Népszabadság, 2000. július (58. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-03 / 153. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. JÚLIUS 3., HÉTFŐ 9 Kiveszőlésben lévő emberfajta Vitányi Iván születésnapjára A kitelepítések, kuláküldözések, kirakatperek, Andrássy úti szörnyűségek, az 1956. novemberi ellenforradalom, a kádári véres megtorlás idején nem sok „jó kommunistával” találkoztam. Csak 1953 után voltam hajlandó észrevenni, hogy vannak köztük, esetleg, talán, jó szándékú, s akár még jóravaló emberek is. Aztán, a hatvanas évek második felében, kicsit fellélegezve, egyre több lett belőlük. Vitányi Iván volt az egyik. Eleinte volt bennem bizonyos fenntartás vele meg a Valóság-körrel szemben, rejtelmes szálak, telefonvonalak kötötték őket a hatalomhoz, meg még Marosán Györggyel is leültek sakkozni, de egyre inkább csodáltam azt a makacs, ravasz szorgalmat és eltökéltséget, amellyel csendben, óvatosan, rejtőzködve, mintha mi se történne, napról napra, számról számra építették az európai gondolkodás rejtett struktúráit, csempészték be az európai kultúra értékeit. Ezek a nem rossz kommunisták, ne adj’ isten, többet tettek az országért, mint közülünk, jó nem kommunisták közül sokan. (Két pogány közt) A kommunisták úrifiúnak, néptáncosnak, önképzőköri elnöknek tekintették és kihasználták. A népiesek dzsentri múltjára nézhettek sanda szemekkel, a dzsentrik meg minden bizonnyal renegátnak bélyegezték. Kompromisszumait látva vagy feltételezve, az ellenzékben lévők orrukat fintorgatták. A pártbürokraták mindenkor, a legutóbbi időkben is, gyanakodva figyelték függetlenségét, reformoskodását, ellenzékmentő gyanús akcióit. A szocialistáknak túlságosan is szociáldemokrata és liberális, a szociáldemokratáknak és szabad demokratáknak túlságosan is szocialista volt. A politikusoknak szociológus, a szociológusoknak politikus, mindenféle fajta radikálisoknak túl mérsékelt, mindenféle mérsékelteknek túl radikális. A hivatásosak, szakemberek s tudósok nem tudnak mit kezdeni Bartók imádatával, a népművelők meg tudós mivoltával. Vajon hol metszi egymást ez a sok vektor? Itt a piros, hol a piros, itt a kék, hol a kék. Itt van Iván, hol van Iván? Persze már maga ez a kérdés is hibás, és otromba. Mert feltételezi, hogy az embereknek bele kell ülniük egy politikai, ideológiai, társadalmi dobozba, ketrecbe, s ott kell maradniuk egyszer s mindenkorra. Se a politika, se a társadalom, se a szakmai közösségek nem szeretik azokat, akik „nem vallanak színt”, nem határozhatók meg egyszer s mindenkorra, akiket nem lehet od acta tenni. Vitányi Iván pedig olyan, mint a parafadugó. A víz alá nyomják itt, kipattan ott. Hol csizmás, fehéringes népitáncosként ugrik ki a dobozból, hol forradalmárként, hol reformistaként, hol szocialistaként, hol szociáldemokrataként, hol tudósként, hol népművelőként, hol pártvezérként, hol remeteként, hol kóbor értelmiségként. Csélcsap, szélkakas, bukfencművész? Nem hiszem. Az ügyeskedő opportunisták általában nem ugrálnak be Sopronkőhidára, nem tartanak ki egy megszégyenült párt mellett, nem áldozzák fel a hatalmukat holmi eszmék oltárán, nem harcolnak ötvenévnyi törődés és sok csalódás után még mindig ugyanazokért az eszmékért és célokért, és ugyanaz ellen, mint annak idején, zöldfülű kamaszként: az emberi nyomorúság ellen, egy elmaradott, embert nyomorító, igazságtalan társadalmi rendszer ellen, a butaság ellen, a politikusi rövidlátás és önzés ellen, a szabadság korlátozása ellen. Mert - szándéka szerint - ezt tette a népi mozgalomban, ezt tette az ellenállásban, a Népművelési Intézetben, a Valóság szerkesztőségében, ezt tette szocialistaként, szociáldemokrata programok megálmodójaként. Lehet, hogy nemegyszer tévedett (1948-1953-as korszakáról ezt maga is beismeri, „megbutultam”, mondja életrajzi interjúkötetében), de a szándék tisztaságához nem fér kétség. (Küszöb, cserje, híd) „Mindig a hídon álltam, egymással szemben álló közösségekbe tartoztam egy időben” - írja. „A küszöbön álltam” s ilyen módon „egyszerre lehettem Veres Péter, Muharay Elemér és Lukács György tanítványa...” - írja másutt. „Ha nem lehettél... szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom...” - idézi megint csak Veres Pétert. Az ember többre becsülje a megkapaszkodást, a fellengzős hősiességnél - fejtegeti megint máshol. Elfogadom. Szereposztás van minden társadalomban. