitelből - szerették volna megvenni. Megegyeztek a felszámoló biztossal, s 1993 tavaszán elnyerték a pályázatot. A hárommilliós foglalót a tejipari vál­lalat tejelőlegéből akarták kifizetni. Krimibe illő, ami ezután a teleppel történt. Horváthék nem tették le a foglalót, s bekapcsolódott a privatizá­cióba az Ausztriában élő Friedrich Lajos is, aki meglehetősen ismert alakja a tehenészeti privatizációnak. Friedrich úr - mint máskor - osztrák kuncsaftot vezérelt Magyarországra. Horváthék arra próbálták rávenni, ne vegye meg az osztrák gazda a telepet. Ennek fejében azt ígérték: amint a tu­lajdonukba kerül, hiánytalanul átad­ják neki. A külföldi és a magyarok közötti harcot végül a bank döntötte el, s az­zal, hogy nem adott hitelt Horváthék­­­nak, szabad lett a bejárás a szétcibált és lerobbant Újmajorba. A tehenészet Mandléké lett. A sors iróniája, hogy végül nem ke­rült rossz kezekbe. Josef és fia, Karl Mandl otthon, Bruckban is tehenésze­tet működtetnek. Jó technikával fel­szerelt házuk egybeépült a tejfeldol­gozóval. Igaz, nagy területek híján ti­zennyolc-húsz marhánál többet nem tudnak tartani. Zalalövőn a telepet 245 tehénnel, 191 borjúval és tizenöt vemhes üszővel vették meg 36 millió forintért. - Az első dolgunk az volt - mesélte a 27 esztendős telepvezető, Németh Zoltán -, hogy takarmányt vegyünk, s negyven állatot elvigyünk vágásra. A nagy huzavonában senki sem törődött a tehenekkel. Jó, hogy végül így ala­kult. Nem látok semmi gondot a kül­földi tulajdonlásban. Tizennyolcan dolgozunk a majorban, s az emberek kezdik megszokni, hogy ha a tulajdo­nos nyolc óra munkáért fizet, elvárja érte a kemény munkát. Két embert kellett eddig elküldenem, mindketten alkoholfogyasztás miatt távoztak. Mandl úr gépeket hozott a telepre, s jól tudja, hogy az itteni viszonyok kedveznek a tejtermelésnek. Ma két­százötven tejelő Holstein-tehenünk van, így a telep önfenntartó. Nyereség akkor várható, ha sikerül megdupláz­ni az állatlétszámot. - Vannak-e vitái a tulajdonosok­kal? - Az a legnagyobb baj, hogy nem beszélek németül. Beiratkoztam ugyan egy tanfolyamra, de nincs időm az órákra járni. □ Megbukott Nagykapornakon egy mezőgazdasági vállalkozó. Kalap, ka­bát - mondta Török Sándor, vége a te­héntelepnek. Török Sándor történetében ugyan­úgy szerepel adósságot görgető terme­lőszövetkezet, mint hitelért kilincselő tehenész vállalkozó, s rá lehet lelni a falu bizonytalanságaira is. Magának a vállalkozónak ebben a sztoriban - ha nem vennénk figyelembe a körülmé­nyeket - éppen csak annyi szerep jut­na, hogy a téesz nem hosszabbította meg a vele két éve kötött marhatelepi bérleti szerződést. Ehelyett eladta másnak készpénzért. Még csak nem is külföldi tulajdonosnak - egyelőre. A vállalkozót, a negyvenes agrár­mérnököt a téeszvilágból emelték ki 1987-ben, ennek köszönhetően két évig a Zala megyei pártbizottság gaz­daságpolitikai osztályán dolgozott. Török Sándor csöndes, barátságos ember, soha senkivel nem rúgta össze a patkót. Kimaradt az 1990-es hada­kozásból, ehelyett fogta magát, s visszament dolgozni a nagykapornaki Aranykalász Tsz-be. Ma is téesztag ott, ahol kikosarazták. - Főágazat-vezető voltam - mesélte Török Sándor. - A vezetőség elhatá­rozta, hogy példát mutat, s vállalja egy-egy ágazat vállalkozássá alakítá­sát. A véletlen folytán mégis én lettem egyedül vállalkozó a vezetők közül. Török Sándor a tehenészeti telepet bérelte ötszáz marhával 1992 január­jától. Bérelt háromszáz hektár földet is­­ kezdetben a téesztől. A kárpótlás előrehaladtával az új tulajdonosoktól olcsóbban lehetett bérelni a földet. Török Sándor legeltetett, elletett, a tejet pedig különösebb komplikáció nélkül sikerült eladnia. A tej egyhar­­mada elkelt a vállalkozó zalaegerszegi boltjában, a többit átvette a tejipar. - Annyit dolgoztam, mint egy állat. Beim a téeszben azt hitték, nem nagy szám a tehenészet. Évi 900 ezer forint bérleti díjban egyeztünk meg, s abban, hogy a javításokat leszámítjuk a bér­letből. Hamar rájöttek, biztosabb a készpénz, így lett a kialkudott évi összeg 700 ezer forint, ami végül mél­tányos volt, csak éppen érdektelen volt számomra, hogy milyen állapot­ban van a telep. Ha a földbérletet és az általam igénybe vett szövetkezeti szolgáltatásokat veszem, mégis mint­egy kétmillió forintos biztos hasznot hajtottam a szövetkezetnek. Ez a pénz akkor is befolyt volna a téeszbukszá­­ba, ha az irodán egész évben a legye­ket fogdosták volna. Török Sándor bérletének sorsa