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években ugyanúgy szükség volt kemény ellenzékre, mint reformerekre, közvetítőkre. Vitányi Iván nem a kemény, megalkuvás nélküli ellenállást választotta, hanem a „híd” szerepét, a társadalom számára hasznos kompromisszumok elfogadásának a szerepét, egy indulásakor pusztító, majd később fokozatosan normalizálódó rendszer megreformálásának, emberiesítésének a szerepét. Kelet-Európában ennek a szerepnek nincs olyan morális csillogása, mint a kemény ellenállásnak, de ha nem lettek volna ilyen „híd”-emberek, reformerek, akkor még több lett volna a baj, még mélyebbre süllyedt volna az ország, még rosszabb pozícióból indultunk volna 1989-ben. (A pallér) Naiv és realista egyszerre. Élete különböző szakaszaiban hitt abban, hogy a diktatúrát meg lehet szelídíteni, a kommunizmus irracionalizmusát racionalizálni lehet, a múlt rémeit el lehet űzni fényes szelekkel, a butaságot meg szemiotikával, a magyar történelem rettenetes gordiuszi csomóját el lehet nyisszantani, mondjuk, az aranymetszéssel, az acsarkodó érdekeket el lehet bűvölni néptánccal, a politikusi tehetetlenséget és görcsös önösséget fel lehet számolni nemes programokkal. Valószínűleg mindez naivitás volt, de többedmagával olyan makacsul s kitartóan dolgozott mindezen, hogy munkájuk nyomán végül valamit mégiscsak pallérozódott a világ. S tehet-e ennél többet az ember? (Sziszifuszi Lehetséges, hogy ez egy kicsit túlságosan is hízelgő jelző, de van benne valami. Vitányi Iván egész életében görgette fölfele a maga szikladarabját, a hite szerint igazságosabb, emberségesebb, boldogabb társadalom szikláját, annak ellenére, hogy ez a szikla újra és újra visszazúdult a mélységbe. Előbb a népi mozgalom sziklájával próbálkozott, s ezt a sziklát ő maga hagyta visszagurulni. Jött a kommunista szikla, ez 1953-ban megtorpant, Nagy Imre tovább görgette felfelé, majd a szikla 1956. november 4-én visszadübörgött a mélybe. Jött a reformista kő, ez 1989 őszén zúdult le a semmibe. Jött az újabb kísérlet, a demokrácia sziklája. (Noé bárkája) Sok szerepe volt. Szerényen és normálisan játszotta például Noé szerepét. A Népművelési Intézet volt a bárka. Mindenesetre menedék volt sokaknak, akikre a hatalom rávicsorgott, lecsapott, akiket a hatalom osztályellenségként, elhajlóként, reformistaként, burzsoáként, kozmopolitaként, nemzetieskedőként, liberálisként, „értéknihilistaként” bélyegzett meg. Akit csak lehetett, befogadott. Olyan volt a Corvin téri épület, mint az a hajdani bárka, ott húzódtunk meg, egymással békességben, mi, furcsa lények a nagy kommunista vízözön alatt. Vártuk, hogy végre kibukkanjon, a zavaros-véres víz alól, az élet zöld szigete. Eltartott egy-két évtizedig, de végül is kibukkant. (A diófa alatt) Időnként fáradtan, meggyötörve megjelenik a várbeli intézetünkben, ahol évtizedek óta együtt dolgozunk. Megiszunk egy csésze teát, és elmerengünk a világi dolgok hívságán, azon, hogy csak a bölcselet, a zene, a költészet az igazi, üldögélünk, mintha nagyon ráérnénk, mintha őseinek vagy hajdani rokonainak, a Kölcseyknek, Gulácsyknak, Szemeréknek, Görgeyknek, Wesselényiknek birtokán, a diófa alatt üldögélnénk, pipáznánk, szürcsölgetnénk a homokit. Aztán hirtelen felpattan, s fél óra múlva a Parlamentben dörgi filippikáit, majd este, hazatérve, megír még kétszáz oldal javaslatot, tervet, tiltakozást, hitvallást, hogy aztán, éjféltájt, Bartókot hallgasson, s eltűnődjék azon, hogy hajdani kedvenc szerzőit, Gramscit, Németh Lászlót, Lukács Györgyöt olvassa-e, vagy a legújabb amerikai szakkönyvbe lapozzon bele, vagy mondjuk Nagy László verseit vegye le a polcról. Én az ő helyében ez utóbbi mellett döntenék. (Homo vagans) Kiveszőlésben lévő emberfajta. Nem egyszerűen Homo sapiens, hanem inkább Homo vagans et reformans, az a kóbor értelmiségi, aki vállára vette országa ezeréves múltját s megannyi súlyos nyomorúságát, és mindenáron s mihamarabb át akarja alakítani Kert-Magyarországgá, mintaországgá, virágzó, jólétben s békességben élő, tisztességes és igazságos európai országgá. (Egy józan és szkeptikus Homo sapiens ilyen kalandra nem vállalkozna.) Hogy elérje a célját, mindent ki kell próbálnia, és mindent meg kell tanulnia. Forradalmárrá kell válnia és reformerré, népdalokat kell gyűjtenie és Bachot, Beethovent, Bartókot kell játszania, tudóssá kell válni és politikussá, magányos értelmiséggé és zajos közéleti figurává, járnia kell az országot és a világot, értenie kell Bethlen Gábort és Kissingert, Boscht és Dalit, otthonosan kell mozognia Nógrádban és New Yorkban, ismernie kell Kantot és Nietzschét, a preromantikusokat és a posztmoderneket, a mélyléktant és a nem mély lélektant, a politikai és a gazdaságfilozófiákat, a kelet-európai történelmet és a számítógépet, de nem árt, ha a kosárfonáshoz és a nyenyeréhez is ért valamelyest. Ez a kelet-európai Homo univerzális kiveszőfélben lévő emberfajta. Kár, hogy nem élt az elmúlt évtizedekben egy magyar Balzac vagy Stendhal: senki sem írta meg az elmúlt fél évszázad magyar Rastignacjainak, Fabrice-ainak, Lumenjeinek fantasztikus karriertörténetét. Micsoda regények kerekedhetnének ki ezekből az életekből! Gondoljuk csak meg, hány világban, hány új, nehéz és veszélyes helyzetben kellett feltalálnia magát, megtalálnia a szerepét, és ha lehet, megőriznie tisztességét, ennek a nemzedéknek és ennek az emberfajtának. A háború és a koncentrációs táborok korában, a ’45 utáni zűrzavarban, az 1948-as hatalomátvétel után, 1953-ban, 1956- ban, az ötvenhatot követő megtorlások korszakában, a szelídülő, civilizálódó kádárizmusban, 1968-ban, 1989- ben, az új demokráciában, a pártbrosúrák kora után most a számítógépek korában. Ne irigyeljük - irigyeljük? - tőlük ezt a nehéz gátfutást. Hankiss Elemér Vállára vette országa megannyi súlyos nyomorúságát, és mindenáron át akarja alakítani mintaországgá, tisztességes és igazságos európai országgá. Kiszámíthatóan ostoba világ Walter Matthau halálára Ugye emlékeznek az Ipiapacs kirúgott szuperkémjére, aki azután saját szakállára és becsülete helyreállítására, s nem utolsósorban a bürokrata új főnök megleckéztetésére óriási kalamajkát támaszt. Egyebek közt halomra löveti a főnök házát. Igazi profi - már persze ahogyan illenék elképzelnünk az amerikai szabvány szerinti profit -, mindenkinél okosabb, mindenkinek túljár az eszén, mindenkiből bohócot csinál, orránál fogva vezeti több ország teljes kémrendszerét és kémelhárítását. Mellesleg opera-, kiváltképp Mozart-rajongó, és ráadásul az élet élvezetéhez is fölényesen ért. Számára nem léteznek súlyos vagy akár csak nehéz dolgok. Mindent könnyedén csinál, éppen mert minden tudás fölényes birtokában van. Bizonyára ő volt az a legigazibb Walter Matthau-hős. S talán egy korszak filmálmának az összefoglalása is. Elegancia, fölény, szakértelem, s mindez a fantasztikus tökély mégis emberi, hogy ne mondjam, kisemberi léptékben, arányosan, követhetően, elhihetően előadva. Fantasztikum csak éppen annyi, hogy kacagni kelljen az egészen. Sehol semmi emberfölötti, minden logikusan, szellemesen kigondolva, precízen végrehajtva. A világ ostoba, de emberi léptékűen az kiszámítható. Biztosan lehet alapozni az együgyűek reakcióira. Az együgyű nézőkére is. Walter Matthau igazi profi módjára szériában gyártotta a kívül morózus, belül érző szívű mulatságos és mulattató figurákat. A furcsa pártól (Jack Lemonnal), a Hello, Dolly!-tól (Barbra Streisanddal), A kaktusz virágától (Ingrid Bergmannal) egészen keservesen összebütykölt vidámkodásokig, rajta mindig lehetett mosolyogni, kacagni, röhögni. Vagy éppen meghatódni, ha úgy kívánta a dramaturgia, mint a Dennis, a komisz esetében. Most, nyolcvanadik évében ő is elment. Mondhatjuk, hogy filmjei velünk maradnak. De a korszak, amelyben ezek a filmek születtek, amelyről szóltak, amelyből vétettek alighanem végképp elmúlt. Z. L. Jack Lemonnal FOTÓ: REUTERS - FRED PROUSER Érthető FontoS HasznoS