ta­vasszal pecsételődött meg. A zár­számadó közgyűlés úgy döntött: pénz­re van szükség. De már nem maradt más, csak az irodaház és a marhatelep. Ez utóbbi eladására esett a választás. Egy osztrák vállalkozó strómanja és ügyvédje jelentkezett azzal, hogy 25 millióért vevők lennének. Lett nagy riadalom a külföldi miatt - és erősnek bizonyult a nemzeti érzület. A téesz­­közgyűlés úgy döntött: csakis magyar kézben van jó helyen a tehenészeti te­lep. Török Sándor mellett kardosko­dott akkor még a földkiadó bizottság is, ami nagy dolog, hiszen e társaság háza táján óránként változtatja az ál­láspontokat az egyéni érdek. Dömök László téeszelnök így érvelt: - Mivel Török Sanyi is vételi aján­latot tett, a közgyűlés úgy döntött, in­kább neki adjuk el a telepet. Határo­zat született arról, hogy ne az osztrák 25 millióját fogadjuk el, hanem Sán­dor 20 millióját. A fizetési kedvezmé­nyért azt kértük cserébe, hogy helybé­lieket alkalmazzon a telepen, miként tette eddig is. Féltünk attól, hogy az osztráknak csak a marha kellett vol­na. A folytatás viszonylag egyszerű. Tö­rök Sándor hitelért folyamodott a Me­zőbank zalaegerszegi fiókjában. Azzal a bankossal készíttette el reorganizá­ciós hitelpályázatát, akit ajánlottak neki. Azzal készíttette a va­gyonértékelést, akit a bankosok szíves figyelmébe ajánlottak - mégsem ka­pott hitelt. A pesti központ elutasítot­ta a pályázatot: túl optimista a terve­zés. Erre mondta Török Sándor, hogy kalap, kabát. Az is gond, hogy Török Sándornak akkor kellett kivonulnia a tehéntelep­ről, amikor éppen egyenesbe jöhetett volna. A vállalkozó nem adott választ arra a kérdésre, hogy vett-e fű alatt kárpótoltaktól szántóföldeket - de ez csaknem bizonyosra vehető. A baj az, hogy az ilyet nem lehet beleírni a ban­ki pályázatokba. Ha legalizálni lehet­ne a fiktív földtulajdont, mindjárt máshogyan nézne ki a banki fedezet az országban. Kérdeztem, miért nem volt rámenő­sebb, miért hagyta, hogy ilyen könnyen rálegyintsenek a hitelkérel­mére. Török Sándor azt mondta, nem neki való ez a nyomulásos világ.­­ Nincs bennem tüske, azé a telep, aki kápéval fizet. □ Milyennek bizonyult a vállalkozás­nak otthont adó téeszkörnyezet? Nem volt jó sohasem. Az Aranykalász állat­tartással - birkával, pulykával, csir­kével, marhával - és az erre épített drága, költséges takarmánytermelés­sel foglalkozott sokáig. Kilenc évvel ezelőtt 27 milliós támogatást kapott a régi megyei költségvetésből, rá egy év­re a hétmilliós veszteség és a milliós alaphiány miatt mégis szanálni kel­lett. A téesz a válságot az 1986-os esz­tendőtől kezdve egyre jobban mélyí­tette, eközben felélte vagyonát. A cső­döt ugyan két éve elkerülte, de csak azért, mert egyszerűen nem jelentette a csődhelyzetet. Eltűnt a birka, a pulyka, elkelt a padári major, a ka­­pornaki szeszgyár. A kárpótlás és a részarány-nevesítés után nem maradt más, csak 1000 hek­tár szántó meg egy darabka legelő. No és a vállalkozó által életben tartott marhatelep. A pénz arra kellett, hogy kifizessék belőle az adósságokat. Huszonnégy­millióra volt szükség, s a telep végül ennyiért kelt el. Nincs most az Arany­kalásznak tartozása, de a lepusztult irodán és azon a naiv ábrándon kívül, hogy a parasztok odaadják majd a földjeiket megművelni - nem maradt más a kapornaki téeszben. Török Sándor mellett a két évvel ez­előtti vállalkozói program keretében nyolc traktorosból lett még vállalko­zó. Dömök László elnök maga mondta ki: kényszerből. Török Sándort, a jó úton járó magyar vállalkozót az élet­­képtelen, mozdulatlan struktúra aka­dályozta meg abban, hogy a tehené­szeti telepet tovább működtesse. „A gaz lehúz, altat, befed.” □ Nagykapornakon csak most kezdő­dött el az a folyamat, ami Zalalövőn lejátszódott. A marhatelepet végül Kiss Árpád, a hajdani téeszpénzből összehordott Boscoopot ügyesen pri­vatizáló Agrocoop Kft. és a Kiss-Ge­­rencsér Autóház tulajdonosa vette meg. Akár a külföldiek, ő is készpénz­zel fizetett. A kápé olyannyira nagy úr, hogy Kiss Árpád az átadás-átvétel előtt két nappal máris felajánlotta megvételre az osztrák Mandlnak a nagykapornaki tehénállományt. Kiss úr sajnos nem óhajtott velem találkozni, nem ért rá, épp külföldre utazott. Pedig csak annyit szerettem volna megkérdezni tőle: kitől kell job­ban félteni a marhatelepeket? A be­fektető külföldiektől vagy a hazai au­tókereskedőktől? Rab László „A külföldi vállalkozó és a magyarok közötti harcot a bank döntötte el...” A SZERZŐ FELVÉTELE !

Next